36.rész Zűrzavar

" Nem vágytam semmire sem jobban csak arra, hogy lássam és tudjam jól van-e. Azt akartam, hogy boldog legyen, ha már én nem voltam az. Mindig azt mondtam, a lehető legnagyobb rendben volt velem minden, pedig az volt a világ legnagyobb hazugsága. Amelia-t nagyon szerettem még a gondokat eltekintve is. Lucas és Leon voltak a kincseim, míg az édesanyjuk az életem, továbbra sem szerettem Mia-t, főleg azok után, amiket megtudtam róla. " - Harry Styles 

Másnap délután görcsben lévő gyomorral ugrándozok a konyhában és készítem a vacsorát, azt sem
tudom mit csináljak, a bennem lévő érzelmekről meg ne is beszéljünk. Már eltelt két hónap, hogy nem láttam Harry-t, a fiaival szinte minden nap találkozik meg beszélget, de eddig úgy éreztem, hogy erre nincs szükségem, mert csak rosszabb lenne a helyzetem. Idegesen kapok a hajamba és figyelem a romokban álló konyhát, minden szanaszéjjel, a levest már másodjára csinálom, mert folyamatosan elrontom, mindenhol van az agyam csak ott nem, ahol lennie kellene. Ijedten szaladok a sütőhöz és a kesztyűket kezemre veszem, majd kinyitom a műszer ajtaját, de bár ne tenném. A benne piruló csirke szénné ég, vastag füstöt enged ki magából, mire teljes erőből földhöz vágom és majdhogy megtaposom. Puffogva ülök le az egyik székre és magam elé nézek. Nincs erőm, amit eddig összeszedtem, az ebben a pillanatban elillan és helyét átveszi a pánik. Félek újra látni, ahogy azt is, hogy Mia-val mennyire boldog. Amelia-val rengeteget szoktam beszélgetni, olykor felhív telefonon, hogy találkozzunk vagy csak átszeretne jönni hozzám egy kicsit beszélgetni. Természetesen soha nem utasítom vissza, egyedül csak azt furcsállom, hogy ennyire ragaszkodik hozzám. Öröm vele lenni, egy kicsit olyan témát taglalni, ami engem is teljes egészében érdekel, mivel fiam mellett nem tudok a női dolgokról beszélgetni. Fogalmam sincs, hogy kire hasonlít, mivel hatalmas barna szemei, sötét barna haja van, pedig se Mia-hoz, se Harry-hez nem tartoznak ezek a színek. Egyedül rengeteg időm van gondolkodni és felemlegetni a múltat. 18 év alatt sok minden történt, Bella férjhez ment már lassan 13 éve és egy meseszép lánnyal büszkélkedhet, ahogyan én is, mivel a keresztanyukája vagyok. Louis és Eleanor fiaim születésekor a találkozás után néhány hónap elteltével ismét egy pár lettek és mai napig boldogan élnek 15 éves fiúk társaságban. Niall is megtalálta a szerelmet, boldog házasságban él egy kedves nővel, akit Nora-nak hívnak. Hatalmas szülői szeretettel nevelik lányaikat, akik teljességgel édesapjukra ütöttek hatalmas kék szemeikkel és bájos mosolyukkal. Zayn és Perrie is összekötötte az életét már 17 éve, ami idő alatt két fiúnak és egy lánynak adtak életet, ezáltal teljesült a félig arab férfi álma, nagy családja lett. Mindenki boldog, egyedül én vagyok egyedül, amivel nem sajnáltatni akarom magam, de amikor a társaság együtt vacsorázik vagy más programot élvez, elgondolkodok, hogy én is lehetnék ilyen felhőtlenül vidám. Lassan negyven éves leszek, a fiaim nagyok, édesanyám és nevelőapám továbbra is Los Angeles-ben él, míg nővérem London külvárosában, ami nem nagy távolság, de a teendői miatt nem tud minden percben velem lenni. Nagyszüleim a farmon élvezik megszokott, nyugodt életüket, míg legjobb barátom Peter, egy cseppet sem nyugodt környezetben mozog. Hihetetlen, de híres zsoké lett, amit elmondása szerint nekem köszönhet, amikor terhes voltam és megkértem, hogy foglalkozzon Moonlight-tal. Annyira megszerette a lovakat, hogy elkötelezte, híres lovász lesz, ami nem lett hülyeség, gyönyörű lovával járja a világot és sorra nyeri meg a versenyeket. Fél évente szoktam látni néhány napra, addig itt szokott lenni nálunk és élvezhetem a társaságát. Rettentően hiányzik, de elfogadtam, hogy ezt szereti és ezt akarja csinálni, minden dologgal egyszer meg kell barátkozni. A One Direction már öt éve feloszlott, nincsenek koncertek, a világ megtört, amikor ez megtörtént. A tagok egy cseppet sem bánják, örülnek, hogy akkor lehetnek családjaikkal, amikor csak akarnak, amit teljességgel megértek.
- Minden rendben? - ránt vissza elmélkedésemből Lucas férfias hangja, mire enyhén megrázom a fejemet és felé nézek.
- Persze - állok fel sóhajtva helyemről és lehajolok a földön heverő, szénné égett csirkéért.
- Nem úgy látom - kuncogja el magát, mire mosoly kúszik arcomra és miután a pultra teszem a kezemben lévő tárgyat, derekamat a szekrénynek vetem és szemezek gyermekemmel. - Segítsek valamit? - lépked mellém lomhán és egy laza mozdulattal átveti karját vállam felett.
- Köszönöm, Kicsim, megoldom - hintek egy apró csókot puha arcára, mire megmutatja hófehér fogsorát és kísértetiesen apjára emlékeztető mosolyát. - Leon merre van? - érdeklődök másik fiam után, miközben elseprem a hozzám bújó már-már férfi homlokából az oda nem illő tincseket.
- Fent van a szobájában, takarít - nevet fel jókedvűen, mire én is így teszek, mivel egyik fiam se szeret takarítani és erre már kis korukban rá kellett jönnöm, hogy ezen a téren is apjukat szimbolizálják.
- Te már kitakarítottad? - sandítok rá fél szemmel, mire somolyogva lehajtja a fejét, ezáltal nagyon jól tudom, hogy nem. - Gyorsan, Lucas Styles! - csípem meg arcát, mire sóhajt egyet és akár egy két éves kisfiú, duzzogva vonul ki a konyhából.
Fejemet egy pillanatra hátra vetem, majd veszek egy nagy levegőt és elhatározom magamban, hogy nem leszek gyenge, ez csak egy egyszerű vacsora lesz, semmi rossz nem fog történni. A kárba veszett húst kidobom a kukába és valamelyest higgadtabban kezdek egy másikhoz. Mikor a kitisztított tepsibe helyezem és második alkalommal a sütőbe teszem, beállítom a forró eszközt, hogy eszeveszetten kezdjen el csipogni, ha megütötte azt az időt, amire beállítom. A leves a gázon forr, a húst most rendeztem el, már csak a sütemény van hátra, ami a legkevesebb. Hamar megsütöm a lapokat, kifőzöm a krémet, majd csokival borítom a tetejét, azáltal már csak annyi a dolgom, hogy betegyem a hűtőbe.
- Fiúk! - kiabálok fel az emeletre, mikor rendbe rakom a konyhát és kissé izzadtan állok a lépcső előtt.
- Tessék? - hallom meg Leon hangját, majd lábak hangos dobogását.
- Megterítenétek légyszíves, mert már alig van időm és át sem öltöztem - mutatok végig magamon, miközben testemet egy kinyúlt felső és nadrág borítja.
- Persze - mondják egyszerre és már sietnek is a dolgukra.
Ekkor veszem észre, hogy mennyire elegánsan festenek, kockás inget, farmer nadrágot, nyakkendőt viselnek, a hajuk makulátlanul van felállítva, ami kellően emelkedik az ég felé. Mosolyogva megrázom a fejemet és lomha léptekkel közelítem meg szobámat, ami Harry nélkül annyira magányos és elhagyatott. A falak egyszerű fehérek, egy-két kép díszeleg rajta keretekben, a bútorok világos barnák, nincs erőm és kedvem arra törekedni, hogy felnőtt létemre álom szobám legyen. Divattervezőként dolgozok itt Londonban egy híres cégnél, ami munkámat már tizenhárom éve megbecsülök, mert szeretem csinálni, úgy érzem megtaláltam azt a kört, amiben mozognom kell. Gondolkodás nélkül megyek a fürdőbe és mikor becsukom magam után az ajtót, rögvest a kádhoz lépek és engedni kezdem a meleg vizet. Rózsa illatú fürdősót és tusfürdőt teszek az egyre jobban növő vízbe, majd amikor kellően elégnek és melegnek nyilvánítom, megválok ruháimtól és egy könnyed mozdulattal veszek el a habok között, miközben megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat. A gőz, rózsa aroma, hab és csend kényelmébe veszek el és ami nálam már megszokott, eszeveszetten gondolkodok az életemen. Van két pótolhatatlan és utánozhatatlan fiam, akiket soha senkire nem cserélnék le, van egy szeretett családom, fantasztikus barátaim, olyan munkahelyem, amit imádok, de hiányzik valami... Vagyis inkább valaki és az a valaki Harry. Eddig nem vallottam be magamnak, de most megteszem, mert iszonyatosan hiányzik és az a gond, hogy ez ellen nem tudok mit tenni. Nincs olyan nap, hogy ne gondoljak rá és ahogy hosszú évekkel ezelőtt megmondtam, elvette a szívemhez tartozó kulcsot és az örökre ott is marad nála. Esetleg csak akkor kaphatom vissza, ha ő magát is visszakapom és elfelejthetem a szenvedést, amit már oly' régóta próbálok leküzdeni. Küzdök az érzelmeimmel, de hiába, azok sokkal erősebbek nálam és ezt be kell látnom. Eszeveszetten szerelmes vagyok Harry-be és nagyobb szükségem van rá, mint valaha. Hiányzik a hangja, az érintése, a közelsége és az, hogy kimutassa azt a hatalmas nagy szerelmet, amit érez irántam. Ő tudta a legjobban megmutatni azt, hogy jelentettem neki valamit, mindig engem nézett előbb, mintsem magát. Nála fantasztikusabb ember nincs a földön.
A földön heverő nadrágom zsebében lévő telefonom hangos zenélése ránt vissza a jelenbe, mire gyorsan megtörlöm a kezemet és nehezen, de magamhoz veszem a készüléket. A kijelzően Amelia arcát fedezem fel, mire mosoly kerekedik arcomra.
- Szia, Drágám! - szólok bele vidáman, mire meghallom jellegzetes, aranyos kuncogását.
- Szia, Ana! - üdvözöl ő is, mire ülőhelyzetbe tornázom magam a habok között és várom, hogy folytassa beszédét. - Kérhetek egy kis segítséget? - mutatja meg kislányos hangját, mire rajtam a sor, hogy felnevessek.
- Persze, mondjad nyugodtan - döntöm oldalra a fejem, miközben ujjammal az enyhén rózsaszín vízzel játszok, ami a fürdősótól lett olyan.
- Nem rég kaptam tőled két ruhát, amiket imádok és nem tudom eldönteni, hogy ma melyikbe menjek hozzátok - mondja el panaszát, mire szélesen elmosolyodok, tudtam, hogy valami ilyesmi dolog áll a háttérben.
- A kék és a rózsaszín ruha, igaz? - érdeklődök, mivel már sok ruhát terveztem neki és nem vagyok teljesen biztos, hogy most melyik darabokról beszél.
- Igen - válaszol azonnal, miközben zörgést hallok a vonal túlsó végéről, majd káromkodni kezd.
- Amelia! - szólok rá erélyesebben, mivel nem szeretem, ha csúnyán beszél, annyira szép lány, nem illik hozzá ez a stílus.
- Bocsánat, de nem találom a cipőmet - vált hangszínt, érdekes, hogy olykor nagyobb hatással vagyok rá, mint az édesanyja.
- A ruhákra visszatérve, legyen a rózsaszín, mert biztosra veszem, hogy be van göndörítve a hajad és kiengedted, ki van húzva a szemed, hatalmas szempilláid vannak és a fekete magassarkúdat keresed - mondom el egy szuszra, mire nem kapok választ, csend fogad. - Amelia? Itt vagy? - tartom távolabb fülemtől a telefont, mert azt hiszem, hogy megszakadtunk, de nincs így, továbbra is gyűlnek a másodpercek, percek.
- Igen, itt vagyok - mondja szinte suttogva, ami meglep. - Jobban ismersz, mint anya - vallja be és hangja még vékonyabb lesz, de így is tisztán értem, amit közöl.
- Ez nincs így, Amelia - mosolyodok el halványan, amit nem láthat, de a hangomon biztosan érződik. - Nála jobban senki sem ismerhet, részemről annyi az ok, hogy sok időt töltünk együtt - kezdem el tologatni a vízen úszó, olvadozó habokat és érezhetően a kád tartalma is kezd egyre jobban hűlni.
- Ez a lényeg - emeli fel egy kicsit a hangját, amitől szemeim kitágulnak, meglep hirtelen hangszíne. - Sokkal több időt töltök veled, mint vele. Mindig dolgozik, ha haza jön csak kiabál velem, már nem is szeretek itthon lenni - előttem terem, ahogy akaratosan hosszú hajába vezeti ujjait és erősen összeszorítja szemeit, ténylegesen úgy ismerem ezt a lányt, mint a tenyeremet, olykor úgy érzem, mintha ő is hozzám tartozna.
Sokszor elhessegetem ezeket a gondolatokat, azzal érvelek, hogy ez azért van, mert Harry lánya és kötelességemnek érzem, hogy jó viszonyt ápoljak vele. De utána azt érzem, hogy ez badarság, mert ha egykori vőlegényemhez nem lenne köze, akkor is így viselkednék vele, mert lehetetlen nem szeretni. Hatalmas boci szemei, angyalra hasonlító mosolya, elragadó bája és a belőle áradó eltipró energia egyből levett a lábamról már az első perctől fogva. Születése óta ismerem, mindent tudok róla, ami nem csoda, hiszen mindent megoszt velem. Olyanok vagyunk, mint két barátnő elég nagy korkülönbséggel, de ahogy egyre csak nő, elkap az anyai ösztön és mindenáron segíteni akarok neki. Annyira törékeny és sebezhető lány, nem akarom, hogy olyan sorsra jusson, mint én. Ha az anyukája nincs mellette, én itt vagyok és mindentől megvédem.
- Minden rendben lesz, Drágám - sóhajtok fel és nedves ujjaimmal elsöpröm arcomból szőke tincseimet. - Az anyukád, akkor is az anyukád, amikor ilyet csinál. Biztosan gondjai vannak a munkahelyén - kezdem el védeni Mia-t, pedig nem érdemli meg, főleg azért nem, amiért így bánik egyetlen lányával.
- De te soha nem csinálsz ilyet Lucas-szal és Leon-nal - háborodik fel ismét, majd elcsuklik a hangja, nem akarom, hogy sírjon. - Mindig mellettük vagy, támogatod őket, számodra a fiaid az elsők. Azt akarom, hogy nekem is anyukám legyél - kezd el halkan sírdogálni, ami zavar, de legjobban szavai aggasztanak.
- Amelia, drágám, ne mondj ilyeneket. Idősebb korodban nagyon megfogod bánni - vetem hátamat a kád oldalának és eszembe jut édesanyám, ahogy az is, milyen csúnyán és meggondolatlanul viselkedtem vele tini koromban.
- Szeretlek, Ana! - mondja szeretetteljesen és gyermekdeden, hirtelen a 17 éves lányból egy apró kislány válik. - Örülök, hogy vagy nekem - folytatja, mire arcomra hatalmas mosoly kerekedik, nem tudok foglalkozni a helyzettel és a témával, két rövid mondata játszódik le megállás nélkül a fejemben.
- Én is szeretlek, Drágám - mondom halkan, sokkol a vallomása. - Mindig itt vagyok neked, rám bármikor számíthatsz - szavaim úgy tűnhetnek, mintha régi barátnőm ellen uszítanám, de nincs így, minden szavamat teljesen komolyan gondolom.
Még néhány szót váltunk, majd bontjuk a vonalat, valamilyen szinten elérem, hogy visszanyerjem a jókedvét, amit néhány bohókás megjegyzéssel el is érek. Gyors mozdulatokkal szállok ki a kádból, miután megtisztítom testemet, majd törölközőt borítok magamra. Amint tagjaim szárazak lesznek köntössel hintem be fedetlen testemet, majd elhagyom a gőzzel telt fürdőszobát. Egyik lábamról a másikra állva keresem a megfelelő ruhát, miután kinyitom gardróbom ajtaját. Minden darabot én terveztem, két kezem által lehetnek most itt a szobámban. Büszke vagyok ezekre a textilekre, még úgy is, hogy másoknak csak egyszerű ruhák. Ezek mutatják, hogy valamihez értek, van amit szeretek és mások is szeretik, mert elismerik a munkámat. Kezembe veszem a türkizkék, apró gyöngyökkel díszített ruhát és elégedetten teszem óvatosan az ágyra, a mai estéhez ez pont megfelelő lesz. A cipős szekrényt kémlelve döntöm el gyorsan, hogy egy fehér szandál tökéletes lesz a könnyed anyagú ruhához, ezért az ágy széléhez rakom. Felveszek egy fehérnemű szettet, majd a kikészített ruhát és cipellőt, ezáltal csak a hajam és sminkem elkészítése marad hátra. Laza loknikba tűzöm fel világos tincseimet, szememet csak spirállal ékesítem, majd néhány fújás parfümöt hintek bőrömre és késznek nyilvánítom magam. A tükör előtt állva szemezek magammal és aki látna, azt mondaná, hogy egy boldog, gondtalan nő vagyok, de ez nincs így. Kívülről lehet, hogy ez látszódik, de belülről teljesen összetörtem. Az élet érdekes dolgokat játszik velem, kipróbálja, hogy a lelkem és a szívem milyen módon bírja elviselni a szenvedést. Kezemet a tizennyolc éve nyakamban lógó nyakláncra vezetem, amin egy angyal és a nevemet szimbolizáló A betűs medál foglal helyet, amiket mosolyogva nézek. Az angyalról Harry, a betűről Peter jut az eszembe, a két egyik legfontosabb személy az életemben. Annyi mindent köszönhetek nekik, de egyikőjük sincs mellettem, annyira távol vannak tőlem.
Az ajtón halk kopogást fedezek fel, mire enyhén megrázom a fejem és a hang irányába nézek. A szerkezet lassan kinyílik és két perccel fiatalabb fiam kukucskál be a résen.
- Megjöttek apáék - mondja, miközben elhúzza a száját, ő is testvére is teljességgel átérzik, amit én.
Mély levegőt veszek, arcomra felveszem a megszokott álarcot, hátamat kihúzom és Leon-ba karolva hagyom el szobámat. Már a lépcső tetejéről hallom Harry és Amelia megszokott hangját, de egy hangot nem fedezek fel, amit furcsállok. A torkomba és gyomromba gombóc keletkezik, amikor magam mögött tudom az utolsó fokot és megpillantom a számomra oly' fontos férfit. Az évek alatt semmit sem változott, göndör fürtök, rikító zöld szemek, magas, izmos termet és ellenállhatatlan mosoly ékesíti lényét és amikor tekintetünk összetalálkozik, minden megszűnik körülöttem. Úszok a zöld örvényben és azt várom, hogy elvesszek benne, de ez nem történik meg, mert egy alacsony, vékony test nekem csapódik. Meglepődök a hirtelen lökődéstől, de megtartom egyensúlyomat és mikor rájövök, hogy Amelia termett karjaim között, halkan felnevetek. Szorosan megölelem és számtalan puszit hintek hajába, ami valójában göndören és kiengedve omlik vállaira, ahogy azt megjósoltam.
- Meseszép vagy, Drágám - tolom el magamtól és tetőtől talpig megfigyelem a gyönyörű lányt.
- Köszönöm, de te sem panaszkodhatsz - simít végig a kezemen, majd ismét mellkasomhoz préselődik. - Szeretlek! - suttogja, úgy hogy csak én halljam, mire a szívem hatalmasat dobban, hihetetlen, hogy ezt mondja nekem.
- Én is téged! - válaszolok és erősebben vonom testemhez.
Álmodozva figyelem fiaimat és Harry-t, ahogy egymás mellett állnak, valami témát taglalnak, amit öröm figyelni és hallgatni. Annyira hasonítanak, egyedül annyi a különbség, hogy a két fiúnak nem göndör a haja.
- Gyertek, menjünk a konyhába - fogja közre Lucas féltestvérét és öccsét, majd a szóban forgó helyiség felé tereli őket, miközben halványan mosolyogva hátra pillant rám.
Könyörögve nézek zöldes barna szemeibe, próbálok menekülni a helyzettől, de nagyon úgy néz ki, hogy nem tudok. Feladóan sóhajtok fel és szuggerálni kezdem a padlót, nincs erőm ismét a szemeibe nézni. Tördelni kezdem ujjaimat, a szívem eszeveszetten zakatol, a fejem meglódul, egy pillanatra úgy érzem, hogy az izgalomtól és a félelemtől összeesek. Két hónap után ismét láthatom, de amennyire akartam, most úgy nem akarom. Eszembe jut, hogy kit hiányolok ennyire, nincs itt Mia. Minden bizonnyal, ahogy lánya elmondta, most is dolgozik és esze ágában sem volt, sőt még eszébe se jutott, hogy ide jöjjön. Ahogy ujjaimmal bántom, ízületeim hangosan kattognak, ami minden bizonnyal zavarhatja Harry-t, mert megfogja kezeimet és úgy tűnik nem is akarja elengedni.
- Jó újra látni - hallatja meg mély hangját, mire nem bírom tovább és felnézek rá, miközben esetlenül bólogatni kezdek. - Minden rendben? - érdeklődik és mutatóujját arcomhoz érinti, de rögvest el is húzódok.
- Persze - hámozom ki kezeimet övéi közül és hátrálok egy lépést. - Én is örülök, hogy látlak - köhécselek, mivel nehezemre esik használni előtte a szavakat.
- Beszélhetnénk egy kicsit? - mutat az udvar felé, mire kétségbeesetten nézek szemeibe. - Nagyon fontos lenne - teszi hozzá, amivel eléri, hogy lábaimat megmozdítsam és kövessem, abban reménykedve, hogy olyan dolgot akar közölni, amiben nekem is van részem, de csak is jó.

