2014. augusztus 25., hétfő

7.rész Más, mint a többi férfi

" Nagyon furcsa volt nekem Louis! Mindig Anastasia-t nézte, próbált a közelébe férkőzni, de amikor az nem neki, hanem Harry-nek sikerült, ideges lett. Kedvelte a lányt, azt nem is tudta volna letagadni, de félő volt, ha El ezt megtudja, akkor nagy bajok lesznek! " - Niall Horan


~ Anastasia Moon ~

Váratlanul ér, ahogy Harry magához ölel és az is, amikor Louis dühösen a konyhába megy és hangosan becsapja maga mögött az ajtót. 
- Ne foglalkozz vele - rántja meg vállát a szőke fiú és aranyosan mosolyog rám. - Niall Horan vagyok - lép közelebb hozzám, majd szúrósan Harry-re néz, aki grimaszolva arrébb lépked tőlem. 
- Örülök, Anastasia Moon - nyújtanám a kezemet, hogy üdvözöljem, de helyette megfogja végtagomat és magához húz, hogy megtudjon ölelni. 
Nem mondok újat azzal, hogy váratlanul és furcsán érint a fiú közvetlensége, de nagyon jól esik, hogy így áll hozzám. Aranyos gesztus tőle és az is, mikor Harry ezt tette bemutatkozása után. Valamiért megnyugtatott a közelsége, ahogy kezei körém zárultak, amit nem tudtam hova tenni és most se tudok. Ezzel nem azt mondom, hogy ennek a szőke srácnak az ölelés nem tetszik, hanem a barátjáé más volt, teljesen más.
- Én Liam Payne lennék - váltja le társát a rövid hajú fiú, akinek a szemei hatalmasak és szép barnák, amik kedvesen csillognak. - A banda apja vagyok - mondja komolyan, mire furcsán nézek rá, ezért hangosan elneveti magát. - Ne értsd félre, csak én vagyok ötünk közül a jó fiú és ezért mondják ezt rólam - formál idézőjeleket az őt jellemző két szónál, majd ő is megszorongat, amitől mosolyognom kell, hiszen örülök, amiért elfogadják, hogy itt vagyok náluk. - És végül ő lenne Zayn Malik - mutat a fekete hajú barátjára, aki mosolyogva int egyet.
- Én is betudok mutatkozni, még mindig tudom a nevemet - szólal meg ironikusan és fej rázva néz Liam-re, aki kezeit védekezően emeli fel. - Szia, Kislány! - mosolyog rám aranyosan, ezzel megmutatva hófehér fogait, majd ő is, ahogy a többiek, szorosan megölel. - Jó újra látni - kacsint egyet, mikor eltávolodik tőlem, majd egy lépést hátrál.
Kissé megszeppenve tűröm a négy fiú pillantását, egyik lábamról a másikra állok, majd végül lenézek a padlóra és tekintetemet ott is hagyom. Kínomba már a Louis-tól kapott póló alját babrálom, csavargatom és ekkor tudatosul bennem, hogy csak ebben a ruhadarabban és francia bugyiban állok előttük. Igaz, hogy a felsőtestemet takaró textil, majdhogy a combom közepéig ér, de így is túl sokat lehet látni belőlem. A gondolatra érzem, hogy elpirulok, ezért még jobban leszegem a fejemet, hogy ne vegyék észre zavaromat. Lassan emelem rájuk tekintetemet, az arcomba lógó tincseket a fülem mögé tűröm és ismét találkozik pillantásom a fiúkéval. Akaratom ellenére Harry zöld íriszeibe tovább nézek, mint kellene és erre csak akkor jövök rá, mikor megmutatja félmosolyát.
- Felmegyek a szobába átöltözni - rázom meg enyhén a fejemet, ezzel elérve, hogy kikeveredjek a zöld kavalkádból, mivel a göndör hajú fiú szemében, ennek a színnek az összes árnyalatát fel lehet fedezni.
Kijelentésemre egyből bólintanak, majd egy apró mosoly után a lépcső felé kezdek menni. Hátamon érzem a pillantásokat, amitől még jobban zavarba jövök. Lábaimat gyorsabban kezdem szedni, hogy minél hamarabb eltűnjek a látókörükből, majd mikor ez megtörténik és az összes fokot magam mögött hagyom, halkan felsóhajtok. Hajamba belevezetve kezeimet megyek tovább és csak akkor veszem ki onnan őket, mikor az ideiglenes szobám ajtaja elé érek. Lassan nyomom le a kilincset, majd a faszerkezetet egyből be is csukom, mikor átlépem a küszöböt. Megfontolt léptekkel megyek az ágyra terített ruháimhoz, amik továbbra is a tegnapi darabok, mivel a többi odaveszett a tűzben. Ahogy ez az eszembe jut, nagyot fújtatva ülök le a puha takaróra és kezeim közé temetem arcomat. Előttem lebeg, ahogy minden ég, a rengeteg ember, egyszerűen borzasztó volt a látvány. Nem arról van szó, hogy repesek az örömtől, amiért elvesztettem az otthonomat, hanem, hogy könnyebb minden így. Próbálom elfelejteni, másra gondolni és így igaz nehezen, de túl tudom tenni magam rajta. Túl sokat agyaltam már az életemen, épp itt az ideje, hogy ezen változtassak és a rosszat jóvá varázsoljam. Görnyedt helyzetemből egyből felegyenesedek, vonásaimat rendezem és a bennem lévő érzelmeket elásom, hogy a négy fiú, akik nem tudják, hogy mi történt, azok biztos ne értesüljenek róla az arcomat látva. Térdeimre támaszkodva állok fel eddigi helyemről, majd az ágy oldalához lépve elkezdem megigazítani a gyűrött párnát és takarót. Ahogy ezzel végzek, a fürdőszobába megyek, ahol magamra veszem a ruháimat, a Louis-tól kapottat, pedig a szennyes kosárba teszem, mivel már használtam és senki nem venné fel mosatlanul. A tükörhöz ballagva megmosakszom, az egyik használatlan fogkefével megmosom a fogamat, majd egy kezembe akadó fésűvel elrendezem kócos tincseimet, amiket vállamra omolva hagyok, mikor gubanc mentessé varázsolom hajzuhatagomat. Ahogy kilépek a fürdőből, az ajtón halk kopogást hallok, mire tekintetemet a hang felé irányítom és az engem kereső illetőt betessékelem.
- Bocsánat, Ana, nem akartalak zavarni... - látom meg Harry buksiját a nyitott ajtó apró résén, mire mosolyomat meglátva belép a kicsi szobába. - csak megszeretném kérdezni, hogy nincs-e kedved eljönni velem valahova reggelizni? - nyúl zavartan a tarkójához, majd kezeit kezdi babrálni, akár egy aranyos kisfiú.
- De van - lépek felé néhány lépést, mivel elég nagy táv van köztünk, mire eddig leszegett fejét felemeli és cukin mosolyogva bólint egyet. - Már indulunk is? - kérdezem, mire válasza ismét csak egy bólintás, amit furcsállok, de nem mondok semmit.
- Mehetünk - mondom, mikor felveszem a dzsekimet és menésre bírom az eddig engem váró és figyelő fiút, amire válasza újra csak egy apró biccentés.
Mosolyogva enged ki az ajtón, amit hasonló gesztussal fogadok és előtte lépkedve ballagok a lépcső felé. Hirtelen bevillan Cara és a munkahelyem, ahol már rég ott kellene lennem, mire egyből megtorpanok és nagyokat pislogva nézek magam elé. Hátamon megérzem Harry izmos mellkasát, miközben nekem ütközik és ha nem kapaszkodik meg a csípőmben, akkor minden bizonnyal elesne. Kezeit gyorsan leveszi rólam, miközben felé fordulok és nézem értetlen arcát.
- Menj előre, én is mindjárt megyek, csak elfelejtettem egy fontos dolgot - beszélek hozzá sietősen, a szoba felé kezdek futni és éppen látom, ahogy halványan, de továbbra is meglepődve bólint, majd lassú léptekkel eltűnik, ahogy lefele tart a lépcsőn. 
Fújtatva veszem ki kabátom zsebéből a telefont és tárcsázni kezdem Cara telefonszámát, amint megtalálom a névjegyzékben. A vonal végéről sokáig nem hallok mást csak búgást, de amikor már ujjam a piros gomb felé közeledik, meghallom a nő kedves hangját.
- Szia, Ana! - üdvözöl szokásos hangjával, amitől egyből mosolyogni kezdek. - Miért nem jöttél dolgozni? - érdeklődik, de kérdésében semmi gúnyt vagy szemrehányást nem veszek észre.
- Nagy baj történt! - sóhajtok fel, majd a nyelvem elered és mindenről beszámolok neki, elejétől a végéig.
Amint a nővel mindent tisztázok és megbeszélek, leteszem a telefont és gyors léptekkel közelítem meg a lépcsőt, mosollyal az arcomon, mivel Cara megérti a helyzetemet és kijelentette, hogy csak akkor menjek dolgozni, ha minden rendbe jött. Számon a felfele ívelő görbület röptében lekonyul, amikor meghallom Harry és Louis kiabálását. Lábam mozgásán lassítok és megszeppenve tartok lefele és ahogy a nappaliba érek, részesülök a ténnyel, hogy a két fiú veszekszik és nem is kicsit. A másik három tag szintén meglepve ülnek a kanapén és szótlanul figyelik az eseményeket, ahogy én is, mikor meghallom a nevemet. Az ülőalkamatosság háttámlájához lépek, mire Liam gyorsan feláll és a helyére enged, amit egy kisebb mosollyal köszönök meg neki. Oda áll, ahova én is szerettem volna és hatalmas kezeit vállaimra rakja, amiken kisebb szorításokat hajt végre, ezzel nyugtatva engem.
- Nem is ismered te idióta! - rikkant fel ismét Lou és amúgy is kusza hajába dúr. - Egyből elhívod reggelizni? Normális vagy te?! - folytatja, mire az előtte álló barátja is szabadjára engedi a hangját.
- Mi közöd van ahhoz, hogy én mikor és hova hívom?! - tárja szét a kezeit és mérgesen felnevet. - Én csak megkérdeztem tőle, mire ő belegyezett, ennyi az egész! Ha nem lenne neked Eleanor komolyan azt hinném, hogy féltékeny vagy! - kacag fel ismét, de mélyebb hanglejtéssel és dühösen a tarkójához kap.
- Semmi okom nincs arra, mivel én őt szeretem, de te... - cammog fel Louis, amivel a göndör hajú srácot csak tovább hergeli. - Egyik lányról ugrasz a másikra, még te magad se tudod eldönteni, hogy mit akarsz! - fújtat, mire Harry még közelebb lép hozzá és mélyen a szemébe néz.
- Te csak ne mond meg, hogy mit csináljak! Gondolj csak bele... Ha nem vagyok én, akkor most El sem lehetne a tied, hülye gyerek! - sziszegi az arcába, majd mikor oldalra fordítja a fejét és meglát engem, egyből hátrál Louis-tól és lesüti szemeit.
