39.rész Hidd el, jobb lesz

" Elmondhatatlanul rossz volt, nem akartam elhinni, de apa semmiben nem volt hibás, az engem világra hozó nőt okoltam mindenért. Teljes szívemből gyűlöltem és minden bizonnyal azt hitte, hogy a titok kiderülte után Harry-t nem fogom az édesapámnak tekinteni. Nagyot tévedett, azután jobban szerettem, mint valaha. " - Amelia Styles

Anastasia Moon

Megszeppenve nézek Harry szemeibe, amikor egy kicsit hátrál tőlem, íriszei szinte ragyognak és élénkebb zöld színt vesznek fel. Erősebben szorítom kezét, mondhatni már görcsösen, hihetetlen, hogy feltettem neki ezt a kérdést, de nem tehetek semmit, nagyon szeretem. Még mindig nem bírom felfogni, hogy itt vagyok és Louis által küldött nekem egy levelet, amiben meghívott vacsorára. A hangulatban, a díszekben és a tárgyakban rejlő ezernyi figyelmesség levesz a lábamról, annyira aranyos gesztus tőle. Talán még ennyire soha nem vert a szívem, mint most és a pillangóim is oly' erővel verdesik a hasfalamat, hogy félő, kiszakad. Az engem ölelő férfi ujjai felvándorolnak arcomhoz, amire lágy érintéseket mér, mire arcomra levakarhatatlan mosoly szökik.
- Annyira szeretlek - duruzsolja halkan és nyakamhoz hajolva édes puszit ad rá.
- Én is téged - válaszolok az övéhez hasonló hangszínben és mind két kezemet a mellkasára simítom. - Mindennél jobban szeretlek, Harry - vésem tekintetemet az övébe, majd megpuszilom puha arcát.
- El sem tudod hinni, hogy mióta várok erre az egy mondatra - sóhajt fel, majd ismét kezei közé zár, erősen von testéhez.
- De tudom, tizenhét éve - mormolom felsőjébe és szeretetteljesen ölelem derekát. - Én is nagyon sokáig vártam erre a pillanatra - kuncogom el magam és egy hirtelen mozdulattal puszit nyomok a füle mögé, amitől érezhetően kirázza a hideg.
- Most minden más lesz - néz ismét barna szemeimbe, hangja komoly lesz. - Senki és semmi nem állhat közénk és nem leszek többet balfácán, mindent megteszek, hogy visszanyerjem a bizalmadat - bizonygatja, hangja egészen halk, mégis erőteljes, amit a csendes ház kelt ilyenné.
- Harry... - vezetem mind két kezemet arcára és halványan elmosolyodok. - Nem kell visszanyerned a bizalmamat, soha nem veszítetted el, mindig is hatalmas személy voltál a szememben. Ismerlek, mint a tenyeremet, minden apró kis rezdülésedből tudom, hogy mit akarsz és ezek a cselekedetek mind-mind szeretetteljes gesztusok - döntöm egy pillanatra homlokomat az övének, miközben tekintetem mélyen vésődik az övébe. - Fantasztikus férfi, apuka vagy, akire mindenki büszke és nem mellesleg hű társam, életem szerelme, akinél jobbat nem is kívánhatnék. Számomra úgy vagy tökéletes, ahogy vagy, nem kell változnod - közlöm vele szerelmes hangon, miközben elgyengült ábrázatát figyelem, szinte a kezeim közé omlik.
- Hihetetlen vagy - mondja kis idő hallgatás után, mire jókedvűen felnevetek. - Tényleg olyan vagy, akár egy angyal, nálad tökéletesebb nőt keresve sem találtam volna, Szépségem - mormolja ajkaimra, majd szánk összetalálkozik, rövid, de annál szerelmesebb és forróbb csókba fonódnak.
Az étkezőasztalnál ülve csendesen vacsorázunk, jelentős pillantásokat váltunk, amiben minden érzelem, gondolat benne van. Miközben falatozom az élet, rejtett mosollyal és csillogó szemekkel kémlelem a gyertyákat és a rózsaszirmokat, amik a padlót borítják el. Ahogy befejezem az étkezést és leteszem az evőeszközt, kezembe veszem a boros poharamat és hátamat a szék támlájának vetem. Annyira mesés vele lenni, nem kell kerülnöm a közelségét, nem kell attól tartanom, hogy elszeretem mástól, megzavarom a magánéletét, mert így nekünk, közösen van magánéletünk, egy nagy erővel bíró, elképzelhetetlen szerelmi történet, amit más nem ért csak mi. Az évek során annyira összecsiszolódtunk, hogy senki sem tudná kiűzni belőlünk az egymás iránt táplált érzelmeket és ezt az elmúlt tizenhét év is szögesen bizonyítja. Kibírtuk, nehezen, de elviseltük egymás nélkül a mindennapokat, de a sors rettentően azt akarja, hogy együtt legyünk és a legnagyobb örömmel teszünk neki eleget. Minden kezd helyre rázódni, egyedül egy probléma van a hátunk mögött, ami hatalmas, de tudom, hogy képesek leszünk megoldani. És ez a nagy baj, azaz, hogy elmondjuk Amelia-nak az igazat. Megígértem Harry-nek, hogy segítek és ehhez tartva magam minden perceben azon gondolkodom hogy hozzam a legjobb döntést annak érdekében, hogy ne törjem össze a lányt, még ennél is jobban, akit gyermekemként szeretek. Ő és két fiam között nincs különbség, úgy érzem, hogy ha Harry ennyire tudja szeretni annak ellenére, hogy nem a vér szerinti lány, akkor én is megtehetem, sőt, még akkor is így lenne, ha barátom igazi lányának a címét viselné. Pólyás baba kora óta ismerem, rettentően hozzám nőtt és az édesanyja hibája által nem fogom magamtól ellökni, minden erőmmel azon leszek, hogy megtartsam a bizalmát és szeretetét.
- Mi a baj? - érzem meg kezemen az előttem ülő férfi meleg tenyerét, mire szaporán pislogni kezdek és elmosolyodva nézek rá.
- Semmi csak elgondolkodtam egy kicsit - rántom meg a vállamat, nem akarom felhozni a fejemben lejátszódó témát, mert azzal elvenném a kedvét és azt nem akarom.
- Min? - feszegeti tovább a témát, mire feladóan felsóhajtok és leteszem kezemből a poharat.
- Amelia-n - sütöm le szememet, tényleg nem akarok erről beszélni, annyira örülök, hogy ilyen meghitt hangulat kerít körbe minket.
- Ana - áll fel helyéről, hangja megváltozik, mire elkap a bűntudat, amiért ilyen könnyen hagytam, hogy feltevődjön ez a beszélgetés. - Ne őrlődj rajta, megfogjuk oldani, a lányom erős és úgy gondolom, hogy van már olyan nagy, hogy megértse az egész helyzetet - mondja lágy, mégis bánatos hangon, miközben leguggol elém és mind a két kezemet megfogja.
- Hívd ide! - mondom hirtelen, amivel magamat is meglepem, nem hogy Harry-t.
- Tessék? - kérdez vissza hatalmas szemekkel és felemelkedve néz tovább engem.
- Hívd el ide, így is-úgy is meg kell tudnia az igazat, minél tovább halogatjuk, annál rosszabb lesz - állok fel én is és vállait megfogva szelíden meresztem rá szemeimet. - Bízz bennem, hidd el, neked is jobb lesz, ha nem kell tovább titkolóznod - küldök felé biztató mosolyt, ezáltal elérem, hogy elgondolkodjon.
Kezeim leperegnek széles válláról, amikor eltávozik a közelemből és kimegy a konyhából. Nem megyek utána, tudom, hogy egy kicsit egyedül akar lenni, ezért visszaülök a helyemre és várom, hogy visszatérjen. A gondolkodásom megváltozik, talán nem volt hiba felhozni ezt a témát, mert ezáltal ő is és én is megszabadulhatok ettől a tehertől, amit a titok rakott ránk. Amelia okos lány, megfogja érteni édesapja helyzetét, nem fogja hibáztatni, mert annál sokkal jobban szereti és tiszteli. Nekem sem lenne könnyű, ha megtudnám a csúnya igazságot, hogy azaz ember, akit születésem óta apukámként ismerek, mégsem az. Hatalmas lelki sérelem lesz neki, de nem fogom hagyni sem én, sem Harry, hogy összeessen, a kettőnk szeretetével megakadályozzuk, hogy a földre kerüljön. Kezeimet összefonom magam előtt és elgondolkodva figyelem az asztalon éppen hogy pislákoló gyertya lángot, ami hamarosan elfog aludni. Egyszer csak ismét megpillantom barátomat, akinek arca gondterhelt, szemei bánatosan néznek rám, majd csak azt veszem észre, hogy hirtelen mellettem terem, felállít a székről és erősen magához von. Nagyot sóhajtva lehunyom a szememet, óvatosan simogatom göndör haját, próbálom azt sugallni felé, hogy én itt vagyok, rám számíthat.
- Fél óra és itt lesz - mondja halkan, elakarok tőle távolodni, hogy nézhessem az arcát, de nem engedi, erősen öleli derekamat. - Félek - vallja be, amit nem hiába érez, egyáltalán nincs könnyű helyzetben, lánya a tét, akit semmi pénzért nem akar elveszíteni.
- Drágám - tolom el testemtől és kezeim közé fogom az arcát. - Semmi baj nem lesz, Amelia nagy már, tizenhét éves, érett nő, aki minden bizonnyal Mia-t fogja okolni és nem téged - puszilom meg selymes arcát, mire egy pillanatra lehunyja szemeit. - Ez egyáltalán nem a te hibád, az érzéseid az első pillanattól kezdve az utolsóig erősek lesznek, rettentően szereted, ő a lányod még akkor is, ha nem tőled van. Hozzád nőtt, felnéz rád, imád és nem mellesleg te vagy rajtam kívül az egyetlen támasza. Szüksége van rád, Harry. Nem szabad félned, hinned kell az igazadban! - beszélek neki halkan, mégis tele érzelemmel, meg kell nyugodnia, ilyen állapotban nem állhat a lánya elé.
