2015. március 31., kedd

32.rész Apróságok és egy nagy dolog

" Elegem volt Anastasia-ból, mindenki őt szerette, őt ugrálták körül és a banda többi tagja se tudta volna letagadni, hogy mennyire utáltak és nem bírták elviselni, hogy velük tartottam a turnén. Aztán jöttek a gyerekek és annyi, valamit tennem kellett, számomra Harry volt az álom férfi és amilyen könnyen kaptam meg, olyan nehezen szabadult meg tőlem. " - Mia Steff



Harry Styles

Össze-vissza szaladgálok a szobában, teljesen sokkos állapotban vagyok és nem bírom elhinni, hogy Ana-nál beindult a szülés és hamarosan megszületnek a fiaim. 21 éves vagyok, ami alapjáraton megkérdőjelezheti a tényt, hogy apa leszek, az pedig hab a tortán, hogy mellesleg híres és nem sztárral, hanem egy teljesen átlagos nővel jöttem össze, aki a világot jelenti nekem. Százszorta különb lány, nem így terveztem, én is azt hittem, hogy egy velem rangbeli személyt fogok magam mellett tudni, de így adta a sors, egy meseszép nő volt hosszú ideig az enyém, akit elveszítettem, de nem örökre, amíg élek, azért fogok küzdeni, hogy visszaszerezzem. 
Los Angeles-ben vagyunk, mivel fontos megbeszélésre kellett jönnünk és míg két nappal ezelőtt Afrikában keltem fel, ma itt, az angyalok városában. Szerencsére Mia nincs a szobában, Gemma-val lement az étterembe, azzal az okkal, hogy mind a ketten éhesek. Hihetetlen, de amióta Ana amnéziába esett és Louis-t "szereti", azóta egykori legjobb barátom teljesen máshogy viszonyul hozzám, tud normális hangnemben beszélgetni velem, olykor nevet is a vicceimen, keresi a társaságomat, aminek azaz oka, hogy minél több mindent akar megtudni Ana-ról és én nagy bolond, hatalmas mosollyal mondok el neki mindent a lányról és elfelejtem azt, hogy mi a tétje annak, ha mind ezeket elmondom neki. Peter egyből őt hívta, mire rögvest átszaladt a szobámba és könnyes szemekkel, levakarhatatlan mosollyal az arcán közölte a tényt. Nem is az ő fiai, hanem az enyém és az Ana-é, de minden bizonnyal közel kerültek hozzá a csöppségek, még úgy is, hogy édesanyjuk hasában voltak. Mindig a szőke hajú angyalról és a szíve alatt nevelkedő kisfiúkról beszél, amit mosolyogva hallagatok, de a szívem egyre több darabra törik össze, sokszor nem bírom tovább hallgatni szeretetteljes hangját és faképnél hagyom. Igaz, szoktam beszélgetni Ana-val telefonon vagy skype-on, már azt is lehet mondani, hogy barátok vagyunk, aminek örülnöm kellene, de nincs így, egyre szomorúbb vagyok. Nem vagyok sírós típus, mindig tartom magam, de van olyan, hogy zokogva rontok be a jelenlegi hotelszobába és órákat bőgök, akár egy óvodás gyerek. Szégyen vagy nem szégyen, nagyon szeretem Ana-t és ezen semmi nem változtathat, már hozzá tartozok, senki máshoz. 
- Harry! - ront be a szobába Zayn lihegve, mire meglepődve nézek barna szemeibe, de az arcán lévő mosoly elárulja, hogy nincs baj. - Most mondta Louis a hírt - kap a fejéhez és ujjait hajába vezeti, mire halkan felnevetek és beleteszem az utolsó ruhadarabot a bőröndbe, majd összecipzározom és ráülök a tetejére. - Gratulálok, Haver! - lép hozzám közelebb, majd megölel és megveregeti a vállam. 
- Kösz! - húzom halvány mosolyra az arcomat, majd nem tudom leplezni a bennem tomboló érzelmeket és hangosan felsóhajtok. 
- Gond van? - kérdezi egyből és mellettem helyet foglalva, ráül a bézsszínű huzattal fedett takaróra. 
- Jó nagy - nevetek fel cinikusan és oldalra fordítva a fejemet ránézek. - Ez nem az én nagy napom, hanem Louis-é - kezdem el piszkálni az ujjaimon lévő gyűrűket, miközben erősen lesütöm a szemem. - Megyek a kórházba, de csak azért, mert Louis nem akar egyedül menni - mutatok idézőjeleket a levegőbe, miközben mondom a mondatot és ennyi elég, hogy Zayn értse a lényeget és ő is felsóhajtson. 
- Figyelj, Haz - fordul felém teljes testtel és tudom, hogy most fogom kapni a Malik féle lelki fröccsöt, ami eddig mindig segített. - Ez nem Louis nagy napja, hanem a tied - böki meg a mellkasomat, az arca teljesen komoly, minden erejével azzal van, hogy életet leheljen belém. - Te vagy a babák apukája, te voltál együtt hosszú ideig az anyukájukkal, te tanítottad meg szeretni életed nőét, te terelted a helyes útra, amikor azt elvesztette és ne felejtkezzünk meg arról sem, hogy Ana szerelmétől teljesen más lettél, egy új Harry-t ismertünk meg. Ezek a dolgok, Haver nem semmik, neked van a legnagyobb jogod ahhoz, hogy ott legyél. Ana-nak szüksége van rád, még ha nem is akarja bevallani - mosolyodik el halványan, mire én is így teszek, nagyon hálás lehetek neki, örülök, hogy az egyik legjobb barátom. - Szóval fogd meg ezt a hülye bőröndöt, indulj el a repülőtérre és hatalmas boldogsággal hívj majd fel, amikor elsőnek meglátod a fiaidat - áll fel a helyéről, majd engem is lábra állít és megpaskolja az arcomat. 
- Kösz, Zayn, sokkal jövök neked! - ölelem magamhoz, mire elneveti magát. 
- Ez nem cserebere játék, Harry, ez természetes dolog. A haverom vagy - rántja meg a vállát és már indulna ki szobából, de az ajtó hirtelen kitárul és meglátom Mia paprika vörös arcát. 
Barátommal egyszerre mordulunk fel, majd mellém áll és mind a ketten szemezünk a vörös hajú lánnyal. Lábait magassarkúban veti a padlóhoz, majd erősen becsapja az ajtót és kezeit összefonja mellei alatt. Tudom, hogy veszekedni akar, de most jelen esetben nincs hozzá se időm, se kedvem, se idegzetem. Lomha mozdulatokkal veszem le az ágyról a bőröndöt és már indulnék el, de a lány idegesítő, egyben arrogáns hangja megállít. 
- Már megint Anastasia-hoz szaladsz? - néz rám villámokat szóró tekintettel, arc színe továbbra sem változik és megjelenik az a mosolya, amit annyira utálok. - Niall most mondta az étteremben hatalmas nagy örömmel a hírt, már majdhogy nem sírt, annyira boldog - kezd el hadonászni, miközben hangját egyre jobban felemeli. 
- Igen, mivel megindult a szülés vagy az is lehet, hogy már meg is születtek a fiaim - húzom fel karomon a szürke inget és megnézem a csuklómon ékeskedő órát, miközben próbálok nyugodt hangszínt megütni. 
- Csodálatos - kiáltja, majd elneveti magát. - Már megint ahhoz a kis cafkához mész, egy szavába kerül és már ott is vagy, ez hihetetlen - lépked egyre közelebb, azt hiszi megijeszthet, de hat hónap után már megszoktam a viselkedését, vagyis próbálok így tenni. 
- Ha még egyszer cafkának mered nevezni Ana-t, esküszöm felpofozlak! - mordul fel mellettem Zayn és úgy néz a lányra, mint még soha. - Nem szoktam lányokat bántani, soha nem is tettem, de veled szívesen kivételt teszek! - mosolyog rá gonoszan, mire Mia szemei kitágulnak, ahogy az enyémek is, még soha nem hallottam így beszélni, főleg nem egy nővel. 
- Nocsak, a Malik fiú mérges - húzza tovább az agyát, mikor felfogja a hallottakat, mire Zayn nem bírja tovább és még mielőtt olyat tennem, amit egyébként nem tenne meg, kimegy a szobából. - Én is így gondoltam - nevet fel Mia, nem tudom hogy jött elő ez az énje, de hogy én nem ilyennek ismertem meg, az is biztos. 
- Ne haragudj, de megyek, mert Louis már vár a recepciónál - veszem magamhoz a bőröndöt és elakarok menni mellette, de megfogja a kezemet és visszaránt. 
- Hogy lehetsz ekkora nagy papucs? - néz rám hüledezve, az arcom minden szegletét megnézi. - Nem bírod felfogni, hogy Ana Lou-t szereti? - húzza fel a szemöldökét és diadalittasan elmosolyodik. - Hiába mész oda azzal a céllal, hogy bemeséld neki a fiúk a te gyerekeid, nem fogja elhinni, eddig sem hitt el neked semmit - oktat ki, amit nem szeretek, nekem ne mondja meg senki, hogy mit csináljak és ezáltal elgurul az agyam. - Mellesleg nem soká összeházasodik élete szerelmével, szóval...
- Nem értem mire fel játszod magad ennyire vagy mire tartod magad ilyen nagynak, de te meg azt nem bírod felfogni, hogy nem szeretlek, még barátnak se tekintelek, a sajtó meg Paul miatt szenvedek melletted már hat hónapja. Egyszerűen nem bírlak elviselni, annyira aljas nő vagy és kezdem azt hinni, hogy ez vagy te valójába - mutatok végig rajta és kezemet kitépem szorításából. - Menj haza, ne rontsd itt a levegőt és így legalább nyugodtak lehetnek a srácok - vágom oda neki és kihasználva bizonytalanságát, kilépek az ajtón és a folyosón szaladok, miközben a bőröndöt húzom magam után. A 10. emeleten vagyok, ezért néhány percbe telik, mire a földszintre érek és ahogy azt gondoltam már fent is, Louis tényleg a recepciós pult előtt áll.
- Mehetünk - mondom, mikor odaérek hozzá, mire mosolyogva bólint egyet és már indulunk is a bejárat előtt álló taxihoz.
Ahogy elfoglaljuk helyünket a járműben, előveszem a headsetemet és a telefonomat azzal az elhatározással, hogy zenét fogok hallgatni. Fülembe teszem a pöcköket, fejemet az üvegnek döntöm és kizárok magam körül mindent és mindenkit. Elgondolkodok azon, hogy én vagyok a fiaim apja, de csak egyszer fogtam meg Anastasia gömbölyödő hasát, nem beszélhettem a fiaimhoz, miközben Ana-hoz bújok, nem láthattam, ahogy hétről-hétre egyre nagyobb lesz a pocakja, nem mehettem vele az orvoshoz, nem láthattam az ultrahangos felvételeke és képeket, nem vásárolhattam be vele a kicsik születése előtt. Kihagytam egy nagyon fontos időszakot, amit már soha nem tudok bepótolni, hiába küzdenék, azokat a pillanatokat már elvesztettem, más kapta meg helyettem. De annyi vigasztal, hogy mindez nem az én hibám és abban a kijelentésben igazat kell adnom Mia-nak, hogy hiába mondok bármit is Ana-nak, nem hinne nekem, hiszen eddig se tette. Reménytelen a helyzetem, rajtam már csak is egy csoda segíthetne. Teljesen eltűnt az életvidám énem, már nem az vagyok, aki akkor voltam, mikor a legfontosabb nő az életében mellette volt. A szívem összetört, a lelkem belefáradt a sok kudarcba és csalódásba, könnyeket már nem tudok hullajtani, mert minden egyes cseppet kiadtam magamból, az arcomra nem tud kerekedni őszinte mosoly, nem tudok teljes boldogsággal nevetni. Nincs miért ezeket tennem, mert elveszettem a menyasszonyomat és ezután biztosan a fiaimat is elfogom, hiszen Louis-t fogják az apjuknak hinni.
Megrázom a fejemet, hogy megszabaduljak a fájdalmas gondolatoktól, nem akarom tovább ostorozni magam, már így is jól rám járt a rúd. Tekintetemet Louis felé irányítom, aki szintén zenét hallgat, a szemei bőszen csillognak, szája sarkában mosoly bujkál, az arca kipirult. Le se tagadhatná, hogy mennyire boldog, ami érzést irigyelek tőle, én is lennék ilyen állapotban. Emlékszem, amikor megtudta a nagyvilág, hogy Louis Ana-val alkot egy párt, én pedig Mia-val, minden felborult, a megszokottnál is több paparazi követett minket, rengeteget cikkeztek rólunk az újságok és akkor történ meg az, hogy önakaratából átjött hozzám a szobámba és beszélgetni kezdett. Akkor kezdődött el közöttünk ez a fura viszony, ami nem mondható barátságnak, de ellenségeskedésnek sem. A palánk közepén vagyunk a jó és a rossz között. Akkor panaszolta el, hogy mennyire féltette Ana-t és amíg én érdekből és a felettem álló személyek kérést végre hajtva voltam és vagyok még most is együtt Mia-val, addig ő tiszta szívből szerette Ana-t és a rajongása most sem kezd el szűnni. El kell fogadnom, ami van, amit kaptam a sorstól, még ha a nehezemre is esik, de az elhatározásomon nem fogok változtatni, egy szép napon Ana-t visszafogom szerezni.