Halkan sóhajtva állok fel a helyemről, majd a konyhába megyek és leülök az asztalhoz tartozó székek egyikére. Mind a két kezemet a négy lábú szerkezetre teszem és arcomat a tenyerembe temetem, mert nincs elég bajom, még ők is veszekednek és a legfurcsább, hogy miattam. Igaz, Lou tegnap este, de a többiek még csak ma reggel ismertek meg és máris galiba van az itt létem végett. Innen sürgősen el kell mennem, mert nem szeretném, hogy a bandába balhé lenne, hiszen én nekik egy senki vagyok. Louis csak sajnálatból szánt meg és engedte meg, hogy itt legyek, ami nem baj, sőt, inkább az aggaszt, hogy az egyik legjobb barátjával civakodik egy olyan lány miatt, mint én. Nem is ismernek, igazából azt se tudják, hogy ki vagyok, ami számomra csak jó és a távozásomba ez is közre játszik. Úgy, ahogy Mia-nak, úgy nekik se akarok az életemről mondani semmit, hiszen tudom mi lenne a következménye, amit nem akarok. Ha nem ma, de holnap elmegyek innen, elfelejtenek és számukra csak egy röpke pillanat maradok, ami szerintem a legjobb dolog lesz.
- Ana - hallok meg egy halk, egyben mély hangot, mire felemelem a fejemet és meglátom Harry-t, ahogy a helyiség közepén áll, teljesen gyámoltalanul.
- Harry - állok fel a fából készült székről és közelebb megyek hozzá. - Nem kell bocsánatot kérni, nem kell magyarázkodni, mert döntöttem - jelentem ki határozottan, mire szemöldökei a homloka közepéig szaladnak és kimereszti csillogó szemeit.
- Ezt most nem értem - rázza meg a fejét szaporán és zavarodottan elneveti magát. - Mégis miről? - tárja szét a kezeit és lábai segítségével közelebb kerül hozzám.
- Arról, hogy holnap elmegyek innen - ezt a mondatomat már nem olyan bátran mondom el, egyből lehajtom a fejemet és a barna padlólapot kezdem nézni, ami a lábam alatt húzódik.
- Mi? - emelkedik feljebb a hangja, amivel kissé megijeszt, ezért csodálkozva nézek rá. - A veszekedés miatt? - halkul el ismét és sóhajtozva beszél hozzám.
- Részben - ingatom meg a fejemet. - És azért is, mert én nem tartozok ide. Nem ismertek, én se titeket, még a barátim se vagytok, hogy nyugodt szívvel itt maradjak, ezért jobb ha hagylak titeket a megszokott életetekben. Elég bajotok van így is, nem kellek a nyakatokra nyűgnek. Így lesz a legjobb - mosolyodok el halványan, mire a fiú óvatosan megfogja a kezemet és előttem lépkedve húz magával.
Meglepődve követem utasításait, felveszem a cipőmet, magamhoz veszem a táskámat, majd szemeim elkerekednek mikor meghallom mondatát.
- Szerzek neked egy emlékezetes napot - mosolyodik el aranyosan és hint egy gyors puszit az arcomra, amitől a szívem kétszer gyorsabban kezd verni és nem igazán értem ezt az érzést. - Elmentünk! - kiáltja el magát, mire Louis kivételével mindenki egy köszönéssel adja a tudtunkra, hogy nincs ellenükre barátjuk kijelentése.
Kezei közé veszi az enyémet és vezet maga után, egészen az udvaron álló kocsik egyikéhez, aminek a nevét elolvasva egy Range Rover. Nem lepődök meg a kinézetén, hiszen Dave-nek is ilyen járműve van, ami szép, de nekem valamiért nem nyeri el annyira a tetszésemet. Nagy, férfias és nem nekem való. Szerény személyem egy kényelmes és aranyos autóra vágyik, ami mindenre alkalmas. Mosolyogva fogadom el a fiú gesztusát, ahogy kinyitja nekem az ajtót, akár egy úri ember. Hihetetlen, hogy velem szemben mennyire megtud változni, mivel nem olyan rég még barátjával üvöltözött, most meg kedvesen mosolyog rám és a dühének semmi nyoma. Figyelem, ahogy gyorsan bepattan a kormány mögé és a kulcs segítségével nyújtást ad a motornak. Nagyon fúrja az oldalamat, hogy miért civakodott az egyik legjobb barátjával, de az még jobban, hogy miért én voltam a téma. Nem szólalok meg csak kíváncsian várom, hogy hova is visz. Fejemet az üvegnek döntöm és az elsuhanó tájat kémlelem, miközben a fejem kattog a megannyi gondolat miatt. A zsebemben lévő telefonom halkan kezd el rezegni, majd hangosan zenélni, ami csak annyit jelent, hogy valaki keres. Ahogy kezemben tudom az apró tárgyat összehúzott szemekkel nézem az ismeretlen számot. Nem habozok, felveszem, amit jól teszek, mert egy kedves személy hangját hallom meg a vonal túlsó végéről. 
- Szia, Ana, Mia vagyok! - köszön bátortalanul, ami minden bizonnyal a tegnapi beszélgetésünk miatt van.
- Szia, Mia! - köszöntöm mosolyogva, amit nem láthat, de a hangomból halhatja.
- Mondta Cara, hogy mi történt tegnap este - sóhajt fel és a körülötte lévő zajok megszűnnek, ami attól lehet, hogy elvonul egy csendesebb helyre. - Nagyon sajnálom és ha bármiben segíthetek csak szólj - bizonygatja lelkesen, amitől arcomra még nagyobb mosoly kerekedik.
- Köszönöm, Mia, ez nagyon aranyos tőled - hálálkodok neki, hiszen alig ismer, még is érdeklődik felőlem és szívesen segítene. - Sajnálom a tegnapit - halkul el a hangom és még jobban az ablak felé fordulok, hogy a mellettem vezető fiú meg ne hallja, hogy miket mondok.
- Én sajnálom! - vágja rá kapásból és látom magam előtt, ahogy lehajtja a fejét, mint mindig ilyen esetekben. - Rossz szokásom, hogy akivel ismerkedek egyből mindent megakarok róla tudni és tegnap is ez volt velem. Nem akarok rád akaszkodni, hiszen alig ismerjük egymást. Tudom, hogy néha fárasztó vagyok, de megtudok változni. Tényleg megtudok, Ana, csak ne haragudj rám. Elfogadom, hogy vannak titkaid, hiszen nekem is vannak és többet nem hozok fel semmilyen személyes témát - mondja szinte levegővétel nélkül és úgy látszik, hogy többet nem is akarja befogni a száját.
- Nyugi, Mia! - kuncogom el magam halkan, mire megérzem magamon Harry pillantását. - Nem haragszom, minden rendben és nem kell változnod semmit. Te is elfogadsz úgy, ahogy vagyok és én is téged. Különbözünk egymástól nagyon sok mindenben, de hidd el, hogy nagyon jó barátnők leszünk - mondom neki kedvesen, mire egy halk, mégis megkönnyebbült sóhajt hallok meg válaszul.
- Köszönöm - mondja aranyosan, mitől mosolyognom kell. - Majd még hívlak, de mennem kell dolgozni.
- Rendben, vigyázz magadra - kezdek búcsúzni, mivel tudom, hogy Cara milyen a munkahelyén és nem akarom, hogy leszidja a lányt.
- Te is - mondja szigorúan, mire elnevetem magam, ezzel elérve, hogy a göndör hajú fiú ismét engem nézzen.
- Szia, Ana! - köszön el, mire én is így teszek és megbontjuk a vonalat.
A kicsi kütyüt újra a nadrágomba rejtem, majd kezeimet az ölembe helyezem és nézem az előttem húzódó utat és csak ekkor veszem észre, hogy a belvárosba vagyunk, ezzel a kíváncsiságom még nagyobb lesz. Már várom Harry kérdését, miszerint kivel beszéltem, ami hamarosan be is következik, mire somolyogva rá nézek.
- Mia-val, a munkatársammal - adok neki tömör választ, mire bólint egyet és szemeit újra az útra vezeti.
- Tudom, hogy nem akarsz magyarázatot hallani és már eldöntötted, hogy holnap elmész tőlünk, de azért én elmondom, hogy mi volt ez köztem és az idióta Tomlinson között - mondja és barátja nevét szinte köpi, amit rossz szemmel nézek, hiszen bandatársak, barátok és mára már testvéreknek is lehet ezt az két fiút mondani.
- Ne beszélj így a legjobb barátodról! - dorgálom meg komor hangon, mire csak megrántja a vállát és folytatja tovább, amit az előbb elkezdett.
- Mikor visszamentél a szobába, akkor én lementem a többiekhez és hallottam, ahogy azaz idióta azt mondja teljes lelkesedéssel, hogy elvisz téged vásárolni, mert nincs ruhád meg semmid, mire megszólaltam, hogy már velem jössz reggelizni - megáll egy pillanatra a beszédben és rám néz, mire bólintok egyet, hogy eddig értem. - Amikor ezt elmondtam, felkapta a vizet és vörösödő fejjel kezdett el velem üvöltözni, hogy mit képzelek magamról meg nem is ismerlek. Én se hagytam magam, ami a számra jött mondtam és utána már úgy belemerült a dologba, hogy ilyen módon még soha nem beszélt velem. A többit meg már te is hallottad - sóhajt fel és dobolni kezd a kormányon, ezzel is nyugtatva a benne mászkáló haragot. - Nem értem mi lett vele, úgy nézett ki, mint, aki féltékeny. Nem tudom te hogy a vagy vele, de szerintem semmi oka a féltékenykedésre, mivel neki ott van Eleanor - fújtat fel és hitetlenkedve rám néz.
- Én is így vagyok vele, Harry, de miattam ne csináljátok ezt - nézek rá könyörgő szemekkel, mire megingatja a fejét és előre kezd nézni. - Ha haza mentünk békülj ki vele, mert ha ezt csináljátok se nektek, se a bandának, se a rajongóknak nem jó, szóval gondolkodjatok egy kicsit érettebben. Míg nektek így jó, addig több ezer csodálótoknak összetöritek a szívét a viselkedésetekkel - teszem kezemet a vállára és finoman végig simítok rajta, mire ma már sokadjára rám néz.
- Igazad van - ért velem egyet, amit nagyra becsülök és arcához hajolva most én nyomok rá egy apró puszit.
- Köszönöm! - nézek rá lágy tekintettel, mire nevetve megrázza a fejét.
- Mindig eléred, amit akarsz, igazam van? - nevet tovább, ezzel elérve, hogy csodáljam hibátlan arcát és meglepődjek magamon, hogy ilyeneket gondolok.
- Részben - nevetek fel én is, mire hirtelen megáll a kocsi alattunk és csak akkor tudatosulok arról, hogy egy pláza parkolójában vagyunk. - Miért jöttünk ide? - kíváncsiskodok és kapkodom a fejemet, hol közte, hol a hatalmas épület között.