- Nagyon szeretlek, Anastasia - nyom édes puszit ajkaimra, nyakhajlatomba, majd ismét hozzám bújik és szinte menedéket keres kezeim között.
- Én is téged - súgom a fülébe és ujjaimmal hátát kezdem simogatni.
Az idő telik, a nappaliban ülünk a kanapén és csendben fogjuk egymás kezét. Egyedül a néma csendet halljuk, nem beszélgetünk, csak gesztusaimmal mutatom felé, hogy nem lesz semmi baj. Akár egy kislány, kezei közé férkőzök, hosszú karjaival átfogja lényemet és puszikkal halmozza el fejem búbját. Mélyet sóhajtok, amikor a csengő hangosan hasít a némaságba, egy pillanatra erősen lehunyom szemeimet, majd erőt veszek magamon és Harry-től elszakadva az ajtó felé sétálok. Csiga lassúsággal nyitom ki a faszerkezetet, mosolyt erőltetek ajkaimra és a legboldogabb hangszínemet veszem elő.
- Szia, Csillagom! - üdvözlöm az ajtóban álló angyalra hasonlító leányzót, akinek kikerekednek szemei, amikor meglát.
- Ana! - kiáltja és kezeim közé ugrik, amitől arcomra tényleg őszinte mosoly szökik, annyira jól esik, amikor magamhoz vonhatom apró testét. - Hogy-hogy itt vagy? - kérdezi meglepetten, hatalmas mosollyal, miközben átlépi a küszöböt.
- Apukád hívott vacsorára - mondom somolyogva, valamiért nem esik nehezemre jókedvűen beszélgetni vele, amit csak is erőt adó kisugárzása okoz.
- Újra együtt vagytok? - néz rám nagy szemekkel, minden mozdulatában megállva. - Mondd, hogy igen! - vesz fel esdeklő hangszínt, amitől halkan felnevetek.
- Igen, újra megpróbáljuk - kezdek el szaporán bólogatni, mire ismételten kezeim között tudom és talán sokkal erősebben ölel, mint az előbb.
- Annyira boldog vagyok - távolodik el tőlem, szemei könnybe lábadnak, amit nem tudok mire vélni, azért adok neki egy szeretetteljes puszit, amitől csak rosszabb irányba viszem a helyzetet. - Nagyon szeretlek - mondja egészen halkan, lehajtja a fejét, olyan, mintha szégyellné magát.
- Én is téged, Drágám, olyan vagy számomra, mint a fiaim, lányomként szeretlek - húzom magamhoz, csókot hintek a homlokára és amikor észreveszem, hogy vállai erősen rázkódnak, teljesen átölelem és selymes hajzuhatagát simítva próbálom nyugtatni.
Vállát átkarolva vezetem a nappali felé, ahol édesapja térdére támaszkodva, mereven előre nézve vár minket. Amint meghallja lánya szipogását felkapja a fejét és meglepetten nézi párosunkat. Lábait gyorsan szedve környékez meg minket, Amelia-t egyből mellkasára vonja, miközben felsóhajt és lehunyja a szemét. Hosszú perceken át figyelem őket, a gondolataim szárnyalnak, ami közben rájövök, hogy ennek a lánynak Harry-nél nem is lehetne jobb apukája. Az enyém is ilyen volt, mindig mellettem volt, de sajnos a sors elvette tőlem, titkolta a betegségét, de bízom abban, hogy nekik sok idejük van még arra, hogy legyenek egymásnak. Követem őket, amikor elindulnak a kanapé felé, de nem zavarom meg őket, velük szembe leülök az egyik fotelbe. Továbbra sem engedik el egymást, annyira ragaszkodnak egymáshoz, hogy azt titkolni sem tudnák, olyan erős és töretlen kapocs van közöttük, ami fiam és én köztem is születésük óta meg van.
- Mi a baj, Szépségem? - kérdezi Harry a lányát, aki sír és meg sem szólal, ha előre tudtam volna, hogy ilyen érzelmeket váltok ki belőle, akkor nem mondtam volna egy árva szót sem.
Tudatnom kellett volna magam arról, hogy elhagyta az édesanya és a legkisebb felé irányított gesztus is kikövetelheti a könnyeit. Rettentő gyengeség uralja jelen pillanatban, de nem tudtam mit tenni, amikor kimondta, hogy szeret, egyszeriben nekem is elszállt az erőm. Meggondolatlan cselekedetet hajtottam végre, de hiába, ha szeretem, kötelességemnek érzem a tudatára adni.
- Ana mondott valamit és meghatódtam - mosolyodik el, miközben kislányhoz hasonlóan lapul édesapja mellkasához. - Nincs semmi baj - teszi hozzá, amivel eléri, hogy leessen a kő a szívemről és ne hibáztassam magam.
- Most már mindent értek - puszilja meg Harry a kezei között lévő lányt, miközben aranyosan rám mosolyog, ami jelzi, hogy tudja mit mondtam.
- Miért hívtál ide, nem akarlak zavarni titeket - szakad el apukájától Amelia és mind a kettőnkre néz, de szavait a társaságunk egyetlen férfi tagjának szánja.
Harry láthatóan teljes testében megfeszül, nagyot nyel és a segítségére akarok lenni, de nekem sincs bátorságom megszólalni. Amikor kijelentettem, hogy hívja ide, akkor a gyomrom nem szűkült össze borsónyi nagyságúra és nem vettem nehezen a levegőt úgy, mint most. Hirtelen felindulásból mondtam azt amit, de hiába, már itt van Amelia, nem zavarhatjuk össze még ennél is jobban, joga van tudni az igazat. Az előttem ülő férfival hangtalan kommunikációt váltunk és ezáltal erőt kell vennem magamon, mert nekem kell beszélni. Megköszörülöm a torkomat, a gondolataimat sorba teszem, a legkomolyabban és határozottabban kell belekezdenem.
- Nagyon figyelj rám, Drágám, fontos dolgot szeretnék neked mondani - kezdek bele monológomba, miközben hangosan felsóhajtok, rettentő nehéz használnom a szavakat. - Leszögezem, hogy édesapádat egy pillanatig se hibáztasd, ő is csak tegnap tudta meg az igazat. Nagyon szeret téged történjen bármi, ő az egyetlen pont az életedben, akire bármikor számíthatsz, soha nem ítél el és míg világ a világ a lánya leszel - beszédem hallatán a lány szemei egyre nagyobbak lesznek, döbbenten simul Harry-hez, míg ő elgondolkodva, félve néz engem szüntelenül. - Nem akarlak anyukád ellen beszélni, hiszen ő hozott a világra, de az ilyen anyuka, mint a tiéd, soha nem volt az. Én Lucas-ért és Leon-ért tűzbe tenném a kezem, nélkülük egy senki lennék és amióta vannak nekem minden teljesen más. Lehet, hogy fiatal voltam, amikor megtudtam, hogy ők már a hasamban vannak, de a legnagyobb örömmel váltam meg a bulizástól, az örökös csavargástól, mert bár ők még akkor nem születtek meg, elkapott az anyai ösztön és már akkor is a legjobbat akartam nekik. Utána te is az életem részese lettél, születésed után néhány órával már a kezemben foghattalak, ott voltam amikor megtanultál járni, amikor kimondtad az első szavad, láthattalak felcseperedni és most itt ülsz előttem, kész nő vagy, akire apukáddal együtt rettentő büszke vagyok. Ahogy a fiaim, te is megváltoztattad az életemet, olyan, mintha te is az enyém lennél és amikor sírva felhívsz vagy átjössz hozzám, mert bánatos vagy egy fiú vagy az iskola miatt, a szívem szakad meg, mert rettentő erős vagy és nem bírom elviselni, amikor szomorú vagy - a hangom megakad, könnyeim patakokban gördülnek végig az arcomon, Harry is a szemeit törölgeti, ahogy Amelia is, lassan már annyira sír, hogy nem kap levegőt, amire az is rátesz egy lapáttal, hogy apukája felsőjébe nyomja arcát. - Tudom, hogy ennek nincs köze, ahhoz a tényhez, amit elakarok mondani, de tudatni akartam veled, hogy én is itt vagyok neked, mindig is voltam és leszek is. A lányom vagy - közlöm vele magabiztosan, mire felkapja a fejét és hatalmas, könnyes szemeit az enyémekbe fúrja, ezáltal, ha ez lehetséges, sírása még erőteljesebb lesz. - Most tényleg nagyon figyelj rám, Amelia - nyelek egy nagyot, mielőtt elmondom a lényeget, itt kellene átvennie a szót barátomnak, de nem teszi meg, tekintetéből kiolvasom, hogy nincs hozzá bátorsága. - Harry nem az édesapád - mondom ki nehezen és megtörten, amit a lány szemében látok, soha nem akartam megtapasztalni.
- Tessék? - kérdez vissza szinte suttogva, hol rám, hol édesapjára néz, aki meredten figyeli egyetlen lányát, miközben folytonosan tördeli ujjait.
- Kicsim...én - kezdene bele Harry, de a mellette ülő lány nem engedi neki, erősen hozzábújik, lehunyja szemeit, amit hatalmas mosollyal fogadok, nagyon reméltem, hogy így fog reagálni és nem akad ki.
- Nagyon szeretlek apa! Nem érdekel, hogy nem vagy a vér szerinti apukám, mindent neked köszönhetek, téged szeretlek a világon a legjobban! - duruzsolja, ezáltal a férfi hangosan felsóhajt és fejét lányáéra hajtja, miközben felém fordulva eltátog egy köszönömöt.