***


Az utazással elfecséreltünk majd' egy napot, már másnap reggel tíz óra van, de nem bánom, csak azt szeretném, ha minél hamarabb a kórházban lehetnék. Ahogy leszállunk a magángépről, hatalmas szerencsénkre a repülőtér bejáratánál már vár ránk egy taxi, rajongók sehol, mivel nem tudják, hogy itt vagyunk, így könnyű a közlekedés. Még nem voltam Bolton-ban, de ahogy megy alattunk a kocsi és elmélázva nézek ki az ablakon, meg kell jegyezzem, hogy nagyon szép hely és nem csodálom, hogy Ana nagyszülei itt telepedtek le. Áldom az eget, amiért kevesebb, mint fél óra után a hatalmas épület előtt állunk, ahol egykori menyasszonyom fekszik az egyik szobában. A csomagtartóból kivesszük a bőröndöket és a fuvart megköszönve, elindulunk a bejárat felé. Hatalmasat sóhajtok, amikor lábaim megindulnak, a Nap hét ágra süt, nem gondoltam volna, hogy itt ilyen jó idő van. 
- Minden rendben lesz - szólal meg Louis, mire meglepetetten nézek rá, majd ő is felém sandít és halványan elmosolyodik. - Tudom, hogy nem könnyű, átérzem, amit te - ér egy pillanatra a vállamhoz szabad kezével, mire nem tudok semmit sem mondani, csak megyek előre. 
A recepción eligazítanak minket, mire megrohamozzuk a liftet és türelmetlenül várjuk, hogy felérjünk a 4. emeletre. A gyomrom egyre kisebb lesz, nehezebben veszem a levegőt és a szívem olyan ritmust diktál, amit már nagyon régen nem tapasztaltam. Érzem, hogy izzad a kezem, a végtagjaim elgémberednek és ez azt jelenti, hogy félek. Félek a viszont látástól, félek attól, hogy nem érhetek a fiaimhoz, akiket kilenc hónapon keresztül tűkön ülve vártam és Ana-nak hetente háromszor is mondtam, hogy fotózza le a pocakját és küldje el a képeket valamilyen formában. Mindig megtette, egyszer sem kérdezte, hogy miért vagyok annyira kíváncsi, minden bizonnyal azt hitte azért, mert vőlegényének a bandatársa vagyok. Megáll alattunk a felvonó, mire kiszállunk, ami nem megy egyszerűen a nagy bőröndöknek köszönhetően, de ez se állít meg minket, töretlenül keressük azt a kórtermet, ahol Ana van. Ahogy a célhoz vezető folyosóra térünk, egyből megpillantom Peter-t és Ana nagyszüleit, mire lépteimet megszaporázom, amikor észre veszem, hogy egy nagy ablakon befelé néznek és bőszen mosolyognak.
- Sziasztok! - köszönök halkan mikor megállok mellettük, mire felkapják a fejüket és ránk néznek.
- Harry, Drágám! - szólít meg Laura kedvesen, mire átjár a melegség, mert örülök, hogy az ő bája és figyelmessége nem múlt el irányomba.
Úgy tesz, mintha Louis ott se lenne, erősen ölel a mellkasára, miközben folyamatosan simogatja a hátamat és érzem leheletét a nyakamnál. Számomra ő olyan, mint a nagymamám, engem is ellát a szeretetével, ami jelen esetben annyira jól esik, hogy nem tudok mást csinálni csak csukott szemmel simulok hozzá és élvezem a közelségét.
- Minden rendben? - veszi kezei közé arcomat, mikor elválunk egymástól, mire sanyarú mosoly közepette megrázom a fejemet. - Sejtettem, Drágám, de ne félj, minden megfog változni - bizonygatja csillogó szemekkel, majd puszit hint az arcomra és elenged.
Robert-et is üdvözlöm, mire ő is meleg öleléssel köszönt és bár nem tudok semmit sem mondani, örülök, hogy ők itt vannak és szeretteim helyett is támogatnak. Louis ez idő alatt eltűnik, mire szememmel keresni kezdem, majd Laura-val összeakad pillantásunk az ablak felé bök. A két bőröndöt a fal mellé állítom, hogy senkinek ne legyen útban, majd a nő mellé lépkedek és mikor az a látvány fogad, amit nem szeretnék, a szívem szörnyen összeszorul és legszívesebben becsuknám a szemem, de az ágyban fekvő angyal szépségét szívom magamba, akár egy szivacs. Szemei bőszen csillognak, úgy néz a mellette ülő társamra, mint egykor rám, kezeit összekulcsolja a fiúéval, ami mozdulatát pillantásommal követem és egy pillanatra elfordítom a fejem. Nehéz ezt végbe nézni, ahogy Lou-t öleli, csókolja, mikor ezek a dolgok engem illetnének meg. Az ajkai úgy illenek az enyémhez, mint két puzzle egymáshoz, mikor a kezemben tartottam, úgy illett oda, akár egy stílusos felső. Mindenben összeillünk, rengeteg közös dolog van bennünk és ezeket elvesztettük, elvesztettem. Míg ő semmiről nem tud, engem megöl a bánat és magány, nem tudom meddig bírom még, de úgy érzem nincs sok hátra. Hamarosan a földre fogok esni és onnan csak nehezen, hosszú munkával lehet majd magamat felszedni. Készülök erre, hiszen egyszer befog következni. Ahogy Ana előre hajol és szenvedélyesen megcsókolja Louis-t, szeretetéhesen omlik a kezeibe, nem bírom tovább őket nézni és lomha léptekkel arrébb megyek az ablaktól. Leülök az egyik székre és kezeim közé rejtem arcomat, miközben mély levegőt veszek, nem megy nekem ez az elfogadósdi. Nem bírom elfogadni a tényt, hogy Ana nem az enyém, miközben egykor az volt. Nélküle egy senki vagyok, de megtanultam felvenni az álarcot, ami egy műmosolyt takar. A színpadon nem éreztethetem a rajongókkal a gondomat, bajomat, ott mosolyogni, kedveskedni kell, ami sokszor könnyen megy, mert a lányok sokasága erőt ad és megmutatják, hogy ők mellettem vannak és szeretnek. Kezeimet arcomról hajamba vezetem, mire megjelenik mellettem Robert és egyik kezét vállamra teszi, mire rá nézek.
- Gyere, mutatok neked valamit - mosolyodik el, mire mimikámat rendezem és sóhajtozva állok fel, majd követni kezdem a hosszú folyosón.
Hátra nézek Laura-ra, aki biztatóan mosolyog, amitől egy kicsit megnyugszom, ha lehet az állapotomra ezt mondani, hogy nyugodt. Minden vagyok csak az nem és amíg Ana ismét nem lesz a kezeim között, addig nem is leszek az. Lehajtott fejjel megyek a férfi háta mögött, folyamatosan a szőke hajú angyal és Louis párosa van előtte, ami még jobban felzaklat és magamban azt kérdezgetem, hogy miért jöttem ide. Semmi hasznom nincs belőle csak jobban ártok a lelkemnek, jobb lett volna Los Angeles-ben maradok és elviselni a srácok hülyeségeit. Azzal többre mentem volna, mert legalább oldották volna a hangulatomat és nem lennék mélabús, mint most. Robert lecövekel előttem, mire én is így teszek és tudatlanul nézek rá, mire fejével a mellettem lévő kisebb ablak felé bök. Oldalra fordítom a fejemet és elámulva nézem a sok újszülött babát, mire tekintetem ellágyul és teljességgel az üveghez nyomódok.
- Lucas-t és Leon-t keresd - szólal meg Ana nagypapája mosolyogva, mire mélázva nézek szemeibe. - Magadra hagylak - mondja végül, majd megveregeti a vállam és lassan elballag.
Szemeimmel egyből a két nevet kezdem el keresni, mire kis idő elteltével meg is találom és ahogy a két fiúcskára nézek, szemeim egyből könnybe lábadnak. Most már tudom miért vagyok itt, miattuk. A két gyönyörű fiam miatt, akiket annyira vártam és végre személyesen is láthatom őket. Külön fekvőhelyen vannak egymás mellett, kék ruhácska, fehér pólya tartja őket melegen. Arcocskáik már kisimultak, de még egy kicsit pirosak és annyira törékenynek és apróknak hiszem őket. Nagy haj ékeskedik buksijuk tetején, mire mosolyom nagyobb lesz és kezeimet az üvegre teszem. Oldalra döntött fejjel kémlelem őket, annyira hihetetlen, hogy ők az én véreim, én vagyok az apjuk, két ilyen kicsiny babának. Arcomon hatalmas könnyek gördülnek le, amik nem akarnak megszűnni, amelyek eltűnnek, helyettük rögvest újak jelennek meg. Remegő kézzel veszem magamhoz a telefont és lefotózom a fiaimat, ami képet gyorsan el is küldök Zayn-nek, amihez a nevüket is oda csatolom a két csöppségnek. Lucas és Leon. Minden bizonnyal Louis választotta, hiszen régen mondta, hogyha fia születne, a kettő közül az egyik névvel illetné meg. Az álma teljesült, de nem tudom hibáztatni, olyan nevet adott nekik, ami nekem is tetszik.
- Szia, Harry! - hallok meg egy törékeny hangot, amit mind közül felismernék, mire gyorsan megtörlöm arcomat és a lány felé nézek.
- Szia, Ana! - nézek végig halvány rózsaszín köntössel fedett testén, majd gyönyörű barna szemeibe veszek el és kedves mosolyától egy pillanat alatt elalélok.
- Nem gondoltam volna, hogy te is eljössz - mondja bágyadtan, nehezen lépked elém, mire megkönnyítem a dolgát és lábaimat használva kitárt kezei közé férkőzök. - Így sokkal jobb látni, mint kamerán keresztül - kuncog fel, mire felsóhajtok és lehunyom a szememet, nincs annál jobb érzés, mikor mellkasa az enyémhez simul.
Hosszú perceken keresztül öleljük egymást, és nem bírom elhinni, hogy az amnézia kialakulása utáni kapcsolatunk mennyire megváltozott. Akkor látni sem akart, kerülte a társaságomat, nehezen tudtam elnyerni a bizalmát, de sikerült és ennek köszönhetően a kezeim között tarthatom. Puszit nyomok kiengedett hajába, mire ő sóhajt fel és mosolyogva elváll tőlem és a szemembe néz.
- Jól vagy? - simít végig arcomon ujjaival, nehezemre esik beszélni, hiszen nem rég még Louis karjaiban volt, most pedig az enyémben.
- Most már igen - válaszolok szinte suttogva és nyomok egy csókot a tenyerébe. - Te hogy érzed magad? - érdeklődök, mivel egy szülés a tanultak alapján nem könnyű és megviseli a nőket.
- Tegnap elég rosszul voltam, de most már tűrhető - beszél és az ablak felé fordul és kezét, ahogy én is az imént, az ablakra helyezi. - Annyira szépek, ők a legszebbek és ezt minden nagyképűség nélkül mondom - néz rám egy pillanatra halkan nevetve, majd újra fiaink felé fordul.
- Tényleg ők a legszebbek - szólal meg belőlem a furcsa, először érzett apai ösztön, mire rám néz és szemeit az enyémeken tartja. - Mi a baj? - kérdezem, de nem válaszol, közelebb lép hozzám és kezei közé fogja arcomat.
Nagy szemekkel mered rám, puha ujjait végig szántja borostás arcomon, ami jól esik, de nem értem viselkedését, azért megrémülök. Továbbra sem mond semmit csak erősen figyeli minden vonásomat és láthatóan valamin nagyon gondolkodik. Kezeimet dereka köré kulcsolom és közelebb vonom magamhoz, amit egyáltalán nem ellenez, ami meglep. Ujjaimmal selymes haját, majd arcát érintem, miután végtagjait nyakam köré vezeti. Szemei könnyesek lesznek, egyre erősebben simul hozzám, ezáltal egyre jobban megakarom tudni, hogy mi bántja.
- Mindenre emlékszem, Harry, minden egyes dologra, ami veled kapcsolatos - mondja szinte suttogva, miközben arcán egy hatalmas nagy könnycsepp gördül végig, ami szavait nem bírok elhinni, azt hiszem, hogy csak álmodok.



