28.rész Nem vagyok hibbant!

" Az életem egyenlő volt a nullával. Elvesztettem életem szerelmét, olyan nő akart maga mellett tudni, akiről nem gondoltam volna és ráadásul nem is szerettem. Nem akartam elhinni, hogy mindig Tomlinson-nak kedvezett a sors, engem valamiért utált, amiből kezdett nagyon elegem lenni! " - Harry Styles 

Anastasia Moon

Ahogy Louis kezei között vagyok, ahogy érzem ajkait az enyémen, megnyugszom. A félelem, fájdalom, minden köddé válik csak rá összpontosítok, semmi másra. Annyira finoman és érzékien mozognak ajkai, hogy teljesen elkábulok, de utána berögzül valami; mit keresek a kórházban? Hirtelen távolodok el tőle, mire meglepetten néz szemeimbe, de megszakítom a kontaktust és ijedezve nézek körbe és körbe, fejemhez kapok és megérzem a vastag kötést, az orromból csövek lógnak ki, a számból olyan erővel téptem ki az átlátszó tárgyat, mikor kerestem vőlegényemet, hogy vérezni kezdett és ezt csak most veszem észre. Óvatosan kezembe ad egy zsebkendőt az előttem ülő fiú, amit hálásan veszek el tőle és megtörlöm véres testrészemet. Továbbra sem értem a helyzetet, nem rég még otthon voltam és Peter-rel beszélgettem a szobában, majd feltűnt a nővérem és elindultunk a nappaliba, de utána kiesett, semmire sem emlékszem.
- Mit keresek itt, Louis? - kérdezem halkan, majd tekintetemet rávezetem, mire halványan elmosolyodik, utána mimikája változik és megfogja kezeimet.
Hosszasan gondolkodik, látszólag magában őrlődik, mire enyhén megszorítom ujjait, biztatva, hogy beszéljen. De nem tesz így, csak sután lehajtott fejjel nézi a padlót, ami kezd idegesíteni, de nem szólalok meg, várom, hogy kezdjen beszélni. Oldalra döntött fejjel nézem arcát, ami annyira vonzó, el sem tudom mondani, hogy mennyire boldog vagyok, amiért ő van nekem. Rettentően szeretem, az életemnél is jobban, majd eszembe jut, hogy közös fiaink a hasamban nevelkednek, ezért elmosolyodok, egyik kezemet kiszabadítom ujjai közül és a kórházi ruhán keresztül, még lapos hasamra simítom tenyeremet. Annyira várom, hogy megszülessenek, a kezemben tarthassam őket és Louis-szal együtt tisztességes, okos férfiakat neveljük belőlük. Felemeli fejét és furán néz hasamon lévő kezemre, az arca eltorzul, majd elengedi végtagomat, feláll a helyéről és elindul az ajtó felé.
- Hova mész? - kérdezem félve, mire visszafordul és rám néz.
- Mindjárt jövök, egy pillanat - mondja akadozva és halkan, majd mosolyt erőltet arcára és eltűnik a fehér ajtó túloldalán.
Nagyot sóhajtok, majd másik kezemet is hasamra teszem, lehunyom a szememet és erősen próbálok visszaemlékezni és rájönni arra, hogy miért vagyok egy büdös, kórházi szobában. Kattog az agyam, de semmi nem jut az eszembe, majd más témára térek, egy göndör hajú, rikító zöld szemű férfi villan elém képzeletemben, akit még kómás állapotban láttam. Szemei könnyesek voltak és pirosak, bizonygatta, hogy őt szeretem. Nem tudom ki ő vagy mi szándékkal jött be ide, hiszen még életemben nem láttam. A fejembe hirtelen hasogató fájdalom áramlik, amitől hangosan felszisszenek és testrészemhez kapok. Kicsi koromban sokat fájt a fejem, de ez az érzés semmihez sem fogható. Lüktet és ha állnék, minden bizonnyal a padlóra kényszerítene. Aztán megint azokat a hatalmas, zöldes szemeket látom, percenként bevillan a titokzatos férfi meggyötört arca. Elkap a fájdalom, majd azok az igéző szempárok szöknek elő, amiket akkor sem tudnék kiverni az elmémből, ha akarnám. Néhány pillanatra láttam, de az bőven elég volt ahhoz, hogy mélyen az elmémbe vésse magát.
Az ajtón halk kopogást hallok, mire szinte suttogva adok engedélyt az engem kereső személynek. Szemeim továbbra is csukva vannak, nehezemre esik kinyitni, de megteszem és ekkor váratlan dolog történik. Ismét azokat az íriszeket látom, de immár élőben, a férfi az ajtóban áll és erősen engem figyel. Fészkelődni kezdek a takaró alatt, feszélyezve érzem magam, hogy itt van, azt sem tudom ki ő és mit akar. A szívem erősen ver, a torkom elszorul, kiabálnék vele, hogy menjen el innen és hagyjon végre békén, de nem tudom megtenni, nincs hozzá erőm. Óvatosan csukja be maga után az ajtót, majd továbbra is engem figyelve elindul és egészen az ágyamig meg sem áll. Erősen lesütöm barna látószerveimet, nem akarok ránézni, azt se akarom, hogy itt legyen. Elfoglalja az ágy mellett lévő széket, miközben felsóhajt és szipog. Arra kényszerülök, hogy ránézzek és ugyan az a látvány fogad, ami elsőnek. Sír, a szemiben fájdalom van, mérhetetlen fájdalom, amit nem értek, már semmit sem értek. Magam mellett lévő kezemhez próbál érni, de hirtelen elkapom onnan és átfűzöm hasam előtt, mire keserűen elmosolyodik és egyenes helyzetbe tornázza magát. Tekintetemet a plafonra emelem, kezdem egyre rosszabbul érezni magam a társaságában. Hosszas sóhaj hagyja el ajkaimat, de nem olyan, mint imént az övét, én bosszúsan hallatom ezt a hangot.
- Nem emlékszel rám? - kérdezi rekedt és meggyötört hangon, mire ránézek.
- Nem - válaszolok és feljebb ülök a párnák között. - Életemben nem láttalak, azt sem tudom ki vagy, akkor miért vagy itt? Mit akarsz tőlem? - kérdezem az elején indulatosan, majd változtatok a lejtésen, nem megszokott tőlem az ilyen viselkedés.
- Kérlek, gondolkodj egy kicsit! - mondja könyörögve és megfogja a kezemet, de ezúttal nem kapom el csak megilletődve nézem, ahogy ujjaival keresztezi végtagomat, annyira ismerős az érzés, ami elkap, de inkább megrázom a fejemet, badarságokat gondolok. - A fiaidnak én vagyok az apja, a vőlegényed vagyok Harry, aki annyira szeret, hogy majd' meghal érted - néz mélyen a szemembe, szinte átérzem a fájdalmát, de feleslegesen, nem emlékszem rá, nem tudom ki ő.
- Sajnálom, de nem tudom ki vagy, semmi nem jut eszembe veled kapcsolatosan - húzom el a számat és próbálok minél kedvesebben beszélni hozzá, hogy enyhítsek egy kicsit a benne tomboló érzelmeken, de hasztalan, csak rosszabb lesz a helyzet.
- Nem emlékszel arra, mikor azt mondtad, hogy szeretsz, mikor hozzám bújtál, mikor megcsókoltál, nem jut eszedbe semmi, ami emlékeztetne arra, hogy az enyém vagy? - kérdezi halkan, mire megrázom a fejemet, hiába próbál valamire jutni, nem fog neki sikerülni.
Arca még jobban megrándul, hatalmas könnyek csorognak végig az arcán, nagyon sajnálom, de nem tehetek semmit, minden bizonnyal összekever valakivel. Én már lassan egy éve Louis barátnője vagyok és nem az övé, soha nem is voltam ezé a fiúé és nem is leszek. Nekem egy férfi számít és az egy barna, borzos hajú, gyönyörű kék szemű, rettentő kedves és megértő személy, akinek annyi mindent köszönhetek.
- Ki vagy te? - teszem fel hirtelen a kérdést, mire akadozva felsóhajt, úgy néz ki minden reményét elvesztette rövid beszélgetésünk alatt.
- Harry Styles vagyok, a vőlegényed bandatársa - válaszol nehezen, majd hint egy csókot a kezemre és feláll a székről. - Bocsánat, ha megzavartalak - szabadkozik, mire elmosolyodok, jelezve ezzel, hogy ez nem történt meg.
Figyelem, ahogy lomha léptekkel elhagyja a kórtermet, majd az ajtó becsukódik és újra egyedül maradok. Folyamatosan a fiú szavai járnak az agyamban, olyannyira, hogy a fejem belefájdul, ezzel nehezítve így is szenvedő kobakomat. Nem tudom megmondani, hogy láttam-e egy férfit ennyire összetörtnek, de ez most megtörtént, ő teljességgel összeroppant. Az elején felmerülő feszültségem megszűnt, ahogy beszélni kezdett, karcos, egyben lágy hangja megnyugtatott, ami hihetetlen, mivel most hallottam először ezt a baritont. Annyi érzelem lakozott a hangjában, ami egyből megfogott és valami ismeretlen érzés feltört bennem, ahogy szemeibe néztem.
- Kip-kop - hallok meg egy selymes, női hangot, mire irányába kapom a fejem és meglátom a világ legszebb anyukáját, aki szerencsére az enyém. - Bejöhetek? - kérdezi mosolyogva, mire nagyot bólintok, most rá van a legnagyobb szükségem.
Gyors léptekkel közelít meg, majd erősen karjai közé von, amitől a szívem dobogása meglódul, nincs jobb egy igazi, szeretetteljes anyai ölelésnél. Beszívom finom illatát, amiért kislány koromban szinte rajongtam, de úgy érzem, ez felnőtt koromra sem változott meg. Behunyom a szememet, élvezem, ahogy teste az enyémnek simul, ahogy vékony ujjai végig szántanak a hátamon. Mosolyom levakarhatatlan és ekkor jut eszembe azaz időszak, amikor eltoltam magamtól, amikor megvetettem és utáltam. Soha nem szabadott volna azt tennem, mert ha apa már nincs is mellettem, ő igen és becsülnöm kell, nála jobban senkire sem számíthatok. Mérhetetlen szégyenérzet fog el, ahogy a múltra gondolok, majd mikor eltávolodik tőlem és csillogó szemekkel puszit nyom az arcomra, minden rosszat elfelejtek.