~.~.~.~

Üdv Drága Olvasóim! :)

Nagyon-nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett várni a részre, nem mellesleg, hogy ez az utolsó előtti, amit illő lett volna időben feltennem. Próbáltam úgy és annyit írni, hogy kiengeszteljelek titeket, bízom benne, hogy sikerült. 

Légyszíves írjátok le a véleményeteket, minden alkalommal örömmel olvasom a gondolataitokat. <3 

Vigyázzatok magatokra, és próbáljátok meg túlélni ezt a néhány hetet, sajnos nekem még három tantárgyból kis érettségit kell írnom és hátra van még egy nagyon kemény edzőtáborom. :/ A nyolcadikosoknak pedig azt üzenem, hogy élvezzétek ki a maradék időt az osztályotokkal, a felsőbb évek nem lesznek olyan jók, mint a mostaniak. Volt és van lehetőségem megtapasztalni. :) 

Have a nice day: Fanny

Hír

Sziasztok Drágáim! :3

Nagyon sajnálom, de valószínűleg hétvégén nem tudok új résszel előrukkolni, mivel itthon van apukám Londonból és nincs időm írni. Elnézést, ígérem bepótolom, addig is nagyon vigyázzatok magatokra! <3 

Have a nice day: Fanny

38.rész Megpróbáljuk?

" Nem tehettem mást csak azt, hogy sodródtam az árral és élveztem a testemben tomboló boldogságot. Régen éreztem olyat, annak ellenére, hogy a fiaim mindig mellettem voltak, náluk jobb támaszt nem is kívánhattam volna. Aztán minden megfordult, ténylegesen megoldódott az életem és nagyon reméltem, hogy véglegesen, nem időlegesen. " - Anastasia Moon

Harry Styles 

Másnap reggel, amikor felkelek, elégedett mosoly árad szét az arcomon. Boldogság jár át, ha a tegnap estére gondolok, jobban nem is alakulhatott volna. Hihetetlen, hogy ezt érzem, hiszen megtudtam, hogy a lányomnak hitt Amelia valójában nem is az. Düh és csalódottság kap el, ha Mia-ra gondolok, tegnap reggel kellően kiengedtem a haragomat, életemben nem beszéltem olyan csúnyán senkivel, nem hogy egy nővel. Csak is kizárólag lányomra gondoltam, akit továbbra is töretlenül szeretek, mivel mellettem nőtt fel és büszkeség jár át, ha arra gondolok, hogy hozzám tartozik még akkor is, ha a vérünk nem egyezik meg. Talpra esett, okos és gyönyörű nővé cseperedett a szárnyaim alatt, aki a 17 év alatt az életem egyik legfontosabb személyévé vált. Ha gondom van, elég tőle egy mosoly és minden megoldódik, ha megölel elmagyarázhatatlan, amit érzek és amikor azt mondja, hogy szeret, ténylegesen megsemmisülök, mivel rettentően szeretem. És a gondokat eltekintve azt érzem, hogy ennél jobb nem is lehetne a sorsom, mivel tudom és érzem, van lehetőségem arra, hogy visszakapjam életem szerelmét. Azt a nőt, aki a mindenem, a másik felem és az, aki úgy szeret, ahogy vagyok. Hosszú éveken keresztül szenvedtem a hiányától, folytonosan magamat okoltam, ahogy ez a mai napig érvényes. Mindent én rontottam el, nem szabadott volna hagynom, hogy eleget tegyen egykori legjobb barátnőjének és előrébb nézze, mint saját magát. Küzdenem kellett volna, harcolni a szerelmünkért, de nem tettem meg, túl szomorú voltam és teljesen elgyengültem. Minden napom rossz volt és ahogy telt az idő, ez egyre rosszabb lett. Látnom kellett volna azt, hogy ő is mennyire szenvedett, de nem vettem észre, túl jól színlelete az érzelmeit. Amennyire csak lehet, úgy nézek fel rá, akár fiú a szüleire, hatalmas erő és elhatározás van benne, amit sokszor irigyelek tőle. Nekem nem volt ennyi erőm, ezért nem is álltam elé és mondtam el a konkrét dolgokat, féltem a visszautasítástól. Mia kijátszotta, mégis az ő pártján maradt, amikor kiderült, hogy állapotos, pedig nem úgy lett volna rendjén, nem érdemelte meg azt a viselkedést és hozzáállást. Tegnap este fellobbant bennem a láng, az a csóva, amit az első találkozásnál éreztem, minden porcikámat átjárta a melegség és nem gondoltam semmire csak arra, amit a szívem diktált. Sokszor volt olyan, hogy a szívemre hallgattam, pedig nem kellett volna, de a tegnapi napon helyesen diktálta az ütemet, elértem, amit akartam. És, amit a kezemben tartok az a remény. Remény ahhoz, hogy ismét egy pár lehetünk, nevelhetjük együtt a gyermekeinket és mint a dédelgetett álmaimban együtt öregedhetünk meg szorosan egymás kezét fogva. Éreztem, hogy ő is úgy vélekedik a dolgokról, mint én, hiányzom neki és ezt tagadni se tudná. Szerencsére nem is teszi, hiszen mimikájából, szeme csillogásából és érintéséből mindent megtudtam. Ennyi egyenlőre elég volt, de nem állok meg, ezúttal küzdeni fogok értünk, nem hagyhatom veszni a boldogságomat és az életemet. 