- Tudtommal nincs ruhád, ezért reggeli előtt vásárolunk - rántja meg a vállát lazán és sietősen kiszáll a kocsiból, majd az én oldalamhoz lépked. - Ne nézz hülyének, de ismerek egy jó női ruha boltot, ahol biztos találunk neked jó cuccokat - neveti el magát, ahogy én is, majd mikor észbe kapok, hogy mit mondott, megtorpanok.
- Mégis honnan ismered te az a boltot? - húzom fel mind a két szemöldököm és hunyorogva nézek a szemeibe.
- Van egy nővérem, akiről tudni kell, hogy rettentő ruhamániás - forgatja meg a szemét drámaian és újra megfogja a kezem, ami zavarni nem zavar, de furcsa dolog a részemről, hiszen szimpatikusnak találom ezt a göndör hajú, zöld szemű fiút, akinek rettentő cuki mosolya van.
És megint itt tartunk! Álmodozok róla, gondolatban olyan dolgokat mondok, amit én se hiszek el, hogy megfordul a fejembe és attól félek, hogy beleszeretek, pedig nem akarok. Nem vagyok hozzá való, se rangilag, se sehogy nem illünk össze, mivel ő sztár, én meg egy rakás szerencsétlenség. Sokszor volt barátom, de ilyet még nem éreztem. Mikor hozzám ér a testem úgy reagál rá, mintha áramütés érne és a szívem majd' kiszakad a helyéről. Hihetetlen, hogy néhány órája ismertem meg és máris ilyen butaságok keringenek az elmémben, vegyülve az érzéseimmel, amit sürgősen ki kell irtanom magamból.
- Minden rendben? - hallom meg bizonytalan hangját, mire pislogok párat és rá nézek.
- Persze, de nem lesz abból gond, ha így látnak minket? - utalok az összekulcsolt ujjainkra, mire mind a ketten odanézünk az említett végtagjainkra.
- Nem! - jelenti ki mosolyogva és még szorosabban fogja közre hosszú ujjaimat. - Ne velem, hanem magukkal foglalkozzanak és ezt most a rajongóimra is értem. Unom, hogy nem csinálhatok azt, amit akarok, mert vannak kritikusaim. Meg van a saját életem, amivel csak nekem kell foglalkozni és ha meglátnak minket így, akkor had gondolkodjanak, hogy miért fogom a kezedet - mondja teljesen lazán, amin csak mosolyogni tudok, mert ez a stílusa valahogy jobban tetszik, mint a veszekedős.
- Túl könnyen beszélsz, Styles! - bököm hasba azzal a kezemmel, amit nem fog, mire nevetve elengedi ujjaimat és derekamat átkarolva csikizni kezd. - Ne csináld! - kiabálom el magam, mire a körülöttünk lévő emberek furán néznek rám.
- Halkabban! - csitítgat és befejezi a kínzásomat, de hatalmas mancsait továbbra is az oldalamnál hagyja, amitől zavarba  jövök és ezt ő is észre veszi. - Zavar? - utal a túlzott közelségére, mire halványan, de annál félősebben rázom meg a fejem. - Akkor jó, mert nincs szándékomban megenni téged - súgja a fülembe, amitől meleg lehelete csikizi a nyakamat, ezáltal kiráz a hideg és talán az arcom is pirossá válik.
Nem mondok semmit csak ballagok mellette, de ahogy beérünk a hatalmas vásárlóközpontba, szinte futunk a célzott butikig. Nem látnak meg minket, de Harry szerint fő a biztonság, ezért gyorsan szedjük lábainkat a felmerülő veszély elől. Nagyokat sóhajtva megyünk be a boltba, ami kifejezetten hívogatónak látszik és a nagysága is jó, nem nagy, de nem is kicsi. Bár nem igazán szeretem a rózsaszín színt, a falakon tetszik és a rajtuk díszelgő tapéta is, halkan szól a zene, a ruhák hibátlanul, mondhatni makulátlanul vannak a helyükön és a fekete padló kövezet egyből a szívembe lopja magát, annyira tetszik.
- Jó napot! - köszön kedvesen a mellettem álló fiú, mikor a futástól lenyugszik annyira, hogy lihegés nélkül tud beszélni.
- Harry! - pattan fel helyéről a talán ötvenes éveiben járó nő és felénk siet. - Hol hagytad Gemma-t? - érdeklődik, miközben én csak hallgatok és azon gondolkodok, hogy ki lehet az a lány, akit az eladó emleget.
- A nővérem - súgja a fülembe Harry mosolyogva, mire gesztusát utánozva bólintok egyet. - Otthon van Holmes Chapel-ben. Nem rég ment vissza innen, mert hiányzott neki a család - ecseteli továbbra is azzal a levakarhatatlan, cuki mosolyával, miközben a nő figyelmesen hallgatja.
- Kár - húzza el száját az őszülő nő. - Meseszép ruhák érkeztek és mikor megláttam őket, egyből a testvéred jutott az eszembe - kacagja el magát selymes hangján és neki is megcsillannak hófehér fogai.
- Lehet, hogy ő nincs itt, de hoztam helyette egy gyönyörű lányt - karolja át a derekamat és közelebb von magához az énekes fiú. - Anastasia Moon-nak hívják - mutat be aranyosan.
- Jó napot! -nyújtom felé a kezemet, mire egyből elfogadja és enyhén megrázza.
- Szervusz, Drágám, Rose Poket vagyok! - mosolyog kedvesen és egyből nagymamám jut az eszembe, hiszen ő is pont ilyen közvetlen és kedves asszony. - Tényleg nagyon szép leányzó vagy az már biztos. Örülök, hogy Harry ilyen lányt talált magának, mint te vagy - simít végig a kezemen, mire megszeppenve mosolygok és félszemmel az említett személyre nézek, aki pillantásával jelzi, hogy ne törődjek azzal, amit Rose mond. - Tudod, az előzőek nem igazán tetszettek. Az egyik öreg volt, a másik csúnya, a harmadik meg egy elkényeztetett királykisasszony, de te tökéletes vagy, igazi állom párnak minősültök így együtt - beszél lelkesen, mire csak mosolygok és bólogatok, mert nem tudom, hogy ki az a három lány, akikről az imént beszélt.
- Oké, Rose, köszönjük a bókokat, de inkább mutatnál nekünk valami szép ruhát? - kérdezi tapintatosan Hazza, mire a nő szemei felcsillannak és már megy is a sorok közé keresgélni.
Mi is követjük őt és egy némelyik helyen meg is állok, mert megtetszik egy ruhadarab, de amikor már a harmadiknak olvasom le az árát, ami nem kevés, nem bírom tovább és megszólalok:
- Harry, nagyon aranyos vagy, hogy venni akarsz nekem olyan dolgokat, amikre szükségem van, de ezek nagyon drágák - fordulok meg tengelyem körül és úgy beszélek, de el is hallgatok, mikor észre veszem, hogy a fiú mennyire közel van hozzám, majd' hogy összeér a mellkasunk.
- Nem is drágák - erősködik egyből és megnézi a kezébe eső darab egyikének az árát.
- Harold, 60 fontért drága, főleg, hogy ez csak egy póló! - mondom egy kissé idegesen és mélyen a szemébe nézek, mikor visszateszi a helyére a csillogós felsőt. - Köszönöm, de nem kell innen semmi! - jelentem ki, de nem foglakozik mondandómmal, megfordít és maga előtt tolva visz Rose-hoz, aki már több darabbal is a kezében vár.
- Tessék, Édesem, ezek tökéletesen fognak állni - adja át nekem a szerintem is szép ruhákat, de nem akarom ezt. - Menj nyugodtan és próbáld fel őket - bök az egyik fülkére, amit egy szintén rózsaszín függöny takar el a kíváncsi szemek elől.
Szúrósan nézek Harry-re, aki jót szórakozik a mérgemen és szenvedésemen, ami nem is lenne olyan rossz, ha nem az ő pénze menne rá. Tudom, hogy nem szűkölködik, de akkor is! Senkije sem vagyok, mégis elhoz egy méregdrága üzletbe, ahol boldogan nézi, ha az eladó még több ruhát ad be nekem felpróbálás céljából.
A végére elfogadom, hogy ezt a vásárlás dolgot tényleg komolyan gondolja és mosolyogva fogadom, ahogy ő is keresi nekem a szebbnél szebb ruhákat. Elnézem, ahogy a sorok között baktatva keresgél, majd mikor számára megfelelő akad a kezébe, felcsillannak a szemei. A mosolya mindig jelen van az arcán, el se lehetne onnan tüntetni, amit ha lehetne még akkor se tenném meg, mert annyira aranyos. Tetőtől-talpig végig mérem, a lábát fedő, fekete farmer, a felsőtestét takaró, szürke felső rettentő helyessé teszi és a fejkendő alól kilógó, göndör tincsit sem bírom szem elől hagyni, hiszen még így borzosan is jól áll neki. A lábán lévő, barna csizma is elnyeri a tetszésemet, de a szemei... Azokba ha belenézek egy végeláthatatlan örvénybe keveredek, amiből csak nehezen tudok kimászni, olykor nem is akarok. Amennyire nézem, annyira jövök rá, hogy ő más, mint a többi férfi. Kedves, figyelmes és egyben vicces, hiszen amióta itt vagyunk rengeteget nevettünk és ezek a tulajdonságok tetszenek benne, nagyon is. Nem akarok szerelembe esni, főleg nem belé, de ezeket a dolgokat nem tudom nem észre venni, hiszen minden gesztusából ezeket mutatja, ami nagyon jól esik, mert így nem gondolok semmi és senkire csak arra, hogy vele vagyok, egy olyan férfival, aki mellettem van még akkor is, ha nem is ismer, mert ez tényleg így van. Míg ő rólam, addig én róla nem tudok semmit, de szerintem ez így jó. Egy ilyen fiú biztos nem állna velem szóba, ha megtudná, amit már a barátja, Louis tud az életemről.
A táskámban lapuló telefonom kiábrándít a gondolataimból, azért egy félig felvett felsővel a nyakamba kezdem el keresgélni, ami természetesen legalul van, mint mindig. A kijelzőn Cara édesanyja, Kris nevét pillantom meg, akivel tegnap beszéltem utoljára, ezért boldogan nyomom meg a zöld gombot.
- Szia! - üdvözlöm kislányos hangomon, mire az ő részéről a jókedv nem mondható el.
- Szia, Csillagom! - sóhajt fel köszöntése után, mire az arcomra kerülő mosoly gyorsan eltűnik. - A tűzoltók ma hozták át nekünk az épségben maradt dolgokat a házatokból és találtunk közte egy nagyon fontos tár - kezd bele egyből a lényegbe, mire megdermedve hallgatom, amit mond.
- Micsodát? - kérdezem halkan és leereszkedik mind a két vállam a hír hallatán.
- Édesapád naplóját, amit hozzád írt - mondja ugyan olyan hangnemben, mint én, mire a mondat elhangzása után könnybe lábad a szemem és újra feltörnek bennem az emlékek.