- Jól érzed magad, Csillagom? - simít végig kiengedett, kusza hajamon, mire bólintással válaszolok kérdésére. - Volt bent nálad Harry? - tesz fel egy újabb kérdést, mire szemeim a kétszeresére nőnek a meglepettségtől.
- Te ismered őt? - hátrálok meg egy kicsit, mire elmosolyodik és ezúttal ő bólint egyet.
- Persze, hiszen a vőle... - áll meg egy pillanatra és kijavítja az elkezdett szót. - Louis egyik legjobb barátja - ül feljebb az ágyon, mire arrébb húzódok, hogy rendesen elférjen.
- Bejött és beszélgettünk - mondom egy bólintás közepette, majd lesütöm a szememet.
- És? Mit mondott? - érdeklődik kíváncsian, miközben mosolyog, de ami görbület elterül az arcán, nem igazi, ismerem már ennyire vagy jobban még jobban az anyukámat.
- Azt kérte, hogy gondolkodjak és próbáljak meg visszaemlékezni rá, mert az övé vagyok - beszélek halkan és megfogom egyik kezét, mire megértően néz a szemembe. - Ez badarság, Anya, én Louis-é vagyok - érvelek, mire elhúzza a száját és közelebb hajolva hozzám megpuszilja homlokomnak azt a részét, amit nem fed kötés.
- Hagyjuk is ezt a témát, nem akarlak felzaklatni - erőltet mosolyt magára és megsimogatja meleg kezével orcámat, mire én is felgörbítem ajkaimat. - Inkább arról beszéljük, hogy hogy érzed magad? Semmid nem fáj? - öleli át kezével ujjaimat.
- Egy kicsit fáj a fejem, a többi elviselhetőbb - utalok a kezembe, lábamba és hátamba hatoló fájdalomra. - De mi történt? Kérdeztem Louis-tól is, de nem mondott semmit. Mikor meglátta, hogy a hasamon van a kezem, furán nézett rám és kiment - nézek rá hüledezve, nem értettem vőlegényem akkori viselkedését. - Ugye, már te is tudod, hogy fiaim lesznek? - kérdezem mosolyogva, mire boldogan bólint egyet.
- Igen és én leszek a legboldogabb nagymama, ha megszületnek - beszél sugárzó arccal, aminek nagyon örülök, féltem a véleményétől. - Gratulálok, Szívem és az eljegyzéshez is! - emeli fel a kezemet és az ujjamon csillogó gyűrűre sandít. - Har... Louis nagyon szép gyűrűt vett neked - mondja gyorsan és ismét egy nagy pusziban részesít. - Első kérdésedre visszatérve; leestél a lépcsőről és elájultál. A fejed azért fáj ennyire, mert csúnyán beverted és nagyon vérzett - mondja és arcvonásai megváltoznak, szomorú lesz, ami egyáltalán nem tetszik.
Mikor elmondja csak sután bólintok egyet és azon gondolkodok, hogy Louis ezt miért nem tudta elmondani? Egyszerű lett volna vázolni a helyzetet, megértettem volna. Majd' hirtelen eszembe jutnak a hasamban növekvő babák, mire bepánikolok és hadonászni kezdek minden fele.
- Anya! - kiáltom, mire megijesztem és hirtelen azt se tudja, hogy mit csináljon. - A fiaim, ugye nincs semmi bajuk? - kezdek el zokogni és hasamhoz kapok, miközben össze-vissza rázom a fejem.
- Semmi bajuk, Drágám, a lehető legjobban vannak! - veszi kezei közé arcomat és hangosabban beszél, hogy felfogjam, amit mond és felébredjek a sokkból.
Hatalmasat sóhajtok, majd fejemet az ágytámlának vetem, miközben egy pillanatra sem engedem el hasamat. Ha elveszítettem volna őket, biztosan nem éltem volna túl vagy ha mégis, meghibbantam volna. Annyira várom, hogy megszülessenek, pedig egyáltalán nem 20 évesen akartam anya lenni. Mégis olyan boldog vagyok, ha a két kis csöppségre gondolok, ha megnézem az ultrahang képet, amin igaz, csak két apró, fekete pont van, mégis élvezettel nézem, hisze ők a gyermekeim. Egész testemben remegek, anya szavai sem nyugtattak meg teljesen, egyedül akkor leszek az, ha az orvos mondja és teljesen biztosra. A könnyek továbbra is csorognak a szememből, nem tudom, hogy a hormonok teszik vagy tényleg ennyire rettegek ettől az egész helyzettől, ami körbe vesz. Nem bírom nem észre venni, hogy anya Louis helyett mindig a nem rég megismert fiú, Harry nevét mondja, aminek nagy feneket keríthetnék, de nem akarok. Nem akarok, mert jelen esetben élni is nehéz, ha nem is mondom, még akkor is mindenem fáj, jó nagyot eshettem arról az átkozott lépcsőről. Most otthon lehetnék, ünnepelhetném a karácsonyt a szeretteimmel, ehelyett itt vagyok és szenvedek. Mind a fizikai, mind a lelki fájdalmaimtól.
- Mindjárt jön Mr. Carell és mindent elmond neked - biztosít anya, újra leül mellém és megfogja a kezemet, ami egy kicsit megnyugtat, ha ő mellettem van, mindig ez történik.
Beszélni sincs kedvem, mindenre csak bólintok, míg anyával mindig tudok beszélgetni valamiről, most meg sem szólalunk. Figyelmesen simogatja a kezemet, szó nélkül megért, ezért nem muszáj beszélnem, egy mozdulatomból tudja, hogy mit akarok. A percek telnek, majd az ajtón újra kopogást fedezek fel, mire anyukám ad engedélyt a belépésre. Minden bizonnyal ő a doktorom, mert mosolyogva közelít párosunkhoz, haja ősz, kinézete mégis fiatalos. Kezében egy mappát fog, amit egyből lapozgatni kezd, szerencsére nem akarja húzni az időt, nyíltan elakarja mondani a tényeket.
- Jó napot, Ana! - nyújtja felém egyik kezét, amit erőtlenül rázok meg, mikor megfogom. - Eric Carell vagyok, az orvosod - nagyobbodik mosolya, majd anyára néz, aki érti a célzást, egy gyors, egyben szeretetteljes puszi után elhagyja a helységet, ezáltal kettesben maradok a férfival.
- Tudom, hogy mindent elfog mondani, de ez a legfontosabb kérdésem - kezdek el előbb én beszélni, mivel nem bírok magammal. - A gyermekeimmel ugye minden rendben van? - kérdezem, mire az arcán lévő mosoly nem tűnik halványulni, még a pillantása is meglágyul a kérdésemtől.
- Természetesen igen - válaszol azonnal és leül arra a székre, ahol nem is régen még Harry ült. - Nagyon okosan cselekedett, amikor esés közben hasa elé tette a kezét, mert így megvédte a magzatokat. Ha nem tette volna meg, minden bizonnyal nagyon súlyos baj történt volna, legrosszabb esetben elveszítette volna a babáit - tűnik el végül arcáról a kedvesség, együtt érez velem, ami nagyon jól esik még annak ellenére is, hogy orvos és ez a dolga, hogy a betegeket támogassa.
- Hál' Istennek! - mondom most már teljesen nyugodtan, csak ezt akartam hallani, semmi többet.
- Ez volt a jó hír - veszi élesen a levegőt, mire fészkelődni kezdek helyemen, azt hittem nincs több rossz dolog, természetesen tévedtem. - Nem tudom, hogy észre vette-e, de amnéziába esett - néz mélyen a szemembe, szinte fekete íriszeivel, mire csak döbbenten nézek vissza rá. - Értesültem arról, hogy a Harry nevű fiatal ember a vőlegénye, ő gyermekei apja, mégis annak bandatársát, Louis-t hiszi annak - beszél tovább, ezzel együtt kezd idegessé varázsolni, már ő is kezdi a hülyeségeit.
- Nincs semmi bajom, nem vagyok amnéziás! - emelem fel egy kicsit a hangom és előrébb hajolok. - Ezt a gyűrűt... - emelem fel bal kezemet és orra alá dugom, hogy lássa az ékszert. - Louis-tól kaptam! A fiaim... - teszem kezeimet hasamra. - Az ő fiai! Semmi közöm Harry-hez, azt sem tudom ki ő és kezd már nagyon elegem lenni abból, hogy mindenki azt kántálja, hogy ahhoz férfihez tartozok, mert nincs így! Egyedül Louis-é vagyok, nem értem miért nem tudja ezt senki megérteni! - kiáltom, mire látszólag Mr. Carell-t meg sem hatja kirohanásom.
- Természetes, hogy ezzel a véleménnyel van, de előre szólok, hogy nem tudom mikor jön vissza az emlékezete - sóhajt fel és a kezében lévő lapokra pillant. - Lehet, hogy napok, hetek, de az is lehet, hogy évek múlva, ezt nem én szabályzom - néz ismét rám, miközben érzem, hogy a méreg egyre jobban elködösíti az agyamat, mert ő is és anya is bolondnak tart, pedig nem vagyok az.
- Minden emlékem meg van, egyet sem vesztettem el! - jelentem ki normál hangnemben, mégis nyomatékosan. - Nem vagyok hibbant, egy esés miatt biztos nem fogok összekeverni két embert - nevetek fel cinikusan és durcásan dőlök hátra a párnára.
- Nem mondtam, hogy hibbant, egyáltalán nem az, de két méter zuhant és legjobban a feje sérült, ezért merült fel az amnézia, ami nem játék, nagyon is komoly dolog - hajol előre és erősen figyel, ahogy én is őt, de nem hatnak meg szavai, nincs semmi bajom, mindenre emlékszem. - Nem tudom, hogy ezt jó vagy rossz hírnek veszi, de majd csak két hét múlva mehet haza, addig megfigyelésen tartjuk - világosít fel, mire a kedvem még rosszabb lesz, azt hittem néhány nap múlva már otthon lehetek.
- Értem - bólintok kijelentésem mellé, mire újra mosolyogni kezd és feláll a helyéről.
- Most megyek, hagyom pihenni, majd este még benézek magához - simít végig a vállamon, mire erőltetetten rámosolyogok, amilyen könnyen ment még tegnap, hogy fölfelé görbüljenek ajkaim, most olyan nehezen bírom megtenni.
Eddig észre sem veszem, hogy a mellettem lévő éjjeli szekrényen hever a telefonom, amiért pont nyúlni akarok, mikor zenélni kezd. Azt hiszem, hogy valaki hív, de tévedek, mert mikor feloldom a billentyűzárat egy sms fogad. Mia nevét olvasom le a kijelzőről, mire elmosolyodok és megnyitom az ablakot, ahova írt. De olyan üzenet fogad, amire egyáltalán nem számítok.