- Apa? - hallok meg egy kellemes baritont az ajtó felől, mire fejemet annak irányába fordítom és, amikor meglátom lányomat, mosolyom nagyobb lesz. 

Kezemmel intek egy aprót, mire akár csak régen, gyorsan szedni kezdi lábait és mint egy kislány, mellém kucorodik. Vékony testére húzom a takarót és megpuszilom feje búbját, amikor azt fedetlen mellkasomra hajtja. Kezeimet pizsamába bújtatott teste köré fonom és erősebben vonom magamhoz, nincs ennél jobb, amikor reggel a lányom társaságát élvezhetem. Lassan lehunyom szemeimet és élvezem, hogy a kezeim között van, úgy gondolom, erről nem fog leszokni, én pedig nem fogom megunni, amikor gyermekded mosollyal mellém fekszik. Hajának kellemes illata egyből orrüregembe szökik, ami teljességgel ellazítja izmaimat. Meleg lehelete csiklandozza bőrömet, miközben óvatosan simogatom a hátát. 

- Jó reggelt, Szépségem! - mormolom hosszú hajkoronájába és ismét csókot hintek rá. 

- Neked is! - mozdítja meg kobakját és aranyosan néz fel rám, majd lassan felemelkedve puszit nyom az arcomra. - Jól aludtál? - érdeklődik és még az íriszeiben bujkáló álmosság miatt nagyobbakat pislog a kelleténél. 

- Tizenhét év után most a legjobban - nevetem el magam és megsimogatom puha orcáját. 

- Annyira jó, hogy ilyen boldog vagy, vártam már ezt a pillanatot - sóhajt fel mosolyogva és apró ujjaival azt a tetoválást kezdi el piszkálni a mellkasomon, ami az ő nevét szimbolizálja. 

- Nem haragszol? - kérdezek rá, mivel kíváncsi vagyok a véleményére annak ellenére, hogy már régóta tudja, hogy nem szerettem az édesanyját egy pillanatig sem. 

- Nem - válaszol halkan és szelíden néz szemeimbe. - Nagyon jól tudom, hogy Anastasia a világ legcsodálatosabb nője és nem is kívánhatnék melléd jobb társat. Olyan akár egy angyal és az a legnagyobb baj, hogy én is ilyen anyukáról álmodok - húzza el a száját, hirtelen átfut arcán a szomorúság, de amilyen gyorsan megjelenik, olyan gyorsan el is tűnik. - Olyan jó Lucas-nak és Leon-nak - vallja be és lesüti sötét szemeit egy pillanatra. 

- Hidd el, hogy Ana nagyon szeret téged - biztosítom és mélyen vésem tekintetemet az övébe, hogy tényleg elhiggye, mivel ez így van. - Olyan vagy számára, akár a lánya. Nem hiába törődik veled ekkora anyai szerettel, ha nem számítanál neki, akkor nem tett volna meg érted ennyi mindent. Hatalmas szíve van és abban a nagy szervben te is elférsz, Kicsim, ettől nem kell félned. Szomorú dolog, hogy ezt kell mondanom, de anyukád helyett anyukád, de az is lehet, hogy mindig is ő volt az - görbülnek le ajkaim, hiszen nem szép ilyet mondani a gyermekednek, de ez az igazság, Ana rettentően szereti ezt a lányt és ezt számtalanszor bizonyította. 

- Olyan, mint a védőangyalom - derül fel ismét arca és szemei bőszen csillogni kezdenek, amit a szóban forgó nő gondolata vált ki belőle. - Nagyon szeretem - mondja kislányos zavarral, pedig nem kell ezt tennie, köztudott, hogy Ana-t nem lehet nem szeretni és ezt lányom is tapasztalja, akár egy hősre, úgy néz fel rá. 