~.~.~.~


Drága Olvasóim!^^ 
Először is bocsánatot szeretnék kérni a múltkori kirohanásomért, rosszul érintett, hogy Zayn kilépett a bandából és elgurult az agyam. Semmiképpen sem hagynám abba az írást, nem szokásom feladni, azt, amit elkezdtem és nem mellesleg szeretem csinálni. Az írás az életem része lett, már nem tudnék meglenni nélküle és habár már Zayn nincs a bandában, a történetben továbbra is szerepelni fog. Vele kezdtem el, akkor vele is fejezem be, majd ha elkezdek egy újabb blogot, abban már nem lesz szereplő. Remélem elnéztek nekem mindent, azt, hogy nyavalyogtam. Nagyon nagy hülyeségeket beszéltem. Nagyra becsüllek titeket és nem lennék olyan, hogy azokat, akik támogatnak és kitartanak mellettem, azokat cserben hagyjam. <3
Remélem tetszett a rész, azért is elnézést, amiért késtem. Írjátok le a véleményeteket, mert mindig azt hiszem, hogy nem tetszik nektek az irományom és sokszor pánikolni kezdek. :)
Szeretlek titeket! *.*

Have a nice day: Fanny

2015. március 26., csütörtök

Drága Olvasóim!

Nem tudom mit csináljak, a szívem fáj, amiért Zayn kilépett a bandából, amit nem tudok elhinni és feldolgozni. Annyi szép perceket, emlékeket adott nekem az a fiú és nem vagyok biztos abban, hogy folytatni akarom a blogot. Ahogy a való életben, úgy a blogban sem tudom elképzelni nélküle a bandát, igaz ezt a történetet én találom ki, de nehéz úgy írnom, mint ha semmi baj nem lenne, pedig az van, nagyon nagy baj. Kétségbe vagyok esve, teljesen tehetetlen vagyok. Az igazat meg vallva, ha folytatnám is a történetet, nem biztos, hogy lenne-e kedvem és erőm írni. Mindig boldogan, tele fantáziával ültem a gép elé, de ezután... Fogalmam sincs mit fogok és mit akarok csinálni. Ha nem is fejezem be, akkor szünetet tartok néhány hétre, még ha azt is mondtam, hogy többet nem teszek ilyet. Remélem megértetek, tudni illik, hogy Zayn a kedvencem, a példaképem, még ha ő nem is tudja és nem találkoztam vele élőben, nagyon sokat köszönhetek neki.
Még értesítelek titeket, hogy mire jutottam, de ha azt a döntést választanám, hogy abba hagyom az írást, akkor kérlek ne haragudjatok rám! Nem akarok olyan dologgal foglalkozni, amit nem szeretek csinálni és nektek sem tetszenének a részek a kedvetlenségem miatt.
Szeretlek titeket, Lányok! <3

Have a nice day: Fanny

2015. március 20., péntek

31.rész Visszatérő dolgok

" Élveztem, hogy velem volt, bepótolhattam és tovább javíthattam azt az időt, amit elrontottam. Magányosnak tűnt és ezen változtatni akartam, nem bírtam elviselni a szomorúságát. Olyan volt számomra, mint a testvérem, aki jóban-rosszban velem volt és az úgy is volt. Nem érdekelték a hibáim, elfejtette és csak a jelenre összepontosított. " - Peter Warell