Drága, Ana!

Nagyon szeretlek, ezt te is tudod, mégis rosszat cselekedtem. Nem akartam, hogy ez legyen, de beleszerettem Harry-be, olyannyira, hogy már nem tudok mit csinálni. Bevallottam neki az érzelmeimet, kérlek ne haragudj! Soha nem akartam neked rosszat, te mindig mellettem voltál, támogattál és úgy szerettél, mint a testvéredet, én pedig egy aljas dög vagyok. Rendesen kiszúrtam veled, mégis hálás vagyok a sorsnak, hogy megismerhettelek és ennyire jó barátnőm voltál. A bal lépésem miatt elköltözök Londonból, visszamegyek a szüleimhez, nem vagyok képes veled élni úgy, hogy elakartam szeretni a vőlegényedet. A ház maradjon neked, élj benne nyugodtan csak annyit kérek cserébe, hogy ne vess meg, mert az érzelmeimnek nem tudok parancsolni. Ígérem nem látsz többet, eltűnök az életedből! 

Nagyon szeretlek, Mia 

~.~.~.~

Csókolom! :D

Ismét itt vagyok és nem késtem! Most már alakulok, aminek én örülök a legjobban. Rettentő könnyen írtam meg ezt a részt, a szavak csak úgy ömlöttek belőlem, egyre jobban szeretem ezt a blogot. Bevallom, hogy az elején nehezemre esett írni, nem igazán tartottam jónak, mindig fintorogva tettem fel a következő irományt, ami kezd változni nektek hála! <3

Remélem tetszett a rész, kérlek írjátok le a véleményeteket, mert számomra az a legfontosabb. :) 

Have a nice day: Fanny

27.rész Első csók

" Semmit nem értettem, teljesen össze voltam zavarodva. Nem ismertem azt a fiút, akit kellett volna, teljességgel azt hittem, hogy Louis-hoz tartoztam, mert úgy is volt. Őt szerettem, ő volt a gyermekeim apja, nélküle nem tudtam volna élni. " - Anastasia Moon