~.~.~.~

Üdvözöllek Titeket! :)

Bocsánat a késésért és lehet, hogy unalmas, amiért mindig ezzel kezdem, de egy hétig annyira beteg voltam, hogy még az ágyból sem bírtam felkelni. 

Remélem tetszett a rész, vigyázzatok magatokra! <3

Have a nice day: Fanny

35.rész Évek múlása

" Nem gondoltam volna, hogy minden úgy fog alakulni. Már volt két gyönyörű fia, akikért meg is haltam volna és kiderült, hogy Mia tőlem várandós, amit nem akartam elhinni, hatalmas hibát követtem el. Minden olyan jól kezdődött, végre visszakaptam azt a nőt, akit annyira szerettem, még küzdenem se kellett, a boldogság a kezembe pottyant. És után megint jöttek a rosszabb napok, talán életem legrosszabb része. " - Harry Styles

Meredten figyelem a megszeppent fiút, az arca egy szempillantás alatt elfehéredik, minden bizonnyal ő sem tudta, hogy Mia-nak ez volt az ok, hogy idejöjjön. Hangosan felsóhajtok, felveszem a földről a naplót, megsimogatom ezúttal már álló lovamat, majd Harry-t megkerülve elmennék mellette, de egy hirtelen mozdulattal elkapja a csuklómat. 