- Ő is nagyon szeret téged - bizonygatom tovább, nem akarom, hogy édesanyja hiánya bármi problémát okozzon neki, hiszen azt a személyt több fantasztikus ember tudja pótolni, nincs szüksége szomorkodásra.
- Mész ma valamerre? - kérdez tovább és minden mintán végig simít, amik felsőtestemet tarkítják.
- Igen, de az titok, hogy hova - mosolyodok el, miközben enyhén göndör hajával játszadozom.
- Rendben - hagyja ennyiben, nem kíváncsi fajta, ha valamit nem mondok el neki, nem zavarja, úgy is tudja, hogy egy idő után megbeszélem vele a dolgokat. - Hiányzik anya - mondja hirtelen, mire teljes testemben megfeszülök és amikor felül, sürgetve követem cselekedeteit.
- Kicsim... - fogom meg apró kezeit és figyelem, ahogy török ülésben, lehajtott fejjel pásztázza a hófehér takarót.
- Tudom, apa - emeli rám lassan tekintetét, amiből ezernyi érzelmet bírok kiolvasni, de legjobban a fájdalmat. - Nagyon jól tudom, hogy egyáltalán nem számítok neki, de mégis... - sóhajt fel gondterhelten, mire nem bírom tovább és egy könnyed mozdulattal az ölembe ültetem, ahogyan kiskorában is tettem. - Mindig is arról álmodtam, hogy jó legyen a kapcsolatunk, olyan igazi anya-lánya kapocs kössön össze minket, amit senki nem tud szétszakítani, de annyira nagyon akartam, hogy nem valósult meg. Régen is ha bármi gondom, bajom volt te és Ana volt mellettem, ahogy most is. Csak rátok számíthatok - szipog fel, szeretetteljesen hozzám simul és vékony karjait derekam köré fonja.
- Ez így van, Angyalom - kezdek vele dülöngélni, hogy sírása ne erősödjön fel. - Mi mindig itt voltunk melletted, itt is vagyunk és leszünk is. Ana-ra és rám mindig számíthatsz és a testvéreidre is, ők is nagyon szeretnek téged - emelem fel állánál fogva a fejét, hogy rám nézzem és higgye el, amit mondok neki, miközben mar a bűntudat, amiért nem mondom el neki az igazat, de nem szabad, most biztos nem. - Ne sírj, Szépségem, anyukád miatt felesleges szomorkodni, rajta kívül még nagyon sok ember melletted van és nem hagynak cserben - hintek apró csókot a homlokára, majd keserűen elmosolyodok, amikor fejét ismét mellkasomra hajtja és halkan sírdogál tovább.
Amikor felöltözve és boldogan belépek a konyhába, mosoly terül el az arcomon, ahogy meglátom lányomat az gáztűzhely előtt finom palacsintát sütni, aminek erős illata belengi az egész helyiségét. Édesanyámtól tanulta meg elkészíteni és azóta örömmel készíti el nekem a finomságot, én pedig annál is nagyobb örömmel ülök le, hogy jó ízűen megegyem, ahogyan most is. Elfoglalom megszokott helyemet az asztalnál és elégedetten nyugtázom magamban, hogy Amelia rettentően ismer. Lehet, hogy felnőtt vagyok, mégis előszeretettel iszok kakaót és ezt figyelembe véve mosolyogva szemezek egy nagy bögre langyos itallal. Oldalra döntött fejjel figyelem lányomat, ahogy dúdolászva és csípőjét enyhén mozgatva készíti a reggelit. Minden bizonnyal nem vette észre, ahogy betértem a konyhába, azért egy kis idő után kiengedi gyönyörű hangját, amit nagyon ritkán tesz meg. A rádióból szűrődő zenét elnyomja, amit egy pillanatig sem bánok, neki sokkal szebb hangja van, mint az előadónak. Halkan sóhajtva dűlök hátra székemben és alaposan megnézem lényét. Piros kockás inget, fekete rövidnadrágot és szintén fekete cipőt visel, kétségkívül Anastasia stílusát követi. Nagyon sok hasonlóság van közöttük, ezért is volt egy fokkal könnyebb elviselnem egykori menyasszonyom hiányát, amikor Amelia nagyobb lett. Tíz éves kora óta szorgosan figyelemmel követi Ana öltözködési módját, sminkelési trükkjeit, megszokott dolgait, amiket a nő előszeretettel oszt meg vele, mindenben támogatja. Nagyon hasonlítanak egymásra.
- Jaj! - kiált fel lányom, amikor egy hirtelen mozdulattal megfordul és zöld szemeimbe néz. - Nem tudtam, hogy itt vagy - neveti el magát és nem tudok neki mondani semmit, mert hatalmas mosollyal az arcán teszi elém a nagy tányér palacsintát, aminek tetejét sűrű juharsziruppal hint meg. - Jó étvágyat! - nyom egy nagy puszit az arcomra.
- Köszönöm, Kicsim! - veszem kezembe az evőeszközöket és felhümmögök, amikor ízlelgetni kezdem az első falatot. - Isteni, mint mindig - dicsérem, mire válla felett rám nézve angyalian elmosolyodik.
- Lehet egy kérdésem? - ül le mellém a saját tányérjával, amikor végez a sütéssel, mire érdeklődve nézek rá két falat között. - Elmehetek ma a lányokkal vásárolni? - kezdi el enni reggelijét, miközben rám-rám néz várva válaszomat.
- Bankkártyád meg van? - állok meg egy pillanatra az evésben és szemeibe nézek, mire szaporán bólogatni kezd. - Akkor igen - mosolyodok el, mire helyéről felemelkedve újabb pusziban részesít.
- Írt anya üzenetet - mondja néhány perc után, mire ténylegesen abba hagyom az evést, ezáltal leteszem a villát és a kést.
- Mit? - kérdezem feszülten, miközben ujjaimat összekulcsolom és szüntelenül figyelem minden mozdulatát.
Óráknak tűnő percekig nem mond semmit, villájával megmaradt palacsintáját tologatja, miközben kontrollálom magam, hogy ne kiáltsam el magam idegességemben. Minden erőmmel megbántam, hogy szóba álltam régen az édesanyjával és bármilyen kapcsolatot is ápoltam vele. Teljes szívemből megvetem, amiért ezt teszi a lányával, velem és Ana-val. Mindenkit megbánt, átver és utána másokat állít be gonosznak, pedig ő maga a megtestesült gonoszság. Hangosan felsóhajtok, ezzel jelezve, hogy szólaljon meg, tudni akarom mit írt, még úgy is, hogy tudom mennyire nehéz neki erről beszélni. Tegnap óta az édesanyja lett a gyenge pontja ennek az életerős, örök vidám lánynak.
- Hogy eltitkolsz előlem valamit, amit már ideje lenne elmondanod - néz rám hatalmas őszike szemeivel, amivel a szívemet hasítja meg és bár teljes erejéből kínoz a bűntudat, még mindig nem mondhatom el neki a történteket, de az igazat megvallva nem is nekem kellene, hanem Mia-nak.
- Hamarosan elmondom, Drágám - beszélek hozzá egészen halkan és idegesen, miközben kitolom magam alól a széket és felállok. - Köszönöm a reggelit, nagyon finom volt - hintek egy apró csókot a homlokára, ezáltal el kell viselnem megtört, csalódott tekintetét.