~.~.~.~

Sziasztok Drágáim! :3
Itt is lenne a következő rész, amivel szolgálni tudok, remélem elnyeri a tetszéseteket. Próbálom izgalmassá, átérezhetővé írni a blogot, annak ellenére, hogy nehéz, mert én még nem éltem át ilyet, amiket kitaláltam. 
Nem is fecsegek tovább, élvezzétek ki az iskoláig tartó pár napot és vigyázzatok magatokra! :)

Have a nice day: Fanny

2014. augusztus 16., szombat

6.rész Védtelen lány

" Mikor megláttam, nem hittem a szememnek. Már a sport boltban szimpatikusnak találtam, de ahogy ismét a közelembe volt, beindult valami. Valami, amiről nem tudtam mi volt az, de boldog voltam. " - Harry Styles


 ~ Louis Tomlinson ~

Ahogy magamhoz ölelem a zokogó lányt, nem foglalkozok semmivel, csak azzal, hogy megnyugodjon. Borzasztó volt látni, ahogy teljesen összetörve ült a földön, miközben a haját tépte. Óvatosan simogatom a hátát és annak ellenére, hogy Eleanor-hoz kellene sietnem, itt ülök egy padon és egy idegen lányt vonok a mellkasomra. Hosszú, szőke haja kócosan omlik a hátára, nadrágja tiszta por, ami látszólag nem zavarja, mert a kinézetét illetően nagy gondja lehet. Lassan eltolom magamtól és kezeim közé veszem az arcát, mikor megcsap a felismerés. Ő az a lány, aki a boltban segített nekünk, aki aranyos bájával egyből megmosolyogtatott. Könnyes szemei fájdalmasan csillognak, arca maszatos az elmosódott szemfestéktől, orra enyhén piros, amit a minket megvilágító lámpa miatt láthatok. Arcomra egy halvány mosoly kúszik, lassan végig simítom hüvelyk ujjammal orcáját, mire lesüti szemeit és ölében helyezkedő kezeit kezdi nézni. Minden bizonnyal ő is felismer engem, ezért álla alá nyúlva újra kényszerítem, hogy rám nézzen, amit nehezen, de meg is tesz. 
- Te a One Direction egyik tagja vagy, igaz? - kérdezi halkan, mire bólintok egyet, utána pedig nem mond többet csak hangosan felsóhajt. 
- Mi a baj? - kérdezem tapintatosan, nem akarom újra felzaklatni, de kíváncsi vagyok, hogy ez az aranyos lány, miért van itt este ebben a parkban, miközben sír.
Percekig nem mond semmit csak a szemembe néz, ami más esetben zavarba hozna, de most ez nem történik meg. Állom üveges tekintetét, amiből próbálok valamit kiolvasni, de nem jutok semmire. Magára aggatott egy álarcot, ami által csak is maga tudja, hogy mi játszódik le benne. Továbbra is kezeim között tartom a fejét, de megunom a tétlenkedést, ezért még közelebb ülök hozzá és apró mozdulatokkal kérem, hogy helyezkedjen el a vastag pulóverrel takart mellkasomon. Hajának finom illata egyből megcsapja az orromat, ezért nem bírom megállni, hogy hozzá érjek. Ügyetlenül simítok végig a selymes zuhatagon, a tincsek kicsúsznak az ujjaim közül, amit élvezettel nézek. Valamiért szimpatikusnak találom ezt a lányt, pedig nem is ismerem, ma látom másodjára, még is érdeklődést irányítok felé. Nem nógatom, türelmesen várom, hogy ismét beszélni kezdjen, tényleg valami nagyon rossz dolog történhetett vele, amiért ennyire magába fordul. Hajáról áttérek a hátára és dzsekijén keresztül simogatni kezdem, amitől jól hallhatóan felsóhajt. 
- Amikor befordultam az utcánk sarkán éles fényeket láttam, de nem igazán foglalkoztam velük - kezd el beszélni szinte suttogva, amit még is tisztán hallok, mert körülöttünk síri csend van. - Kár volt, mert ahogy közelebb értem, megláttam, hogy égett az egész házam, tűzoltók és rendőrök szaladgáltak minden fele - áll meg egy pillanatra és mély levegőt vesz, próbálja leküzdeni az érzéseit és folytatja mondanivalóját. - A földre rogyva néztem, ahogy megsemmisül az otthonom, ahol felnőttem és ahol boldogságban nevelkedtem a családommal. Elvesztettem azt az egy valamimet is, amim maradt. Hajléktalan lettem, nincsen ruhám, semmim, mert minden porrá égett - változik a hangja ingerülté és gyors mozdulatokkal távolodik el tőlem, amit meglepetten veszek figyelembe. - Egy senki vagyok, egy rakás szerencsétlenség! - kiált fel és magatehetetlenül szét tárja a kezeit. - Itt vagy te, akit életemben egyszer láttam, nem is ismerjük egymást, mégis próbálsz vigasztalni, mikor meg sem érdemlem - halkul el ismét a hangja, majd lehajtja a fejét és cipőjével a földön lévő kavicsokat kezdi rugdosni. - Hagyj magamra nyugodtan, megleszek - áll fel a helyéről, amit egyből én is utánozok és kikerekedett szemekkel figyelem az előttem álló lányt, akit úgy megsajnálok, mint talán még senkit soha. - Köszönöm, hogy próbáltál segíteni - mosolyodik el keserűen, majd lép egyet, hogy távozzon, de hirtelen karja után nyúlok, amit finoman megmarkolok, majd egy könnyed mozdulattal elérem, hogy újra közel legyen hozzám.
- Ne menj el - kérem halkan, majd kezemet az övébe csúsztatom, amit egyből elránt onnan, ami elsőnek meglep, de a végén rájövök tette okára, hiszen idegen vagyok számára és nem szereti, ha a közelében vagyok a megengedettnél.
- Miért ne? - kérdezi összehúzott szemekkel, amin mosolyognék, de nem most. - Felesleges itt maradnom - rántja meg a vállát, mire ismét megfogom a kezét, de ezúttal mind a kettőt.
- Itt biztos nem maradsz - jelentem ki, mire meglepődöttségében mind a két szemöldökét felhúzza. - Itt nem - rázom meg a fejemet.
- Akkor hova menjek? - teszi fel kétségbeesetten kérdését, mire gondolkodás nélkül mondom ki, ami elsőnek az eszembe jut.
- Hozzánk - nézek mélyen a szemébe, ami egyből kikerekedik, mikor kimondom ezt az egy szót.
- Biztos nem! - rázza hevesen a fejét és próbál elmenni, de nem tud, mert erősebben kezdem fogni a kezeit. - Engedj el, kérlek - néz rám kérlelően, amit természetesen nem teszek meg, mert tényleg szeretném, ha hozzánk jönne, mert így láthatnám, hogy mi történik vele.
- Dehogy nem! - vágom rá, mire lefagyva áll tovább velem szembe és hatalmas, barna szemeivel engem vizslat. - A srácok is biztosan megértenék és beleegyeznének abba, hogy oda gyere hozzánk - döntöm oldalra egy kicsit a fejemet és úgy nézem tovább, mire cinikusan felnevet. - Kérlek... - szólítanám a nevén, de nem tudom, mire ismét felnevet, de jobb kedvvel, mint az imént.
- Anastasia - mondja el a nevét mosolyogva, ami gesztus kifejezetten jól áll neki.
- Kérlek, Anastasia! - nógatom tovább, mire felsóhajt, ami azt jelzi, hogy kezd megenyhülni. - Ne makacskodj! - húzom össze a szemeimet, mire láthatóan elgondolkodik.
- Rendben, de csak pár napot, amíg nem találok valami jobb megoldást! - egyez bele, mire mosolyogva bólintok egyet és elengedem kezeit, mert már nem fenyeget az a veszély, hogy elmenne.
Halkan sétálunk egymás mellett a házunk felé vezető úton, miközben Ana az utat figyeli, én pedig őt. Olyan védtelen és aranyos lánynak tűnik, még is látszik, hogy küzd valamivel. Valami olyan dologgal, amit nem mer senkinek sem elmondani, amit tapasztalatból tudok, hogy milyen érzés. Én se mondhatok el mindent, annak akinek akarom, hiszen a média mindent felforgat már azzal is, ha azt mondom, hogy fáj a fejem, mert egyből azt hiszik, hogy valami rossz dolgot csináltam és emiatt érzem ezt. Egyedül a bandának, családomnak és El-nek szoktam olyan dolgokat elmondani, amik kifejezetten rám tartoznak, mégis úgy érzem, ha kiadok magamból mindent, akkor jobb lesz. Ennek a lánynak is ezt kellene csinálnia és akkor talán nem lenne így maga alatt. Néha-néha felpillant az előtte húzódó útra, de a tekintete csak is kizárólag előre mered, míg az enyém szorgalmasan oldalra, őt nézve. Lehet, hogy disznóság és undorító dolog, hogy ilyet gondolok, miközben van barátnőm, de valami megfogott ebben a lányban. Talán a titokzatossága, még én sem tudom, de ahogy a látványa, úgy a lénye is vonz magához. A viselkedése alapján még soha nem találkoztam hasonló nővel, ragaszkodó, mégis talpra esett, de egyben bizonytalan is, amit én valamilyen okból kifolyólag egyből megtudok állapítani, pedig alig beszélgettünk egymással. Pillantásomat muszáj elvennem róla, mivel a zsebemben lévő telefon hangosan kezd zenél, ami csak annyit jelent, hogy valaki keres. Sóhajtva veszem kezembe a vékony kütyüt, de amikor barátnőm nevét látom meg a kijelzőn, egyből eltűnik a lazaságom és inkább reménykedve húzom el a zöld ikont, abban bízva, hogy nem fog haragudni, amiért nem tudok vele találkozni.
- Szia, Kicsim! - üdvözlöm kisfiús hangon, mire Ana egyből rám kapja a tekintetét, de mikor pillantásunk találkozik, egyből elcsapja a fejét.
- Szia, Louis, merre vagy? - kérdezi lelkesen, mire félve adok neki választ, tényleg nem akarom megbántani, de nem tehetek semmit, muszáj segítenem ezen a lányon.
- Ne haragudj, El, de ma nem tudunk találkozni - mondom halkan, mire a válasz egy nagy sóhajtás lesz. - Tényleg bocsánat, közbe jött egy fontos dolog, de holnap bepótoljuk, ígérem - bizonygatom határozottan, mire a vonal túlsó végéről halk kuncogást hallok.
- Jól van, Kicsim, semmi baj - mondja kedvesen, amitől arcomra egyből mosoly kerekedik. - Akkor holnap beszélünk. Szeretlek, Lou! - idézi felém utolsó két szavát halkan, mire egy pillanatra lehunyom a szemeimet.
- Én is téged, Eleanor! - búcsúzok el tőle, majd bontom a vonalat és újra zsebembe süllyesztem a telefont.
Anastasia továbbra is csak fejét lehajtva kullog mellettem, amin muszáj mosolyognom. Áldom az eget, amiért olyan barátnőm van, mint El, de Ana... Ő teljesen más, ami azért jó, mert nehéz kiismerni, küzdeni kell a bizalmáért és én mindig is az ilyen lányokat kedveltem jobban. Tényleg egy aljas disznó vagyok! Hogy lehetek ilyen szemét egy olyan lánnyal, mint Eleanor?! Olyan akár egy tündér, teljesen biztosak az érzései velem kapcsolatban, míg én más lányt nézek meg tetőtől-talpig és azon gondolkodok, hogy milyen lenne vele. Egy tuskó vagyok! Feltűnés mentesen rázom meg a fejemet, hogy minden Ana-val kapcsolatos dolgot elfelejtsek és a szerelem szóról csak is El jusson az eszembe.
- Komolyan lemondtál egy randit a barátnőddel, miattam? - kérdezi csodálkozva, mégis halkan és nyugodtan. - Te teljesen megőrültél! - jelenti ki, majd nagy szemekkel néz rám, amik a esti fényektől, akár egy csillag, úgy ragyognak.
- Igen, de holnap találkozok vele, szóval nem vesztettem semmit - rántom meg a vállamat. - Visszatérve a nevekhez, engem Louis-nak hívnak, Louis William Tomlinson - nyújtom felé a kezemet, amit nevetve el is fogad.
- A kereszt nevemet már tudod, de nem az egészet - mondja, mire bólintok egyet, hogy tényleg így van. - Anastasia Loreen Moon a nevem, amit nagyon utálok - rázkódik meg egy pillanatra és bosszúsan rázza a fejét, ami miatt muszáj elnevetnem magam.
- Nem szereted a neved? - kérdezem szórakozottan, mire bólogatva rám néz és tekintetéből továbbra is látszódik a harag.
- Hosszú, a hangzása ocsmány és a középső nevem hallatán a nővérem macskája jut az eszembe, amit  ki nem állhattam, de szerencsére elkerült a nagyszüleimhez az a bolhás jószág - kezdi az elején rezzenéstelen arccal, de a végén hangosan elneveti magát, ami az egész, csendes utcát bejárja.
Én is így teszek, jó ízűen kacagok a szavain, miközben azon gondolkodok, hogy ebben a lányban mennyi erő és kitartás van. Leégett a háza, mégis nevet, nem gondol rá és próbálja pozitívan felfogva a dolgokat. Biztosra veszem, hogy az ő helyében elbújnék valahova és bánkódnék a történteken, még akkor is, ha ezzel nem érnék el semmit. Hófehér foga látszódik, ahogy mosolya egészen a szeméig ér, íriszeiben látok némi csillogást, ami azt mutatja, hogy jobb a kedve és a nevetése nagyon hasonlít a testvérem, Lottie kacajára. Figyelmes és törődő személyisége van, nem játssza meg magát, úgy viselkedik, amilyen valójában, amit nagyra értékelek. Valamiért úgy érzem, hogy vele nagyon jó viszonyban leszek, de félek, hogy az érzelmeim erősebbek lesznek, mint egy szimpla barátság. Ettől rettegek a legjobban, hiszen én El-t szeretem, de az a baj, hogy az ember nem tud parancsolni a szívének.
- Szerintem szép neved van - villantom meg felé félmosolyomat, mire megforgatja a szemét, ami ismét csak kuncogni tudok.
- Ezt most ugye nem mondod komolyan? - mered rám értetlenkedve, mire szaporán bólogatni kezdek, hogy de, így gondolom.
- A nevemről tovább lépve, milyen egy bandában lenni? - érdeklődik kíváncsian, mire mosolyogva kezdek el neki beszélni a kezdetektől, egészen mostanáig.
Figyelmesen hallgat végig, pillantását egy pillanatra sem veszi le rólam és örülök, hogy a parktól messze lakok, mert így élvezhetem, hogy egy olyan személynek mesélhetem el az életem egyik legjobb pillanatait, akit érdekel és nem csak kényszerből hallgat meg. Sokszor hangosan felnevet velem együtt, mikor arról beszélek, hogy milyenek is vagyunk a srácokkal, ha teljesen elmegy az eszünk, de mikor a családomra térek a karrieremről, a szemei könnybe lábadnak és sután lehajtja a fejét. Nem értem cselekedeteit, ezért egyből becsukom a számat és nem beszélek többet, mert úgy veszem észre, hogy érzékeny pontot ütöttem meg a lány életével kapcsolatban.
- Valami rosszat mondtam? - kérdezem félve, mire egyből megrázza a fejét és újra rám néz.
- Dehogy is - törli le arcáról a szeméből kicsorduló könnyeket, majd halványan elmosolyodik. - Nem mondtál rosszat csak én nem tudok a családomról ilyen boldogan és önfeledten beszélni, mint te - sóhajt fel szomorúan, majd a vállán lógó táskája cipzárjával kezd babrálni.
- Elmondod, hogy miért nem? - próbálom szóra bírni óvatosan, mire némi gondolkodás után, de lassan bólint egyet.
- 18 éves voltam, mikor az édesapámat a munkahelyén agyonütötte egy hatalmas vasgerenda és azonnal meghalt - mondja akadozva, mire gondolkodás nélkül ölelem át fél kézzel a vállát és vigasztalás képen olyan közel húzóm magamhoz, amennyire csak tudom. - Az ő segítségével jutottam be London egyik leghíresebb zeneiskolájába, ahol profi zongoristának tanultam, de ahogy ő eltávozott az életemből, feleslegesen tartottam az ott tanulást és inkább felhagytam azzal az iskolával... - folytatja, miközben minden szavára odafigyelve hallgatom.
Együtt érzően és sajnálkozva nézek a szemébe, mikor befejezi mondani valóját és még erősebben vonom magamhoz, mire egy pillanatra mellkasomhoz nyomja a fejét. Hihetetlen, hogy mennyi minden rossz van a háta mögött, sőt, drogozott, ivott, amiért egy pillanatra sem ítélem el. Én se bírnám ki, ha valamelyik családtagomat elveszíteném és valamilyen szinten megértem, hogy ilyen módszerekhez folyamodott. Sajnálom, nagyon sajnálom és az legnagyobb baj, hogy nem tudok neki segíteni, pedig akarok. Valamelyest enyhíteni szeretnék a benne növekvő, rossz érzéseken, de nem tudok. Nem kerülhetek közelebb hozzá, mert akkor mindennek annyi. Elveszítem a szerelmemet és lehet, hogy még az ő barátságát is, amit nem akarok. Úgy érzem, hogy szükségem van egy ilyen barátra, mint amilyen ő, mert biztosra veszem, hogy mindig, mindenben mellettem állna és nem ítélne el, mint mások.
- Csak ezt ne! - távolodik el tőlem és hajába engedi hosszú ujjait. - Kérlek, Louis... - sóhajt fel, mire nem értem, hogy miért mondja ezt, mikor semmit sem csinálok, csak őt nézem. - Ne sajnálj, mert azt senkitől nem tudom elviselni. Majd csak valamikor helyre jönnek a gondjaim - mondja halkan, mire értem hirtelen indulatát, hiszen én se bírom elviselni, ha kivételeznek velem a sajnálat miatt.
- Még most is szoktál...? - kérdezem lesütött szemekkel, elszégyellem magam, amiért ilyen témát hozok fel, de érdekel, azért nem bánom meg, hogy megszólalok.
- Van amikor - néz mélyen a szemembe, mire az enyémek elkerekednek és egyből megállok a menésben.
- Anastasia! - szólítom meg erélyesen, mire ő is hirtelen megáll és értetlenül néz rám. - Fejezd be! Ezzel nem mész semmire, hidd el nekem! Én is csináltam már és meg is bántam. A családom, rajongóim és barátaim mind haragudtak rám és a végén én magam is rájöttem, hogy nagy hibát követtel el. Ne légy eszetlen, most hagyd abba, amíg lehet! 20 éves vagy az ég szerelmére, ne rontsd el az életedet ilyen szarokkal! - oktatom ki kiabálva és minden egyes szavammal a drogra és italra utalok, de főleg az előbbi anyagra, amit én is kipróbáltam, de már százszor megbántam, ha nem többször.
- Ki vagy te, hogy megmondd mit csináljak?! - kiáltja el magát ő is és elébem lép, miközben villámokat szóró szemekkel néz az enyémekbe. - Nem is ismersz, néhány dolgot tudsz rólam és már is elítélsz! - tárja szét a kezeit és a hangja nem, hogy halkulna, sőt, inkább emelkedik. - Nem hinném, hogy tudod milyen elveszíteni az apádat, amit nem is kívánok, hogy érezd, de azért megérthetnéd a helyzetemet! - kap idegesen a fejéhez, mire elveszem onnan kezeit és markomba zárom azokat. - Engedj el, Louis! Hagyjál békén! - kezd ellenkezésbe, de inkább erősebben fogom közre csuklóját, mintsem, hogy elengedjem.
- Sajnálom, Anastasia! - fogom meg mind a két kezemmel az arcát és úgy beszélek hozzá, halkan és érthetően. - Nem akartalak megbántani, csak tudatni veled, hogy rossz, amit csinálsz. Ne csinálj többet ilyet, mert rosszabb vége lesz. Sokkal rosszabb - bólintok állításom mellé, mire lehunyja a szemeit és mélyen felsóhajt. - Bocsáss meg nekem, Ana! - ejtem ki a szavakat még halkabban és egy apró csókot nyomok a homlokára.
- Felejtsük el! - legyint egyet, majd kezeivel mellkasomnál fogva eltol magától, ami váratlanul ér, de nem teszem szóvá, mert biztos azért teszi, amiért barátnőm van. - Menjünk - indít mind a kettőnket menésre és folytatjuk utunkat tovább haza fele a sötétben, miközben már este 11 óra van.