- Anastasia... - néz rám könyörgően, amitől majd' meghasad a szívem, de nem tudok mit tenni csak nyugodt lenni és elfogadni a tényt, hogy valamilyen úton-módon mindig elveszítem azt a férfit, akit annyira szeretek, hogy az már fáj. 

- Engedj el - mondom nyugodtan, mégis lényegre törően, jobb ha elkerülöm, akkor nem fáj annyira, mint most, ha itt van előttem és szemeivel majdhogy a földre kényszerít. 

Feladóan elengedi a kezem, mire egyből lépkedni kezdek és amilyen gyorsan és messzire tudok, elmegyek. Erősen szorítom mellkasomhoz édesapám féltve őrzött naplóját, mire eddig is könnyes szemeim még könnyesebbek lesznek, elkezdek zokogni. Egy személyre van nagy szükségem, senki másra, ezért futni kezdek a ház felé és remélem, hogy ott megtalálom legjobb barátomat. A bejárati ajtót erősen nyitom ki, hangosan csukom vissza és eszeveszetten kezdek szaladni a lépcsőn, miközben érzem, hogy a bennem megmaradt minimális erő is kezd cserben hagyni. Hangosan kapkodom a levegőt, amikor megállok a fiú ajtaja előtt, majd kezemet használva kopogok a faszerkezeten. Semmi választ nem kapok, mire illetlenül lenyomom a kilincset és benyitok. Nem látom sehol, majd mikor már távozni akarok, a fürdőszobából hangokat hallok meg. Lecövekelek és hallgatózok, hogy megtudjam mit csinál, de ez nem sikerül, ezért leülök az ágyára és várok. Leteszem magam mellé a virágos mintával megáldott füzetet és kezeim közé temetem arcomat, nem bírom tovább. Jobb lenne, ha kislány lennék és álmodoznék egy szőke hercegről, aki fehér lóval áll meg az ablakom alatt, mint hogy azt éljem át, amit most. Minden egyes gondolat, ami a mai napon megtörtént, erősen bántja az agyamat és nem fér bele, hogy miért pont én kapom ezt a sorstól. Nem akarok sírni, de már elkezdtem és nem bírom abba hagyni, akaratosan próbálom eltüntetni a sós cseppeket, de hiába, néhány pillanat múlva újra megjelennek. A fürdőszoba ajtaja kis idő múlva kinyílik, Peter egy vékony melegítő nadrágban, fedetlen felső testtel jelenik meg előttem, miközben furcsán néz, amikor felfedezi az arcomon leszánkázó könnyeket, hangosan felsóhajt.
- Mi történt? - kérdezi rémülten, egy szempillantás alatt mellettem terem és erősen magához ölel.
Eddigi sírásom még jobban felerősödik, már azt sem tudom hol vagyok, annyira megfájdul a fejem és levegőt is alig kapok. Arcomat amennyire csak tudom izmos mellkasába rejtem, szívverésem annyira érezhető, hogy már fülemben érzem rendezetlen dobogását, nem akarom ezt. Tudom, hogy rengeteg bajt és bűnt követtem el életem során, de megbántam, tettem ellene, minden beavatkozás nélkül megtudtam szabadulni a károsítóktól, mostanra teljesen tiszta vagyok, azt eltekintve, hogy az emlékek olykor felmerülnek bennem és éreztetik velem, hogy mekkora hülyeséget csináltam akkor. A sors valamiért kegyetlen játékot űz velem és azokat a személyeket veszi el tőlem, akiket mindennél jobban szeretek. Kezdve édesapámmal, majd Mia-val és végül most Harry-vel, akit muszáj elengednem, annak ellenére is, hogy Lucas és Leon neki is a fiai. Körülöttem rengeteg szerető ember van, akikre mindig számíthatok, de Mia más helyzetben van. Ő csak a szüleihez ragaszkodhat, a viselkedése, szokásai miatt nincsenek barátai és most hogy várandós, szüksége van Harry-re.
- Mia babát vár - hüppögök és még erősebben szorítani kezdem derekát, ha lehetséges zokogásom még erősebb lesz.
- Kitől? - kérdezi szinte suttogva és végig simít hátamon, ami annyi melegséget és szeretet sugároz, hogy kiráz a hideg.
- Harry-től - válaszolok hasonló hangszínben, mire megnyilvánulása egy újabb sóhajtás.
- Minden rendbe fog jönni, Szépségem - bizonygatja és arcát szuszogva rejti el kiengedett hajam között.
Erre nem lehet és nem is tudok mit mondani, felbecsülhetetlen dolog, hogy itt van mellettem és ennyire támogat. Áldom az eget, amiért újra megkeresett, megbeszéltük a dolgokat és Mia helyét átvéve most a legjobb barátom. Hangosan veszem a levegőt, eszeveszetten potyognak a könnyeim, nem bírom befejezni a sírást, úgy érzem, most erre van a legnagyobb szükségem, hogy kiengedjem a bennem tomboló érzelmeket. Óráknak tűnő percekig bújok hozzá és elárasztom könnyeimmel felsőtestét, amit valószínűleg nem bán, mert erősen von magához és folyamatosan puszit hint szőke hajamba.
- Anastasia! - hallom meg Harry indulatos hangját, majd dörömbölni kezd az ajtón, amitől összerezzenek és erősen lehunyom szemeimet.
- Ne engedd be, kérlek! - nézek az engem ölelő fiú hatalmas szemeibe és majdhogy a földön térdelek, esedezek, mivel nem akarom látni, nem akarom hallani a hangját az ajtón kívül álló férfinak.
- Rendben - hint egy puszit a homlokomra, majd feláll az ágyról, megfontolt léptekkel megy a faszerkezet elé és mielőtt lenyomná a kilincset, áthatóan rám néz.
Meredten figyelem, ahogy az ajtó kitárul Peter által, majd Harry teljes erőből kivágja a szerkezetet, elindulna felém, de legjobb barátom megállítja és átlökdösi a küszöbön. Összeszorított ajkakkal, szemekkel hallgatom végbe, ahogy hangosan kiabálnak egymással. Összekuporodok az ágyon, hangosan sírok, mire az ajtó újra kitárul és Liam aggodalmas ábrázatát pillantom meg. Átszeli a közöttünk lévő távolságot és erősen kezei közé zár.
- Nyugodj meg, Angyal! - kérleli már sokadjára, de nem bírom abba hagyni, feladtam, de most már tényleg, teljes egészében.
- Nem tudok, Liam, elegem van - kezdek el beszélni akadozva, mire egy könnyed mozdulattal fel emel és az ölébe ültet.
Eszembe jut az a pillanat, amikor pontosan ugyan ezt csinálta. Akkor mikor a vidámparkban visszautasítottam Harry-t és Louis elvitt hozzájuk, ami élete legjobb cselekedete volt. Ahogy ezen gondolkodok, eszembe jut, hogy nincs itt a kék szemű, örök vidám fiú. Most rá is nagy szükségem lenne, már ő is ismer és tudná, hogy mit kellene tennie vagy mondania.
- Louis hol van? - adok hangot elmélkedésemnek, miközben arcom folyamatosan Liam pólójának puha anyagához nyomódik.
- Otthon és ha minden igaz, akkor ma találkoznak Eleanor-ral - mondja halkan, mire hirtelen felkapom a fejem és nagy szemekkel nézek az övéibe. - Amióta újra látták egymást a kórházban többször is beszélgettek telefonon - simít végig arcomon, majd homlokát az enyémnek dönti és szeretetteljesen mereszti rám szép barna szemeit.
- Végre egy jó hír - mosolyodok el, ami minden bizonnyal egy grimaszra hasonlíthat, miközben öklömmel folyamatosan törlöm le az arcomon legördülő sós cseppeket.
- Igen, de amit Harry csinál az nem az - sóhajt fel és szabadon lévő mancsát hátamra vezeti és óvatos érintéseket mér rá. - Soha nem láttam még ilyennek, nagyon ki van akadva.
- Tudom, de én is kivagyok akadva - szipogok, mire barátom kutakodni kezd nadrágja zsebében és ide nyújt nekem egy zsebkendőt. - Köszönöm - veszem el tőle és kifújom pisze orromat.
- Elhiszem, Ana, de ő se tudta, hogy ez lesz, férfiból van - kezdi el védeni társát, ami megmelengeti a szívem, nem akarom emiatt a dolog miatt egymásnak uszítani őket.
- Ezzel tisztában vagyok és nem is hibáztatom, ezért is jutottam arra, hogy elengedem, mert Mia-nak hatalmas szüksége van és lesz rá - húzom el a számat és élvezem, hogy az engem pátyolgató fiú közelében megnyugszom, ezért is hagy alább a sírás.
- Ezt felejtsd el, Anastasia, Lucas és Leon a gyerekei! - ripakodik rám és megfogja mind a két vállamat, ahogy kezeivel elengedni derekamat. - Nem neked kell mindig szenvedni! - rázza meg enyhén testemet, majd kezei közé fogja arcomat.
- De, Li... - kezdenék el magyarázkodni, mire befogja a számat.
- Nincs de! - emeli fel hangját, amivel meglep, de teljesen megértem hirtelen indulatát. - Harry-nek kötelessége veled lenni, mintsem Mia-val - sóhajt fel, teljességgel elmegy az ereje, néhány pillanat alatt olyan ábrázatot vesz fel, amilyet én már egy jó ideje mutatok. - Téged szeret.
- Ez mind szép és jó, de nincs arra szükségem, hogy arról beszéljen, hogy milyen szép fia vagy lánya van - tárom szét kezeimet, majd izmos vállára hajtom fejemet és mély levegőt veszek. - Rettentően fájna és ezt elakarom kerülni.
Hümmögni kezd és mélyen szemembe néz, ahogy fejünk újra egy szinten lesz, tekintetével rengeteg energiát ad át, nem tudom mi lenne velem nélkülük. Ahogy Liam, úgy társai között sincs különbség, egyformán szeretem őket, olyanok mint a testvéreim. Az ajtó halkan kinyílik, mire irányába nézek és megpillantom Liam válla fölött Harry meggyötört arcát. Alig hallhatóan felsóhajtok, mire barátom hátra pillant és végig néz a néhány órával ezelőtt még vőlegényemnek hitt férfin. Számomra érthetetlen mimikát váltanak, majd Liam ad egy puszit a homlokomra, együtt érzően rám néz, majd helyet ad társának.
- Ha van valami gond, sikíts és jövök - mondja még utoljára a barna szemű fiú, miután megáll göndör hajú barátja mellett.
- Rendben - bólintok és ha minden rendben lenne akkor mosolyognék aggodalmán, de még ehhez sincs erőm.
- Bejöhetek? - kérdezi a rikítóan zöld szemű fiú, miközben becsukja maga mögött az ajtót.
- Bár bent vagy - nevetek fel erőltetetten, majd az ágyon lévő naplót megfogom és leteszem a földre, hogy még véletlenül se olvasson bele, még annak ellenére is, hogy tudom, nem tenné meg.
Lomha léptekkel közeledik hozzám, majd leül az ágy szélére, a legtávolabbi pontra tőlem. Egyszerre sóhajtunk fel, most jött el annak az ideje, hogy változtassunk az életünkön és megpróbáljunk egymás nélkül élni. Próbálná megfogni a kezem, de elrántom onnan és melleim alatt összefonom őket, nem akarom, hogy megérintsen bárhol is.
- Figyelj, Harry... - nézek mélyen íriszeibe, amikben mély fájdalmat és félelmet látok, amit biztosra veszek, hogy az én szemeimben is felfedez. - Nem akarok kertelni, ezen a kapcsolaton már nem lehet mit kezdeni, valami mindig közbe jön, inkább hagyjuk, hogy mással legyünk boldogok és próbáljunk új életet kezdeni... - beszélek nehezen, ezek a szavak belső fájdalmat okoznak még akkor is, ha tudom, ez a helyes megoldás. - egymás nélkül - zárom le a témát, felállok a helyemről, ma már sokadjára magamhoz veszem édesapám füzetét és elé lépkedek. - Tessék - veszem le ujjamról a gyönyörű gyűrűt és oda akarnám neki adni, de nem veszi el, a kezét meg sem mozdítja.
- Megértettem, de kérlek maradjon nálad - áll fel ő is és olyan közel jön hozzám, hogy leheletünk súrolja a másik arcát. - Tudom, hogy ezzel még nincs vége - bizonygatja, ahogy eddig mindig tette, hihetetlen, hogy ennyire magabiztos és kitartó.
Nem ellenkezik, nem kapja fel a vizet, csak csalódottan néz rám, ami mindennél rosszabb. Lehet, hogy belülről tombol, ami nálam teljesen valószínű és a szívem most fáj először annyira, hogy az elviselhetetlen. Tudtam már az elején, hogy nem lesz egyszerű vele lennem, ahogy vele se nekem, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire összekuszálódik az életem.