Csend, friss levegő, régi emlékek és magány. Ez fogad, amikor kiszállok a kocsiból és szétnézek a régen látott területen. A szívem nagyot dobban, amikor meglátom a tőlem nem messze, karámban lévő lovakat. Elkerekednek szemeim, ahogy a hatalmas, izmos állatokat nézem, annyira hiányzott ez az érzés. Csodálom őket, szinte rajongok értük és ez az egész eddigi életemet betöltötte, nem tudok a lovak nélkül meg lenni. 
- Menj oda - lép mellém nagymamám és hozzám bújva nógat. - Látod azt a vajszínűt? - mutat a meseszép állat felé, mire aléltan bólintok egyet, de nem nézek rá, csakis a karámok felé. - Az a te lovad - mondja halkabban, mire még levegőt is elfelejtek venni. 
- Moonlight? - suttogom, mire álmodozottságomat hallva elneveti magát. 
- Igen - válaszol és derekamnál fogva megtol, hogy induljak meg. 
Kétségbeesetten nézek vissza rá, már több, mint három éve nem voltam itt, elszoktam az állatoktól, a környezettől. Tekintetemet Peter-re terelem és elmosolyodok, annyira jó, hogy ő itt van velem. Igaz, ő dolgozni jött, emiatt a munka miatt kellett szakítania a barátnőjével, de úgy néz ki nem zavarja, hűségesen követi nagypapámat minden felé, aki szorgosan magyaráz neki valamit. A hasamba rég érzett görcs keletkezik, ahogy újra előre fordulok és tekintetemet rég nem látott lovamra szegezem. Olyan sokat nőtt, más lett és minden bizonnyal elszokott tőlem, ahogy a többi ló is, pedig mindegyiket ismerem, bármelyikről elmondom milyen fajta, honnan származik és mi a neve. Két éves korom óta minden lófajtát ismerek, egy profi lovászt is lepipálnék a tudásommal. Szakadozott léptekkel megyek a vastag falécekkel elkerített állatokhoz, valami oknál fogva félek, pedig tudom, hogy semmi okom rá, bízok bennük. Ahogy kezemet a faszerkezetre teszem mély levegőt veszek és azon gondolkodom mit csináljak. Nem merek bemenni, az elkerített helyeken egyesével vannak, nem tudnának megtámadni, de akkor is van bennem félsz. Hosszú idő után furcsa itt lenni, megszoktam a városi életet, ettől pedig teljes mértékben elszoktam. Álmodozva figyelem azt a lovat, ami az enyém és ekkor jövök rá, hogy mennyire is hiányzott. Hiányzott az, hogy hozzábújjak, ha rossz kedvem van, akkor elpanaszkodjam neki a gondjaimat, hiszen ő nem bántott meg csak meghallgatott, ami olyankor bőven elég volt. Hiányzott az is, hogy répával vagy kockacukorral besunnyogjak a boxába, leüljek a szalma közé és etessem, majd vele aludjak el. Sokszor volt ilyen és bár ezek az állatok állva alszanak, ő mindig mellém feküdt és hagyta, hogy hozzábújjak. Ellátott a szeretetével, sokszor többet jelentett, mint egy barát, ahogy most is csak elhanyagoltam és nem foglalkoztam azzal, hogy mi is lehet vele, jól van-e. 
- Moonlight - mondom bátortalanul a nevét, mire az eddig szaglászó paripa felkapja a fejét és fülelni kezd. 
Szívem dobogása valamilyen oknál fogva felgyorsul, belülről teljesen felmelegszek, pedig most is hideg van, még a leheletem is látszik. Izmos lábait használni kezdi és a nagynak mondható, közöttünk lévő távolságot futva hágja át. Arcomra hatalmas mosoly kerekedik, a hasamban lévő rossz érzés egy szempillantás alatt eltűnik, helyét átveszi a törvénytelen boldogság, amit ez a ló egy pillanat alatt okoz nekem. Fél úton megáll, nyeríteni, ágaskodni kezd, mire hangosan felnevetek és figyelem, ahogy szórakozik. Nincs annál jobb érzés, mikor szeretsz egy állatot és tudod, érzed, hogy ő is viszont szeret, pedig nem tudja elmondani, nem tudja kifejteni, mégis valamilyen módon érezteti veled. Mikor elém ér, rögvest megáll, hatalmas, barna szemeivel kémlelni kezd, majd fújtat egyet, ami újra arra ösztönöz, hogy felkuncogjak. Óvatosan simítom kezemet homlokára és végig vezetem ujjaimat egészen puha orráig, mire behunyja a szemét és ismét fújtat egyet. Nekem se kell több, a fapalánk alatt figyelmesen bújok át, miközben egyik kezemet hasam elé teszem, nehogy megüssem. Ahogy közvetlen közel vagyok lovamhoz, mint aki tudja, hogy mit szeretnék, nagy fejét hasamhoz bújtatja és ott is hagyja. Szemembe könnyek gyűlnek, ahogy simogatom, rendezgettem selymes sörényét, miközben puha szőre melegíti hasamat. Annyi emlék és érzelem költözik belém néhány perc alatt és ahogy Moonlight viszonyul hozzám, attól még jobban elérzékenyülök. Kiskorom, sőt még nagyobb korom részét is itt töltöttem, itt tanultam meg lovagolni, sütni-főzni és az élet nagy dolgait. Annyi mindent köszönhetek ennek a helynek, ezeknek az állatoknak. Másnak csak egy farm, de nekem egy biztos pont, a második otthonom. Arcomon egy hatalmas könny csordul végig, felsóhajtok, majd arcomat az égnek emelem. Érzem, hogy most vagyok itthon. Nem Londonban, nem Los Angelesben, hanem itt. Amilyen mérges voltam tegnap, amiért elszakítottak a várostól, barátimtól, most olyan boldog vagyok, hogy itt állok és a lovamat ölelem. Kezemet átfonom az orra előtt, ami egy cseppet sem zavarja, továbbra is csukott szemmel tűri végtagjaim mozgását. Elengedem, majd leülök a kétsoros választókerítés alsó részére és nézem a tájat. Gyümölcsfák, hatalmas földterületek, kisebb erdők, tavak, rengeteg állat jellemzi a farmot, ami nem változott, három évvel ezelőtt is ilyen volt. Mikor virágoznak a fák, annál nincs szebb, mikor érnek a gyümölcsök és szedni kell, annál nincs jobb móka, itt mindent pozitívan nézek, semmi nem tudja lelombozni a kedvemet. 
- Haragszol még? - hallom meg nagypapám mély, mégis selymes hangját, mire összerezzenek és rendezem gondolataimat. 
Oldalra nézek, ő is pont úgy ül, mint én, észre se vettem, hogy mellettem termett. Fejemet a vállának döntöm, mire sóhajtva átölel, ha ezt teszi, olyan, mintha apa ölelne. Neki is pont ilyen mackó ölelése volt, elbújhattam hosszú, izmos kezei között. 
- Nem - válaszolok, miközben arcomat zöld kabátjába rejtem. - Köszönöm, hogy elhoztatok ide - nézek bele barna szemeibe, amik olyanok akár egy őzikéé, szelíd és szeretetteljes. 
- Nagyon jól tudod, Angyalom, hogy mennyire szeretünk. Bella valamiért nem úgy viszonyul hozzánk, amióta apátok meghaét, mint előtte, pedig nem mi tehetünk róla, hogy az történt, baleset volt - és ahogy ezt mondja, beugrik a napló és összeszorul a szívem, nagyon tartanom kell magamat, nehogy figyelem felkeltő jeleket mutassak felé. - Úgymond te maradtál az unokánk, mindenben segítünk, ránk számíthatsz - biztosít és hosszú puszit nyom sapkával fedett fejemre. - Olyan jó, hogy itt vagy velünk, nem lesz most már minden olyan elhagyatott - mosolyodik el, mire én is így teszek és újra hozzápréselődök. - Emlékszem, mikor kisebb voltál, milyen sok időt töltöttél itt - beszél tovább és ő is felidézi a múltat, ahogy én is magamban.
Minden helyről, tárgyról eszembe jut egy kedves kép, ezen a helyen egy rossz dolog sem történt velem, azon kívül, hogy számtalanszor leestem a lóról vagy meghorzsoltam magam játszás közben. Akkor minden olyan jó volt, nem kellett gondolkodnom, nem kellett aggódnom a jövőn, az életemen, szabad voltam. Rengeteg idő telt el, 21 éves vagyok, mindent kétszer, olykor háromszor meg kell gondolnom, mivel a tetteimnek súlya van. Ahogy az ivászatnak, drogozásnak is súlya volt, elvesztettem a családomat és hosszú ideig azért kellett küzdenem, hogy visszanyerjem a bizalmukat, de úgy gondolom nem értem el a célt, tovább kell küzdenem, büszkéknek kell rám lenniük.
- Szeretlek! - duruzsolom, mire karjai megfeszülnek körülöttem, amióta apa meghalt ezt a szót most mondnom neki először.
- Én is téged, Csillagom! - válaszol és olyat mond, amit nem gondolok, hogy mondani fog. - Rettentő büszke vagyok rád, édesapád is az lenne - beszél halkan, szavai visszhangoznak a téli, hideg időben, mire felnézek rá és remélem, hogy a tekintetemből mindent kitud olvasni.
Úgy érzem nem kellennek szavak, ő is azon személyek közé tartozik, aki annak ellenére, hogy folyamatosan változok, egy szó nélkül érti, amit közölni szeretnék vele, legyen az szóval vagy tettel. Halványan elmosolyodik, apával pontosan megegyezik az arcvonásuk, olyan, mintha ő lenne itt velem, ő ölelne és ő mondaná ezeket a szavakat, amik oly' sokat jelentenek számomra. Tekintetemet újra lovam felé irányítom, aki szintén engem néz, szemeivel szinte kérlel, hogy simogassam meg. Lomha léptekkel még közelebb jön hozzám és fejét, akár egy engedelmes kiskutya, az ölembe teszi. Halkan felnevetek tettén, ahogy a velem lévő férfi is és míg én őt elengedem, addig ő tovább ölel. Rajongva kényeztetem az állatot, nem tudnám elképzelni az életemet nélküle. Annyira hűséges, szeretetéhes és annak ellenére, hogy három éve hozzá se értem, nem beszéltem hozzá, könyörgően mereszti rám szép szemeit, mert azt szeretné, hogy foglalkozzak vele. Egy percre sem bánom meg, hogy idejöttem, nagymamámnak ez volt élete legjobb ötlete.
- Látod, neki is hiányoztál - böki meg nagypapám a vállamat játékosan, mire mosolyogva felé nézek egy pillanatra, majd minden figyelmemet újra a lónak szentelem.
Sóhajtva vezetem ujjamat hosszú, dús szőrzetébe, felüdülés itt ülni a friss levegőn, csendben, még akkor is, ha hideg van és a kezemet már alig érzem. Nem érdekel jelen esetben semmi, csak az, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Boldog vagyok és az a gond, hogy nem tudom megmondani mikor érzetem ezt ennyire.
- Hiányzott a gazdád igaz, Moonlight? - hallom meg nagyim csilingelő hangját, mire a társaságomban lévő férfival együtt felé fordulunk. - Tessék, Szívem, meg ne fázz - ad a kezembe egy kockás, puha plédet, amit egyből magamra terítek.
- Köszönöm - nézek hálásan nagyszülőm egyikére, aki csak mosolyával jelzi, hogy szívesen hozta ki a meleg textilt.
Ő is átbújik a kerítésen és helyet foglal a másik oldalamon, majd kacsintva a kezembe ad két sárgarépát, mire felcsillan a szemem és olyan leszek, akár egy kislány. Farmernadrágom hátsó zsebébe rejtem a zöldségeket, ahogy felállok, mert a lovak cselesek, a finomságot egy pillanat alatt észre veszik. Egyik kezemmel a plédet tartom a nyakamnál, mire felhagyok ezzel és inkább felrakom az egyik palánkra. Hátat fordítok Moonlight-nak és ketté töröm az egyik sárga csemegét, mire hallom, hogy lovam horkant egyet, nagyszüleim felnevetnek, majd dübögő hangot fedezek fel. Hangosan felkacagok, amikor az állat szaglászva megkörnyékez, miközben próbálom egyre jobban rejtegetni a répát. Elindulok egy irányba, mire követni kezd, játszani akarok vele egy kicsit, ami úgy néz ki sikerülni fog. Továbbra is hűen követ, mire gyorsítok lépteimen és kocogni kezdek, ami ütem meg se kottyan neki, könnyűszerrel mellettem terem. Felé fordulok és húzogatni kezdem orra előtt a kettétört répa egyik darabját, de ahogy újra hátat fordítok neki, egy gyors mozdulattal a farzsebemben lévő finomságot elcseni és mint, aki jól végezte dolgát arébb megy. Meghökkenve figyelem, ahogy fenekét rázva elbaktat engem magamra hagyva, teljes mértékben kijátszva, miközben a kerítésen ülő nő és férfi hangosan nevetnek rajtam.
- De ezt hogy? - tárom szét kezeimet hüledezve, majd én is elnevetem magam, miközben a kezemben lévő répadarabból harapok egyet.
- Okosabb a lovad, mint te - mondja egyszerűen nagypapám, mire rányújtom a nyelvemet, ez régen is szokásom volt, most is, ezért meg se hatja cselekedetem, csak kacag.
Amikor elfogy a répa a ló ismét felbukkan, de ezúttal nem figyelek rá, hátat fordítok neki, mire lecövekel. Nagymamámra nézek, aki jelzi, hogy forduljak meg és így is teszek. Lehajtott fejjel várja, hogy figyeljek rá, mire megsajnálom és mosolyogva odamegyek hozzá. Leguggolok elé, mire lehajol és kifeszített tenyeremből óvatosan veszi el a megmaradt répát. Kihasználom az alkalmat és puszit nyomok a homlokára, amit meghálál, mert utána testrészét az enyémnek nyomja és mélyen nézünk egymás szemében. Régen is sokszor csinálta ezt, volt hogy órákig álltunk így, miközben ő bóbiskolt, addig én simogattam termetes fejét. Apró puszit hintek puha orrára, majd elengedem és magamra veszem a pokrócot, majd megállok a társaságomban lévő felnőttek előtt.
- Peter merre van? - érdeklődök és szememmel keresni kezdem barátomat a hatalmas udvaron, de nem látom sehol.
- Fent van a szobájában, rendezgeti a cuccait - válaszol nagymamám, majd ő és nagypapám is feláll a helyéről. - A tied is fent van, ugyan az a szobád, nem nyúltunk semmihez - simogatja meg hidegtől bizonyára piros orcámat, mire mosolyogva bólintok egyet.
- Mondhatok nektek valamit? - kérdezem és ezáltal megállítom őket, így nem tudnak átbújni a karám szerkezetén.
- Persze - idézi felém szavait a társaságban lévő egyetlen férfi.
- Elnézést szeretnék kérni mindenért és tudjátok, hogy engem nem fogtok elveszíteni, mint Bell-t - mondom szégyenkezve és eszembe jut, mindaz a rossz, amit ellenük is tettem.
Míg ők kerestek, addig én őket soha, ha láttam is őket, akkor is csak azért, mert ők jöttek hozzám. Csúnyán beszéltem velük, ha beakartak jönni a szobámba köszönni üvöltözve zavartam őket ki, volt olyan is, hogy drogozva mentem nekik ajtót nyitni és szépen fogalmazva elküldtem őket a francba. Annyi bajt okoztam nekik, annyi aggodalmat és szégyent, mert az voltam. Egy nagy rakás szégyellnivaló. Mégis itt vagyok, ők ajánlották fel, hogy itt lakhatok és nem azt az énemet látják bennem, aki két éven át voltam, hanem a mostanit. Ebből is látszik, hogy mennyire szeretnek és támogatnak, jobb nagyszülőket nem is kívánhatnék. Bella se azért taszítja el őket magától, mert nem szereti valamelyiküket, hanem, mert szerinte túlzottan emlékeztetik őt apára. Nehezen dolgozza fel a történteket, mindig azt teszi, amit a legjobbnak lát és ha ő valamit elhatároz, akkor nem lehet rá hatni. Míg én könnyen befolyásolható vagyok, addig nővérem gyökeresen ragaszkodik elveihez, amit sokszor irigyelek tőle. Én is olyan magabiztos, határozott akarok lenni, mint ő, de hiába, apukám génjeit örököltem és nem a forróvérű anyukámét.
- Mi soha nem haragudtunk rád, elfogadtuk, hogy nehéz volt neked azaz időszak, semmiért nem okoltunk, Csillagom - mondja szelíden nagymamám és elém lépked. - Szerencsére nagyjából túltetted magad a történteken és visszakaptuk az imádni való unokánkat, aki már kész nő és hamarosan gyermekei lesznek. Büszkébbek nem is lehetnénk rád, Ana - néz mélyen a szemembe és erősen magához von, miközben küzdök a könnyeim ellen, azt hittem más véleménnyel lesznek. - Nagyon szeretünk - távolodik el tőlem, a legőszintébben mondja szavait, majd nagy puszit hint a homlokomra.
- Én is így gondolom, de ezt néhány perce már el is mondtam. Hiába hibázol, csinálsz rossz dolgokat, nekünk akkor is a kicsi Anastasia-nk leszel, addig leszünk melletted és támogatunk, amíg lehet - lép mellém nagypapám is, miközben mind a kettejükre nézek, annyira jó, hogy vannak nekem.
Elenged mamám és papámat engedi a helyére, akinek szeretetteljes ölelésébe tudok burkolózni, miközben szaporán pislogok, nem akarok sírni. A beszélgetés után ezerszer megbánom minden bűnömet, igaz, eddig is számtalanszor megtettem, de ez most más. Velük még nem beszéltem erről, nem kértem tőlük bocsánatot, de örülök, hogy megtettem és ezzel könnyítek a lelkemen.
Ahogy belépek a hatalmas házba, eljár egy régen érzett érzés, az emlékek, amik előttem lebegnek, töménytelenek. Leveszem a kabátom és a sapkámat, a cipőmet rendezetten teszem a cipős szekrénybe, majd óvatos léptekkel megyek beljebb. Mindent tünetesen megnézek, semmi sem változott. A falak citromsárgák, régi egyben új dolgok töltik be a teret, a falak, polcok tele vannak képekkel és apró tárgyakkal, minden pontosan olyan, mint három éve. Mély levegőt veszek, amikor oldalra fordítom a fejem és egy nagyobb keretben megpillantom a családomat. Apa is rajta van, bőszen mosolyog, miközben Bella-t és engem ölel, anya és a nagyszüleim is ott vannak a képen, mindenki boldog és gondtalan. Hiányzik azaz idő, annyi jó dolog történt velünk és akkor még életem egyik legfontosabb férfiját is magam mellett tudhattam. Minden helységet alaposan megnézek, felidézem az ott történt pillanatokat, kedves emlékfoszlányokat, majd lábamat a lépcsőre teszem és elindulok az emeletre. Ahogy egykori házunkban, ami leégett, a lépcső melletti falon sok kép foglal helyet, amiket elgondolkodva nézek, míg el nem érem az utolsó fokot. Az emelet sem változott, minden centije ugyan olyan, ami megmosolyogtat, a nagyszüleim nem szeretnek rendezkedni, nem követik a divatot, amihez ragaszkodnak azt sok éveken át megőrzik. Eszembe jut Peter, hogy ő is itt található valamelyik szobában, ezért a keresésére indulok, majd az első ajtót nyitva találom és őt is megpillantom. Szorgosan pakolja ruháit a szekrénybe, a tisztálkodási cuccai az ágyon terülnek el, minden bizonnyal még nem jutott el a fürdőszobáig. Az ajtófélfának dőlök és mosolyogva figyelem, még ezt az oldalát sem ismerem, napról-napra egyre több dolgot tudok meg róla és ezáltal egyre jobban megtudom ismerni.
- Segítsek? - kérdezem, mire összerezzenve megfordul és ahogy meglát aranyosan elmosolyodik.
- Jó lenne - neveti el magát és tarkójához kap. - Egy kicsit sok ruhát hoztam - áll arébb, ezáltal láthatom, hogy a textilek hol a padlón, hol a szekrényből kilógva helyezkednek el.
- Azt látom - kacagok fel és beljebb megyek a helységbe, majd kidúrom az összes ruhát a polcról.
- Ezt most miért? Olyan nehezen tettem be - ripakodik rám, mire sóhajtva leülök a szőnyegre.
- Be se tetted, majdnem mind a földön volt - rázom meg a fejemet mosolyogva, mire ennyivel elintézem, hogy belé rekesszem a szót. - Össze kellene hajtani őket és akkor beférne - nézek rá, mire grimaszolni kezd, ami egyáltalán nem lep meg, olyan, mint egy nagy gyerek.
Rendezetten összehajtom először a pólókat, hosszú ujjú felsőket, majd a nadrágokat és végül a pulóvereket. A boxereit, zoknijait egy kosárba teszem, amit a szekrény alján találok meg. Amíg én a ruhákat rendezgetem, addig ő átviszi tisztálkodó cuccait a fürdőbe és elteszi a bőröndjét, hogy ne legyen útban. Míg ő fél órát szenvedett azzal, hogy betuszkolja ruháit a bútorba, addig én tíz perc alatt rendben tudom őket a és az ajtaját is könnyűszerrel bebírom csukni a faszerezetnek.
- Kész - állok fel mosolyogva, mire hálája jeléül megölel és nagy puszit nyom a homlokomra.
- Köszönöm - simogatja meg az arcomat, majd megpöcköli az orromat. - Jól vagy? - érdeklődik és kezemet megfogva az ágyhoz terel.
- Persze, csak egy kicsit elfáradtam a hosszú út alatt - fogom meg egyik kezét és ujjaival kezdek el játszani.
- Ne aggódj, nem soká látod a srácokat - mondja és pontosan tudja, hogy rájuk gondolok, nem is kell semmit mondanom.
- Turnén vannak, Peter és az hosszú idő, mire véget ér - sóhajtok fel és valami oknál fogva Harry jellegzetes arca ugrik elém, ami megrémiszt, mert nem akarok rá gondolni.
- Tudom, de ha mindig csinálsz valamit, amivel elfoglalod magad és nem gondolsz olyan sokat rájuk, akkor hamar elfog telni az idő - biztosít és szabad kezét átdobva a vállamon, közel von magához.
- Igazad van - nézek szemeibe halványan mosolyogva, majd arcomat elrejtem nyakhajlatában.