***

- Sikerült? - kérdezem izgatottan, mikor Louis visszaül mellém a kocsiba az anyósülésre.
- Minden a legnagyobb rendben, ott lesz - veregeti meg a vállamat, mire megkönnyebbülten felsóhajtok és fejemet néhány pillanatra hátra vetem. - Láttad volna, hogy mennyire boldog volt, amikor kinyitotta a borítékot - neveti el magát és testét a biztonsági övvel keresztezi.
- Köszönöm, Louis - nyújtom felé jobb kezemet, mire mosolyogva nyújtja az övét megrázza méretes mancsomat.
- Remélem többet nem kell ilyet csinálnom - néz ki az ablakon egy pillanatra, mikor elindítom az autót és a kerekek lassan gurulni kezdenek. - Most már boldogoknak kell lennetek! - jelenti ki elkötelezve, mire somolyogva megrázom a fejemet, miközben az utat figyelem.
- Én is remélem, tesó, unom ezt az egész hülye helyzetet - húzom el a számat és rátaposok a fékre, amikor megpillantom az előttem magasodó piros lámpát. - Minden a ma estétől függ - emlékeztetem magam és amit mondok nem is barátomnak szól, hanem nekem, hogy ne szúrjam el, sikerülnie kell mindennek.
- A legjobb estétek lesz, nyugi - néz rám együtt érzően és kedvesen elmosolyodik. - Szeretitek egymást, nem játszhattok tovább macska-egér játékot - emeli fel mutatóujját, mindennél jobban szeretné, hogy együtt legyünk, mivel belátta, hogy Ana-nak mellettem van a helye, neki pedig Eleanor oldalán.
Ahogy kiteszem a házuknál, még egyszer megköszönöm neki a segítséget, neki hála remélhetőleg ma olyan estét tudhatok a hátam mögött, amit már tizenhét éve várok. Feszülten vezetek a város másik végén található házamig, ami az elmúlt időben menedékként szolgált számomra. Mindig ide jöttem, ha egyedül akartam lenni és kiakartam zárni a világot. Mia mellett rengeteget szenvedtem, nem volt olyan nap, amikor nem szenvedtünk és boldogsággal töltött el a tudat, hogy volt egy hely, ahova elbújhattam. Ahogyan leparkolok az emeletes épület előtt, nagy léptekkel közelítem meg a bejáratot és amikor átlépem a küszöböt, tudatosulok arról, hogy sürgősen ki kell szellőztetnem, mert a levegő állott, talán egy hete voltam itt és emiatt kellemetlen szag fogad. Az alsó, majd a felsőn szinten is kinyitom a hatalmas ablakokat, majd megállok a falon függő polc előtt és elmélkedve veszem kezembe az egyik fényképet. Ana és én vagyok rajta, az egyik koncertünk előtt készült, amikor a kezeim között tartom és magasan a levegőbe emelem. Liam-nek köszönhetem ezt a megörökített pillanatot, amikor meglátott minket egy szó nélkül lefotózta párosunkat. Arcomra fanyar mosoly szökik, ujjaimmal megsimítom a képet védő üveget és azt kívánom, bárcsak visszamehetnék az időben. Újra átakarom élni minden egyes együtt töltött percünket, nem gondoltam volna, hogy valakit ennyire lehet szeretni, hogy én tudok valaki iránt ilyen erős érzelmeket táplálni. Ahogy a keretet nézem, az elejétől kezdve a mai napig minden nap lepereg előtt, hirtelen úgy érzem, mintha hamarosan meghalnék és láthatom a múltban történt eseményeket. De ezeknek a pillanatoknak az egyik főszereplője Ana, aki az életem szerelmévé nőtte ki magát. Visszateszem helyére a kezemben tartott tárgyat, majd elhagyom a szobát és levonulok a nappaliba. Leülök a kanapéra és szemezni kezdek az előttem lévő asztallal, amin a mai estéhez szükséges kellékek foglalnak helyet fehér színű zacskókban. Annyira tökéletesen szeretnék megcsinálni mindent, hogy azt sem tudom hol kezdjem, túl ideges vagyok és az agyam nem úgy jár, ahogy kellene. Nagyot sóhajtva felemelkedek és kezeimet használatba véve kiteszem a terítőre az estéhez létfontosságú tárgyakat. Szív alakú és egyszerű, fehér színű gyertyákat, illatosított művirágokat, füstölőket, majd legvégül a piros rózsákat. Elgondolkodom, hogy mivel is kezdjem, majd arra jutok, hogy elkezdem elválasztani a virág szirmait a szárától. Gondosan rakosgatom őket egymás mellé, figyelve arra, hogy nehogy elszakítsam őket.
Az idő lassan, mégis rohamosan telik és már azon kapom magam, hogy az emeleten vagyok és mivel mindent elkészítettem, lassú mozdulatokkal öltözök fel. Óvatosan veszem fel hófehér ingemet, majd fekete nadrágomat és végül szintén fekete színű cipőmet, amit az ágy szélére leülve kötök be. Ahogy felállok, lomha léptekkel megyek a tükör elé és hajamat megigazítva végig mérem magam. A kezeim remegnek, a gyomrom görcsben van, a szívem eszeveszett tempót diktál, úgy érzem magam, mint az első randink előtt. Mindent átgondolok, aggodalom kap el, amikor elmélkedni kezdek azon, hogy nehogy valamit rosszul csináljak vagy elfelejtsek, de erősen megdörzsölöm az arcom és kizárom a rossz, zavaró tényezőket. Tükörképemet pislogás nélkül nézve gondolkodok az elmúlt időszakon, ezt tényleg nem ronthatom el, szükségem van Anastasia-ra, jobban, mint valaha bárki másra. Erőt veszek magamon, lemegyek a nappaliba és halvány mosollyal az arcomon nyugtázom magamban, hogy jól dolgoztam, minden úgy alakult, ahogy szerettem volna. A nappalit virágok és gyertyák árazzák el, amik hangulatos fényt és kinézetet adnak a helységnek, a lámpát eszem ágában sincs felkapcsolni, így a legjobb az összhang. A konyha felől finom illatok áramlanak az orromba, szerencsére a vacsorát is precízen és gond nélkül tudtam elkészíteni. A bejárattól egészen a konyháig rózsaszirmok mutatják az utat, majd az étkezőasztalnál eltűnik az ösvény. A gondolt helyiségbe megyek és ott is megfigyelem munkám gyümölcsét és amikor mindent rendben találok, arcomon még nagyobb lesz a mosoly. Itt is hangulatvilágításként gyertyák szolgálnak, az asztal gondosan meg van terítve, minden mozdulatra kétszer jobban figyeltem, mint általában, a tökéletességre koncentráltam a legjobban. A legszebb tányérokat és evőeszközöket vettem elő, amikor készülődtem úgy éreztem maga, mint tizenhat éves koromban, amikor egy lányt száz százalékosan le akartam nyűgözni és most is ez a célom csak ezt életem szerelménél szeretném elérni.
Gondolatmenetemet a csengő zavarja meg, mire hirtelen kihúzom maga és csak nagyokat pislogok. Egy hatalmas levegővétel után a bejárati ajtó felé sétálok, amit remegő ujjakkal nyitok ki. Szemeim elkerekednek, amikor meglátom az ajtóban álló gyönyörű nőt, akinek a mai este folyamán minden áron visszaakarom szerezni a szívét. Haja enyhén hullámosan omlik vállára, meseszép piros ruhát visel, ami kiemeli tökéletes alakját, szemei ízlésesen vannak kifestve, ajkai csillognak a szájfénytől. Tetőtől talpig végig mérem és nem bírok betelni látványával, olyan akár egy királynő.
- Szia! - köszönök csendesen és félre állok az útból, hogy betudjon jutni a házba.
- Szia, Harry! - mosolyodik el és kecses mozdulatokkal lépi át a küszöböt, miközben minden mozzanatát árgus szemekkel figyelem.
- Meseszép vagy - bókolok, mikor szembe fordul velem és mély barna szemeit csodálhatom.
- Köszönöm - mutatja meg hófehér fogait és orcái enyhén pirosak lesznek, ami kifejezetten jól áll neki.
A közöttünk lévő távolságot átszeli és kezeit használva megigazítja ingem gallérját, amit enyhén mosolyogva nézek végbe, majd bátorságot veszek magamon és mancsaimmal átkulcsolom derekát. Nem ellenkezik, tekintet más lesz és hatalmas kő esik le a szívemről, amikor azokat az érzelmeket fedezem fel benne, amiket régen. Amilyen közel csak lehet, magamhoz ölelem és homlokomat az övének döntve szüntelenül nézem íriszeit. Elveszek a sötét örvényben, hihetetlen, hogy a kezeim között tarthatom és ezt nem gátolja meg senki és semmi. Óvatosan teszem ajkaimat az övére, nem mélyítem el a csókot, csak könnyed puszit hagyok formás száján, de jól láthatóan ez mind a kettőnknek elég, egyenlőre. Eltávolodok tőle és összekulcsolom ujjainkat, majd a nappali felé kezdem vezetni. Figyelem reakcióját a díszlet láttán, ajkain mosoly csücsül, szemei eszeveszetten csillognak és közelebb araszol hozzám, csípőink összeérnek. Kapok az alkalom és kezét elengedve, átölelem derekát és lágy csókot hintek selymes haja közé. Ámulattal szemléli meg a nappali minden centijét, ami örömmel tölt el, elértem a célomat, tetszik neki az összhatás.
- Minden olyan tökéletes - szólal meg halkan és szép arcát felém fordítja, majd egyik kezével megsimogatja állam vonalát. - Még mindig nem hiszem el, hogy itt vagyok, veled - kuncog fel édesen, tekintetem issza arcának minden milliméterét és erősen megjegyzi a jellegzetes vonásokat.
- Én sem, hogy így tarthatlak a kezeim között - mosolyodok el és ezúttal én cirógatom meg puha bőrét. - Gyere - vezetem tovább és a konyhába megállva ismét figyelni kezdem mimikáját.
Ugyan olyan ábrázattal, mint az előbb szemlél meg minden tárgyat, majd nagyot sóhajt és amikor felnéz rám, szinte csodálatot látok bennük.
- Megpróbáljuk? - kérdezi aranyosan mosolyogva, hirtelen nem értem kérdését, utána áramütésként ér el a felismerés, amitől szívem ismételten kétszer gyorsabban kezd el verni.
- Meg, most esküszöm nem fogom elrontani! - mondom határozottan, ismét apró csókkal jutalmazom meg és erőteljesen ölelem magamhoz csinos testét, miközben a boldogság minden porcikámat átjárja. 

~.~.~.~

Sziasztok Lányok! :)

Ez a rész elég hosszú lett, de úgy vélem ez nem okozott gondot. A visszaszámlálás megkezdődött, már csak két rész plusz epilógus és Ana szerelmi élete befejeződik Harry mellett. 

Nagyon köszönöm a kedves szavakat és támogatást, rettentő jól esett! Frenetikusak vagytok! <3

Vigyázzatok magatokra! 