***

Az idő rohamosan telik és már azon kapom magam, hogy 39 éves vagyok, a fiam pedig 18. Az apró ruhákat, játékokat leváltották ingekre, csőfarmernadrágokra, a csörgő tárgyak helyett pedig a telefont használják és rengeteget buliznak. Féltenem kellene őket, ami meg is történik, de bízok bennük, ahogy ők is bennem, teljességgel meg van közöttünk az összhang. Rettentő jó képű, illedelmes és bájos férfiakká cseperedtek, akikre nem is lehetnék büszkébb. Igaz, hogy az életem nem könnyű, de ők rengeteget segítenek, támogatnak és a legfontosabb, hogy nem szégyellnek. Bátran felvállalnak az utcán, vásárolnak velem és annyira okosak, mint az édesapjuk. Harry-vel tartom a kapcsolatot, de csak is kizárólag a fiúk miatt, neki is meg van az élete, boldogan él Mia-val és van egy meseszép lányuk, Amelia, aki egy évvel fiatalabb Lucas-tól és Leon-tól. Nehéz volt elengednem őt, elfogadni a történteket, de nem adtam fel, boldog vagyok még annak ellenére, hogy tizennyolc év alatt egyszer sem kezdtem új kapcsolatba. Jelen esetben úgy érzem, hogy elegek számomra a fiaim, akik igaz hamarosan kiszállnak a fészekből, de ők akkor is örökre velem lesznek. Kiköpött apjuk mind a kettő és ennek én örülök a legjobban, mivel van Harry-ből általuk egy kis darabom, akik az életet jelentik számomra. A farmról már régen visszaköltöztünk Londonba, mivel tudtam, hogy két fiúnak nem élet az élet egy távoli helyen. Szükségük van szabadságra és arra, hogy kiéljék magukat amíg lehet és ezt tapasztalatból mondom, én is azt tettem régen. Egykori legjobb barátnőm és vőlegényem nem házasodtak össze, de elmondásuk szerint boldogok, aminek csak örülni tudok, legalább ők így éreznek. Én is az vagyok, másképp és más szinten. Ahogy fiatalabb koromban elhatároztam Harry számomra a nagy ő, úgy most is ezt vallom, még akkor is, ha nem úgy tartjuk a kapcsolatot, ahogy egykor tettük. Nincs szükségem másra, ha vele nem lehetek, akkor gondolkodásmódom szerint senkivel, mert nem tudnám az illetőt úgy szeretni, ahogy ő azt akarja, Inkább nem erőltetem, minden egyszer megoldódik, csak idő kérdése. 

- Anya? - hallom meg fiaim hangját, mire elkiáltom magam, hogy a konyhában vagyok, ezáltal megtapasztalhatom pusmogásukat. 

- Mit szeretnétek? - fordulok el az ételtől nevetve és szemügyre veszem, ahogy illedelmesen, kihúzott háttal leülnek az étkezőasztalhoz és csak hallgatnak. 

Továbbra sem mondanak semmit, amit egy idő után megunok, elkap a kíváncsiság és egy székre leülve társulok hozzájuk. Figyelem, ahogy testvéreknél jellemző, hang nélküli kommunikációt folytatnak, amit nem tudok megszokni, nagyon ismerik egymást. Könyökeimet megtámasztom az asztalon, tenyerembe temetem államat és felsóhajtok. Nagy szemekkel néznek rám, majd leeresztik vállaikat, biztosra veszem, hogy bulizni akarnak, amit nem igazán szeretek, hogy csinálnak, de az a baj velem, hogy túl engedékeny vagyok. 

- Fiúk? - szólítom meg őket és hátamat a szék támlájának vetem, nem szoktak ennyi ideig teketóriázni csak hogy megkérdezzék elmehetnek-e valamerre, pedig már 18 évesek, azt csinálhatnának, amit akarnak, de tiszteletben tartják a véleményemet és engedélyemet. 

- Oké - szólal meg hamarabb Lucas, miközben testvérére pillantgat akadozva. 

Elkap a félelem, hogy csináltak vagy történt velük valami és mély levegőt véve meredten figyelem őket. Tekintetem két fiam között cikázik, akik lesütött szemmel tördelik ujjaikat, nagyon jól tudom, hogy ilyenkor aggodalmasak. 

- Nem rég beszéltünk apával és kérte, hogy jöhessenek el vacsorára, mert látni szeretne téged - folytatja Leon és egyből összeszorítja ajkait, ahogy elmondja a mondatot. 

- Mikor? - kérdezem kimérten, érzékenyen érint ez a téma, az évek alatt még egyszer sem kért tőlem Harry ilyet, ezért is lepődök meg ennyire. 

- Holnap - válaszolnak egyszerre, mire erősen összeszorítom szemeimet, nem akarom ezt. 

- Ne aggódj, mi is itt leszünk - áll fel Lucas és mellettem terem. - De, ha nem akarod, nem muszáj - simít végig kezemen és hozzám bújuk. 

- Semmi baj, Drágáim, mondjátok meg apukátoknak, hogy rendben, jöhetnek nyugodtan - erőltetek mosolyt arcomra, még annak ellenére is, hogy mindenről tudnak már sok-sok éve. 

- Biztos? - kérdezi félve Leon és akár egy kisfiú felállít helyemről és erősen hozzám bújuk. 

- Persze, hogy biztos, minden rendben - simítok végig selymes haján, miközben testvére szemibe nézek válla fölött. 

~.~.~.~

Üdvözlök Mindenkit! :)

Hihetetlen, de már csak öt rész + epilógus és vége a blognak. Már több, mint egy éve írom, kisebb-nagyobb kiesésekkel, de ez nem változtat semmin, továbbra is imádok írni. 

Köszönök nektek mindent, rettentő aranyosak és fantasztikusak vagytok, nektek köszönhető, hogy most ott tartok ahol. 

Kérlek titeket, hogy írjátok le a véleményeteket, annak ellenére is, hogy nem a leghosszabb rész, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok a legújabb alkotásomról. <3

Have a nice day: Fanny

34.rész Vége van? Ó dehogy!

" Azt hitték nem tudom meg, hogy Ana újra emlékszik. Én mindenről értesültem és az volt a legnagyobb baj, hogy egykori legjobb barátnőmre nem gondolva keresztbe tettem neki. Soha nem ártott nekem, mindig mellettem volt, amiért továbbra is hálás voltam neki, de ami egyszer az enyém volt, akkor másodjára is az enyém lett. " - Mia Steff