Louis Tomlinson 

- Drágám, csak ügyesen! - szólít meg anyukám, miközben a szobámban pakolok az utazótáskába.
Hanyagul hajítom bele a ruhákat és egyéb cuccokat, amikre szükségem lesz Londonban. Nem sok időt tölthettem itthon, két napja jöttem és már mehetek is vissza. A gyomrom folyamatosan görcsben van, ideges vagyok és nem bírom elhinni, hogy Ana-val az történt ami. Mikor Dave hívott, kis híján a falhoz csaptam a telefont mérgemben, a szemeimet pedig könnyek bántották, de nem engedtem ki őket onnan, erősebb vagyok annál.
- Megpróbálom - dörmögöm orrom alatt és nem nézek rá, pedig érzem, hogy ő folyamatosan engem figyel.
- Tudom, hogy mennyire szereted azt a lány, de ne siesd el a dolgokat, mert annál rosszabb lesz - világosít fel ma már sokadjára, mégis csak mosolygok rajta, mert jól esik, hogy ennyire támogat.
- Tudom, Anya - egyenesedek fel és végül nagy szemeibe nézek, miközben vállamra akasztom a súlyos táskát és felé lépkedek. - Köszönöm! - hintek egy apró puszit homlokára és tovább mennék, de megfogja a csuklómat és megállásra késztet.
- Biztos vagy abban, hogy most ott van a helyed? - kérdezi kételkedve, mégis együtt érzően.
- A legbiztosabb - mondom határozottan és mélyen íriszeibe nézek. - Mindig az én nevemet emlegeti, ez nem elég indok? - húzom fel szemöldökeimet, mire halványan elmosolyodik és meleg kezével megsimogatja borostás arcomat.
- Nem tudom, Szívem - vallja be és eligazgatja a homlokomra terülő tincseket. - Annyit tudok, hogy rettentő szerelmes vagy, aminek örülök, de annyiszor sérültél már - húzza el a száját és megossza velem anyai félelmeit, amikkel mindig ellát.
- Ez igaz, de most azt érzem, hogy ezután nem fogok szenvedni - simítok végig kezén és szelíden viszonzom pillantását.
- Végre pozitív vagy - görbíti felfelé ajkait vidáman, mégis valami más érzelem is visszakukucskál rám.
- Mi a baj? - kérdezem meglepetten és leteszem magam mellé poggyászomat.
- Mikor jössz haza megint? - teszi fel azt a kérdést, amire számítok, azért hangosan felsóhajtok és kezeim közé zárom testét. - Olyan ritkán vagy itthon - mormolja kötött felsőmbe, amitől kiráz a hideg és elkap a felismerés, hogy tényleg nagyon ritkán látogatom meg őket a munkám miatt.
- Amint tudok, jövök és nagyon remélem, hogy Ana-val együtt - búgom hosszú hajába, mire vállai remegni kezdenek a nevetéstől.
- Nagyon örülnék neki - ért velem egyet és lassan eltávolodik tőlem.
Ismét magamhoz veszem a táskát, ami eddig a földön pihent, majd a lépcsőn menetelve, anyukám háta mögött térek be a nappaliba, ahol a testvéreim vannak és buzgón díszítik a karácsonyt fát. Lottie Doris-t, míg Fizzy Ernest-et fogja a kezében és aranyosan beszélve hozzájuk teszik a díszeket a növényre. Phoebe és Daisy egymást lökdösve próbálják kivenni a csillogó girlandot a dobozból, hogy ezzel is szebbé tehessék a fát, ami alá az ajándékaik fognak kerülni. Dan vadul videóz és fényképez, miközben jót nevet a lányok és egyetlen kisöcsém láttán. Anya is halkan felnevet és derekamat átkarolva, fejét a kezemnek döntve nézi a családot, aminek tagjai holnap boldogan fognak ugyan itt lenni és nyitják majd ki a becsomagolt dobozokat, amit a mikulás hozott számukra. Igaz, két legidősebb húgom már nem hisz a mesékben, de kisebb testvéreink számára vidáman játsszák majd el a meglepettséget. Elmosolyodok, ahogy a kis csapatot nézem és mérhetetlen boldogság járja át a testem, amiért ők vannak nekem. Átvezetem kezemet az engem ölelő nő válla felett és egy csókot nyomok a feje búbjára.
- Majd az én ajándékaimat is a fa alá teszed? - kérdezem halkan, mire felnéz rám és elmosolyodik, ami annyira jól áll neki, amúgy is gyönyörű arcát még szebbé teszi. - Ráírtam mindegyikre a nevet - teszem hozzá.
- Persze, Drágám - mondja rögtön és ölelése erősödik derekam körül. - Olyan rossz lesz, hogy nem leszel itthon - mormolja orra alatt, amit természetesen meghallok, de inkább ne tenném, mert így egyre rosszabb és nehezebb visszamennem a fővárosba.
- Ne kezd el megint! - szólok rá, de elmosolyodok, örülök, hogy van egy biztos pontom, az anyukám.
- Oké, Drágám, de... - kezdene el ismét szomorkodni, amit nem hagyok, mert így neki is, de nekem is rosszabb lesz.
- Nincs de! Amint tudok már rohanok is haza, nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen! - húzom meg enyhén egyik tincsét, ami copfjából lóg ki, mire felkacag.
- Nem is akarok megszabadulni tőled soha! - jelenti ki tovább nevetve és fejemet megfogva egy magasságba húz az arcával és nagy puszit hint az arcomra.
- Lassan mennem kellene - vázolom a helyzetet és elhúzom a számat, mire mosolya eltűnik és úgy ballag előttem a nagy helyiségbe, ahol a család többi tagja van. - Sziasztok, Törpék! - mondom hangosabban, mire mind a hat testvérem rám kapja a tekintetét.
- Már mész is? - kérdezi csalódottan Fizzy és letéve öccsét a játszószőnyegre, lomhán elém lépked. - Ne már! - panaszkodik és teste az enyémek simul, ahogy hozzám bújik.
- Muszáj, Húgi - teszem államat a fejére, mire hallom, hogy felsóhajt. - Vigyázz magadra - tolom el magamtól és kezeim közé fogom orcáját.
- Ezt inkább én mondhatnám neked - húzza fel az orrát, mire felnevetek. - Hiányozni fogsz - nyom egy gyors puszit az arcomra, majd újra megölel, amit előszeretettel viszonzok.
- Te is nekem - mondom és már helyet is cserél Lottie-val, akinek az arca szomorúbb, mint tesójáé.
- Mikor látlak megint? - kérdezi a szőke hajú lány és úgy ölel, mint ha most látna utoljára.
- Nem soká - biztosítom, mire felnéz rám és hatalmas meglepetésemre egy apró könny gördül le az arcán.
- Ha ezt mondod, az mindig sok idő - mondja sértetten, de ahogy arcához hajolok és puszit hagyok rajta, elmosolyodik.
- Szeretlek! - ölelem ismét magamhoz, mire ő ad puszit és helyet ad húgainak. - Ugye nem lesztek rosszak? - hajolok le, hogy egy magasságban legyek velük, mire hevesen megrázzák a fejüket. - Biztos? - mutatok rájuk, mire felnevetnek és a nyakamba ugranak.
- Jók leszünk, ne aggódj - mondja Daisy és megvillantja aranyos mosolyát, amivel pontosan tudja, hogy mindig levehet a lábamról.
Tőlük nem olyan nehéz elbúcsúzni, mint anyától és két idősebbik húgomtól, mert ők már idősebbek és felfogják a dolgok súlyát. Legkisebb húgomat és egyetlen öcsémet is megszeretgetem, néhány percet szentelek arra, hogy játsszak velük, ami nem sok idő, de szerencsére ők még nem tudják, hogy mi folyik körülöttük. Dan-nal beszélek még néhány szót, majd egy kézfogás után, anyával és Lottie-val megyek ki az udvarra, ahol a kocsim áll. A többiek bent maradnak a házban, elfoglalják őket a színes gömbök és díszek, míg Fizzy nem emiatt marad a nappaliban, utál búcsúzkodni, ahogy én is.
- Szia, Drágám! - búcsúzik szülőm is, aki mosolyog, de nem boldogan, hanem bánatosan, amit nehéz végbe néznem.
- Szia, Anya! - ölelem erősen magamhoz, majd egy nagy és hosszú puszi után elengedem.