***

Hihetetlen, de hat hónap telt el, a hasam már nagy, az utolsó hétben vagyok. Megfogadtam Peter tanácsát és mindig csináltam valami olyat, amivel könnyen eltudtam foglalni magam, ezáltal már csak két hét és láthatom Louis-t. Annyira hiányzik, hosszú idő volt, ami eltelt, de az segített a legjobban, hogy a mi kapcsolatunk erősebb egy turnénál, kibírjuk az egymástól távol töltött időt. Peter is sokat számít, hogy mellettem van, mindig számíthatok rá, ha olyanom van, akkor hajnalok-hajnalán is átmehetek hozzá és beszélgethetek vele, mert nem zavarja, még akkor sem, ha fáradt és örülne, ha pihenhetne. Most már azt mondhatom, hogy utolértük magunkat, bepótoltuk azt az időt, amit akartunk. 
Nyár van, a Nap erősen veti sugarait a Földre, ezáltal nem akadály, hogy a tornácon üljek és figyeljem, ahogy Peter lovagol helyettem Moonlight-on. Ő vette át a helyemet, amióta az orvos megmondta, hogy nem lovagolhatok többet, mert veszélyeztetem a fiaim életét. Megijedtem, ezért barátomra hárítottam azt a feladatot, hogy kondiban tartsa a lovamat. Kezeimet hasamon pihentettem és mosolyogva veszem tudomásul, hogy a bent tartózkodó fiúcskák eszeveszetten mocorognak. Már farmernadrágot nem bírok viselni, ezért egy lenge ruha van rajtam, aminek alját a lágy szellő lebegteti, amivel a szék alatt fekvő cica játszadozik, mert vonzónak tartja a mozgó anyagot. Az egyik pillanatban mosolygok, a másikban nedvességet érzek a lábaim között, majd soha nem érzett fájdalom hatol a hasamba. Rögvest összegörnyedek, nem tudom, hogy mit csinálhatnék. Már eddig is voltak fájásaim, de nem ilyenek, a mostani elviselhetetlen. 
- Peter! - sikoltom, mire megállítja a lovat, leszáll róla és amilyen gyorsan csak tud, ideszalad hozzám. 
Szemeimet erősen szorítom össze, a fogaim csikorognak, ahogy összeütköznek, a víz teljesen lever és ha barátom nem tart meg, akkor lefordulok a székről. Megfogom egyik kezét és erősen szorítani kezdem, nekem fáj, nem hogy neki, de nem mond semmit csak csendben tűri, ahogy körmeim a bőrébe vájnak. Kék színű ruhám teljesen elázik, de nincs erőm felállni a székből, az egész testemet átjárja a fájdalom. 
- Laura! - kiabálja Peter nagymamám nevét, aki minden bizonnyal a konyhában van, nem rég mondta, hogy megy süteményt sütni, de nagyon úgy látszik, hogy megzavarjuk. - Gyere gyorsan, Ana-nál beindult a szülés! - mondja gyorsan és toporzékolni kezd, hirtelen úgy érzem ő jobban izgul, mint én.  




~.~.~.~



Sziasztok Lányok! ^^ 
Itt lenne az újabb rész, remélem elnyerte a tetszéseteket. Nem történik benne sok minden, de úgy gondolom a sok izgalom után helyénvaló, hogy legyen egy ilyen is. Elég hosszú lett, remélem nem bánjátok, egy kicsit elragadtattam magam. :D
Nagyon örülnék, ha leírnátok a véleményeteket, a szavaitok rettentő sokat jelentenek! <3

Have a nice day: Fanny

2015. március 15., vasárnap

30.rész Összezavarodva

" Azt akartam, hogy velünk jöjjön, nyugodt környezetben legyen, ezáltal minél hamarabb meggyógyuljon. Rettentően szerettem Ana-t, Harry-t pedig szimpatikusnak és kedvesnek tartottam, nem engedhette el ilyen könnyen az unokámat. Lehet, hogy messzebb szándékoztam vinni tőle, de csak segíteni akartam, hogy minél hamarabb visszakapja emlékezetét az a lány, akit annyira szeretett ő, mi és mindenki. " - Laura Moon