Az étkezőasztalnál ülünk, nagymamám finom ebédjét falatozzuk, miközben könnyed beszélgetést
folytatunk. Az asztalfőnél nagypapám, míg két oldalán felesége és én foglalok helyet, mellettem pedig Harry ízlelgeti a finom ételt. Egyik keze combomon pihen, míg szabad mancsom az övén van, amire ha ránézek elmosolyodok. Még mindig hihetetlen, hogy itt van mellettem, hozzá érhetek, láthatom és boldog lehetek, amiért a társaságomban tudhatom. Peter nem ebédel velünk, mert Moonlight-ot edzi, amiért nem lehetek neki elég hálás, már öt hónapja foglalkozik a lovammal minden rossz szó vagy jelző nélkül. Teljes lelkesedéssel gondoskodik az állatról, amíg nekem nincs rá időm.
- Mikor jönnek a fiúk? - kérdezi meg nagymamám, mikor leteszi az evőeszközt ezzel jelezve, hogy abba hagyta az evést és székében hátra dőlve rám néz.
- Nem tudom, nem mondtak időt - rántom meg a vállam és villámról számba teszem az utolsó falat húst, majd, ahogy eszembe jutnak a fiúk elmosolyodok.
- Olyan jó, hogy itt vagy, Harry - mondja mosolyogva és vőlegényemre néz, aki időközben már a támlának vetve hátát nézi arcomat, amit csak most veszek észre.
- Én is örülök és köszönöm a vendéglátást - mondja illedelmesen, beszéde annak ellenére, hogy már egy jó ideje ismeri a nagyszüleimet nem változott.
- Ugyan, Drágám, szívesen látunk - legyint a nő, mire a továbbra is evő nagypapám szorgosan bólogatni kezd.
- Amióta itt vagy, Ana olyan, mintha kicserélték volna - mondja mosolyogva a férfi és a mellettem ülő fiúra néz, de azért néhányszor engem is megillet pillantásával, mire somolyogva lehajtom a fejem. - Nem mostanában láttam ilyen boldognak - teszi hozzá, ezzel elérve, hogy kissé elpiruljak, amit magam sem értek miért történik meg, miközben minden szava igaz, tényleg rettentően boldog vagyok.
- Ezzel én is így vagyok - neveti el magát Harry és kezemet elengedve izmos karját átveti vállam felett és közelebb von magához, majd puszit nyom a hajamba.
A két felnőtt mosolyogva nézi párosunkat, majd nagymamám biccent egyet, amikor férje befejezi ebédjét, felállnak a helyükről és az edényeket, evőeszközöket összeszedve kimennek a konyhába. Halkan felsóhajtok és oldalra fordítom fejem, ezáltal láthatom Harry meseszép szemeit, amik bőszen csillognak. Kezemet felemelem és megsimogatom az arcát, mire elkapja ujjaimat és apró csókot nyom tenyerembe. Nem kellenek szavak, elég ha érintésekkel kifejezzük egymás iránt érzett szerelmünket, már annál a pontnál tartunk, hogy a szavak nem elegek. Szüntelenül nézzük egymás íriszét, a tekintetéből mindent kitudok olvasni, nem hiába szem a lélek tükre. Neki annyira tiszta lelke van, hogy egy jelentős pillantás és tudom mire gondol. Homlokát az enyémnek dönti és mosolyogva nyom egy puszit az orromra, ezelőtt nem csinálta ezt, nem rég cselekszik így, amit felettébb édes gesztusnak találok. Annyira figyelmes, tapintatos férfi és bátran ki merem jelenteni, hogy a mások által felmerült problémák nélkül minden a legnagyobb rendben lett volna a kapcsolatunk kezdetétől kezdve.
- Olyan szép vagy! - szólal meg és arcát távolabb tolja az enyémtől, miközben pillantása megváltozik, teljességgel csodálatot fedezek fel bennük.
Kijelentésére nem mondok semmit, mert erre nem lehet mit mondani, inkább ajkamat egy röpke pillanatra az övéhez érintem, de nem elég neki, így egy gyors mozdulattal elkapva a tarkómat közelebb von magához. Élvezem, ahogy ajkai kényeztetik az enyémet, ennél a pillanatnál nincs jobb. Ahogy eltávolodunk egymástól, a széket, amin ülök maga felé fordítja velem együtt, ezáltal térdeink összeérnek, de ez sem elég neki, felállít helyemről és az ölébe ültet. Fejemet széles mellkasára hajtom és hallgatom szívének egyenletes dobogását, amit minden reggel megszoktam tenni, mivel mellette ébredek és egyből fedetlen felsőtestéhez simulok. Egyszerre sóhajtunk fel, mire halkan felkuncogok, majd észre veszem, hogy karjai szorosabban vonnak testéhez.
- Bocsánat, Drágáim, de felkeltek a fiúk - hajol be mosolyogva az ajtón egyetlen nagymamám, mire bólintok egyet és lomhán állok fel vőlegényem öléből. - És, Harry, kint vár Peter - mondja még gyorsan, majd el is tűnik.
Ahogy lépkedünk ki az ebédlőből, gyors puszit nyom a számra, majd siet a bejárat felé és mikor elindulok a lépcső irányába, már csak azt hallom, hogy becsukódik az ajtó. Amint felfedezem fiaim egyre erőteljesebb sírását, gyorsabban szedem lábaimat a fokokon, mert tudom, hogy ilyenkor az a nagy baj, hogy éhesek. Amikor benyitok a kék szobába, egyből megérzem a finom baba illatot, amit annyira szeretek, majd megállok a kiságyak előtt és azon gondolkodom, hogy Leon-t vagy Lucas-t etessem meg előbb. Hangosan felsóhajtok, azt sem tudom, hogy mit csináljak, egy hét után is szokatlan ez a helyzet és az is tetőzi a dolgot, hogy ketten vannak és általában egyszerre éhesek, egyszerre kell pelenkát cserélni és egyszerre nyűgösek.
- Itt vagyok - lép be az ajtón nagymamám két cumisüveggel a kezében, mire megkönnyebbülve felsóhajtok.
- Köszönöm - hálálkodok és míg ő Lucas-hoz, addig én másik fiamhoz megyek és óvatosan, mégis sietve veszem ki az ágyból, hogy minél hamarabb megtudjam etetni.
Mind a ketten elfoglaljuk helyünket a puha fotelekben, majd mikor kezembe veszem az üveget és Leon szájához érintem, mohón kapja be, amin halkan felnevetek. Egyből szívni kezdi a cumit, pici kezét rögvest egyik ujjam köré fonja, amit mosolyogva nézek végbe, hihetetlen, hogy ilyen kicsi, mégis ennyire ragaszkodnak hozzám. Nagymamám kezében lévő másik fiam csukott szemmel eszik, ahogy öccse is, miközben édesen szuszog. Nem beszélgetünk, meg sem mukkanunk csak figyeljük a kezünkben lévő babákat, akik minden egyes percben levesznek a lábamról. Sokszor leülök az ágyuk mellé és álmodozva figyelem nyugodt pihenésüket, hallgatom halk szuszogásukat és magamba szívom finom illatukat, amit soha nem tudnék megunni. Lucas hamarabb megissza a tejet, mire nagyim feláll eddigi helyéről és beleteszi dédunokáját a kiságyba, majd gondosan betakarja.
- Lent leszek - suttogja, mire mosolyogva bólintok egyet, majd végbe nézem, ahogy óvatos mozdulatokkal távozik a szobából.
Leon is kiüríti a cumisüveget, mire leteszem a mellettem lévő asztalkára a tárgyat, majd próbálnék felállni, de nem megy, mert fiam nyűglődni kezd, nem alszik még mélyen. Simogatni kezdem arcocskáját és haját, puszit nyomok illatos bőrére, majd egy gyors mozdulattal mégis felállok és mellkasomra hajtom csöppnyi testét. Arra már rájöttem, hogy mind a ketten akkor nyugszanak meg a leghamarabb, ha ilyen pózba teszem őket és hallhatják szívem dobbanását. Van amikor énekelek nekik, de az nagyon ritka, nem igazán szeretem kiengedni a hangomat. Lassan sétálni kezdek vele, védelmezően fonom át kezeimet apró testén, arcomat fejecskéjének döntöm és dúdolni kezdek. Az ablakon halvány fény szűrődik be, mivel a sötételő nem enged neki több lehetőséget. A falakon mesefigurák díszelegnek, közöttük egy, két kép is megtalálható fiaimról. A polcokon gondosan hajtogatva sorakoznak az apró ruhák, egy másik polcon azok a dolgok, amik a pelenkázáshoz, fürdetéshez szükségesek, plüss állatok minden ponton felfedezhetőek, rengetegek kapnak a dédszüleiktől, szinte minden nap vesznek nekik valami puha játékot. Meghallom Leon egyenletes szuszogását, miközben nézelődök, majd ágya elé lépkedek és figyelmesen teszem helyére, miközben a takaróval beterítem pici lényét. Oldalra döntött fejjel nézem a két apró babát, akiket mindig csillogó szemekkel figyelek meg, teljességgel elkápráztatnak. Náluk nincsenek szebb babák, nagyobb korukban pedig nem lesz párjuk, ha édesapjuk sármját öröklik, márpedig biztosra veszem, hogy Harry génjei tobzódnak ereikben. Ízig-vérig Styles-ok lesznek, aminek vőlegényem fog a legjobban örülni, én pedig majd foghatom a fejemet, amiért hetente fogják cserélgetni a barátnőiket. Miközben ezen gondolkodom, az ajtó halkan kinyílik és megpillantok három fiút, akik nem mások, mint Niall, Liam és Zayn. Hatalmas mosollyal arcomon biccentek, hogy nyugodtan jöjjenek beljebb, mire egyből cselekednek és mind hárman átlépik a küszöböt, majd behajtják maguk mögött a faszerkezetet. Rettentően figyelnek a csendre, szinte hangtalanul lépkednek mellém és vonnak hosszas és szeretetteljes ölelésbe.
- Nagyon sok babát láttam már, de olyan szépeket, mint ők biztos nem - jelenti ki Liam halkan és közelebb merészkedik a kiságyakhoz, mire szavai hallatán bőszen elmosolyodok. - Ha felébredtek, megszeretgethetem őket? - kérdezi és csillogó szemekkel néz rám.
- Persze - válaszolok lelkesen, mire ennyi elég neki, máris folytatja fiaim megfigyelését.
- Gratulálok, Angyal! - súgja a fülembe Zayn és átöleli a derekamat, majd közelebb von magához. - Gyönyörűek - nézi szüntelenül a békésen alvó babákat, mire egyből rá nézek.
- Köszönöm - hintek egy puszit borostás arcára és figyelem elgondolkodó ábrázatát. - Nektek is nem soká lesznek ilyen törpéitek Perrie-vel - döntöm fejemet mellkasára, mire hosszasan felsóhajt, ami jelzi, hogy ő is pontosan ezen gondolkodik, amit kijelentettem.
- Remélem - mormolja a hajamba és hagy rajta egy nagy puszit, jó őket látni ennyi hosszú idő után.
- Én is megszeretgethetlek? - hallom meg Niall hangját, mire felemelem a fejem és megpillantom mosolygós arcát.
- Hiányoztál, Manó! - mormolom nyakhajlatába, mikor elengedem Zayn-t és ölelésébe férkőzök.
- Te is nekem, Ana! - válaszol és hatalmas kezével végig simít hátamon. - A fiúk pontosan olyanok lesznek, mint az apjuk - állapítja meg és oldalra fordítja fejét, hogy nézhesse a szóban forgó apróságokat.
- Én is ettől félek - nevetek fel halkan és arcomat pólójába rejtem, ezáltal érezhetem parfümjének kellemes illatát.
- Félj is - hallom meg egészen közelről Liam hangját, észre sem veszem, hogy a hátam mögé lépked és megfogja vállaimat.
Ahogy barátait, őt is megölelem, hosszasan bújok izmos testéhez, mire csendesen felsóhajt és megtámasztja állát fejem búbján. Ahogy én az övét, ő is simogatja a hátamat, annyira jó érzés, hogy itt vannak. Nagyon hiányoztak és ez a hiány azóta zaklat, amióta a születésnapom utáni reggelen elindultak Franciaországba, hogy folytathassák turnéjukat. Rettentő büszke vagyok rájuk, amiért röpke öt év alatt ennyi mindent elértek, az egész világ imádja őket és több millió embernek okoznak örömöt, de amikor elmennek és hónapokig nem látom őket, az elviselhetetlen tud lenni. Ahogy elengedjük egymást Liam-mel, társaival együtt a kiságyakhoz ballagnak és szüntelenül figyelik a mélyen alvó fiúkat.
- Még maradtok? - kérdezem, mire mind hárman rám néznek és egyszerre bólintanak. - Akkor lemegyek, ha nem gond - kezdek el az ajtó felé lépkedni, mire hirtelen elém lép Niall és komoly ábrázattal néz a szemembe. - Mi a baj? - ijedek meg és arcára simítom egyik kezemet, mire elhúzza a száját és kezét az enyémre teszi.
- Mia is velünk jött - néz egy pillanatra a padlóra, majd ismét rám és szemeiben megbánást és szégyenkezést látok.
- Semmi baj - erőltetek mosolyt arcomra, majd megpuszilom enyhén borostás pofiját, miközben elviselem átható pillantásait, majd magukra hagyom őket fiaimmal.
Lehet, hogy kijelentésem hihető volt, de ami bennem játszódik az egy cseppet sem normális. A gyomrom Niall mondta után összeszűkült és még most is így van, fogalmam sincs mit tegyek, ha meglátom egykori legjobb barátnőmet. Célszerű lenne kioktatnom, megkérdezi tőle viselkedésének okát, de ismerem már annyira, hogy tudjam, rettentő makacs és még azért sem válaszolna. El kell fogadnom, hogy itt van és minden bizonnyal Harry-hez jött, amit mosolyogva fogadnék, ha továbbra is amnéziás lennék, de nem vagyok az és elkap a féltékenység, ha arra gondolok, hogy vőlegényemet próbálja visszaszerezni. Lábaimat amilyen lassan csak lehet úgy szedem a fokok felett, miközben hallom a lány ismerős hangját, amitől a torkomba egy hatalmas gombóc keletkezik. Végtagjaim remegni kezdek, olyan, mintha rettegnék tőle, pedig nincs így csak furcsa a helyzet, hogy ennyi idő után itt van még annak ellenére is, hogy nem vagyunk már barátok. Mikor az utolsó fokra lépek, elkerekednek szemeim, ahogy hátulról megpillantom Mia-t. Derékig érő vörös haját egészen válláig levágatta, öltözködése is megváltozott, pedig külön tetszett, hogy nem hétköznapiasan használta ruháit, egyedi volt a külsője, de amit most látok a régi Mia-nak szöges ellentéte. A nappali közepén áll és lelkesen mesél valamit nagymamámnak, aki figyeli, de ábrázatát jobban megnézve nem igazán érdekelheti. Azt hittem, hogy Harry karjaiban fogom viszont látni, de örülök, hogy nincs így. Minden bizonnyal hajánál fogva rángatnám el melegebb éghajlatra, mert Harry-nek én vagyok a menyasszony, ő pedig az én vőlegényem és elhatároztam, hogy ezentúl senki nem fog érdekelni, csak is a mi boldogságunk és aki az utunkba mer állni, az nagyon megbánja. Nem vagyok birtokló típus, de az idő múltával belefáradtam, hogy mindenkinek az kell, ami számomra a legfontosabb.
- Szia, Ana! - mondja lelkesen a zöld szemű lány, hirtelen nem tudom mire vélni felettébb kedves viselkedését.
- Szia! - köszöntöm hűvösen és figyelmen kívül hagyom, hogy megakar ölelni, hátrébb lépek tőle, mire megrántja a vállát, nem igazán hatja meg cselekedetem. - Mi járatban? - érdeklődök semleges hangon és leülök nagymamám mellé, aki megfogja egyik kezemet, hogy hatással legyen rám, ha betelik a pohár és olyat akarnék csinálni, amit alapjáraton nem tennék.
Ő is helyet foglal velünk szemben, majd igazgatni kezdi bőr szoknyáját és hófehér ingét, amit csodálkozva nézek, ez nem az a Mia, akit egykor megismertem. Lábait akár egy mádám keresztezi, kezeit kecsesen teszi térdére és hatalmas szempillái mögül sandít ránk. Hátra dűlök a fotelben és farkasszemet nézek velem, valamilyen formában, de nagyon gyorsan vissza kell hoznom azt a lányt, akit annyira szerettem.
- Megnézhetem a fiaidat? - kérdezi mosolyogva, mire kiráz a hideg, még az arcán lévő vidámság is átváltott gúnnyá és nagyképűséggé.
- Nem - mondom nemes egyszerűséggel, mire szemei elkerekednek és felhorkant.
- Nagyon megváltoztál, Anastasia - vágja hozzám, mire érzem, hogy kezd betelni a pohár, de inkább nem mondok semmit csak erősebben megszorítom nagyim kezét, aki nyugtatásképp simogatni kezdi mancsomat. - Nagy képű lettél, teljességgel más vagy, mint voltál - kezdi el piszkálni a haját és mélyen néz szemeimbe, ami elég idegesítő.
- Ha ezt fogod végig csinálni, akkor már mehetsz is - mondom jelenleg higgadtan, majd felsóhajtok és nagymamámra nézek, aki elengedi a kezemet és inkább hátamat kezdi simogatni.
- Aranyos vagy, de inkább maradnék - neveti el magát és rövid haját átdobja a vállán, hogy hátára omoljanak tincsei.
- Amúgy miért vagy itt? - érdeklődök és térdeimen megtámasztva kezemet nézem lényét. - Semmi keresni valód itt - húzom el a számat, egyre jobban kezdenek belőlem kijönni a felgyülemlett érzelmek.
- Tudod miért vagyok itt? - hümmög és megmutatja hófehér fogait, ahogy önelégülten elmosolyodik, mire kíváncsian nézek rá, én is szeretném tudni miért tengeti itt nálunk az idejét. - Azért, mert terhes vagyok Harry-től és kötelessége feleségül venni - mondja vidáman, mire szám O alakot formál, szemeim kitágulnak és egy pillanatra azt hiszem, hogy rosszul hallok, mire nagyim gyors mozdulatokkal feláll helyéről és kiviharzik a nappaliból.
- Micsoda? - kérdezem suttogva és zöld szemeibe nézek, miközben érzem, hogy íriszeimet kezdik marni a könnyek és a gyomrom egy pillanat alatt az eddiginél is jobban összezsugorodik.
- Jól hallottad - fonja össze kezeit mellei alatt és akár egy rúd kihúzza magát. - Három hetes terhes vagyok - ereszti le kezeit, majd lapos hasára simítja őket.
Nem tudok mit mondani, jobb ha felállok a kanapéról és távozok a társaságából, ahogy a lépcsőn menetelek fel, érzem, hogy a könnyek egymás után cikáznak végig az arcomon, mindenem remeg a kétségbe esés, félelem és düh miatt. Nem gondoltam volna, hogy ezzel a szándékkal akar ide jönni, de úgy érzem nem tudok mit tenni. Három héttel ezelőtt még nem emlékeztem Harry-re, jogosan szeretkezhettek és foganhatott meg Mia hasában a kisbaba. Most lehet, hogy ideges vagyok, de ezt az érzelmet le kell küzdenem, csak is azért lehetek dühös, amiért le estem a lépcsőről és megfeledkeztem arról az emberről, aki a világot jelenti számomra. Akaratosan törlöm le arcomról a nedvességet és nyitom ki szobám ajtaját, majd egyből kutakodni kezdek az éjjeliszekrényemben, majd mikor megtalálom, amit annyira keresek, egyből elhagyom a helységet. Lábaimat gyorsan szedem a fokok felett, remegő végtagokkal nyitom ki a bejárati ajtót és rohanok egészen az istállóig. A hatalmas fa ajtót amilyen gyorsan csak tudom elhúzom, majd vissza zárt állapotába helyezem és elballagok Moonlight boxáig. Hiába, nem tudok nem sírni, a könnyek maguktól hagyják el szememet, azért nem is fáradozok azzal, hogy letöröljem őket. Erősen szorítom mellkasomhoz a vaskos füzetet, majd amikor meglátom gyönyörű lovamat, igaz keserűen, de elmosolyodok.
- Szia, Kislány! - szólítom meg, mire méretes fejét felemeli és a szaglászást abba hagyva nyomja puha orrát arcomhoz.
Egyik kezemben a füzetet tartom, másikkal lovamat simogatom, miközben ragaszkodóan préselődök hozzá és egyre jobban sírni kezdek. Mint, aki érzi, nógatni kezd, hogy hagyjam abba könnyeim hullatását, homlokát az enyémhez érinti és mélyen néz a szemembe. Elveszek hatalmas, barna íriszeiben, majd hangosan felsóhajtok. Elengedem vastag szőrrel fedett nyakát és elhúzom boxának ajtaját, majd mikor hátrébb araszol, belépek a szalmával terített térbe, miközben orromba szökik a megszokott ló illat. Másoknak büdös, nekem egy cseppet sem, ez nyugtat meg, ettől leszek boldog. Visszatolom a vas tákolmányt a helyére és az egyik sarokba helyet foglalva nyitom ki a meggyötört lapú naplót. Moonlight, akár egy hűséges kutya letelepedik mellém, fejét combomra hajtja, mire érzem levegővételét bőrömön. A kezemben tartott tárgy első oldalán édesapám nevét fedezem fel, amit tőle megszokott, erős betűkkel vésett egykor oda. Sírásom felerősödik, ahogy elolvasom; Christofer Moon. Hangosan veszem a levegőt, a felhők megint összecsapnak a fejem fölött, kezdek megőrülni a bennem tomboló érzelmektől. Akár egy hatalmas örvény levesznek a lábamról, minden erőt kiárasztanak belőlem, egy csődtömegnek érzem magam. Olvasni kezdem a következő oldalt, mélyen elzárkózok a világtól és csak is kizárólag édesapám szavaira koncentrálok.