Lottie-t is utoljára megölelgetem, puszilgatom, amit mosolyogva fogad és viszonoz, de nem természetesen és felettébb jó kedvvel, ahogy szokta. Lassan lépkedek az autóhoz, feloldom a zárat, a csomagtartót kinyitva teszem be a sporttáskát, majd elfoglalom helyemet a volán mögött. A motor halk morajjal adja tudtomra, hogy indulhatok, mire így is teszek, dudálás és integetés után kihajtok a kapun és elindulok London felé. Szomorúan mosolyodok el, ahogy elhagyom a Doncaster névvel ellátott táblát a határnál, soha nem szerettem elhagyni azt a helyet, ahol felnőttem és hosszú ideig laktam, főleg úgy, hogy a szeretteimet magam mögött kellett tudnom. Az utakat gyorsan rója a kocsi kereke, a tájak változnak, egyre több és magasabb épületek váltják fel a kertes házak apró telkeit. A bennem tomboló feszültség egyre nagyobb lesz, ahogy elérem a Londont jelző táblát, de ez akkor következik be a legjobban, mikor megállok annak a kórháznak a parkolójában, ahol az a nő tartózkodik, akit annyira szeretek. Leállítom a motort, mégse szállok ki, akaratosan nyomom az üléstámlához a fejemet és mély levegőt veszek. Több, mint két óra utazás sem változtatja meg az érzelmeimet, talán még rosszabbul érzem magam, mint otthon. Eszembe jut, amit anya mondott; biztos helyem van itt? Akkor annyira magabiztos voltam, de most egy cseppet sem, úgy érzem magam, mint egy pisis kisfiú. Nehezen veszem magam rá, hogy elhagyjam a járművet, majd nagy nehezen erőt veszek magamon és megteszem. Lomhán szedem lábaimat és ahogy az aulába lépek, megpillantom Ana anyukáját. Ugyan olyan szép, mint a lánya, élőben még soha nem láttam, de most annyi örömöm van, hogy ez megtörténik. Kedvesen mosolyog, hosszú, szőke haja keresztezi arca vonásait, barna szemei úgy csillognak, mint a drágakő. Lese tagadhatná lányát, de minden bizonnyal nem is akarja.
- Szia, Drágám! - köszönt selymes hangján és egyből magához ölel, amitől a szívem dobogása meglódul és bár megszeppenve, de viszonzom gesztusát.
- Jó napot! - köszöntöm én is halványan mosolyogva.
- Ugyan - legyint és megmutatja hófehér fogait, ahogy ajkait felgörbíti. - Tegeződjünk és nyugodtan szólíts Sarah-nak - simít végig vállamon, miközben megnézi arcom minden részét.
- Köszönöm - egyezek bele ajánlatába. - Louis Tomlinson vagyok - nyújtom felé kezemet, amit hűségesen el is fogad.
- Tudom - mondja sejtelmesen. - Sokat hallottam már rólad - kacsint és kezembe karolva vezetni kezd a lift felé.
Ahogy a vas masinába lépünk nem beszélünk semmit, mind a ketten elvagyunk a saját gondolatainkban, míg én nem tudom, hogy ő mit gondol, addig én magamról tudom, hogy mit. Folyamatosan lánya meseszép arca lebeg előttem, igéző, barna szemei, csinos alakja és azaz angyalhoz hasonlító kisugárzás, amit még egyik nőnél se fedeztem fel. A felvonó megáll velünk, halkan csilingel, majd kinyílik az ajtó és elhagyjuk az apró teret. Lassan lépkedünk, majd ahogy befordulunk a folyosón, megpillantom Harry-t, mire összeszorul a torkom. Nem félek tőle, egyedül a veszekedést akarom elkerülni. Minden bizonnyal izmaim megfeszülnek, mivel Sarah biztatóan néz szemembe és végig simít kézfejemen. Minél jobban ide akartam jönni, most annyira és olyan gyorsan akarok elmenni, de egyedül Anastasia-ra gondolok, aki számomra mindennél fontosabb.
- Sziasztok! - köszöntöm a két férfit, mire Hazz rám se néz csak morog valamit az orra alatt, de az izmosabb és látszólag idősebb személy megtisztel figyelmével.
- Szia, Louis! - áll fel helyéről és méretes kezét felém nyújtja. - Én hívtalak fel telefonon.
- Jó napot, Dave! - fogadom el jobbját és erőteljesen megrázom. - Köszönöm, hogy értesített! - mondom hálásan, mire csak legyint egyet.
- Nyugodtan tegezz - szól rám ő is, ahogy felesége, mire csak bólintok egyet, hogy tudomásul veszem kérését.
- Nem sok hasznunk van belőled - dörmögi egykori legjobb barátom, mire a két felnőtt vonásai megváltoznak, komorak lesznek.
- Jó lenne, ha befejeznéd, Harry! - szól rá a férfi mély és ellentmondást nem tűrő hangon, mire a fiú látszólag meghúzza magát és gyilkoló pillantását leveszi rólam.
- Hagyd, Dave, már megszoktam - nevetek fel cinikusan, biztosra vettem, hogy nem állja meg szó nélkül az ittlétemet.
- Jól tudsz nyalizni, Tomlinson. Mindig is jó voltál benne - nevet fel, majd feláll a helyéről és elém lépked.
- Te pedig mindig is egy beképzelt seggfej voltál - vágok vissza, mire arcvonása olyan hűvös lesz, amilyennek még soha nem láttam.
- Ha nem Ana lenne a legfontosabb, úgy elvernélek, hogy te feküdnél a kórházi ágyban és nem ő - szűri ki fogai közül és szemei szinte feketévé változnak, a zöld árnyalatnak nyoma veszik.
- Azt bánt a legjobban, Styles, hogy a barátnőd engem keres és nem téged, mi? - hámozom le magamról Sarah kezeit, amik ezidáig karomat ölelték.
- Már nem csak a barátnőm, hanem a menyasszonyom és amnéziába esett te, Barom, azért keres téged! Azt hiszi, hogy te én vagyok! - emeli fel a hangját és hadonászni kezd, míg én egyedül csak azt veszem tudomásul, hogy már a menyasszonya és így még közelebb került hozzá.
Nem azért jöttem ide, hogy veszekedjek, mégis elkap a vágy, hogy visszaadjam neki mindazt, amit ő adott nekem az egy év alatt. Amióta Ana-t a magáénak tudhatta, azóta teljesen megváltozott, vagyis velem szemben biztos. Régen mindenben támogattam, tiszteltem és becsültem, de most... Ő is semmibe vesz engem, ahogy én is őt. Már soha nem tudnám a legjobb barátomnak nevezni, még úgy sem, ha mindent tisztáznánk és megbeszélnénk. Annyi megvetést és bosszúságot táplálok az irányába, hogy ennyit és ilyet valószínűleg még soha nem éreztem.
- Csak sajnálni tudom szegény lányt - kacagom el magam és közelebb megyek hozzá. - Megfog melletted bolondulni. Én legalább több figyelmet és szerelmet tudnák neki adni, mint te - húzom gúnyos mosolyra a számat, de nem tud rá reagálni, ahogy Sarah és Dave sem, mert meghalljuk lányuk hangját, ahogy engem szólít.
Ránézek a két felnőttre, mire bólintanak, hogy nyugodtan menjek be és nem is kell több, lenyomom a kilincset, kinyitom az ajtót és átlépem a küszöböt. Az ágyban ül, hangosan sír és folyamatosan a nevemet ismételgeti. A szívem majd' megszakad, ahogy meglátom gyámoltalan, kétségbeesett kinézetét és még bánkódni sincs időm azon, hogy mekkora kötés van a fején és mennyi cső megy a testébe. Odasietek hozzá, leülök az ágy szélére és rögvest kezeim közé zárom apró, remegő testét.
- Nyugalom, Szépségem, itt vagyok - súgom fülébe, mire egyre jobban síri kezd. - Semmi baj - biztatom, mire néhány perc múlva csak hüppögését lehet hallani.
Perceken át simul a mellkasomhoz és szipog, miközben simogatom a hátát és puszilok bele selymes hajába. A percek elszállnak a fejem fölött, annyira boldog vagyok, hogy így tarthatom a kezembe és ebben az a legjobb, hogy minden bizonnyal Harry-nek hisz. Az amnézia nem játék, de én most játszok vele, egy kicsit azt akarom érezni, hogy ez a nő az enyém és nem a tökfej bandatársamé. Magamban azt kívánom, hogy minél tovább tartson az emlékezet kiesése, még akkor is, ha ez aljas dolog. Apró kezeivel erősen öleli derekamat, szaporán veszi a levegőt, majd csak azt veszem észre, hogy nehézkesen, de az ölembe fészkeli magát, amitől a szívem kétszer gyorsabban kezd verni, a torkom elszorul és ha beszélnem kellene, biztosan nem tudnék.
- Szerelmem - emeli fel könnyes, piros szemeit és csodálattal néz rám. - Olyan jó, hogy itt vagy - mondja halkan, majd ajkait az enyémekre nyomja.
Teljesen lefagyok, pillanatokba telik, mire észhez kapok és ajkaimat mozgatni kezdem. Ajkaink úgy illeszkednek össze, mint ha már ezer éve ismernék egymást, a fejem pedig meglódul, a felhők felett érzem magam. Óvatosan megharapom alsó ajkát, mire sóhajtva engedélyt ad, hogy nyelveink találkozzanak. Életemben nem gondoltam volna, hogy az első csókunk ilyen felejthetetlen és felkavaró lesz. Ekkor határozom el, hogy ez a csodálatos nő örökre az enyém lesz, soha az életben nem engedem el, amíg élek. 