Meglepetten fogadom el Anne felém nyújtott kezét, miközben Louis-ra nézek néhányszor, aki egy
cseppet sem örül annak, hogy a nővel tartok. Nem értem a viselkedését, ez a személy soha nem ártott neki, mégis úgy néz rá, mint aki megakarja ölni a pillantásával. 
- Mindjárt visszajövök - súgom vőlegényem fülébe, aki bólint egyet, de nem néz rám, csak is a kezemet fogó nőt mustrálja. 
Az elegánsan felöltözött anyuka előttem lépkedve vezet maga után, felmegyünk a lépcsőn, miközben mancsomat egy pillanatra se engedi el és egészen a szobámig megy. 
- Honnan tudod...? - kérdezném meg, hogy honnan tudja hol található a birodalmam, de megelőz. 
- Mia mondta el - világosít fel, miközben a szemembe néz és halványan elmosolyodik. 
Annyira furcsa most a viselkedése, távolságtartó, töprengő és feszült, amit nem tudok mire vélni, soha nem láttam még ilyennek. Mindig kiegyensúlyozott, mosolygós kisugárzással tisztelt meg, de most... Egyre jobban összezavarodok. A kilincset lenyomja és előre enged, mire a félhomályban meglátok egy alakot, miközben az ágyamon ül. A hátam mögött álló nő felkapcsolja a villanyt, azáltal megláthatom, hogy Harry bitorolja fekvőhelyemet. Ahogy tudatosul bennem a tény, abban a pillanatban vissza akarok fordulni és elsietni, de ezt nem tudom megtenni, mert Anne kívülről ránk zárja az ajtót.
- Ne csináld már ezt kérlek, annyira gyerekes! - dörömbölök az ajtón, hol a kezemmel, hol a lábammal, kiakarok menni ebből a szobából.
- Sajnálom, Drágám, de mindent meg kell beszélnetek a fiammal - mondja, mire minden cselekedetemet befejezem és nehezen Harry felé fordulok, aki csak nagy szemekkel néz rám.
- Fia? - kérdezem szinte suttogva, mire bólint egyet és feláll a helyéről.
- Már 21 éve - rántja meg a vállát és halványan elmosolyodik. - Félsz tőlem? - kérdezi hüledezve mikor észre veszi, ahogy ő felém, én úgy lépek egyet hátra.
- Nem csak kiszeretnék menni ebből a szobából - mormolom, miközben melleim alatt keresztbe fonom karjaimat és lomhán az ajtónak dűlök.
Folyamatosan a padlót nézem, míg ő az arcomat, amit jól érzékelek, szinte lyukat éget pillantásával a bőrömbe. Hirtelen megint elkap az a szokatlan érzés, ami eddig a közelében mindig, amit nem akarok, egyáltalán nem. Nekem vőlegényem, neki barátnője van, de mit beszélek, hiszen még tetszeni se tetszik! Pofátlannak tartom, amiért az anyukáját felhasználva becsalt ide, miközben ünnepelhetnék a szeretteimmel és barátaimmal, amit nem tudok megtenni, mert összezártak vele. Óvatosan lépked felém, mire összerezzenek és tekintetemet rögvest arcára vezetem. Hatalmas kezeit hasamra simítja, mire szemeim elkerekednek és erősen zakatoló szívvel tűröm, hogy meleg tenyerei gömbölyödő testrészemen van.
- Jól vannak? - kérdezi rekedten, mégis utánozhatatlan törődéssel teli hanggal, mire izmaim egy pillanatra ellazulnak, de nem sokáig, ismét feszengeni kezdek, amikor ujjai mozogni kezdenek ruhámon.
- Honnan tudod? - sütöm le szememet és mozgó végtagjait nézem, amik finom mozognak gyermekim kuckójának tetején.
- Anyukád mondta - válaszol és nem foglalkozik azzal, hogy előző kérdésére nem feleltem. - Nagyobb lett a pocakod - állapítja meg, mesésen csillogó szemeit rám emeli és ezúttal nem tudok máshova nézni, megbabonáz íriszeivel.
Valamiféle csodálatot, gyengédséget és szeretetet fedezek fel szemeiben, amiket erősen sugároz felém, ahogy néz. Nem szándékozik megszakítani a kontaktust, de az a gond, hogy én pedig nem tudom. Elveszek hatalmas, zöld látószerveiben és megfigyelem, hogy nem olyan megtört és bánatos, mint elsőnek. Sokkal több életet fedezek fel benne, minden bizonnyal a Mia iránt táplált érzelmei miatt.
- Honnan ismered az anyukámat? - jut eszembe legutóbbi mondta, lelököm magamról kezeit és az ablakhoz sétálok, amin elmélkedve nézek ki.
- A szüleidet, nagy szüleidet, testvéredet, Peter-t, Mia-t, mindenkit ismerek, akihez közöd van - válaszol teljesen nyugodtan, miközben kezdek egyre idegesebb lenni, pedig nem akarok az lenni. - Mindent tudok rólad, Ana - teszi hozzá és ez nekem bőven elég.
- Ez a baj! - fordulok felé és feljebb emelem hangomat. - Te mindent tudsz rólam, míg én semmit, a kórházban láttalak először. Hülyeségeket kezdtél el nekem beszélni, kérleltét, de minek? - tárom szét kezeimet és elnevetem magam. - Semmi közöm hozzád, még csak az egyik barátom sem vagy, számomra csak egy idegennek tűnsz - nézek mélyen a szemébe, ami kezd elködösödni, tekintete megváltozik, olyan lesz, mint az első találkozásnál. - Mi vagy te nyomozó? Követsz, kutakodsz utánam, mit akarsz tőlem? - megyek hozzá közelebb és ujjaimmal megbökdösöm mellkasát, mire elkapja karomat.
- Nem beszéltem hülyeségeket, Ana, igazat mondtam. Minden egyes szavam igaz, te vagy az életem szerelme - mondja ártatlanul és egy pillanatra homlokát az enyémnek dönti, mire ellököm magamtól.
- Ne kezd megint! - nézek rá ellenségesen, mire felsóhajt és az egyik polchoz sétál. - Gyere ide légy szíves - kérlel, mire nehezen, de ráveszem magam és odamegyek hozzá.
- Mit szeretnél? - kérdezem monoton hangon, mire mosolyogva megrázza a fejét és óvatosan megfogva csuklómat maga elé állít.
Izmos mellkasa hátamnak feszül, leheletét érzem a bőrömön, ami egyben idegesít és ellazít. Akadozott sóhajtás közepette hunyom le egy pillanatra a szememet és elgondolkodom azon, hogy miért van rám akkora hatással? Hosszú percekig nem mond semmit, azt hiszen, hogy ez csak egy ürügy, hogy a közelében legyek, de utána felemeli a kezét és magához vesz egy aranyozott keretű képet. Elképedek, amikor őt és engem fedezek fel rajta, még a levegő is belém szorul.
- Ez nem lehet... - suttogom magam elé, elveszem tőle a keretet és úgy szemlélem tovább.
Ez a kép teljesen más pillanatot örökít meg, mint, amik a telefonomban vannak, hatalmas szemeremmel öleljük és csókoljuk egymást, még a bolond is láthatja, hogy ez egy szerelmes pár. De nekem Louis mellett kellene ezt tennem, vele kellene megörökítenem ilyen csodálatos pillanatokat, de nem... Hiába, ha Harry van a képen és őt csókolom. Annyi érzelem tör fel bennem, úgy érzem kezdek megbolondulni. Remegő kezekkel teszem vissza a tárgyat a helyére és lassan fordulok a hátam mögött álló férfi felé.
- Ez lehetetlen... Nem lehet... - habogom, mire kezei közé veszi arcomat és kényszerít, hogy nézzek rá, amit kisebb nógatás után meg is teszek.
- Nem az, Ana, engem szeretsz - bizonygatja tovább, amit nem hiszek el, nem akarom elhinni.
- Louis-t szeretem! - vágom rá erőtlenül és ujjaimat kiengedett hajamba vezetem, nem bírom már ezt az egész helyzetet.
- Ha ezt csinálom, mit érzel? - kérdezi és végig simít az arcomon, egészen a kulcscsontomig, amitől teljes egészében kiráz a hideg, reménykedek, hogy nem veszi észre. - És most? - kérdez újra és száját az arcomra nyomja, ami egyre nagyobb és több érzelmet hoz ki belőlem, amit már észre vehet, mert mikor ismét találkozik tekintetünk, elmosolyodik. - Most? - suttogja és ajkai az enyémen landolnak, ami olyan érzést vált ki belőlem, mintha megcsapna az áram.
Nem tudom mi van velem, nem lököm el magamtól, nem jut eszembe Louis, nem lesz bűntudatom, csak élvezem, ahogy ragaszkodóan ölel, óvatosan simogat és nyelvével engedélyt kér a bejutáshoz, amit meg is adok neki. Derekamat enyhén megmarkolva még közelebb von magához, míg én ujjaimat dús hajába vezetem, majd nyakát simítom és végül hátán szántok végig körmömmel, ami minden bizonnyal tetszik neki, mert halkan felmordul. Óvatosan elválok tőle, de csak annyira, hogy kezeimet átfonjam széles hátán és kezei közé férkőzzek, kérve, hogy öleljen. Rögvest meg is teszi, arcát hajamba temeti és szaporán veszi a levegőt, ahogy én is. Teljességgel lehetetlennek hiszen az előbb történteket, nem szabadott volna engednem neki, de ahogy felemelem a fejemet és zöld szemeibe nézek, minden kimegy a fejemből. Puha arcára vezetem ujjaimat és simogatni kezdem bőrét, mire sóhajtva lehunyja szemét.
- Ne tolj el magadtól - kérlel és szorítása erősödik körülöttem.
- Muszáj, Harry, vőlegényem van, aki mellesleg a bandatársad - sóhajtok fel, mire kinyitja szemet és szánakozva néz rám.
- Könyörgöm, nekem te vagy a mindenem! - ereszt el és kezeivel megfogja arcomat, miközben hüvelykujjaival végig simít rajta.
- Nem lehet - rázom szaporán a fejemet és kezeimet az övéire teszem és elveszem onnan. - Gyermekeim lesznek, nem csinálhatom ezt az apjukkal. A másik ok pedig, hogy nem ismerlek, most látlak másodjára és még mindig nem fogom fel, hogy csókolóztam veled - hátrálok meg tőle egy kicsit, mire vállait leereszti, szemei elsötétülnek. - És ott van a barátnőd Mia, aki az én barátnőm is, nem bánthatjuk meg - vázolom neki a helyzetet, mire bólint egyet, de nem néz rám.
- Igazad van, ne haragudj! - mondja, de továbbra sem tisztel meg azzal, hogy rám nézzen.
Babrálni kezd a telefonjával, majd visszateszi a zsebébe és néhány pillanat múlva kattan a zár, nyílik az ajtó és megpillantjuk Anne-t. Arcán mosoly ékeskedik, de ahogy fiára néz, minden öröme elszáll. Még utoljára a férfira nézek, anyukája kíváncsi és kutakodó pillantásával nem foglalkozva megkerülöm őket és elindulok a nappali felé. A lépcsőn felettébb óvatosan megyek, minden fokot figyelek, mivel nem szeretnék még egyszer lezuhanni róla, ezzel kockáztatva a fiaim és az én életemet is. Az utolsó lépcsőn állok, mikor megpillantom szőke barátomat, ahogy felém kocog.
- Gyere, Szépség, fel kell vágnod a tortát - mondja vidáman és átöleli a derekamat, miközben puszit nyom a hajamba.
- Éhes vagy? - nevetek fel és felnézek rá, mire ő is így tesz és megmutatja hófehér fogait.
- Azt mondanám, hogy igen, de ez a te napod, 21 éves lettél - ütközteti kobakját az enyémnek és édesen néz rám, amitől rájövök, hogy ő is mennyire hiányzott.
Ő is és barátai is, nem volt senki, aki a kórházban felvidított volna, sokszor egyedül ültem az ágyban és vártam, hogy valamelyikük megjelenjen, de telefonon keresztüli hangjukon kívül nem kaptam semmi mást. Ahogy a nappaliba érek egyből elmosolyodok, mert mindenki együtt van, aki számít nekem. Önfeledten beszélgetnek, nevetnek, jól érzik magukat és hatalmas meglepettségemre Louis és Eleanor mosolyogva, egymás mellett ülve beszélgetnek. Nem kap el a féltékenység, nem feszülök meg, a harag apró szikrája sem jelenik meg, csak örülök. Egy év után most beszélnek először és nagyon remélem, hogy ez így is marad, mert bár nem akarják bevallani, de ha nem is szerelemben, de barátságban szükségük van egymásra.
- Minden oké? - kérdezi Niall fülembe suttogva, mire ránézek és a legőszintébben bólintok egyet.
- Minden - válaszolok és ekkor eszembe jut Harry, majd élőben is megjelenik, ahogy elmegy mellettem és leül barátnője mellé, aki számomra most annyira idegen, mintha nem is ismerném.
- Meghoztam az ünnepeltet! - kiáltja el magát a továbbra is engem ölelő fiú, mire mindenki rám kapja a tekintetét és felállnak a helyükről.
- Dalt kérünk! - hallom meg nagymamám és anyukám hangját a hátam mögött, mire megfordulok és nézem, ahogy egy hatalmas tortát tartva a kezükben lépkednek egyre közelebb a társasághoz.
Az a bizonyos dal felcsendül, a sütemény csoda a helyére kerül, miközben Niall helyét átveszi Louis és hozzápréselődve kémlelem, ahogy a két nő énekelve meggyújtja a gyertyákat, ami elég soknak bizonyul, huszonegy darab.
-...happy birthday to you - fejezik be az éneklést és hangosan tapsolni kezdenek, még Harry is mosolyog, amit akkor látok meg mikor egy pillanatra ránézek.
A tortát egyforma darabokra, kisebb bajlódással felvágom és mindenkinek odaviszem az adagját, miközben fogadom a kedves szavakat, bókokat, amiken vagy nevetek vagy szerényen mosolygok. A kanapén ülök, kezemben egy kisebb darab sütemény ékeskedik a porcelán tányéron, mikor mellettem terem Zayn és kezembe adja telefonját.
- Perrie az - mondja mosolyogva, mire meglepettségem eltűnik és én is így teszek.
- Szia! - köszöntöm vidáman, mire a telefon végéről nem várt hangerő fogad.
- Boldog születésnapot! - kiáltja egyszerre több hang is, majd nevetést fedezek fel és én is így teszek.
- Köszönöm szépen és megtiszteltetés, hogy az egész Little Mix felköszönt - kacagok tovább és nem gondolkodok sokat, biztosra veszem, hogy barátnői társaságában van a szőke hajú lány.
- Minden rendben? - kérdezi Jade aranyosan, miközben tűröm, ahogy Pezz vőlegénye folyamatosan és mosolyogva figyel.
- Persze és veletek? - érdeklődök, mire mind a négyen, egymás szavába vágva beszélni kezdenek, amit hallgatok, vagyis csak próbálom, mert alig értem, amit mondanak.
Hosszúnak mondható beszélgetés után bontjuk a vonalat, majd a telefont vissza adom a gazdájának egy nagy puszi kíséretében, mire úgy néz rám, akár egy kisfiú. Kémlelni kezdem tekintetemmel a társaságot, Louis Liam-mel és Niall-lel beszélget, Harry, Mia, Gemma és Eleanor egy társaságba kuporodva, elvonulva csevegnek, nagymamám, nagypapám, Dave, anya és Anne hangosan nevetve taglalnak valami érdekes témát és végül nővérem Peter-rel vált eszmét, amit mosolyogva veszek tudomásul, annak ellenére, hogy Bella mennyire utálta ezt a fiút. Zayn mellettem van és viccelődve megböki övével a vállamat látva elmélázásomat. Fejemet sóhajtva döntöm izmos karjának, mire mocorogni kezd és végtagját átvetve a fejem felett mutatja, hogy inkább mellkasára hajtsam fejemet.
- Baj van? - kérdezi bizalmasan, mire bólintok, ezáltal érzem, hogy izmai megfeszülnek. - Micsoda? - ültet fel és megfogja mind a két vállamat.
- Mia - mondom sóhajtva, mire láthatóan elkapja a felismerés és elenged, de csak annyira, hogy megfogja ujjaimat.
- Ne foglalkozz vele - mondja egyszerűen, mire rákapom tekintetemet és csodálkozva nézek rá. - Teljesen megváltozott, a turnén is alig vártam, hogy elmenjen valamerre és ne legyen a közelemben - ráncolja szemöldökét és szavain elnevetném magam, de nem most. - Annyira féltékeny, hogy egy pillanatra se tágít Harry mellől és szerintem elkönyvelte, hogy te a vetélytársa vagy - rántja meg a vállát és fejét hátra fordítva egy pillanatra a szóba forgó lányra néz. - Olyan, mint, aki megbolondult vagy nem is tudom - néz a szemembe tudatlanul, mire ismét felsóhajtok és úgy nézek rá, mint ha ő megtudna menteni vagy tudna valamiben segíteni, de nincs így, mindent nekem kell megoldani.
- Ő is veletek volt a turnén? - kérdezem szinte suttogva, mire száj húzva bólint egyet, teljesen együtt érez velem, ami nagyon jól esik.
- Igen és holnap indulunk tovább - sóhajt fel ezúttal ő, de haragosan és feladóan. - Nem tudom, hogy fogom kibírni vele - simít végig kezemen hüvelykujjával, mire odanézek és elgondolkodok, hogy még mindig túl apró mancsaim vannak. - Gyoma veszett annak a Mia-nak, aki volt, teljességgel utálom a mostani énjét - fújtat, mire nem bírom tovább és szeretetéhesen férkőzök az ölelésébe, amit egyáltalán nem bán, rögvest magam körül érzem kezeit.
Szemeim könnybe lábadnak és a tudat felemészt, hogy elveszítettem a legjobb barátnőmet, ez már biztos. Nem tudok mit tenni, én mondtam neki, hogy jöjjön össze Harry-vel, amit meg is tett és el kell fogadnom, hogy ezáltal elveszítettem őt. És a másik gond, hogyha ő is és Louis is megtudja, hogy csókolóztunk Harry-vel, akkor mindennek annyi, elveszítem életem szerelmét, amit nem akarok. Görcsösen ölelem a félig arab fiú pulóverét, próbálok láthatatlanná válni az ölelésében, de hiába, nem tudok eltűnni. Fáj, hogy elveszítettem egy fontos személyt az életemből és kijátszott a vőlegényemet, undorítónak érzem magam.
- Minden rendben lesz - biztosít Zayn, ahogy megérzi merev tartásomat, mire gy kicsit megnyugszok, de nem a kijelentésétől, hanem a hangjától, annyira megnyugtató és figyelmes.
- Ne haragudjatok, elmondhatok valamit? - kérdezi nagymamám nagy hanggal, mire a zaj megszűnik, helyét átveszi a csend és én is felé nézek, de nem válok el a Malik fiútól, ahogy ő se enged el engem. - Nehezen hoztuk meg ezt a döntést, de Sarah-val ezt gondoljuk a legjobb megoldásnak - néz nagyim anyukámra, aki halványan elmosolyodik, de ismerem ezt a mosolyt, nem jó hírt akar közöl nagyszüleim egyike.
Figyelmesen hallgatom szavait, nem tudom mit akar mondani, de semmi jó érzés nincs bennem és arra is gondolok, hogy rólam van szó. Zayn szótlanul simogatja a hátamat, annyira jó, hogy egy szó nélkül megért, már ő is túlságosan ismer, a szeretteim elől semmit nem tudok eltitkolni, pedig a Harry-vel történt csók így lesz. Senki nem fogja megtudni, örökre kettőnk között marad.
- Mivel Ana egyedül élne ebben a házban, ebben a városban, ezért arra jutottunk, hogy holnap velünk jön a farmra, Bolton-ba és ott fog velünk lakni - mondja teljesen nyugodtan és természetes mosolyogva a nagymamám, mire teljes testemben megfeszülök és erősebben kezdem el markolni Zayn pulóverét.