2010. június 26.

Drága, Anastasia-m!

Hozzád írom ezt a naplót, mert te vagy a szemem fénye, az életet adóm és nem tudhatod, de nagyon sokat köszönhetek neked. Mindig azt mondtad, én vagyok a példaképed, ahogy ez rám is igaz a te esetedben. Teljességgel rajongok érted és ha egyszer lesz barátod, férjed, biztosra veheted, hogy soha nem fog úgy szeretni téged, ahogyan én. Emlékszem arra a napra, amikor zokogva foghattalak elsőnek a kezemben és gyönyörködhettem benned. Igaz, akkor ott volt már Bella is, de ő más... Te kicsi korodban és most is rettentő módon ragaszkodsz hozzám, ő inkább édesanyádhoz húz, ami olykor elszomorított, de utána rájöttem, hogy felesleges ilyeneken gondolkodnom, gyerek koromban én is anyukámat szerettem jobban. Te vagy a jobb kezem, annyira büszke lehetek rád, mint egy apa ereje teljéből tud a lányára, olyan vagy, akár egy angyal. Örömmel hallgatom hangod csengését, boldog nevetésed, epekedve nézem szemednek vad ragyogását és nézem azt is végbe, ahogy lassan, de biztosan felnősz és kész nővé cseperedsz. Egyre kérlek, Csillagom, maradj mindig ilyen, ha eljön az idő és felmegyek az égbe, akkor ott is bőszen mosolyogva nézhessem végig élteted menetét. Nem kell változnod, nem kell senkihez sem alkalmazkodnod, te úgy vagy jó, ahogy vagy. Kivételes, gyönyörű és bámulatos, amit nem tudok elégszer hangsúlyozni. Nagyon szeretlek, Kislá... 

Itt félbe szakad az olvasás, mivel meghallom Harry kiabálását, mire erősen lehunyom a szememet, még levegőt is félve merek venni, nem akarom, hogy megtaláljon. A virágokkal borított füzetet óvatosan összecsukom és amennyire csak lehet, a sarokba kuporodok. Szememből továbbra is potyognak a könnyek, mind édesapám hiányától és mind Mia nagy hírétől.
- Kicsim, merre vagy? - hallom egyre közelebbről a hangját és becézésétől összezsugorodik a gyomrom, nem engem kellene így szólítania. - Hát itt vagy? - hajol be hirtelen a box ajtaján és egyből elhúzza, hogy beléphessen a nagyocska helyiségbe.
- Menj innen, Harry, hagyj békén! - állok fel hirtelen, ezzel Moonlight nyugalmát megzavarva és mélyen nézek a fiú hatalmas és kétségbeesett szemeibe.
- Szépségem, mi a baj? - lépked felém tudatlan ábrázattal, de én ezzel a lendülettel a fapalánkoknak nyomódok és mintha bántani akarna, védekezően felemelem kezeimet.
- Mia a közös babátokkal várandós! - kiabálom, erősen vezetem ujjaimat a hajamba és felteszem magamban a kérdést; "vége van?", mire a tudat alattim egyből rávágja, hogy "Ó, dehogy!"

~.~.~.~

Sziasztok Angyalok! :)

Itt vagyok barátnőmnél és nincs igazán időm átnézni a részt, de holnap minden képen megteszem és kijavítom a hibákat. Remélem tetszett a mostani alkotásom, szívem szerint jó lett, de ahogy mindig, ez most is mellékes. :) 

Kérlek tieteket írjátok le a véleményeteket, számomra az a legfontosabb! <3

Puszilok Mindenkit! ^^

Have a nice day: Fanny

33.rész Csak vele

" Hogy fájt-e? Rettentően fájt, de nem mondtam semmit, hiszen tudtam, hogy az idő véges és egyszer eljön az a pillanat. A szívem összetört, amiért elveszítettem Ana-t, de ahogy Harry a lány balesete után, úgy én is belenyugodtam akkor a ténybe, hogy elvesztettem azt a személyt, akit annyira szerettem. Elfogadtam, hogy ők ketten egymásnak voltak teremtve, mindenben megegyeztek, Harry nem is találhatott volna megfelelőbb társat Anastasia-nal. " - Louis Tomlinson 

Anastasia Moon

Az emlékek villámcsapásként érnek, miközben az előttem álló, engem ölelő férfi zöld szemeibe nézek. Elmémben félélednek a szép pillanatok, amikor elsőnek találkoztunk, amikor titkoltuk egymás előtt az érzéseinket, amikor hosszú idő után megkérte, hogy legyek a barátnője, amikor rosszabb napjaimon folyamatosan mellettem volt és támogatott, amikor az óriáskeréken megkérte a kezem, amikor az első nagyobb veszekedésünk után megjelent a tornácon Mia házánál, amikor a szakításunk előtti utolsó együtt töltött nap gyanánt elvitt egy meseszép házba, amikor megtudtuk, hogy gyermekeink lesznek és könnyes szemekkel néztük a monitort és amikor másodjára is képes volt feltenni a nagy kérdést és igent mondtam neki. Mindig mellettem volt, egy pillanatra sem tántorodott el tőlem, hű társam volt, amiért nem lehetek neki elég hálás. Az is az eszembe jut, amikor anyukám, a doktor és a többiek és próbáltak meggyőzni arról, hogy én Harry-é vagyok és nem Louis-é, amit akkor nem akartam elhinni. Tényleg amnéziába estem és hat hónap kellett ahhoz, hogy visszanyerjem az emlékezetemet és amellett a fiú mellett legyek, aki mellett lennem kell. A sós könnyek folytonosan csordulnak végig az arcomon, úgy tűnik soha nem akarnak eltűnni. Erősen ölelem Harry-t és mélyen nézek íriszeibe, amik bőszen csillognak, majd észre veszem mosolyát, ami egészen szeméig felér. Majd nem kockára tettem az életemet, mivel én ettől a személytől függök, ő az életem. Nem kívánhatnék és nem is akarok nála jobb és különb férfit, mivel nincs is, hozzá senki sem ér fel. A szívem erősen zakatol, amit annyira régen nem tapasztaltam, az arcomra pír szökik átható pillantásától, a lábaim meginognak a hirtelen ért érzelmi lökettől. Minden lejátszódik bennem, minden egyes perc, óra, nap, hét és hónap, amit vele töltöttem és amit nélküle szenvedtem végig. Igaz, amnéziába voltam esve, de Louis mellett akkor is éreztem, hogy hiányzott valami és most jövök rá, hogy Harry hiányzott annyira, akire egyáltalán nem emlékeztem. 