~.~.~.~

Üdvözöllek titeket Drága Olvasóim! :)

Íme, ez lett volna a 27. rész, nagyon-nagyon remélem, hogy tetszett. Nehezen hoztam össze, mert nem igazán volt időm írni, de sikerült, aminek rettenetesen örülök, kezdtem azt hinni, hogy megint késni fogok. 

Légy szíves írjátok le a véleményeteket, mert kíváncsi vagyok az elgondolásotokra! <3 

Have a nice day: Fanny

26.rész Bekövetkezett

" Mikor megtudtam, hogy mi történt Ana-val, egyből Londonba siettem. Nem akartam elhinni, hogy leesett a lépcsőről és akár amnéziába is eshetett. Mellette akartam lenni, hogy támogassam és éreztessem vele, hogy rám számíthatott még akkor is, ha ő irántam nem azt érezte, amit én iránta. " - Louis Tomlinson

Mérgesen csörtetek fel Paul irodájába, erősen verem lábamat a lépcső fokainak, miközben magamban csúnya szavakat mormolok. Nem értem honnan jött ez az ötlete, főleg úgy, hogy tudja, Mia a menyasszonyom legjobb barátnője. Kopogás nélkül rontok be menedzserem birodalmába, az ajtót hangosan vágom ki és csukom be. A vörös hajú lány már itt van, megszeppenve ül az egyik fotelben és az ujjaival babrál. A medvéhez hasonló férfi csak elneveti magát, majd mosolyogva sóhajt egyet és az asztala előtt helyezkedő székek egyikére bök. Hosszasan nézek a szemébe, soha nem voltam vele rossz viszonyba, de most legszívesebben megölném. Tekintetemet Mia-ra vezetem, aki rám néz és szánakozva pillant íriszeimbe. Bizonyára neki se könnyű, hiszen Ana az egyik legfontosabb személy az életében és nem akarna neki szántszándékából rosszat tenni.

- Neked is szia, Harry! - üdvözöl a főnököm mély hangján, majd hátra dűl a fekete bőrrel fedett székében, mire összehúzott szemekkel nézek rá, nincs kedvem viszonozni a köszöntését. - Ülj le! - utasít, majd a lányra néz, aki feláll és elfoglalja az egyik ülőalkalmatosságot.

Én is így kezdek tenni, közelebb megyek, de annak ellenére, hogy tudom nem ennek a nőnek a hibája, hogy itt vagyunk, arrébb teszem a széket mellőle és majd csak utána foglalok helyet. Cselekedetemre ő is és Paul is felsóhajt, de ezúttal nem mosolyogva, hanem ahogy szemeibe nézek megbánást látok bennük. Könyökeit az asztalra helyezi, megdörzsöli az arcát, majd beszélni kezdene, de nem hagyom.

- Mégis, hogy a francba jutott ez az egész az eszedbe?! - kérdezem hangosan és indulatosan dúrok bele a hajamba. - Engem és Mia-t is hülye helyzetbe hozod, miközben tudod, hogy ő Ana legjobb barátnője, én meg a vőlegénye vagyok! - folytatom és nem is akarom abba hagyni. - Nem érdekel a sajtó, nem érdekelsz te se, akkor sem fogom elhagyni azt a nőt, akit a világon a legjobban szeretek! Mindig azzal nyaggattál, hogy találjam meg az igazit, ne legyek minden hónapban más nővel és tessék... Teljesítettem a kérésedet, lassan egy éve boldog kapcsolatban vagyok, lesz két fiam és hamarosan az esküvőm is - tárom szét a kezeimet tágra nyílt szemekkel, mire ő is így tesz, meglepetten néz vissza rám.

- Esküvő, gyerekek? Mi történik körülötted, Fiam? - áll fel a helyéről és járkálni kezd jobbra-balra.

- Ana terhes és ikreket vár, két kisfiút. Az esküvő pedig úgy történt, hogy tegnap este megkértem a kezét és igent mondott. Elhatároztam, hogy elkötelezem magam, mert szerelmes vagyok, úgy, mint még soha és nem fogom hagyni, hogy bárki is tönkre tegye ezt. Nem elég, hogy a menyasszonyom kórházban van, mert lesett a lépcsőről és elájult, még te is előállsz egy ilyen idióta ötlettel, ami felesleges, Paul, nem teszek eleget se neked, se senkinek! - jelentem ki határozottan, mire a férfi megáll minden mozdulatában és meredten néz rám.

Hosszú perceken át csak néz, nem mond semmit, látszólag valamin nagyon gondolkodik, majd felsóhajt és lehajtja a fejét.

- Igazad van, Harry, sajnálom! - mondja halkan, majd mellém lép és megszorítja a vállamat. - Mindig azért könyörögtem neked, hogy találd meg végre a megfelelő lányt és megtaláltad. Eddig nem mondtam, de örülök nektek és hatalmas hálával tartozom Ana-nak. Tényleg nem értem, honnan jött ez az ötletem. Hihetetlen, hogy mikor felkaroltalak titeket még tinik voltatok, akkor kezdtétek a karriereteket, most meg... Zayn-nek hamarosan itt az esküvője, te apa leszel és te is összekötöd az életedet azzal, akit a legjobban szeretsz. Gratulálok, Fiam, büszke vagyok rád! - mondja teljes együttérzéssel, majd megölel, amit viszonzok is, mivel belátta a hibáját. - Én is megyek veled a kórházba, tudni akarom, hogy mi van Ana-val! - mondja határozottan, mire bólintok, majd a továbbra is székén ülő lányhoz lép.

- Ne haragudj, Mia a kellemetlenség miatt, tőled is elnézést kérek! - mosolyodik el, mire a társaságunkban lévő egyetlen nő feláll a helyéről.