***

Reggel szem dörzsölve megyek le a lépcsőn, majd mikor leérek a földszintre, meglátom a barátaimat, ahogy reggeli ábrázatukkal ülnek a kanapén és teljes beleéléssel néznek egy mesét. Elmosolyodok a látványtól, majd nagyot ásítva lépkedek a kanapéhoz, amit észre is vesznek, mert a lábamon ékeskedő mamusz hangosan csoszog. 
- Jó reggelt! - intek feléjük, majd megborzolom Niall fejét, amivel a szőke hajzatban nem teszek kárt, mert a párnától száz fele áll így is.
- Jó reggelt! - üdvözölnek egyszerre, monoton hangon és nulla életkedvvel, amin csak mosolyogni tudok. 
Lábamat újra menésre bírom, hogy a konyhába menjek és készítsek magamnak egy jó nagy bögre kávét, de nem jutok messzire, mert Liam dörmögős hangja megállít. 
- Kivel jöttél este haza? - teszi fel kérdését és tekintetét levezeti a tévéről, majd rám néz. - Mászkálást meg suttogást hallottam az ajtóm előtt - folytatja, amiben nem tudom megkérdőjelezni, mert könnyen meghallhatta Ana-t és engem, mivel a szobám az övével szemben van.
- Itt aludt az egyik ismerősöm - legyintek lazán, mire hangomra a többi három srác is rám néz, ami már zavar és nem úgy, mint tegnap Ana pillantása. 
- Melyik ismerősöd? Már találkoztunk vele? - kíváncsiskodik Niall és teljes testtel megfordul a garnitúrán, hogy rám tudjon pillantani. 
- Ami azt illeti, igen - nyúlok hirtelen a tarkómhoz, mivel kínosnak érzem, hogy egy olyan lánynak ajánlottam fel, hogy ide jöjjön, akit igazán még én sem ismerek és talán még az ismerős szó is elég túlzás.
- Honnan? - szólal meg Zayn is, de semmi pénzért nem nézne rám, tovább bámulja a bugyuta mesét, ami számára felettébb érdekesnek bizonyul.
- A sport boltból - adok gyorsan választ és már sietnék is a konyhába, de Harry hangja ismét megállít és még a szemeim is kikerekednek. 
- A szőke hajú, barna szemű lány, aki olyan aranyos és irtó szép? - emelkedik feljebb a hangja és teljes odaadással beszél a lányról, akit nem is ismer, de már is tetszik neki. Tipikus Harold logika.
- Igen - bólintok sután, majd szem forgatva ténylegesen is a célzott helyiségbe megyek, hogy kávézás helyett lenyugtassam magam. 
Barátom, nem is tudja ki vagy mi ő, de már is így beszél róla! Hihetetlen egy csávó és az a baj, hogy semmi kiakadni valóm nem lehetne ezen, de még is idegesít, hogy a barátom így vélekedik Ana-ról. Még én tudom a nevét, addig ő nem, nekem elmondta az élete nagyobb részét, de neki nem, én segített neki és nem ő! Úgy érzem nekem több közöm van, ehhez a lányhoz, mint neki! Amit érzek nem mondanám féltékenységnek, mert nem vagyok szerelmes csak szimpatizálok a szőke hajú lánnyal, de akkor is zavar és aggaszt, hogy Harry már is próbál rámozdulni. Inkább erősen megrázom a fejemet, hogy ne agyaljak ezen, mivel nincs értelme, nekem van barátnőm, akit soha nem csalnék meg, de az biztos, azt nem fogom végig nézni, ahogy a göndör hajú srác kihasználja ezt a védtelen lányt! Lomha léptekkel megyek a gáztűzhelyhez, ahonnan leveszem a kávéfőzőt és a leghamarabb kezem ügyébe kerülő bögrébe öntök a fekete italból. A cukor tartót magamhoz véve teszek bele két nagy kanállal a szemcsés édesítőből, majd mindent a helyére téve, inni kezdem a még langyos koffeinnel teli folyadékot. 
- Jó reggelt! - hallom meg Ana kedves hangját, ami az alvás miatt még kissé rekedt, de ezer közül is felismerném a kellemes baritont. 
Gyors léptekkel megyek ki a konyhából, hogy láthassam a lányt, de meg is bánom, amiért ez a tervem, mert ahogy a szemem elé kerül, szó szerint kiköpöm a számban lévő kávét. Érzelgősen ölelik egymást Harry-vel, míg a másik három barátom mosolyogva nézi őket. Ana mind a két kezét átfonja a fiú derekán és nyakába rejti az arcát, míg akivel így tesz, az egyik kezével simogatja a hátát, míg a másikat derekán pihenteti. A számmal kiadott hang miatt mindenki rám kapja a szemét és csodálkozva figyelnek, de tekintetemet továbbra is Anastasia-n és Hazza-n legeltetem, amit mikor megunok dühösen megfordulok és a konyhába érve erőteljesen becsapom az ajtót, így tudtukra adva nem tetszésemet és egyáltalán nem foglalkozok a padlóra köpött, nagy adag kávéval. 