- Annyira sajnálom, ne haragudj! - zokogok fel és arcomat ingébe rejtem, nem vagyok képes tovább a szemébe nézni, rettenetesen szégyellem magam. 

- Ana... - szólít suttogva, állam alá nyúlva felbillenti a fejem és kényszerít, hogy kezdeményezzek vele szemkontaktust. - Beteg voltál, te semmiről nem tehetsz, Szépségem - becéz, amitől átjár a melegség, olyan régen hallottam tőle ezt a szót és ez most nagy hatással van rám. - Egy pillanatra sem hibáztattalak, próbáltam elfogadni, hogy nem emlékszel rám, de most... Végre visszatért az emlékezeted és tudod ki vagyok - dönti homlokát az enyémnek, lehelete végig siklik arcomon, amitől kiráz a hideg és lassan lehunyom a szemem. 

- Nagyon szeretlek, Harry! - suttogom ajkaira és ujjaimmal megérintem puha arcát, mire akadozva kifújja a levegőt. 

- Én is téged, Egyetlenem! - mondja és mikor ránézek megsimítja az arcomat, a fülem mögé tűr egy tincset, majd nem bírom tovább, kezeimet nyaka köré fonom és ajkainkat összeillesztem. 

Ahogy ajkaink szinkronban mozognak, ahogy mellkasunk összesimul, ahogy kezeink egymás testrészét érintik, teljesen elernyedek, nincs annál jobb érzés, amikor az a férfi tart a kezei között, akit annyira szeretsz. Ujjaimat selymes hajába vezetem, majd körmeimmel hátán szántok végig, mire jól érezhetően kirázza a hideg és enyhén megharapja alsó ajkam. Ő oldalamon simít végig, majd erősebben megszorítja a derekamat, mire halkan felmordulok. Annyira vártam ezt a pillanatot, hogy a pillangóim újra felébredjenek, hogy az izmaim elgyengüljenek, hogy a fejem megbóduljon és érezzem, hogy szeretek valakit és az a valaki pontosan ezt érzi irántam. Ebben már biztos vagyok, Harry számomra a nagy Ő, közös erővel megalkottunk két fantasztikusan gyönyörű fiúcskát, akik bizonyítják szerelmünket és egymás iránti végeláthatatlan érzelmeinket. Szuszogva válunk el egymástól, homlokunkat egy pillanatra összeérintjük és jelentős pillantást váltunk, majd az ablak felé fordít, a hátam mögé áll és kezeivel körbe öleli derekamat. Állát vállamon támasztja meg és hosszan felsóhajt, miközben folyamatosan a fiainkat nézzük, a közös babáinkat. 

- Olyan hihetetlen - szólalok meg és halkan felnevetek. - Kilenc hónapon keresztül vártam arra, hogy végre a kezeim között legyenek, hogy arcocskáikra puszit adhassak, hogy ellássam őket végtelen anyai szeretettel, megvédjem őket mindentől, akár az életem árán is és tessék... Végre itt vannak, az életem részesei lettek, a legszebb kincsek, akiket valaha is kívánhatnék - mosolyodok el bágyadtan és szüntelenül nézem az aprócska testeket, akik akár hiszem, akár nem, az idő gyors múlásával felnőttek lesznek, mellettem nőnek fel, akikre büszke lehetek és majd dagadó mellkassal mondhatom, hogy igen, ők az én fiaim. 

- Lucas és Leon - mormolja a fülembe, mire oldalra fordítom a fejemet és ránézek. - Ti hárman vagytok az életem legfontosabb elemei, nélkületek egy senki lennék - mélyeszti pillantását az enyémbe, mire elmosolyodok és apró csókot hintek ajkára, amit egyből viszonoz.
- Mi négyen vagyunk egy nagy család - nézek újra a két babára, akik mozgolódni kezdenek, úgy követik egymás mozdulatát, mintha tudnák, hogy melyikőjük mire gondol.
Arcát hajamba temeti és édesen szuszog, kezei védelmezően ölelnek körbe, mire krákogást hallunk meg mellőlünk és egyszerre nézünk a hang irányába. Louis áll mellettünk, akinek tekintete mélyen az enyémbe vésődik, egy pillanatra elakad a lélegzetem és nem tudom, hogy mit mondhatnék neki. Számat kinyitom, de egyből vissza is csukom, nem tudok megszólalni, a szavak belém rekednek. Ő sem mond semmit csak mereven néz előre, majd le a földre és ezeket a cselekedeteket többször is megismétli. Harry izmai is érezhetően megfeszülnek, a levegő nem is lehetne ennél fagyosabb, kézzel fogható a feszültség. Akadozva sóhajtok egyet és lesütöm barna szemeimet, elakartam neki mondani, de nem így, ilyen körülmények között.
- Louis... - mondom szinte suttogva és nyelek egy nagyot, de szerencsémre megállít a beszédben keze felemelésével.
- Nem kell mondani semmit - mosolyodik el keserűen és közelebb lépked hozzánk, mire Harry kezei erősebben vonnak testéhez, engem pedig kiráz a hideg, mivel félek a reakciójától. - Visszajött az emlékezted, igaz? - kérdezi halkan, minden harag és gúny nélkül, mire félve bólintok egyet, de nem bírok ránézni, még jobban az engem ölelő férfi kezei közé bújok. - Ez így van rendjén - mondja egyszerűen, mire kitágult szemekkel nézek rá, nem akarom elhinni, amit mond. - A doktor is megmondta, hogy idővel visszajön és hat hónap kellett ehhez, ez is nagyon hosszú idő. Nehéz így látni titeket, de ahogy egyre több időt voltam veled, ahogy egyre közelebb kerültem hozzád, rájöttem, hogy nem vehetem át Harry helyét. Az én társaságomban nem voltál olyan boldog, mint az övében, a szemedben nem láttam azt a különleges csillogást, nem nevettél annyit, a mosolyod nem ért a szemedig és az érintéseid, szavaid... Harry-nek tudtad a legjobban kimutatni az érzelmeid, a szerelmedet és én nem ő vagyok. Elfogadom és belenyugszom, hogy ti így vagytok együtt a tökéletes páros - mutat végig rajtunk mosolyogva, miközben szavait hallva ismét kibuggyannak könnyeim és végig cikáznak az arcomon. - Többet nem állok az utatokba és Harry... - néz bandatársára és elmosolyodik, amit örömmel veszek tudomásul, olyan régen nézett így egykori legjobb barátjára. - Elnézést kérek, egy hatalmas seggfej voltam és mindig kihasználtam a helyzetet - húzza el a száját, mire barátom elenged és Louis elé lépked. - Ne haragudj, Haver! - süti le szemét, mire a göndör hajú férfi erősen magához öleli, én pedig melleim alatt összekulcsolom kezeimet és könnyes szemekkel nézem párosukat.
Majd' három év kellett ahhoz, hogy újra rátaláljanak a barátságra, elássák a csatabárdot és ismét testvéri szeretettel tekintsenek a másikra. Annyit küzdöttem, hogy helyre jöjjön a kapcsolatuk, hogy normálisan beszélgessenek egymással, de nem értem el vele semmit. Tényleg, ahogy mondják; az idő nagy úr és mindent rendbe rak. Tényleg ezt tette, összehozta ismét azt a két férfit, akik együtt lettek felnőttek, akik úgy ismerik egymást, mint a saját tenyerüket, akik között olyan szoros kapocs van, amit sok ember nem bír megérteni. És most itt vannak előttem, szorosan ölelik egymást, fátylat hintenek a múltra, elfelejtik a rosszat, ahogy Peter és én is tettem. Boldogabb nem is lehetnék, hiszen megszülettek az életem értelmei, a fiaim, visszakaptam Harry-t, ő pedig a legjobb barátját. Ujjaimmal eltávolítom arcomról a hatalmas könnyeket és bőszen mosolyogva nézem őket, hirtelen kicsi gyerekekké vállnak, akik jobban ragaszkodnak a legjobb barátjukhoz, mint az este ágyban mellettük helyet foglaló és megvédő plüss macihoz.
- Felejtsünk el mindent - mondja Harry mosolyogva és megveregeti barátja vállát, amikor elválnak egymástól, mire a kék szemű fiú bólint egy nagyot és kezet fognak. - Örülök, hogy ismét a legjobb barátom vagy - teszi hozzá, mire Louis arc mimikája megváltozik, teljességgel elérzékenyül.
- Én is, Hazza - helyesel és az ablakhoz lép, közvetlen mellém. - Meseszép babákat hoztatok össze - néz rám mosolyogva, mire nem bírom tovább és izmos kezei közé férkőzök.
Igaz, nem szerettem úgy, ahogy azt kellett volna, mivel beteg voltam, de egy részem érezte, hogy nem hozzá tartozom. Vigyázott rám, törődött velem, minden mozdulatomat leste, amikor velem volt, de ahogy elmondta, nem voltam belé szerelmes. Mégis szégyellem magam, amiért egy ilyen aranyos és figyelmes fiúval úgy bántam. Pólójába rejtem arcomat és halkan sírdogálok, miközben köntössel fedett hátamon kezeivel végig szánt, amitől egy minimális szinten megnyugszom.
- Ne haragudj - dörmögöm, mire felsóhajt és államnál fogva felemeli a fejem, amit nem akarok, nincs erőm a szemébe nézni.
- Nem haragszom, Angyal - mosolyodik el bágyadtan és egy rakoncátlan tincset elsöpör az arcomból. - Az érzéseidnek nem tudok parancsolni, neked Harry mellett van a helyed - néz egy pillanatra barátjára a fejem fölött, majd puszit nyom a homlokomra.
- Köszönöm - pipiskedek fel és óvatos puszit nyomok az arcára. - Mindet köszönök neked, Louis - mélyesztem pillantásomat az övébe, mire elmosolyodik, ami nem őszinte, de valamilyen szinte meggyőz vele.
- Gyertek, itt van Eleanor és Gemma, nem rég érkeztek - beszél ezúttal mind a kettőnkhöz és Harry mellé irányít, aki egyből átfonja kezét a derekamon.
Egy utolsó pillantást vetek Leon-ra és Lucas-ra, akik mélyen alszanak és azt sem tudják, hogy hol vannak, még annyira picik. Lábaimat nehezen szedem, minden porcikám fáj, amit a két férfi figyelembe vesz és amíg én nehezen ballagok mellettük, addig halkan beszélgetnek. Én csak hallgatom őket, meg sem szólalok, jobb így, legalább mindent letudnak rendezni egymás között.
Ahogy a kórtermembe érünk, egyből mosoly kerekedik arcomra, ahogy megpillantom a két lányt, akik már annyit segítettek nekem. A lépcsőről való lezuhanásom után minden nap felhívtak, érdeklődtek felőlem, olykor el is jöttek a farmra és támogattak. Elsőnek rettentő furcsa volt, hogy El is ennyire ragaszkodott hozzám, mivel sokáig volt együtt Lou-val és akkor én léptem a helyére, de nem mondott semmit. A két lány teljességgel átvette Mia helyét, akire nagyon sokat gondolok, de már elkönyveltem magamban, hogy elveszítettem. Hiába küzdenék, hiába harcolnék a barátságáért, már semmi nem lenne olyan, mint régen.
- Sziasztok! - üdvözlöm őket és elébük lépkedek, ami nem megy a legegyszerűbben, de sikerül és mind a két lányt a kezeim közé tudom zárni.
Óvatosan leülök az ágyra, mire Gemma mellém szegődik és akár egy kislány hozzám bújuk. Teljesen egyformák az öccsével, le sem tagadhatnák egymást. Átvetem kezemet válla fölött és bár ő az idősebb, most úgy érzem, mintha én lennék az és vigasztalnám a nem létező húgomat. Mindenki helyet foglal valahol és beszélgetésbe kezdünk, mindannyian mesélünk valamit, más-más témákat hozunk fel és rájövök, hogy nekik köszönhetően sokkal gyorsabban telik az idő és már azon kapom magam, hogy az ajtó kinyílik és megjelennek a kisfiaim, akik minden bizonnyal már éhesek.
Mivel a két lány még nem látta őket, egyből megrohamozzák a fekvőhelyüket és álmodozva nézik őket. Gem egyből képeket kezd el készíteni, hatalmas mosoly ékeskedik az arcán, ahogy Eleanor-nak is.
- Annyira aranyosak - szólal meg a barna, hosszú hajú lány és rám néz, de nem sok időre, utána ismét a babáknak szenteli magát.
- A keresztfiaim - mondja suttogva Gemma, majd testvére mellé szegődik és erősen megöleli. - Gratulálok, Harry! - néz fel öccsére, aki csókot hint a homlokára és aranyosan mosolyog rá.
- Én is gratulálok, gyönyörű fiaid vannak! - lép oda hozzá El is és ő is megöleli barátomat.
- Köszönöm! - mondja Harry halkan, miközben folyamatosan gyermekeit nézi.
Engem is megölelgetnek, majd nagyszüleim és Louis társaságában kimennek a helységből, egyedül Harry marad bent velem és a fiaimat hozó ápolónő. Kedvesen mosolyogva kezembe adja Leon-t, majd egyből etetni kezdem és nem foglalkozok azzal, hogy az ágy előtt álló férfi folyamatosan engem néz.
- Ne haragudjon, oda adná Lucas-t a vőlegényemnek? - kérdezem szerényen a rózsaszín ruhában dolgozó nőtől, aki kedvesen mosolyogva bólint egyet és a férfi kezébe adja a csöppséget.
- Köszönöm - mondja Harry megilletődve és akár egy porcelánt, úgy fogja fiát, amin jót mosolygok.
- Magukra hagyom önöket, jelezzen, ha elvihetem a babákat - mondja a szőke hajú ápolónő, mire kijelentésére mosolyogva reagálok, majd távozik a kórteremből.
Figyelem, ahogy a velem lévő személy folyamatosan a kezében lévő babát nézi, ahogy arcán levakarhatatlan mosoly csücsül és ahogy a kezében lévő fiúcska arcát és apró kezét simogatja. Tisztán látszódik rajta, hogy mennyire furcsa neki ez a helyzet és bár nem elsőnek látom és fogom kezemben a fiúkat, nekem is az és hihetetlen, hogy ők vannak nekem. A kezemben lévő Leon-ra nézek, aki aranyosan eszik és csak ekkor veszem észre, hogy apró kezecskéjét mutatóujjam köré kulcsolta. Elmélázva nézem hibátlan arcát, nagy haját és apró testét, ami elveszik kezem között. Annyira picik, nem tudnak semmiről, én mégis tudom azt, hogy hamarosan megnőnek, óvodások, iskolások lesznek, majd felnőttek, akikre annyira büszke lehetek, mint anya a gyermekeire. Minden erőmmel azon leszek, hogy tisztességes férfiakat faragjak belőlük, akikben nem fogok csalódni, akiket rettentően szerethetek és védhetek. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy 21 évesen ők lesznek nekem, ennek ellenére én vagyok a világ legboldogabb nője.
- Honnan tudod, hogy ki Lucas és ki Leon? - kérdezi Harry szinte suttogva, mire felkapom a fejem, de ő nem néz rám, továbbra is fiát nézi.
- Leon-nak hosszabb a haja, Lucas pedig egy kicsivel kisebb, mint a bátyja - mondom mosolyogva, mire szavaim hallatán végül rám néz és ő is elmosolyodik.
- Nagyon megnézted őket - nevet fel halkan, mire megrántom a vállamat, ez természetes, minden porcikájuk érdekel. - Szóval ő az idősebb? - néz a kezében lévő, édesen alvó fiúcskára, mire bólintok.
- Két perccel hamarabb született - vázolom és után ismét csendben maradunk, nem kellennek szavak ahhoz, hogy tudjuk, boldogok vagyunk.