- Semmi gond, valahogy sejtettem, hogy Harry mindent elsimít - mosolyodik el és félszemmel rám néz. - Bármit kérhetsz tőlem, kivéve azt, hogy Ana-nak fájdalmat okozzak. Ezt senki nem kérheti, mert nagyon szeretem és rengeteg mindent köszönhetek neki - húzza el a száját, mire az izmos férfi magához húzza és szorosan megöleli.

- Jó hallani, hogy ezt gondolod - simít végig az arcán, mikor eltávolodik tőle. - Gyorsan felveszem a kabátot és már mehetünk is - idézi utolsó mondatát, majd kiviharzik az irodából.

Mi is megindulunk, Mia-t előre engedem az ajtónál, majd ahogy én is átlépem a küszöböt, becsukom azt. A lány lehajtott fejjel ballag a hosszú folyosón, minden bizonnyal megbántottam a cselekedetemmel, de akkor úgy éreztem helyesnek, túl mérges voltam. Óvatosan megfogom a kezét és megállítom, mire hatalmas, zöld szemeit rám elemi és halványan elmosolyodik.

- Ne haragudj rám, Mia, nem akartalak megbántani - engedem el végtagját, mire nem mond semmit csak megölel.

Viszonzom a gesztusát és átfonom vékony derekát kezeimmel, mire hallom, hogy hangosan felsóhajt. Nem értem miért csinálja ezt és ahogy eltávolodik tőlem, majd a szemembe néz még jobban összezavarodok. Olyan csillogást látok benne, amit menyasszonyoméba szoktam, amikor rám néz. Az arc vonásai teljesen megváltoznak, ha nem ismerném, akkor azt hinném, hogy szerelmes belém. Minden bizonnyal rátör a felismerés, mert elhátrál tőlem több lépésnyire, majd hosszú hajába túr.

- Figyelj, Harry... - engedi le vállait és teljesen elgyámoltalanodik. - Nem akarok hazudni, a hülye is látja rajtam...

- De mit? - teszem fel a lényegre törő kérdést, kezdek kétségbe esni.

- Szerelmes vagyok beléd - mondja ki hosszú perc hezitálás után, mire a szemeim majd' kiesnek a hirtelen vallomástól. - Már azóta érzek irántad valamit, amikor elsőnek megláttalak a boltban - húzza el a száját, az arca teljes pírba borul, ezért eltakarja előlem kezeivel.