Have a nice day: Fanny

37.rész Megvilágosodás

" Fény derült a titokra és nem volt mese, el kellett fogadnom az utána történő dolgokat. Tudtam, hogy Harry-nek fog a legjobban fájni, de amikor megtettem azt a dolgot, nem gondolkodtam csak cselekedtem. Egyedül ő lebegett a szemem előtt, egy életre magam mellé akartam láncolni és ha annyi időre nem is, de tizenhét évre sikerült. " - Mia Steff

Nehezen használható végtagokkal követem Harry-t a kivilágított udvarra a nagy üveg ajtón keresztül. Egyből megcsapja bőrömet a nyári langyos szél, amitől enyhén libabőrös leszek. Melleim alatt összefonom karjaimat, miután becsukom az ajtót, majd leülök vele szembe az udvar egyik szegletén lévő pavilonba. Hátát laza mozdulattal veti a pad támlájának, miközben szüntelenül a szemembe néz. Nem tudom mit kezdjek a helyzettel, magatehetetlenül teszem kezeimet az asztalra és halkan felsóhajtok. Tudtam, hogy nehéz lesz vele találkozni, de nem gondoltam, hogy ennyire. Fáj minden egyes alkalommal rá nézni és ha szemeibe pillantok, a szívem egyből összeszorul. Most, hogy a közelemben van, még jobban hiányzik, de nem mondhatom el neki, nem szabad. Sok évvel ezelőtt én utasítottam vissza, én mondtam neki, hogy maradjon Mia mellett és segítsen neki felnevelni az akkor még nemét nem tudható kisbabát, ezáltal most nekem kell két lábon állnom a földön és elfogadnom döntéseim súlyait, amik erősen próbálják megkeseríteni így is romokban heverő életemet, amit ennek a férfinak a hiánya kelt életre. Borzasztó minden nap felvilágosítani magam arról, hogy ő már nem az enyém, csak a fiaink miatt tartjuk a kapcsolatot, semmi más nem köt össze minket. Igaz, egykori barátnőmet nem vette feleségül, de szereti, van egy meseszép lányuk, Amelia, akit szeretek annyira, hogy ne okozzak neki fájdalmat azzal, hogy szétválasztom a szüleit. 

- Biztos minden rendben? - kérdezi Harry félve és az asztalon átnyúlva megfogja egyik kezemet. 

- Biztos - bólintok egy nagyot és mosolyt erőltetek orcámra, majd kezeinkre nézek, ami hatalmas fájdalmat okoz a belsőrészemnek. - Mia miért nem jött? - érdeklődök és az udvaron uralkodó gyenge fény által láthatom szép szemeit, ahogy továbbra is arcomat kémlelik. 

- Direkt nem hívtam - rántja meg a vállát és elengedi kezemet, majd feláll a helyéről és egy gyors, egyben könnyed mozdulattal mellém ül. - Meg ne fázz - veszi le vékony dzsekijét és figyelmesen hátamra teríti, ezáltal érezhetem oly' ismert, kellemes illatát, amit az anyag áraszt magából. 

- Köszönöm - mormolom halkan és elgondolkodok iménti válaszán. - Miért nem hívtad? - lesz rajtam úrrá a kíváncsiság és felé fordulva kezdem el kémleli gondterhelt arcát, ami pillantok alatt válik ilyenné. 

- Figyelj, Ana... - fogja meg mind a két kezemet, ami hirtelen érint és már ellenkeznék kezei mozgása miatt, de amikor könyörgő íriszeibe pillantok, rögvest meggondolom magam. 

- Figyelek - beszélek halkan és legszívesebben megölelném, hogy enyhítsek a gondjain, de nem teszem, gyorsan figyelmeztetem magam a következményre. 