***

Egy hét telt el, már haza jöhettünk a kórházból, azáltal megtehetem azt, hogy a számomra oly' fontos férfival sétáljak a farm környékén és ujjaimat az övéi köré fonjam. Narancssárga ruhám alját lebegteti a lágy, nyári szellő, szandálban lévő lábamat simogatja a hűvös fű, a Nap erősen veri fényét ránk, csend van, ami pótolhatatlan. Fejemet Harry vállának döntöm és így ballagok tovább mellette, mire fél szemmel rám néz és elmosolyodik. Annyira jól érzem magam vele, úgy érzem, mintha egy tizenöt éves tinédzser lennék. Az arcom sokszor pírba borul, a szívem erősen kalapál, a hasam bizsereg, olykor nem tudok megszólalni és mikor a velem lévő férfi becéz vagy hozzám ér, a lábam egyből meginog. Egy kavicsos útra térünk, ami mentén hatalmas barackfák sorakoznak, méhek duruzsolnak körülöttünk, a virágok illata belengi az egész környéket, a távolból lovak nyerítésé halljuk. Annyira nyugodt minden és bár már sokszor megjártam ezt az utat, vele másabb. 

- Olyan jó itt lenni - szólal meg Harry és mély levegőt vesz, mire elmosolyodok, jó hallani, hogy így vélekedik az otthonomról. 

- Akkor nem bánod, hogy két hétre ott hagytad a turnét? - teszem fel a kérdést, mire lenéz rám, majd szabad kezével megsimogatja az arcom. 

- Fontosak a rajongók, de nekem már itt a családom, akik még fontosabbak - mondja bizalmasan, mintha valaki meghallaná, mire megállok és csodálattal nézek rá. - Miattatok az összes turnét lemondanám, nekem ti vagytok a mindeneim - beszél tovább, majd egy forró csókot hint a homlokomra, mire lehunyom a szememet. 

- Annyira jó ezt hallani - nézek bele ragyogó szemeibe, átfonom kezeimet a nyakán és közelebb húzom magamhoz. - Szeretlek, Harry! - döntöm homlokomat az övének és felsóhajtok. 

- Én is téged, Ana! - válaszol mosolyogva, majd kezei közé veszi az enyémet és puszit nyomna a tenyerembe, de megakad. - Viseled? - kérdezi hüledezve és szüntelenül azt a gyűrűt nézi, amivel megkérte a kezem, mire oldalra döntöm a fejemet és szabad kezemmel eligazítom göndör haját. 

- A vőlegényem vagy, persze, hogy viselem - vezetem ujjaimat arcára és ott is hagyom. - Nem vágyok másra csak arra, hogy a feleséged legyek - mormolom ajkaira, mire egy hirtelen mozdulattal összeérinti szánkat. 

Órák hosszat vagyunk távol a háztól, jókat nevetünk, személyes és egyéb dolgokról beszélgetünk, olyan dolgokat mondunk el egymásnak, amiket még eddig soha, mindig megtudunk valami újat a másikról. Amíg vele vagyok nem tudok mást csinálni csak mosolyogni, rettentően szeretni és minden gondot elfelejteni. Nekem ő a gyógyszerem, ha mellettem van semmi rossz nem érhet. A napsugarak a horizont végét súrolják, a szél egyre jobban fúj, az égen hatalmas fekete fellegek gyülekeznek, mi mégis gondtalanul sétálgatunk összebújva. Nem zavar bennünket, hogy bármikor elkezdhet esni az eső, hogy bőrig ázhatunk, csak egymásra tudunk koncentrálni. A madarak csicsergése megszűnik, a lovak nyerítését sem halljuk, nagypapám minden bizonnyal bevitte őket a helyükre nehogy megázzanak és megfázzanak. Harry egy gyors mozdulattal megáll, lehajol, majd felemelkedik egy rózsaszín virággal, amit mosolyogva tűz a hajamba. Elnevetem magam gesztusán, annyira aranyos és figyelmes, nála tökéletesebb ember tényleg nincsen. Csókok, ölelések, szép szavak sokasága történik meg az együtt töltött idő alatt, annyira hiányzott ez, hogy csak ketten legyünk, elzárkózva a világtól. 

- Virágot a virágnak - mondja, mikor már a harmadik illatos növényt illeszti összefont hajamba, olyan akár egy gondtalan kisfiú. 

- Köszönöm - nézek piros arccal a szemébe, hiába ismerem lassan négy éve, mindig zavarba tud hozni, főleg az ilyen megjelenésivel.

- She's been my queen

Since we were sixteen

We want the same things,

We dream the same dreams,

Alright - énekli halkan, mélyen a szemembe néz, mire csak bőszen mosolyogni tudok, annyira szeretem, amikor énekel.

- Everybody wanna steal my girl

Evereybody wanna take her heart away

Couple billion in the whole wide world

Find another one 'cause she belongs to me - folytatja és homlokát az enyémnek dönti, csodálattal hallgatom tovább gyönyörű hangját, mire az ég dörren egy hatalmasat és elkezd szakadni az eső.

Nem foglalkozik vele, a kezei közé kap és hangosan énekelve pörgetni kezd, miközben boldogan nevetek és körül ölelem a nyakát. Néhány fordulat után lábaim ismét a talajt érintik, arcomat az égnek emelem és élvezem, ahogy a hideg cseppek áztatják bőrömet, majd Harry megfogja az arcomat és kérlel, hogy nézzek a szemébe.

- Azaz egyik álmom, hogy életem szerelmével csókolózzak az esőben - mosolyodik el és mondatára reagálni sem tudok, ajkai az enyémen landolnak, ezzel elkönyvelve, hogy teljesítem az egyik kívánságát. 

~.~.~.~

Sziasztok!^^ 
Tudom, hogy kedden hoztam részt, de muszáj ezt feltennem, hogy úgy jöjjön ki az ütem, minden hétvégén legyenek friss részek. Remélem nem bánjátok. 

Nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat, örömmel veszem észre, hogy egyre többen írjátok le a véleményeteket, aminek rettentően örülök. <3

Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok nektek és sok locsolót holnapra! :)

Have a nice day: Fanny