~.~.~.~


Szép vasárnapot Drágáim!
Íme a 30. rész, amit nehezen írtam meg, mert elég forgalmas volt a hétvégém, de sikerült. 
Ismételten nagyon szépen köszönöm a támogatástokokat, biztosra veszem, hogy nekem vannak a világ legjobb olvasói! ^.^
A következő részt megpróbálom hamarabb hozni, de azért remélem, hogy ez is tetszett. 

Have a nice day: Fanny

2015. március 6., péntek

29.rész Születésnap extrákkal

" Lehet, hogy gonosz voltam, kihasználtam az alkalmat, de végre azt érezhettem, hogy éltem. Annyi időn át szenvedtem és lehet, hogy az amnézia által, de Ana szeretett, aminek én örültem a legjobban. Sajnálnom kellett volna Harry-t, de nem volt így, egy kicsit legalább átélhette, amit egykor én is. " - Louis Tomlinson 



Egymás után többször is újra olvasom barátnőm üzenetét, nem értem miért csinálja ezt. Nyugodtan szeretheti Harry-t, vele is lehet, hiszen nekem ahhoz a férfihez semmi közöm. Szemeimbe ismét könnyek gyűlnek, amiért elveszítem Mia-t, olyan számomra, mint a testvérem. Eszembe jutnak azok a dolgok, amiket együtt csináltunk, mikor hajnalig beszélgettünk, jókat nevettünk. Nem hagyhat el ilyen könnyen, túl fontos ahhoz, hogy ezt engedjem. Mikor leégett a házam, ő adott nekem otthont, neki hála megtudtam milyen egy igazi barát, milyen az ha valaki szeret és törődik velem. Annyi mindent elterveztünk, megálmodtunk, amiket meg kell valósítanunk, mivel vele határoztam el azokat a dolgokat és vele is viszem végbe, senki mással. Gyorsan a hívó gombra kattintok, minél hamarabb el kell érnem és le kell beszélnem erről az ostoba elhatározásáról, nagyobb szükségem van rá, mint hinné. Sokáig kicsöng, majd kisípol, rengetegszer megteszem ugyan ezt, de nagyon úgy néz ki, hogy nem akarja fölvenni. Hangosan felzokogok, kezdem minden reményemet elveszíteni, mire megcsörren a telefonom és Mia mosolygós arca néz vissza rám a kijelzőről. 
- Mia! - kiáltom mikor felveszem, mire hangosan felsóhajt. - Ne csinálj hülyeséget kérlek, ne menj el! - kérlelem sírva, mire ő is hüppögni kezd. - Nyugodtan lehetsz Harry-vel, én nem is ismerem őt - próbálom meggyőzni, mire a vonal végéről nem hallok semmit, azt hiszem, hogy megszakad, de tévedek. 
- Micsoda? - kérdezi szinte suttogva. - De hiszen ő a vőlegényed, a gyermekeid apja - beszél teljes meggyőződéssel, mire szaporán rázni kezdem a fejem, amit nem láthat. 
- Ne kezd el te is! - parancsolok rá és szabad kezemet a hajamba akarnám vezetni, de a kötéstől nem tudom. - Nekem Louis a vőlegényem, ő a fiaim apja is! Nem ismerem Harry-t, ma láttam életemben először - bizonygatom, mire barátnőm csak hallgat és nem mond semmit. 
- Nem soká ott vagyok a kórházban - mondja határozottan, majd bontja a vonalat.
A telefont nem teszem vissza a helyére, hanem belemegyek a galériába, hogy megnézzem a képeket. Sokáig nézem a Mia-val közöseket, majd megjelenik Harry és én. Boldogoknak nézünk ki és szerelmeseknek, amit nem akarok elhinni. Hisztisen kezdem el keresni Louis-t, de nem találom, csak göndör hajat, zöld szemet és termetes alkatot látok. Több száz kép van rólunk közösen, majd megállok egynél és nézni kezdem. Egy hatalmasa színpad előtt állunk, erősen bújok az oldalához, míg ő bőszen mosolyogva hajtja fejét az enyémre. Annyira vidámnak nézek ki, a szemeim szinte gyémántként ragyognak, az arcom ki van pirulva, és Harry-nek is ugyan ilyen ábrázata van. Csak nézem és nézem a képernyőt, majd megerednek a könnyeim és azon kapom magam, hogy ismét hangosan zokogni kezdek. Annyi kép van ebben a telefonban, még sincs emlékem, semmire nem emlékszek. Erősen töröm az agyam, tovább sírok, de nem megyek semmire, a mai nap lefolyt beszélgetésünkön kívül nem jut semmi olyan dolog vagy cselekedet az eszembe, ami hozzá kapcsolódna. Ha annyira szoros kapocs fűzne hozzá, akkor biztosan tudnám ki ő és Louis helyett őt szeretném, de nincs így. Nem kínozom tovább magam a látvánnyal, kikapcsolom a telefont, hogy még véletlenül se láthassam többet ezt a fiút és erősen az éjjeli szekrényre teszem a kicsiny tárgyat. A sírást viszont nem bírom abba hagyni, folyamatosan Harry arca van előttem, egyszerűen nem bírom kiverni az elmémből. Mivel a belőlem kilógó csöveket szerencsére eltávolították, így könnyűszerrel tudok csapkodni és hánykolódni, mivel ezt vélem a legegyszerűbb cselekedetnek arra, hogy valamelyest kiűzzem a lelkemből a fájdalmat. Hatalmas könnyek csorognak végig az arcomon, az egész belsőm remeg, a fejem iszonyatosan fáj, hirtelen azt sem tudom mi van velem vagy hogy hol vagyok.
Nem tudom mennyi idő telik el, ebben a kicsi szobában teljesen elvesztem az időérzékemet, de hirtelen kicsapódik az ajtó és barátnőmet pillantom meg.
- Ana! - szólít meg, majd hozzám siet és erősen kezei közé zár.
Eddig is sírtam, de a jelenlététől még jobban így teszek, annyira boldog vagyok, hogy magamhoz ölelhetem azt a lányt, akinek annyit köszönhetek, akinek hatalmas hálával tartozom és akiről elmondhatom, hogy ő a legjobb barátnőm. A vállaim erősen rázkódnak, a szemeimet erősen zárom le és élvezem a pillanatot. Minden bizonnyal ő is tudja, hogy mekkora szükségem van rá, de úgy érzem ezt nem éreztettem vele eléggé, ha ilyen könnyen elhagyott volna. Elment volna úgy, hogy csak egy üzenetet hagy hátra, amit nem is értek és azt sem tudom, hogy miről beszél.
- Hogy jutott eszedbe az a hatalmas nagy hülyeség, hogy visszamész Birminghambe? - vonom kérdőre és eltolom magamtól, majd kezeim közé fogom az arcát.
- Nem tudom, Ana, hirtelen gondoltam ki, mert bepánikoltam - húzza el a száját és hatalmas zöld szemeit az én könnyes íriszeimbe vési. - Így láttam a legjobbnak, nincs szükséged egy ilyen barátnőre - süti le szemeit és kezeivel babrálni kezd.
- Figyelj, Mia - engedem el fejét és arrébb csúszok az ágyon, majd kérem, hogy foglaljon mellettem helyet és így is tesz. - Mikor megtudtad, hogy drogoztam, ittam és egy utolsó ember voltam, akkor letagadtál vagy megvetettél? - kérdezem, mire szaporán rázni kezdi a fejét, amin elmosolyodok, majd markomba szorítom ujjait. - Akkor? Én miért tenném ezt a hibád miatt? Mindenki hibázik, nincs tökéletes ember és már nagyon sokszor elmondtam, hogy akármilyen vagy, én úgy szeretlek - simogatom meg végtagját, mire meglátom, hogy egy méretes könnycsepp gurul végig fehér bőrén. - Amúgy meg egyáltalán nem hibáztál, nekem semmi közöm ahhoz a fiúhoz és nem is lesz - mondom, mire telefonbéli meglepődésének nyoma sincs, nyugodtan néz vissza rám. - Ha szereted, akkor tegyél meg mindent, hogy együtt legyetek. Beszéltem vele és látszik, hogy szüksége van egy társra - mosolyodok el, mire ő is így tesz, de sokkal másabban, a görbület nem szökik fel szeméig.
- Köszönöm - sóhajt fel megkönnyebbülten, majd akár egy kislány, hozzám bújik. - Szeretlek! - búgja a fülembe, mire végig simítom kezemet a hátán.
Hiába mondom neki azt, hogy harcoljon és tudja maga mellett Harry-t, mégis egy rettentő furcsa érzés kap el. A hasam bizseregni kezd, egy pillanatra megszédülök és úgy érzem, mintha a szívem is megsajdulna. Nagyon boldog lennék, ha Mia nem lenne egyedül, mégsem értem ezt, de úgy vélem nem csak ezt, hanem semmit. Csak zúdulok az árral, egy szerencsétlenségnek érzem magam. És Harry... Sok bajom lesz még abból a férfiból kifolyólag, ebben biztos vagyok.