~.~.~.~

Sziasztok Drága Olvasóim! :3
Itt is lennék, tovább olvashatják az Ana-val történteket. 
Köszönöm szépen a +1 feliratkozót és a kommentet, nagyon jól esik a támogatás!
Jó olvasást és remélem elfogja nyeri a tetszéseteket ez a rész is! ;)

Have a nice day: Fanny

2014. augusztus 5., kedd

5.rész Ezt nem hiszem el!

" A sors mindig azt adja, ami meg van írva, de ami nekem szerepel a nagy könyvben az már botrányos! Hihetetlen, hogy mindez velem történik és még azt is elveszítem, amim maradt! " - Anastasia Moon


Cara és ahogy megtudom a lány nevét, Mia gyors léptekkel mennek az üzletbe, ahova én is követem őket. A szemeim egyből elkerekednek, ahogy meglátom a rengeteg lányt a sport boltban. Sikítoznak, dulakodnak, olyan akár egy állatkert az egész mindenség.
- Úr-isten! - mondja tagoltan a főnök és bosszúsan hajába dúr. - Most jött el annak az ideje, hogy nem tudom mit csináljak - rázza meg a fejét és kétségbeesetten néz ránk.
- Majd én megoldom - jelentem ki, mire Cara és a vörös hajú lány is rám kapja a tekintetét.
- Mégis hogyan? - hüledezik Mia és széttárja kezeit.
- Kiáltsátok el magatokat, hogy a banda a bolt végében van és cipőket néz, miközben nincsenek is ott, addig én a srácokat beviszem az egyik öltözőbe. Utána már könnyen megtudjátok oldani a dolgot - vázolom fel a tervemet, ami úgy néz ki tetszik nekik, mert bőszen mosolyognak.
- Rendben - bólint egy nagyot Cara és a tömeg felé közeledik Mia-val együtt.
- Ott van a One Direction! - kiáltja el magát a zöld szemű lány és ahogy ajánlottam, a cipők felé bök.
A rajongóknak se kell több, egyből abba az irányba kezdenek szaladni, míg én a másik irányba, azzal a céllal, hogy megkeresem az üldözött fiúkat. Nem is kell sokat kutakodnom, megtalálom őket egy fogas ruha mögött összenyomódva, amin nevetnék, de nincsenek abban a helyzetben, hogy így tegyek. Sajnálom őket, hiszen nincs egy szabad percük sem, mivel híresek.
- Gyertek gyorsan, majd én segítek! - sürgetem őket, mire mindannyian bólintanak egyet és futva követnek a bolt hátsó részében húzódó iroda és öltözők felé. - Menjetek be oda! - bökök az egyik ajtó felé, mire így is tesznek és sietősen eltűnnek a faszerkezet mögött.
Lábaim visszavezetnek az üzletbe, ahol nem akkora a káosz, mint volt, de még mindig sokan vannak. Kedves szavakkal illettem a lányokat, akik fejüket kapkodva keresik bálványaikat, miszerint felesleges ezt tenniük, mert a banda már rég elment innen. Kérdéseket tesznek fel, hogy nem láttam-e őket, mire hevesen megrázom a fejemet és ezzel távozásra bírom őket. Ahogy rajongó mentes lesz a nagy helység, becsukjuk az ajtókat, amik eddig nyitva voltak. Nagyot fújtatva nézünk egymásra, majd elnevetjük magunkat.
- Ez érdekes volt - kacarászik Mia, ezzel megvillantva hófehér fogait. - Még nem is tudtam bemutatkozni - lép elém kedvesen mosolyogva. - A nevem Mia Steff - ölel magához, ami hirtelen érint, de viszonzom gesztusát, mert jól esik, hogy nem is ismer, de máris ilyen közvetlen velem.
- Örülök. Én Anastasia vagyok - távolodok el tőle. - Anastasia Moon, de szólíts nyugodtan Ana-nak.
- Úgy érzem, hogy mi nagyon jóba leszünk - beszél kedvesen, ami jól esik, nagyon jól. - Nem olyan régen költöztem ide Londonba és még nincsen egy barátom sem, de remélem ez nem sokáig lesz így - utal rám, mivel tekintetét mélyen az enyémbe fúrja.
- Én is remélem - simítom meg vállát, de a lány háta mögött álló Cara tekintetét nem bírom figyelmen kívül hagyni, ezért ránézek.
- Ez az igazi Ana - tátogja el ezt a mondatot, mire halvány mosolyra húzódik a szám, mert igaza van, én valójában ilyen vagyok.
- Megyek és szólok a fiúknak, hogy tiszta a levegő - beszélek mind a kettejükhöz, mire mosolyogva bólintanak egyet és elkezdik rendbe rakni a lelökött, nem helyén lévő dolgokat.
Ahogy az ajtóhoz érek lassan nyitom ki azt, mert hangfoszlányokat hallok és nincs szándékomban megzavarni őket, de itt nem maradhatnak.
- Elmentek - lépek be az ajtón, majd mindegyikőjük kedvesen mosolyog rám. - Sokáig tartott, de most már rajongómentes a bolt - nevetem el magam, amitől a szájuk még jobban felfele görbül.
- Köszönjük, hogy segítettél - lép elém az egyetlen göndör hajú fiú és természetellenesen zöld szemeivel aranyosan vizslat. - Ha nem lépsz közbe, nekünk már annyi lenne - villantja meg hófehér fogait, ahogy halkan felnevet.
- Ugyan semmiség, de minden sértés nélkül mondom, hogy jobb, ha mentek - bökök a csukott ajtóra. - Kitudja, lehet, hogy még mindig keresnek titeket a bolt környékén.
- Igazad van és még egyszer köszönjük a segítséget - szólal meg a kék szemű és szőke hajú fiú, miközben menésre bírja a többieket.
Legyintek egyet a fiú mondata után és a hátuk mögött menve követem őket, de a kasszánál megállok és onnan figyelem tovább, ahogy Cara-tól és Mia-tól elbúcsúzva elhagyják az üzletet. A bolt egyik távolabbi részlegében pakolászó, vörös hajú lány hozzám siet és sejtelmes mosollyal dűl neki a pultnak, amit nem tudok mire vélni.
- Neked melyik tetszik? - vált kislányos hangnembe és csillogó szemeit rám villantja. - Szerintem a szöszi nagyon aranyos - gondolkodik el maga elé nézve, amin nem tudok nem nevetni, mire cselekedetemtől furán néz rám.
- Nem is ismered - lököm meg egy kicsit a vállammal, mire ő is felkuncog.
- Az lehet, de akkor is helyes - rántja meg a vállát és ismét rám néz. - De tényleg, neked melyik jön be? - nyaggat tovább, amitől akaratom ellenére a nővérem jut az eszembe.
Ő is mindig ezt csinálja, kíváncsiskodik és kérleli, hogy mondjam el a véleményemet. Halványan elmosolyodok, ahogy testvérem mosolygós arca képzeletben elébem terem. Nagyon hiányzik, ahogy anya és Dave is. Kíváncsi vagyok, hogy mit csinálhatnak a meseszép és világhírű Los Angelesben. Amióta elmentek egyikőjükkel sem beszéltem és már hiányzik, hogy legalább a hangjukat halljam.
- Egyik sem - lököm el magamat a márvány lappal borított pultól és Cara felé veszem az irányt.
- Ana! - kiállt utánam és kocogni kezd felém. - Nem hiszem el, hogy egyik sem fogott meg, hiszen mind az öten olyanok, akár egy félisten - néz rám hitetlenül, mikor mellém ér.
- Lehet, de esetleg neked és nem nekem - csípem meg az arcát, mire aranyos hangon felnevet.
- Borzasztó vagy - jelenti ki egy szórakozott sóhajtás közepette. - Örülök, hogy itt vagy - vállt hangnemet, ami meglep, ezért megállok. - Tudod, én mindig egy kirekesztett lány voltam, soha senki nem értett meg a szeretteimen kívül, de te más vagy. Mások már ennyi idő után is kijelentették volna, hogy milyen furcsa vagyok, de te nem tetted - mosolyodik el szerényen. - Lehet, hogy benned egy nagyon jó barátnőre fogok lelni - süti le a szemét, mint aki elszégyelli magát, pedig erre semmi szüksége nincs.
- Nem mondtam semmit, mivel nem vagy furcsa. Olyan vagy, mint a többi lány és az, hogy bennem jó barátnőre leltél az nem lehet, hanem biztos - simítom meg a vállát, mire újra megjutalmaz pillantásával. - Mia, te egy nagyon aranyos lány vagy és ezt már néhány perc veled töltött idő után is meglehet állapítani - beszélek tovább, mivel nem akarom, hogy feszélyeztetve érezze magát a társaságomban.
Aranyosan elmosolyogja magát, majd kezembe karolva folytatjuk tovább utunkat a főnökünkhöz. Nyugodtan pakolja a polcokra a leesett felsőket, a gyűrötteket, pedig rendezetten összehajtogatja, de abba is hagyja, ahogy észre veszi, hogy a háta mögött vagyunk.
- Minden rendben? - kérdezi kedvesen, mire a nem rég megismert lánnyal együtt bólintunk. - Örülök - mosolyogja el magát és véglegesen is befejezi a dolgok rendbe rakását, mert mindennel végez.
- Nekem mit kell csinálnom? - kérdezem meg, mert főnököm állítása szerint ma kezdhetek.
- Egyikőtöknek sem kell semmit. Elengedlek titeket, mert ma nincs nagy forgalom, úgyhogy egyedül is boldogulok a bolttal - rántja meg a vállát lazán. - Ana, te holnap délelőttös leszel, Mia te pedig délutános - mondja el a holnapi nap munkabeosztást, miközben csak mosolyogva figyeljük.
- Köszönjük - lépek oda a sötét bőrű nőhöz és megölelem.
- Semmiség - legyint egyet kacagva, miközben gesztusomat jóval erőteljesebben viszonozza. - Vigyázz magadra - súgja a fülembe.
- Rendben - bólintok, mikor eltávolodok tőle, majd új barátnőmmel együtt az öltözők fele kezdünk menni.
- Na, most szépen meglepett Cara - néz rám nagy szemekkel Mia. - Két hónapja dolgozom itt, de eddig még soha nem engedte meg, hogy a munka idő letelte előtt elmenjek - hüledezik elgondolkodva, amin nevetnem kell, mivel aranyos tőle ez a viselkedés.
- Én már őt pici korom óta ismerem és lehet, hogy a munkahelyén politikusnak meg parancsnoknak mutatja magát, de nagyon aranyos és vicces nő - beszélek neki komolyan, amit figyelmesen hallgat végig.
- Pici korod óta? - kérdez vissza csodálkozva, mire válaszul csak bólintok. - Az nem semmi. Rokonok vagytok? - kíváncsiskodik tovább, majd kinyitja az apró helyiség ajtaját és előre enged.
- Köszönöm - utalok gesztusára, majd ő is belép az ajtón és be is csukja azt. - Nem, csak nagyon jó ismerősök. Az édesanyja a szomszédom - mesélek neki mosolyogva, miközben beleteszem táskámba a munkásruhámat, amit majd holnap kell felvennem.
- Te egyedül élsz? - néz rám nagy szemekkel és minden cselekedetében megáll.
- Igen, de inkább erről nem akarok beszélni - komorul el a hangom és vállamra veszem a táskát. - Mehetünk? - kérdezem, mire óvatosan bólint, majd kinyitom az ajtót, amit nem olyan régen csukott be.