Nem tudok semmit mondani csak hátat fordítok neki és nagy léptekkel megyek végig a folyosón. Írok egy gyors sms-t Paul-nak, hogy egyedül megyek, vele menjen Mia. Nem gondoltam volna, hogy így érez irántam, hiszen mindig támogatta Ana-t is és engem is, ha valami gond adódott a kapcsolatunkba, ő volt az, aki nem adta fel, erőt csempészet belénk. Még mindig nem bírom felfogni azt, amit mondott. Üveges tekintettem,összezavarodva ülök be a kocsiba és indítom be a motort, hogy indulni tudjak. Próbálom elűzni fejemből azt az egy mondatot, mivel nekem nem jelent semmit, de az a baj, hogy Mia-nak igen, nagyon is sokat. Felmordulok és bekapcsolom a rádiót abban reménykedve, hogy egy kis zene eltereli a gondolataimat, de mikor felcsendül egy szerelmes szám, nyomban kikapcsolom a masinát. Egyedül Ana iránt érzek szerelmet, de biztos vagyok benne, hogy menyasszonyom barátnőjének vallomása rendesen felkavar és napokig, rosszabbik esetben hetekig fogok őrlődni ezen. Kezemmel hangosan dübögök a kormányon minden egyes piros lámpa előtt, olykor káromkodok is egy sort a bennem tomboló feszültség miatt. Ahogy a hatalmas épület területére érek, felsóhajtok és villám gyorsan hagyom el és zárom le a kocsit. Szinte futok a bejáratig és még utána se lassítok a tempómon. A liftet láb dobogva várom, sietve lépek be a fülkébe és nyomom meg a harmadik emeletre invitáló gombot. Ahogy elérem a megfelelő szintet, az a szobát környékezem meg, ahogy Ana fekszik. A székek sokaságának egyikén Dave ül, lehajtott fejjel, kezei ökölbe vannak szorulva, de ahogy meghallja cipőmnek hangos találkozását a padlóval, felfigyel rám és rendezi vonásait. Ha akarnám se tudnám tartani magam ennyire, mint ő. Nem lepődök meg, hiszen FBI-os, ott nem megengedettek az érzelmek, beleedződött a munkájába. Ahogy elé érek, feláll és kezeit nyújt, amit rögvest el is fogadok, majd leülök mellé.
- Minden rendben? - kérdezi tapintatosan, mire ránézek és elhúzom a számat.
- Semmi sincs rendben - adok tömör választ, most nincs kedvem ilyesmikről beszélni. - Mi a helyzet Ana-val? - terelem a témát, mire arca eltorzul és tagadni se tudná az aggodalmát.
- Most ment be hozzá nem rég Sarah és Peter - sóhajt fel és kezeivel megdörzsöli borostás arcát. - Még mindig nem kelt fel, mélyen alszik. Az orvos azóta nem jött vissza.
- Az boldogít a legjobban, hogy legalább a fiaimnak nem lett semmi baja - mosolyodok el halványan, utána vonásaim újra hűvösek lesznek. - Ana-val se kellett volna ennek történnie, otthon kellene lennünk és ünnepelni a karácsonyt - mondom ingerülten.
- Senki nem akarta, hogy ez legyen, Fiam - mondja halkan, majd megszorítja a vállamat biztatásképpen. - Amikor elmentél, felhívtam Louis-t, azt mondta nem sok itt van - beszél tovább, de nem néz, ami nagy szerencse, mert az ideg kiül az arcomra és nem is akar eltűnni.
- Minek kellett idehívni? - szűröm ki fogaim között és göndör tincseimbe vezetem ujjaimat.
- Ana mindig őt emlegeti, nagyon jó barátok és mellesleg neked is a haverod - néz rám nagy szemekkel, minden bizonnyal nem tudja, hogy mik történtek Tomlinson és köztem.
- Rosszul hiszed, Dave! - dörrenek fel és felállok eddigi helyemről. - Utálom azt a gyereket, amióta a lányotokkal vagyok, megkeseríti az életemet. Nem tudja felfogni, hogy Ana engem szeret és nem őt, minden áron elakarja tőlem venni - hadonászok minden fele, miközben a férfi arcára egyre jobban kiül a döbbenet.
- Mindenről tudok, Harry - mosolyodik el és ő is feláll. - Ana mindent elmond nekünk, semmit nem titkol el, a lányunk számunkra egy nyitott könyv. Nem értem miért kapod fel ennyire a vizet - nevet fel, amit nem értek, semmi vicces nincs abban, amit mondtam. - Ezt biztosan nem tudod, de Sarah előtt volt egy feleségem - sóhajt fel és mimikáján változtat, szomorúság ül ki arcára. - Én is hosszú ideig küzdöttem a szerelméért és végül a feleségem lett. Összeházasodtunk, teherbe esett, egy aprócska lány cseperedett a szíve alatt - csuklik el a hangja. - Utána a szülés közben mind a kettejüket elveztettem, meghaltak - szökik könnybe a szeme és lehajtja a fejét, miközben megfagyva hallgatom, amit mond. - Ezzel arra célzok, Harry, hogy ne mással foglalkozz, ne idegeskedj a semmin, Ana téged szeret és ezt az bizonyítja a legjobban, hogy a menyasszonyod lett, gyermekeitek lesznek és már lassan egy éve hű társad - néz mélyen a szemembe, minden szavát komolyan gondolja. - Ha valaki szerelmes, az nem tágít és Louis hiába küzd, ha nem ér el semmit. Nem tudhatjátok, hogy mi lesz veletek, élvezzétek a jelent és ne a jövőn gyötrődj - mosolyodik el és én is így teszek, örülök, hogy ezeket az elgondolásait megosztotta velem.
- Igazad van - értek vele egyet és egy kicsit jobban érzem magam a szavaitól.
Az ajtó halkan nyílik ki, majd kilép a küszöbön az eddig bent tartózkodó két személy. A szőke hajú nő halkan hüppög, Peter lehajtott fejjel vánszorog el egy székig és telepedik le rá. Arcaik meggyötörtek, testtartásuk görnyedt, ezek szerint nagyobb a baj, mint hittem.
- Állandóan Louis-t emlegeti, már háromszor felkelt és nem mond semmit csak a fiú nevét - tárja szét kezeit a nő, miközben szemeiből folytonosan hullanak a könnyek. - Történt valami, amiről nem tudunk, Drágám? - lép mellém és megfogja a kezemet.
- Ez az, hogy semmi nem történt! - emelem fel a hangom és szabad kezemmel a tarkómhoz kapok. - Nem értem, miét őt emlegeti, már napok óta nem is beszéltek, sőt még emlegetni se emlegette - mondom kétségbeesetten, teljesen összekuszálódtak a szálak.
- Nyugodj meg, minden rendbe fog jönni - húz magához és szeretetteljesen megölel. - Ne add fel ilyen könnyen - mormolja a fülembe lágyan, mégis parancsolóan.
- Sziasztok! - hallom meg Mia hangját, mire összerezzenek, nem akarok a társaságában lenni.
- Jó napot, Paul Higgins vagyok! - lép halványan mosolyogva menedzserem Ana szülei és Peter elé, akik egyből köszöntik és viszonozzák gesztusát. - Nagy a baj? - kérdezi figyelmesen, majd félszemmel rám néz és bólint egyet.
- Nagy - sóhajt fel akadozva Sarah és férje oldalához préselődik.
Mit meg nem adnék, ha most a lánya is így férkőzne közelebb hozzám, ahogy mindig teszi édes szavakat suttogjon a fülembe, megpuszilja a nyakamat és a fülem mögötti érzékeny pontot, miközben a hajamba vezeti csinos ujjait. Ezek azok a mozdulatok tőle, amik az őrületbe kergetnek. Látni akarom szemeinek élénk csillogást, ajkainak felfele görbülését, ami akkor történik meg, ha rám néz. Azt akarom, hogy a mellkasára hajthassam a fejemet és hallgathassam szívének gyors ütemét, miközben kezeim formás combjain játszadoznak. Annyi mindent akarok egyszerre, de az igazat megvallva az is elég lenne, ha felébredne, engem hívna és azt mondaná, hogy szeret. Ehelyett őrlődök, mert az idióta bandatársam nevét ismételgeti és nem az enyémet, amit még most se értek, hogy miért.
- Bemehetek hozzá? - bökök fejemmel a fehér ajtó felé, miközben megállok Sarah előtt.
- Persze, Drágám, most rád van szüksége - simítja meg az arcomat puha kezével, amitől egy pillanatra olyan érzésem lesz, mintha anya tenné ezt. - Beszélj hozzá, hallja - szipog fel, mire közelebb hajolok hozzá és nyomok egy hosszú puszit a homlokára.
Érzem, hogy a vörös hajú lány folyamatosan figyel, de megpróbálok nem foglalkozni velem, annak ellenére, hogy vesémig hatol pillantása. Megváltozott a véleményem róla, csalódtam benne. Azt állítja, hogy tiszteli a barátnője érzéseit és nem ártana neki, mégis bevallotta az irántam táplált szerelmét, amit mélyen magában kellet volna tartania. Ahogy csak tudom, kerülni fogom és nem engedem meg neki azt, hogy szeressen, nem lenne méltó Ana-val szemben.
Lassan nyomom le az arany színű kilincset, átlépem a küszöböt, majd a néma csendbe férkőzök azzal, hogy becsukom az ajtót magam mögött. Legyökerezett lábakkal nézem az ágyban fekvő angyalt, aki mélyen alszik és bizonyára valamit álmodhat. Elmosolyodok lényétől és lábaimat lomhán szedve egészen a fekvőhelyéig megyek és leülök a mellette lévő apró székre. Ujjaimat összekulcsolom az övéivel, miközben szüntelenül nézem falfehér arcát. Az orrából és szájából csövek lógnak ki, a feje sokszorosan van bekötve és ennek ellenére a fehér géz még így is elszíneződött, halványan látszik rajta a piros árnyalata. Szemeimbe könnyek gyűlnek, soha az életben nem akartam így látni és tessék... Itt fekszik, nem tudom mikor kel fel és tarthatom ismét a kezeim között. A szája mélyen fel van szakadva, amit csókommal gyógyítanék be, de nem lehet, a csövek nem engedik, hogy formás ajkaihoz érjek. Annyi mindent elterveztem vele kapcsoltban, de ezt nem. Eszembe se jutott, hogy így fogom látni, inkább én lennék itt, mintsem ő. Tehetetlen vagyok, akármennyire is akarok nem tudok mit kezdeni se magammal, se vele. Reménykedni tudok és álmodozni. Reménykedni abban, hogy ha megszólal engem fog emlegetni, álmodozni pedig arról, hogy pár nap múlva újra ölelhetem, csókolhatom és vigyázhatok rá és a gyermekeinkre. Apró ujjai megszorítják az enyémeket, mire a szívemen erősebben kezd dobogni, a torkom elszorul, a pulzusom az eget verdesi. Óvatosan végig simítok hüvelykujjammal puha bőrén és minden mozdulatát figyelem. Fejét jobbra-balra forgatja, morgolódik, olykor felszisszen és szemöldökeit erősen húzza össze.
- Louis... - mondja annak az átkozott férfinak a nevét, mire elönt az ideg, de nem csinálok parádét, nem tudja mit beszél.
- Nem, Egyetlenem, Harry vagyok - bizonygatom reménykedve, mire résnyire nyitja a szemeit, amitől mosoly árad szét az arcomra, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnik.
- Nem ismerek semmiféle Harry-t. Ki az? - beszél akadozva és szinte suttogva, miközben a szívem ketté törik, minden reményem elszáll és teljesen megsemmisülök.
Bekövetkezik, amit az orvos mondott, amnéziába esett. Nem csinálok semmit, nem mondok semmit, üveges tekintettel nézek a szemeibe és azt kérdezem magamba: miért pont engem ver ennyire a sors?

~.~.~.~

Hi Darlings! :3

Nem fűzök ehhez a részhez semmit, már mindent leírtam tegnap csak abban reménykedek, hogy továbbra is támogattok és tetszik a rész. Próbáltam úgy írni, hogy ne legyen kivetnivaló benne, remélem sikerült így tennem. :) 

Nem is fárasztalak tovább titeket, vigyázzatok magatok és jó hétvégét. <3

Have a nice day: Fanny

Visszatértem!

Sziasztok Csajok! 

Elnézést kérek a hosszúnak mondható eltűnésem miatt! Most nem a tanulás játszott közre, hanem azaz idióta wifi router. -.- Valami baj lett vele és a szerelő persze, hogy csak majd' egy hónap után volt képes megcsinálni. Nem kicsit voltam mérges, főleg mikor eljött a hétvége és semmit nem tudtam kezdeni, bele kellett nyugodnom, hogy nem tudok belépni a bloggerbe és nem pötyöghetek a billentyűzeten. De csoda történt és itt vagyok, nagyon remélem, hogy több ilyen gond nem lesz, mert ha igen, esküszöm leverem azt a kakit a polcról -még ha nem is érek el vele semmit. :D 

Holnap hozom a következő részt, addig írom és tökéletesítem, mert ennyi idő után nem adhatok ki összecsapott irományt a kezeim közül. ;) Remélem nem tűntetek el úgy, mint én és még egyszer elnézést kérek, nem állt szándékomban ezt csinálni! 

Millió puszi Nektek! <3

Have a nice day: Fanny