***


Két borzasztó hosszú hét után végre elhagyhatom a kórházat. Melegítőnadrágban és felsőben ülök az ágyon és várom, hogy valaki értem jöjjön, mert már itt lenne az ideje, megkaptam a zárójelentést. Szeretnék otthon lenni a családommal, finom ételeket enni, normális közegben lenni, mert ezeket itt nem kaptam meg. Volt amikor a nagyi hozott nekem valami tőle megszokott, isteni ételt, de nem sokat, mert a nővérek nem igazán szerették, ha más hozta és nem a kantinból ettem. Ma van a születésnapom, de számomra az a legnagyobb ajándék, hogy végre haza mehetek és mindenkit megölelhetek. Hatalmas örömömre a nagyszüleim és Peter is itt maradtak Londonban és velem lesznek, remélem még egy jó ideig. 
Elgondolkodva nézem az ágy mellett álló bőröndöt, amiben az idő alatt összegyűlt ruhák és egyéb dolgok vannak. Mélyen az elmémben járok, zöld szemeket és göndör fürtöket fedezek fel képzeletemben. Az elmúlt időben egyszer sem láttam Harry-t, a hangját sem hallottam, mindig Louis van mellettem és támogat, ami bőven elég, mégis hiányérzetem van. Hiányzik valaki vagy valami, de nem tudom kideríteni, hogy ki, mi lehet az. Állandóan gondolkodok, az agyam folytonosan zakatol és a fiú kérését teljesítve gondolkodom. Ezt teszem, de hiába, csak azt érem el, hogy továbbra is fájó fejem még jobban szenvedni kezd, ha ezt teszem. Sokszor úgy érzem, hogy megbolondultam, ami elég aggasztó tud lenni, hiszen én soha nem voltam ilyen. Nem gondolkodtam, a spontán dolgoknak éltem, de most... Csak az agyamat próbálom használni, semmi mást. A banda már egy hete folytatja az európai turnét, letelt az ünnepek ideje, ezáltal számukra elkezdődött a munka, ami egy újabb gond, mert vőlegényem beszélget velem, elhalmoz a bókjaival, foglalkozik velem, de csakis telefonon keresztül. A laptopom otthon pihen a szobámban az asztalon, szóval nincs lehetőségem arra, hogy lássam szép arcát. Reggel az ő hangjára kelek, este az ő hangjára alszok el, miközben folytonos jó kedv és az arcomon elterülő hatalmas mosoly övez. Örömmel válaszolok kérdésre, mikor gyermekeinkről kérdezget, sokszor olyan aranyosan beszél róluk, hogy ok nélkül elsírom magam, amit én sem értek. Annyira hiányzik, nem akartam, hogy elmenjen, de kötelessége van és nem sajátíthatom ki, hiszen sztár. A rajongói számítanak rá és a banda nélküle nem az igazi, öten a legjobbak. Liam, Niall és Zayn is nagyon hiányzik, amíg nem mentek el, sokszor bejöttek hozzám, órákat töltöttek velem és segítettek, hogy kibírjam a bezártságot. A félig arab fiú sokszor felhív, mivel tanácsra van szüksége, fél a hamarosan sorra kerülő esküvőtől, ami érhető, hiszen újabb szintre emeli az életét azzal a nővel, akit annyira szeret. Mosolyogva szoktam hallgatni bizonytalan hangját, mire tanácsokat adok neki, amitől felbátorodik, de utána újra elszáll az önbizalma, amit sokszor nem értek, hiszen rettentően szereti Perrie-t és ő is a fiút.
Az ajtón halk kopogást hallok, mire megrázom a fejemet és felébredek a gondolataimból. Engedélyt adok a bejutáshoz, mire egyik legjobb barátom, Peter dugja be fejét a résen, miközben bőszen mosolyog.
- Helló, Angyal! - üdvözöl, ahogy átlépi a küszöböt, becsukja az ajtót és kitárja kezeit.
Nekem se kell több, nevetve ugrok a nyakába és préselődök széles mellkasához. Annyira örülök, hogy vissza kaptam őt, teljesen megváltozott, annyira megértő és kedves, hogy nem volt kérdés, elfelejtem a múltat. Erősen fonom kezeimet dereka köré, lehunyom a szememet, ahogy arcomat vastag pulóverébe rejtem és orromba szökik parfümjének kellemes illata.
- Szia! - búgom halkan, mire felkuncog, azért hatalmas barna szemeibe nézek, amik élénken csillognak.
- Minden rendben, semmid nem fáj? - kérdezi és kezei közé fogja arcomat, ahogy elengedi testemet.
- Minden rendben - mosolyodok el és felpipiskedve egy puszit nyomok puha arcára, amit boldogan fogad.
- Hanyadika van ma? - kérdezi somolyogva és izmos kezeivel átfonja a derekamat.
- Január 7-e - nevetek fel, mire bólint egy nagyot.
- Boldog születésnapot, Ana! - köszönt fel aranyosan és homlokomra hint egy édes csókot. - Remélem tetszeni fog - húzza el a száját, miközben egyik kezével kutakodni kezd farmer nadrágja zsebében.
- Köszönöm, de nem kell semmi! - parancsolok rá, mire nevetve megrántja a vállát és elővesz egy bársony kötésű dobozkát. - Borzasztó vagy! - sóhajtok fel és elveszem a kicsiny tárgyat.
Felnyitom a tetejét az apró doboznak és megpillantok egy meseszép, arany medált, ami a nevem kezdőbetűjét ábrázolja. Ámuldozva nézem, mutatóujjammal óvatosan végig simítok rajta, egyáltalán nem illet meg egy ilyen drága ajándék.
- Peter... - sóhajtok fel és feladóan nézek szemeibe.
- Legalább az angyal mellé lesz egy ilyen is - vezeti ujját a nyakamban lógó nyaklánchoz, amit szintén tőle kaptam.
- Köszönöm! - hajtom vissza a tetejét a puha anyaggal borított tartódoboznak, nehogy kiessen belőle a medál és eltűnjön, majd erősen hozzábújok. - Nagyon tetszik - nézek rá mosolyogva és ismét részesítem egy nagy pusziban, amit rögvest viszonoz is.
- Örülök, hogy ezt mondod - dönti oldalra a fejét és aranyosan mustrálja arcomat. - Mehetünk? - kérdezi hirtelen lelkesedéssel, mire bólintok egy nagyot és nyúlnék a bőröndért, de megelőz és magához veszi.
Miután felveszem a kabátomat, mosolyogva megyek a folyosókon, ugyan ilyen ábrázattal szállok be a liftbe, majd végül a kocsiba, miközben Peter a csomagtartóba teszi a nehéz poggyászt. Meglepetten figyelem, ahogy gyakorlottan, megfontoltan vezet, csak most tudatosulok arról, hogy tud. Út közben nem beszélünk semmit, míg ő az utat figyeli, addig én nyakláncomra teszem a medált, amit most kaptam, majd elgondolkodva nézem, ahogy magam előtt tartva nézem. Ahogy az angyal formájú ékszert nézem, valamilyen oknál fogva Harry jut az eszembe, pedig már örültem, hogy egy kicsit eltudom felejteni, de csak eddig tart. Egyre több dologról jut eszembe az a fiú, ezáltal egyre nyugtalanabb leszek. Nem akarok rá gondolni, a két hét alatt már sokszor álmodtam vele, ha Louis-szal beszéltem, túl sokszor kerestem hangjában azt a karcot, mégis lágyságot, ami Harry-nek meg van baritonjában. Tudtam, hogy nem lesz könnyű elfelejteni, de ennyire nehéz lenne? Miért fogott meg ennyire, miért dobog kétszer jobban a szívem, ha rágondolok, miért akarom folyamatosan igéző szemeit látni és egyedi, férfias hangját hallani? Miért van rám ilyen nagy hatással?
Időközben megérkezünk ahhoz a házhoz, ahol egykor Mia-val éltem, mivel nem tudtam mit tenni, visszaköltözött Birminghambe a szüleihez, annak ellenére, hogy mindent tisztáztunk. Annyira hiányzik, azt mondta hívni fog, de már két hete meg se teszi, minden bizonnyal elfelejtett, más dolgai vannak. Sokszor sírtam már miatta, de elhatároztam, hogy nem fogok többet, ha ő ilyen meggondolatlanul és könnyen dob el magától, akkor én is ilyen könnyen veszem tudomásul, hogy egy másik városban keresi a boldogságát.
- Minden rendben? - kérdezi barátom aggodalmasan, mire kikerekedett szemekkel nézek rá, megijedek a hangjától.
- Persze - mosolyodok el enyhén és elfogadom felém nyújtott kezét, ezáltal segít kiszállni a kocsiból.
Kezemet reflexszerűen simítom a hasamra, mire a mellettem álló férfi ellágyuló tekintettel veszi tudomásul. Összehúzom magamon a kabátot, a szél erősen fúj, igaz a hó már elolvadt, de hideg van a januári hónapot megszokottá téve. Meredten nézem a házat, nem akarok bemenni, mert ha mindenki elmegy, egyedül fogok maradni, amit nem akarok.
- Nagyon üres a ház? - kérdezem, miközben az arcomba csapódó tincseket a fülem mögé tűröm.
- Nem olyan veszélyes - rántja meg a vállát. - Még most sem értem, hogy miért ment el, ha mindent megbeszéltetek - tárja szét a kezeit és feladóan felsóhajt, mivel mindent elmondtam neki, előtte nincs titkom.
- Én sem értem, Peter - dűlök egy pillanatra a vállának, mire belepuszil kiengedett hajamba és hirtelen úgy érzem, mintha átvenné Mia helyét, amit egyáltalán nem bánok.
- Gyere - fogja meg egyik kezemet, miközben másik mancsával a bőrönd fogantyúját markolja és húzza maga után.
Hűségesen követem, miközben ujjait szorongatom, majd a bejárati ajtót kinyitom és a küszöböt átlépve elkap azaz érzés, hogy itthon vagyok. Melegség jár át, ahogy érzem a meleget, az ételek illatát, viszont túl csend van, amit furcsállok. Anyáék és a nagyiék is itt vannak, akkor mire fel ez a szótlanság? A velem tartó férfi illedelmesen segít levenni a kabátot, amit hálás mosollyal köszönök meg neki, majd leveszem a cipőmet és elindulok a nappali felé. Ahogy a tágas helyiségbe érek, meglátok egy kisebb csapatot, ahogy hangosan kiabálnak.
- Meglepetés! - kántálják egyszerre majd elkezdik énekelni a megszokott, születésnapi zenét.
Arcomra hatalmas mosoly kerekedik, a szemem is könnybe lábad és figyelem azokat az embereket, akik annyira fontosak nekem. Anya és nővérem Dave karjába kapaszkodva énekel, Zayn, Niall, Liam és Louis egymás mellett állva, bőszen mosolyogva néznek a szemembe, a nagyszüleim összeölelkezve, büszkén mosolyogva emelik a hangerőt, majd megpillantom Eleanor-t, Gemma-t és Anne-t, amitől a mosolyom lényegesen nagyobb lesz, egyáltalán nem számítottam az érkezésükre. Majd végül meglátom Harry-t, ahogy Mia-t öleli és énekel meg mosolyog, de szüntelenül a vörös hajú lányt kémleli tekintetével, csak rá figyel. Próbálom leplezni meglepődésemet, ami sikerül is, mert senki nem veszi észre elgondolkodásomat. Elkönyvelem magamban, hogy aranyosan festenek, majd tekintetem vőlegényemre siklik és nem is bírok mást nézni, annyira örülök, hogy itt van, azt hittem a családomon kívül nem fogok másokkal ünnepelni. Öröm könnyeket hullajtok, majd ahogy vége a dalnak, mindenki egyesével felköszönt és bánatomra majdhogy utoljára toppan elém Louis. Nem mondok semmit, csak megszeppenve borulok a nyakába és élvezem a pillanatot, hogy itt van és láthatom. Most jövök rá teljesen, hogy mennyire is hiányzott, eddig nem éreztem ennyire a hiányát. Erősen hunyom le a szemeimet, majd mikor kinyitom, tőlünk nem messze Harry-t pillantom meg. Előbbi mosolyának már semmi nyoma, keseregve, fájdalmasan mosolyogva néz vissza rám, amit nem értek, az előbb még semmi baja nem volt. Kérdőn húzom fel szemöldökömet, mire csak megrántja a vállát, a kert ajtó felé sétál és kimegy a hidegbe, nem foglalkozva, hogy megfázhat.
- Boldog születésnapot, Egyetlenem! - fogja kezei közé arcomat vőlegényem, ahogy kissé eltávolodik tőlem, majd szenvedélyesen megcsókol.
Gesztusát egyből viszonzom, mindennél jobban vágytam ebben az egy hétben erre. Ajkai finoman játszanak az enyémmel, úgy érzem nincs másra szükségem csak arra, hogy vele legyek. Körmömmel végig szántok szürke pólójának anyagán, majd ujjaimat dús hajába vezetem, mire hangosan felmordul és érezhetően kirázza a hideg. Eltávolodik tőlem, kezeit hasamra simítja és csillogó szemekkel nézi, egyre jobban gömbölyödő hasamat.
- Köszönöm, most már tényleg boldog - mormolom és arcomat nyakhajlatába rejtem. - Annyira hiányoztál - vallom be, mire kezével felbiccenti államnál fogva a fejemet és aranyosan néz rám.
- Te is nekem, Angyalom, de most már itt vagyok - dönti homlokát az enyémnek, mire én kezdeményezek és apró csókot nyomok formás ajkaira.
Mélyen nézek gyönyörű kék szemibe, amikben annyi tiszta és igazi érzelem van, le se tagadhatná, hogy mennyire szeret, de minden bizonnyal az én íriszeimből is ezt tudja kiolvasni. Egyik kezemmel arcát simogatom, ami enyhén borostás, de nem zavar, kifejezetten jól áll neki, férfiasabban néz ki. Majd a gondolatom elkalandozik, és eszembe jut, hogy El, Gemma és Anne milyen lelkesen és kedvesen köszöntött, míg Mia hűvösen és lenézően, amit egyáltalán nem értek. Semmi rosszat nem tettem, ellenkezőleg, én biztattam, hogy tegyen valamit és szerezze meg Harry-t, ami látszólag sikerült is. Tényleg teljes mértékben össze vagyok zavarodva, ezért nem is gondolkodom többet ilyeneken, egyedül azt élvezem, hogy annak a férfinak a kezei között vagyok, akit annyira szeretek.
- Szeretlek! - bököm ki hirtelen, a baleset óta most mondom neki először, ami nem sok idő, mégis úgy néz rám, mintha elsőnek hallaná ezt tőlem, eddig pedig soha nem mondtam volna.
- Én is téged! - mondja halkan és teljesen lefagyva, mire elnevetem magam és kezei közé férkőzök, mire előszeretettel fonja körém védelmező kezeit.
- Ne haragudjatok, de beszélgethetnék veled egy kicsit, Ana? - jelenik meg mellettünk Anne, mire Louis érezhetően megfeszül, a mimikája megváltozik és szeméből is eltűnik a csillogás, helyét átveszi a harag, ami egyben megrémiszt és meglep.



~.~.~.~


Sziasztok!^^ 
Nem akarok sokat csevegni, csak annyit, hogy remélem tetszett a rész és kérlek írjátok le mit gondoltok. Már csak 11 rész és vége a blognak, de ne aggódjatok, még sok minden fog addig történni. 
Vigyázzatok magatokra, Manók! <3

Have a nice day: Fanny