Tovább nem beszélve megyünk egymás mellett, majd ahogy a kasszához érünk köszönünk Cara-nak és elhagyjuk a sport boltot. Amikor jöttem, úgy most is rengeteg ember tartózkodik a plázában, ezért folyamatosan kerülgetjük az utunkba eső személyeket. A társaságomban lévő, vörös hajú lány lehajtott fejjel ballag és elgondolkodom azok, hogy lehet megbántottam. Ha így van, akkor nem akartam csak túl sokat kérdez és nehezemre esik válaszolni, főleg mikor a családomról és az életemről jön fel a téma. Fáj arra gondolni, hogy itt maradtam, míg a családom egy része máshol van, az apám pedig meghalt. Ha ezek a dolgok a fejembe szöknek, akkor mindenem elgyengül, a gyomrom összeszorul és a torkomon egy árva hang se jön ki. Még mindig nem bírom felfogni azt, ami történt és Mia akármennyire is kedves és szimpatikus, még akkor sem tudok úgy megnyílni, ahogy kellene. Lehet neki az élete boldog, gondtalan, a szülei együtt vannak és szeretik, de nekem más. Minden más és egyenlőre nem akarom, hogy tudomást szerezzen róla. Arról pedig még jobban tilos tudnia, hogy miket szedek és iszok, mert ha tudomást szerezne róla fix, hogy messziről elkerülne vagy rosszabb esetben, félne tőlem. Ahogy kiérünk a hatalmas épületből minden szó váltás nélkül az egyik közeli fagyizó felé vesszük az irányt. Az emberek az utcákon rohannak, néhol gyerekeket, idős néniket és bácsikat látok, máshol pedig bandázó és cigiző népeket, akikre ha ránézek, eszembe jut, hogy nem olyan régen még én is ilyen társaságba tartoztam. Halványan megrázom a fejemet, hogy a rossz gondolatok ne érjenek utol, ezért inkább azokat a személyeket nézem, akik mosolyogva, másokkal társalogva élvezik a napsütést és partnerük társaságát.
- Ana? - szólal meg halkan az eddig velem együtt csendben járkáló munkatársam.
- Tessék? - pillantok rá egyből, mire bűnbánó zöld szemeivel találom magam szemben.
- Nem akartalak megbántani vagy túl sokat kérdezősködni. Sajnálom - hajtja le a fejét, akár egy kislány, aki fél anyja válaszától, mert valami huncutságot csinált.
- Semmi baj, Mia - simítom meg a vállát, mire újra megtisztel pillantásával. - Nem sértettél meg csak nem szeretek az életemről beszélni. Lehet, hogy idővel majd megnyílok, de most még nem - húzom el a számat, mire halványan elmosolyodik.
- Rendben, megértettem - bólint, mire felsóhajtok, mert örülök, hogy még ha próbálja is, de felfogja a helyzetemet, még ha nem is tudja, hogy miről van szó. - Milyen fagyit szeretsz? Én fizetek, mert megünnepeljük, hogy te vagy a munkatársam - kezd beszélni lelkesen, mire tiltakozni akarok, de nem engedi. - Nem ellenkezel, elfogadod és szépen választasz két fajta fagyit, mert ha nem, mérges leszek! - emeli fel mutatóujját, mire hangosan elnevetem magam, mert elképzelem, ahogy ez a mindig vidám lány háborogni kezd, mint a tenger.
- Köszönöm - nézek rá hálás szemekkel, mire csak megrázza a fejét. - Akkor epreset és vaníliásat kérek - mondom el neki kérésemet, miközben az utcán álló stand elé érünk, ahol egy aranyos bácsi árulja a finomságokat.
- Jó napot! - köszönünk egyszerre az ősz hajú férfinak, akinek arcára egyből egy hatalmas nagy mosoly kerekedik.
- Jó napot, Kedveskéim! - emeli fel a fején lévő, szürke svájci sapkát. - Mivel szolgálhatok? - kérdezi barátságosan és már kezében is van egy nagy tölcsére.
- Először is lesz egy két gömbös eper és vanília - szólal meg Mia és ahogy mondatát kimondja a bácsi fürgén mozgatni kezdi a kezét.
- Színes cukrot szórhatok rá? - teszi fel következő kérdését, mire barátnőm rám néz.
- Igen, köszönöm - szólalok meg, miközben mosolyogva beszélek a férfihoz.
- Eper és vanília. Parancsoljon - adja a kezembe a tölcsért, amiben hatalmas gömbök csücsülnek, amit ismét csak köszönni tudok.
- Nekem pedig lesz egy csoki és málna - adja le rendelését társam is, aki úgy, ahogy én is kér rá cukrot. - Köszönöm - veszi el az édességet egy nagy mosoly kíséretében.
- Egészségükre - töröli meg kötényébe egy kissé fagyis kezét, majd a kasszához lépked. - 1 font 50 penit kérek - mondja el az árat, mire Mia egyből a táskájába nyúl és oda adja neki a kért összeget.
- Viszlát! - búcsúzunk el tőle mosolyogva, ami nem tud lehervadni az arcunkról, amíg a bácsit látjuk.
- Viszlát, szép napot! - integet, mikor már néhány lépéssel arrébb megyünk.
Mosolyogva falatozzuk a kezünkben lévő édességet, majd egy közeli padra leülünk, de észre veszem Mia-n, hogy valami gondja van, ezért játékosan meglököm a vállát, mire akarata ellenére az arcára kenődik a fagyi.
- Hékás! - kiállt fel kacagva és ujjával engem is édessé varázsol. - Így már jó - vág önelégült arcot, miközben közel hajol hozzám és a világos csíkot vizsgálja az arcomon, mire ujjammal kenek egy kis fagylaltot az orrára.
- Így már tényleg jó - hajolok el tőle hangosan nevetve, mert nem akarom, hogy bosszúból újra összekenjen.
Táskámból gyorsan előkapok két zsebkendőt, amik egyikét felé nyújtom, amit köszönve egyből el is fogad és a ragacsos anyagot letörli magáról, ahogyan én is teszem. A mellettünk lévő kukába egy kar kinyújtással kidobjuk a papírt és tovább esszük édességünket, de nem tudom figyelmen kívül hagyni, ahogy a velem lévő lány valamin nagyon gondolkodik.
- Mi a baj? - hajolok közelebb hozzá, mire rám néz és feltűnően túl hamar rázza meg a fejét. - Hazudsz - jelentem ki és hátamat a pad támlájának nyomom, mire felsóhajt és teljes testtel felém fordul.
- Kérdezhetek egy valamit rólad? Ez az egy dolog rettentően érdekel - néz rám félve, mire mosolyogva bólintok, mivel egy kérdéstől még nem tudja meg az életem árnyékos vagy mondhatjuk úgy is, hogy korom feketeségben bujkáló részét.
- Miért nem szeretsz az életedről beszélni? - trafál bele egyből, amitől egy pillanatra minden mozdulatomban megállok, majd rendezem vonásaimat, mert ha kimutatom, hogy valami gondom van, akkor nem hagyna békén, ennyit már kiismertem belőle.
- Csak nem és kész - adom meg a választ látszólag lazán, de belül küzdök az érzelmeimmel és minden olyan dologgal, ami régóta bennem van és nem akar békén hagyni, még ha akarom se.
- Értem - húzza el a száját és újra előre fordul, majd az utcát és az embereket kezdi kémlelni. - Most jobb, ha inkább haza megyek - áll fel helyéről, kidobja a még kezében lévő fagyit a kukába, majd egy pillanatra felém fordul. - Szia! - int egy aprót, majd gyors léptekkel eltűnik a szemem elől, ami olyan váratlanul ér, mint egy pofon.
Sóhajtva állok fel én is eddigi helyemről, illetlen, de a Mia-tól kapott finomságtól én is megszabadulok, majd farmer dzsekim zsebébe rejtem kezeimet és úgy megyek céltalanul egy irányba. Biztosra veszem, hogy a lányt most is megbántottam, de nem tudok mit tenni, el kell fogadnia, hogy még egy jó darabig semmi lényeges dolgot nem fog rólam megtudni. Nem, mert félek és talán benne megtaláltam azt a személyt, akire számíthatok legalább addig, amíg meg nem tudja a mocskos titkaimat. Próbálom húzni az időt, de a titkok mindig kiderülnek, tehetek akár mit.
- Elnézést! - hallok meg egy kedves és egyben mély hangot, miután valaki teljes erőből nekem jön és a földön találom magam. - Ne haragudj, nem akartam! - állít talpra a roppant helyes fiú, akinek aranyos mosolya és hangjának lejtése egyből megmosolyogtat.
- Semmi gond, minden rendben - porolom le ruháimat, majd szemébe nézek, amik hatalmasak, barnák és eszeveszetten csillognak.
- Jordan Rood! - mutatkozik be, majd jobb kezét nyújtja felém.
- Anastasia Moon! - fogadom el gesztusát és ahogy illik megfogom termetes, de mégis puha végtagját.
- Nem a legjobb találkozás, de örülök, hogy összefutottunk - kap zavartan tarkójához és talán arca is egy árnyalattal pirosabb lesz, amit aranyosnak találok. - Szó szerint - teszi hozzá nevetve, amit nekem is tennem kell, mert kacaja szinte kérlel, hogy én is ilyen hangot adjak ki magamból.
- Én is örülök - mosolyodok el halványan és kezdem magam zavartan érezni egy ilyen helyes, jól öltözött, kedves és egyben odafigyelő férfi társaságában, akibe néhány perce ütköztem bele, mégis képes vagyok egyből megkedvelni.
- Merre mész? - kérdezi felfele görbülő ajkakkal.
- Pontosan nem tudom, de ha jobban belegondolok, szerintem a közeli parkba - rántom meg a vállamat és rájövök, hogy hirtelen milyen gyorsan kitalálom, hogy hova is akarok menni valójában.
- Csak te szerinted vagy más szerint is? - dönti oldalra a fejét, amitől kisfiús ábrázata ugrik elém. - Nem mind egy! - tárja szét a kezeit, mire fejemet megrázva felnevetek.
- Én szerintem - adok magabiztos választ, mire ajkai lefele görbülnek, ami meglep, mivel az előbb még mosolygott.
- Akkor gond lenne, ha elkísérnélek egy sétára? - néz rám kételkedve, mire megrázom a fejem, amitől arcára újra mosoly kúszik.
- Minden lánnyal így csinálod? - nézek rá összehúzott szemekkel, de nem érti kérdésem, ezért folytatom. - Belemész az utcán, hogy terüljön el a járdán, megkérdezed, hogy hova megy, majd aranyos gesztusaiddal eléred, hogy elkísérhesd, akárhova is megy? - teszem fel második kérdésemet, mire hangosan felnevet, amit nem tudok mire vélni.
- Nem tudom, hogy az-e az aranyosabb, hogy megdicsértél vagy az, hogy ennyire tudsz kételkedni az emberekben - rázza a fejét kacarászva, mire arcom pírba borul, amit próbálok takarni, de nem sikerül, mert tovább beszél. - Jól áll a piros - legyinti hátrébb tincseimet az arcomból, ami csak rosszabbá teszi a helyzetemet.
- Nem kaptam választ! - szólalok meg néhány perc múlva, mikor az arcom nem tüzel és úgy érzem, hogy rezzenéstelenül tudok a szemébe nézni.
- Figyelj! - lép egyet felém és hangja komollyá válik, miközben hajamat a hátamra seperi, amit nem tudom, hogy miért csinál, de nem teszem szóvá. - Nem ismersz, én se téged, de azt jó ha tudod, hogy még életemben nem csináltam ilyet, mint most veled. Nem állok meg minden lánnyal trécselni, nem kísérem el sétálni, csak egyedül azt, aki érdekel és azt érzem, hogy megakarom ismerni - simogatja meg az arcomat puha ujjaival, mire halkan felsóhajtok. - Téged megakarlak ismerni, de ehhez a te szavad is kell - fogja meg mind a két kezével az arcomat, ami hirtelen ér, de nem rossz, kifejezetten jó érzés jár át, ahogy bőrünk összeér.
- Én is megakarlak ismerni csak nehezen bízok meg az emberekben - vallom be, majd lesütöm szemeimet, mire arcomon végig simít hüvelykujjaival, amivel eléri, hogy újra megtiszteljem pillantásaimmal.
- Tőlem ne félj, nincs rossz szándékom veled - mosolyodik el lágyan, mire én is így teszek, de egyből el is tűnik, amikor meghallok egy éles női hangot.
- Jordan! - kiabálja hangosan, amitől néhány járó-kelő furcsán néz rá, de láthatóan a hosszú, barna hajú lányt ez nem zavarja. - Mi a fészkes fenét csinálsz?! - kérdezi toporzékolva, mikor elénk ér és a feje kezd egyre pirosabb lenni a dühtől.
A mellett lévő fiú nagyot sóhajtva hajtja le a fejét, amiből mindenre rájövök. A barátnője ez a személy! Egyik lábamról a másikra állok és tűröm a mérges nő pillantását köztem és a barátja között. Az arcom ég a szégyentől, legszívesebben elsüllyednék, de az alattam húzódó, vastagon lerakott beton nem engedi, hogy ezt megtegyem. Kínomba az eget kezdem nézni, ami elég borús, elvetve néhány fehéren pompázó felleggel, ami mögül próbál kibújni a Nap fény.
- Segíthettél volna kiválasztani a menyasszonyi ruhát, de nem, neked el kell menned másfele beszélgetni! - tárja szét a kezeit továbbra is ingerülten, a szemeivel szinte szikrákat szór, amivel eléri, hogy egy kicsit megijedjek tőle. - Ki ez a lány? - mutat felém, de amikor lesütött szemeimet rá emelem, azt veszem észre, hogy egy kicsit megenyhült, mert talán a szája sarkában még egy kis görbületet is láttam.
- Egy régi ismerőse vagyok - előzöm meg az eddig csendben álló fiút és mosolyogva lépek egyet a párja felé. - Anastasia vagyok, nagyon örülök! - nyújtom felé egyik kezemet, amit egyből el is fogad, majd ténylegesen és nem csak talán, elmosolyogja magát.
- Én is örülök - vizslat hatalmas kék szemeivel, amikkel úgy érzem, hogy szinte a vesémig lát. - Nora vagyok, Jordan menyasszonya - igazítja meg borzos haját, amit a szél varázsolt olyanná, majd vőlegénye elé lép, aki félve néz rá. - Gyere menjünk, te is nézd meg a ruhát - karolja át a kezét, mire a férfi figyelmesen közli vele, hogy el akar tőlem búcsúzni, amit egyáltalán nem akarok, de a lány előtt inkább nem teszem szóvá, csendben maradok.
- Rendben - egyezik bele, majd magassarkúja miatt apró és lassú léptekkel elindul a butik felé, ahonnan nem rég kijött. - Szia, Anastasia! Örülök, hogy megismerhettelek! - búcsúzik el tőlem kedvesen, amit nem tudok nem viszonozni, nagyon szimpatikus a lány, annak ellenére, hogy mekkora seggfej embertől fogadta el az eljegyzési gyűrűt.
- Szia, én is örültem! - intek neki egy aprót, majd vonásaimat megkeményítem és a hátam mögött álló alak felé fordulok.
- Én... - kezdené a szentbeszédet, de nem hagyom, mivel szavába vágok és úgy gondolom, hogy jogosan.
- El se kezd! - emelem fel a mutatóujjamat, de a hangom ugyan olyan nyugodt marad. - Elég volt ennyit hallanom! - kacagom el magam cinikusan, majd erősen arcba vágom, amitől a feje oldalra hanyatlik. - Viszlát! - hagyom magára, miközben tenyeremet simogatom, mert az ütés elég nagyra sikeredett, a bőröm csípni és pirosodni kezd.
Gyors léptekkel megyek, nem figyelek senkire és semmire, amiken neki megyek, attól halkan elnézést kérek, de amit feldöntök, azt úgy is hagyom, még ha utánam szólnak is, hogy tegyem vissza a helyére. Egyre gondolok, mégpedig arra, hogy minél hamarabb a parkban legyek, ahol a gondolataimba rejtőzhetek egy kicsit. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor meglátom a nagy, vasbetűkkel kiírt erdős terület nevét. Quiet Park. A neve jelentése csendes, ami igaz rá, mert alig vannak itt emberek, néhányan sétáltatják a kutyájukat, de nincs játszótér, ami szolgáltatná a gyerekek szórakozását, ezért nyugalom van. Lomha léptekkel közelítek meg egy korhadt, festékhiányban szenvedő padot, amire óvatosan leülök, miközben vállamról leakasztom a táskámat és magam mellé teszem. Egyből minden elkezd kavarogni a fejemben, a mai napon történtek lejátszódnak a fejembe és rájövök, hogy egy napleforgása alatt minden más volt, mint eddig. Megvettem egy ismeretlen kisfiúnak álmai labdáját, olyan beszélgetést folytattam Cara-val, mint még soha, segítettem egy híres bandának elrejtőzni az őrjöngő rajongóktól, megismerkedtem egy kedves lánnyal, aki a munkatársam és végül egy olyan fiúval mentem el majdnem sétálni, aki gesztusaival próbált velem randizni, miközben menyasszonya van. Az utolsó dolog miatt ingerülten rázom meg a fejemet, amivel elérem, hogy kikapálózzak az elmémből és meghalljam hangosan csörgő telefonomat. Kapkodva veszem ki táskám aljából és mikor meglátom az 'Anya' kiírást, hatalmas mosoly kerekedik az arcomra. Örömöm az egekbe szárnyal, mert hallhatom a hangját, hiszen rettentően hiányzik. Eddig nem vettem figyelembe, minden hozzá kapcsolódó dologba belekötöttem, vele szembe egy undok dög voltam, de ahogy elment, rájöttem, hogy mennyire szeretem. A szüleim közül már csak ő maradt nekem, ezért ha törik, ha szakad mellette leszek és támogatom, mert fontos személy az életemben. Talán a legfontosabb.
- Szia, Anyukám! - üdvözlöm lelkes hanggal, mire a vonal végéről meghallom nevetését, amitől a szívem nagyot dobban.
- Szia, Egyetlenem! - köszön megszokott, szeretetteljes hangjával. - Imádom, mikor így szólítasz - utal mondatával a kislányos megszólításomra, amitől én is elnevetem magam.
- Mi újság Los Angelesben? - érdeklődök, mivel kíváncsi vagyok arra, hogy jobb-e ott nekik, mint a megszokott Londonban.
- Minden rendben, de akkor jobb lenne, ha te is velünk lennél - vált hangnemet, ezzel a jó kedve is csökken, ami nem tetszik. - Nagyon jól tudod, hogy Bella-t is mennyire imádom, hiszen a lányom, de te más vagy. Jobban vágysz a szeretetemre már baba korod óta, mint ő, több időt töltöttem veled, mivel Bell inkább apádhoz ragaszkodott jobban. Te vagy a kicsi Ana-m, aki nagyon hiányzik, mert nincs velem - csuklik el a hangja, amivel jelzi, hogy elsírja magát.
- Anya... - kezdem halkan és próbálom vigasztalni, de nem tudom megtenni, mert újra beszélni kezd.
- Minden oké, Csillagom, csak nehéz - sóhajt fel gondterhelten, ami valószínűleg miattam jön neki felszínre. - Nem akarlak megbántani vagy piszkálni, de tegnap ugye nem ittál? - kérdezi reménykedve, mire lesütöm a szememet, amit nem láthat.
- De - adom meg a választ halkan, mire a vonal végéről csak hangos zokogást hallok. - Nem hazudok, megittam egy nagy üveg italt meg bekaptam néhány tablettát - vetem hátra a fejem egy pillanatra és felnézek a felettem ágaskodó fákra, majd újra a lábam alatt lévő, köves útra terelem a tekintetem.
Órákig beszélgetek anyámmal, aki szavaival próbál ösztönözni a jóra, amiket ellenkezés nélkül fogadok meg, hiszen igaza van mindenben. Én vagyok a hülye, amiért ezt csinálom, de a legnagyobb hiba az, hogy annak idején elkezdtem. Normális esetben egy 18 éves lánynak fel sem merül az agyában, hogy igyon, drogozzon, cigizzen és minden este buliba járjon, de én akkor nem voltam magamnál. A gyász mardosó érzése és az, hogy elveszettem az apámat, felemésztett. Nem tudtam azt mondani, hogy 'elég', mivel nem is akartam befejezni, de most úgy érzem, hogy nehezen, de mindenen tudok változtatni. Most bánom igazán azt, hogy ott hagytam az iskolát, elveszettem a barátaimat és minden álmomat feladtam, amit egykor elhatároztam, hogy megvalósítom. 20 éves létemre már lehet, hogy híres zongorista vagy zsoké lehetnék. Ez a két dolog az, amit rettentő módon akartam, de felhagytam velük. Mint egy gyerek a babáját, eldobtam magamtól és többet nem is gondoltam rájuk, egészen mostanáig. De az egyiket megfogom valósítani és ezt olyan komolyan gondolom, mint talán még semmit soha.
Megfontolt léptekkel sétálok az utcánk elején, fülembe a head sets, miközben minden fele sötét van, ami nem zavar csak egyedül az előttem villogó, éles fények. Amióta befordultam a sarkon, azokat látom, ezért kiveszem fülemből a zenét biztosító pöcköket, ami után egyből meghallom a rendőr és tűzoltó autó szirénázását. Lábaim mozgását gyorsabb tempóba kapcsolom és szinte futok, mikor meglátom, hogy kinél is van a baj. Az én házamnál! A fele épület leégett, minden lángol és az ehhez értő emberek hada próbálja valahogy helyre hozni a károkat, amiket már nem lehet. Sírva rogyok a földre, az erős hangok, amiket eddig eszméltem, elnémulnak, a fejem kattog és legszívesebben felordítanék kínomban. Ezt nem hiszem! Csak velem történhet ilyen, elveszítem az egyetlen engem illető dolgot. Ezek után nincs hol laknom, hajléktalan leszek. Zokogva nézem, ahogy a ház, amiben felnőttem, összedől, ropognak az égő gerendák és ahogy ezek megsemmisülnek, úgy a reményem is. Kezem segítségével felállok a hideg földről és szédülve vánszorgok egy irányba, amikor rájövök, hogy ismét egy parkban vagyok, ami nem messze helyezkedik az utcánktól. Szemeim előtt csak a tűz, a szomszédok, szaladgáló tűzoltók, a lámpák erős fénye lebeg, amitől tovább kínzom magam és hagyom, hogy a könnyek végig marják az arcomat. Úgy bőgök, akár egy óvodás, nem bírok magammal, úgy érzem, hogy kezdek megőrülni. A táskámat erőteljesen vágom a földhöz, ami mellé egyből én is társulok és a poros járdára ülők, aminek a tetején lévő kövek szúrják a combomat, de nagyobb bajom is kisebb ennél. A lábammal toporzékolni kezdek, erősen dúrok bele kiengedett hajamba, előre hátra dülöngélek és ezt csak akkor hagyom abba, mikor egy alak felállít eddigi helyemről, az előttünk álldogáló padra ültet, majd erősen magához ölel, ezzel elérve, hogy a dühöngés helyett, meglepődve és ledermedve simuljak a mellkasához.


~.~.~.~

Üdvözöllek titeket Csajszik! :3
Teljes odaadással és örömmel visszatértem, a Zayn-es blogom kapui bezárultak és már csak ez maradt. Itt lenne az 5. rész, amit nehezen írtam meg, mivel nem volt sok időm, de még a kitűzött időnél is hamarabb hoztam! Jó hosszút írtam kárpótlásul, amit úgy gondolok, hogy nem fogtok bánni! ;)
Remélem tetszeni fog a legújabb irományom, továbbra is velem maradtok és a nagy kimaradásomat elfejtitek!

Have a nice day: Fanny