Hosszú ideig csendben marad, látszólag erősen gondolkodik, amit abból tudok meg, hogy rágja alsó ajkát és tördeli ujjait. Ezúttal én fogom meg végtagjait, hogy hagyja abba kínzásukat, amióta ismerjük egymást ez egy megszokott dolog, hogy megállítjuk a másikat ebben a cselekedetben. Lassan emeli rám szemeit, majd halványan elmosolyodik, ahogyan én is. Hihetetlen, hogy ennyi idő után is ekkora hatással van rám és ezt ő nem is tudja. A szívem eszeveszettül kalapál, a belsőm szinte esedezik érintésért és mindent megadnék azért, hogy kezei közé zárhasson és megvédjen minden rossztól. Mindig is ő volt az a személy, aki akár egy simogatással is képes volt megnyugtatni, a pillantásomból megtudta állapítani, hogy mi bántott vagy okozott nekem örömöt és ez minden bizonnyal most is így van. Figyelem, ahogy hosszú ujjait arcomhoz emeli és óvatos simításokat mér rá, akadozva sóhajtok fel, miközben lehunyom szemeimet. Tagadni se tudnám, hogy éhezem az ilyesfajta megnyilvánulásokra a részéről, minden porcikámmal szeretem ezt a férfit. Mikor keze ölébe vándorol, csalódottan emelem rá tekintetemet és figyelem, ahogy lehajtott fejjel piszkálja az ujjain lévő gyűrűket.
- Baj van? - szólalok meg végül, mivel felettébb érdekel, hogy mi az a fontos mondanivalója, amit a gyerekek előtt nem mondhat el.
- Még annál is nagyobb - torzul el az arca és megzuhanva vési tekintetét az enyémbe. - Amelia nem az én lányom - mondja szinte suttogva, mire vállaim egy pillanat alatt leereszkednek, szemeim kétszeresére nőnek és elkap a pánik. - Amikor amnéziába estél és Mia haza ment a szüleihez, akkor összefutott egy régi ismerősével és egy hirtelen gondolat folytán lefeküdt vele. Akkor fogant meg Amelia és megfelelő alkalom volt arra, hogy elhitesse velem, az én gyermekem. Az volt a terve, hogy szétválasszon minket és ez sikerült neki. Tizenhét évet kellett mellette végig szenvednem - vezeti ujjait göndör hajába, fejét hátra veti, miközben én csak megkövülten ülök és próbálom felfogni azt, amit az előbb elmondott.
- És Amelia...? - kezdem el akadozva, majd felállok a helyemről és megsemmisülve járkálok minden felé.
- Nem tudja, nincs erőm elmondani neki - temeti kezei közé arcát és mélyen veszi a levegőt, hogy megtelítődjön tüdeje oxigénnel, ezáltal nyugodtabb legyen.
- Éreztem - jelentem ki hangosabban, mire meglepetten kapja rám tekintetét. - Sötét barna szeme, haja van, az arca egyikőtökre sem hasonlít, teljesen más személyiség, mint ti vagytok - állok meg és magatehetetlenül nézek a ház irányába, ezáltal tökéletesen belátok a megvilágított nappaliba, ahol fiaim és a szóban forgó lány tartózkodik. - Szegény kislány - sóhajtok fel és a szívem összeszorul, ahogy arra gondolok, hogy mit fog tenni, ha idővel megtudja az igazságot.
- Mia-t reggel elküldtem a háztól, nem tudok vele egy légtérben lenni - vált át hangszíne csalódottból mérgessé és szikrákat szóró tekintettel néz az egyik irányba. - Még soha nem vetettem meg egy nőt úgy, mint most őt - szorulnak ökölbe kezei, mire nem bírom tovább és mellé szegődve, erősen megölelem.
Minden gondolkodás nélkül öleli át derekamat és húz közelebb magához, amivel ad egy kis reményt. Reményt ahhoz, hogy még ő is érez valamit irántam és rá kell jöjjek, hogy egyáltalán nem volt neki öröm az élet a vörös hajú nő oldalán. Ugyan úgy szenvedett, mint én, de talán még jobban. Egy olyan kislányt nevelt fel, akit rettentően szeret, de nem a sajátja. Hatalmas atyai szeretettel, gondoskodással nevelte egy felettébb okos és intelligens lánnyá, aki nem tudja az igazat, de hálával tartozik ennek a férfinak. Ez mind a kettőjüknek fordulópont az életükben, ami valószínűleg mindent megfog változtatni. Nem lesz egyszerű és kíméletes, de Amelia-nak meg kell tudnia az igazat, tudatosulnia kell arról, hogy ki az, aki törődik vele és nézi valamibe és ki az, aki egyáltalán nem. Fájni fog neki, persze, hogy így lesz, hiszen olyan embert hisz az apukájának, aki valójában nem az, de elhatározom, hogy mellette leszek és minden erőmmel támogatni fogom, de Harry-t is. Talán egész eddigi idő alatt most van a legnagyobb szükségem rá és én hűségesen leszek a támasza ameddig csak kell.
- Minden rendben lesz, Harry, mellettetek leszek mindig - biztosítom és lassan simítok végig széles hátán.
- Kérhetek valamit? - távolodik el tőlem és hatalmas szemeit könyörgően vetíti rám, mire egyből bólintok. - Mellettem leszel, ha elmondom a lányomnak az igazat? - kérdezi, mire ismét bólintok és melegség jár át, amiért a kiderültek után is hűségesen nevezi a lányának Amelia-t.
- Mindig melletted leszek - suttogom és homlokomat az övének döntöm, minden félelmem elszáll, amikor meglátom, hogy lehunyja szemeit és hangosan felsóhajt.
- Köszönöm - emeli fel kobakját és egy halvány mosoly kíséretében csókot lehel fejem búbjára. - Olyan jó itt vagy velem...így - mutat végig rajtunk, mire ténylegesen is megnyugszom, egy csöppnyi kételyem sincs afelől, hogy még mindig szeret.
Tizennyolc évet vártam erre a pillanatra, arra, hogy megtapasztaljam a remény apró szikráját, ami meg is történik. Elkap a régi érzés, amit mindig akkor éreztem, ha a közelében voltam, de ahogy akkor a szavak nem értek sokat, most ezeknek van a legnagyobb jelentősége. Ez a röpke néhány perc életet lehel belém és gondolkodhatok azon, hogy innen merre és hogyan tovább. Van értelme az álmaimnak, amiket már hosszú ideje dédelgetek, amiknek nem találtam jelentőségét, de most annál is jobban.
- Gyere, menjünk be - fogom meg kezét és felállok, majd megvárom, hogy ő is így tegyen.
Akár egy gyámoltalan kislány, úgy fogom végtagját, olyan mintha attól félnék, hogy egy szempillantás alatt eltűnik. Ahogy kinyitja az ajtót, engedelmesen előre enged, amit egy szerény mosollyal köszönök meg neki, majd az ajkaimon lévő görbület még nagyobb lesz, amikor meglátom fiaimat és Amelia-t a kanapén ülve bőszen nevetni. Vidámságuk bezengi az egész házat, ami felettébb jó érzéssel tölt el, régen volt ilyen melegség a belsőmben. Fejemet Harry vállának döntöm és úgy nézem a három fiatalt, akik előtt tálalva van még az egész élet, muszáj nekik boldognak lenni ahhoz, hogy megtudjanak birkózni a jövőben elébük állított akadályokkal. Nevetésük elcsendesül, amikor párosunkra néznek, ami elborzaszt, de ahogy mind a hárman elégedetten elmosolyodnak, magamban hangosan felsóhajtok.
Az étkezőasztalnál ülve esszük az általam készült vacsorát, miközben csendesen beszélgetek Harry-vel, olykor gyermekeink eszmecseréjét hallgatjuk végbe, ami teljességgel feldobja az esténket. A két fiú és társaságuk egyetlen lány tagja már kicsik koruk óta nagyon jóban vannak, mindenben megértik egymást, ami nem csoda, hiszen féltestvérek, vagyis eddig a napig én is ezzel a ténnyel voltam megáldva. Nincs ellenségeskedés közöttük és tisztában vagyok azzal, hogy fiaim mindenkivel könnyedén megtalálják a közös hangot, de Amelia nekik teljesen más. Úgy védik akár egy kincset, mindig a nyomában vannak és két óra elteltével nem bírják ki és felhívják a leányzót, mert hiányzik nekik. Boldogsággal tölt el, hogy ennyire bíznak egymásban, Mia-val én is ilyen kapcsolatot ápoltam, majd helyét átvette Peter és a mai napig hűen ragaszkodik ehhez a poszthoz. Másoknak furcsa, hogy egy fiú a legjobb barátom, de az idő múlásával rájöttem, hogy sokkal jobban megértem vele a szót, mint bármelyik lány társammal. Sokkal könnyebben fogja fel a dolgokat és a legfontosabb, hogy a társaságában biztonságban érezhetem magam.
Hatalmas mosollyal az arcomon nézem végbe, hogy a társaságomban lévő személyek jó ízűen eszik azt a süteményt, amit minden alkalommal megszoktam csinálni. Egyszerű desszert, de valami okból kifolyólag mindenki oda van érte és nem tudnak vele betelni. Nagyot nevetek, amikor Amelia félve veszi magához a tejszínhabos flakont, majd egy gyors mozdulattal nagy adagot fúj maradék sütije tetejére. Megszeppen néz a szemembe, de amikor felfedezi jókedvemet, ő is elkuncogja magát, majd még egy utolsót fúj az édes habból, de nem tányérjára, hanem a szájába. Számomra még mindig hihetetlen, hogy egy ilyen lányt képes az édesanyja mocskos hazugságok mellett szeretni. Ha velem ilyen történt volna, egyik fiam szemébe se lennék képes nézni, mivel minden egyes alkalommal eszembe jutott volna, hogy mekkora badarságot csináltam, ezzel teljességgel szétrombolva gyermekeim jövőjét. Amikor befejezem a vacsorát, óvatosan leteszem az evőeszközt és a székben hátra dőlve figyelem a körülöttem lévőket. Amióta egyedül maradtam Lucas-szal és Leon-nal nem mosolyogtam ennyit, mint az elmúlt két óra alatt. Oldalra döntött fejjel figyelem, ahogy Harry Leon-nal, míg másik fiam Amelia-val beszélget. Annyira boldog lennék, ha ez a pillanat örök lenne, ha ez az angyalra hasonlító lány is a gyermekem lenne és így öten lennénk egy szép család. Mindig is ilyenre vágytam, egy szerető, összetartó és mindent elsöprő családra, akiket nem érdekel semmi, csak a szeretteik. Még mindig felfoghatatlan, de a sors még sem űz velem gonosz játékot, hogyha ilyen személyekkel koronázta meg az életemet.
- Kimehetünk az udvarra? - kérdezi Amelia, mire álmodozásomból felébredve bólintok egy nagyot.
- Jól laktatok? - kérdezem érdeklődve mind a három fiataltól, mire ezúttal ők bólintanak és hatalmas pusziban részesítenek, ezzel megköszönve a vacsorát.
Mosolyogva figyelem, ahogy libasorban elhagyják a házat, majd gondosan becsukját a nappaliban lévő üvegajtót. Minden porcikám érzi, hogy a mellettem maradt férfi szüntelenül figyel, mire nem bírom tovább és tekintetemet rávezetem. Arcán édes mosoly terül szét, majd óvatosan megfogja egyik kezemet és el sem engedi.
- Köszönöm a vacsorát, nagyon finom volt - puszilja meg kézfejemet, mire arcom pírba borul, ezért muszáj néhány pillanatra lehajtani a fejemet.
- Egészségedre, örülök, hogy ízlett - reagálok kijelentésére, amikor valamennyire eltüntetem piros orcámat, majd ismét zöld szemeibe nézek.
- Fantasztikus embereket neveltél a fiainkból - szólal meg néhány perc után, mire meglepetten vésem még jobban tekintetemet az övébe. - Mindig is ilyen gyerekekről álmodtam és már az első perctől tudtam, hogy nem fogsz csalódást okozni. A személyiségük egyáltalán nem olyan, mint az enyém - nevet fel halkan, majd szabad kezével eltünteti homlokából rakoncátlan, göndör tincseit.
- Az biztos - helyeselek elgondolására, mire kacagása felerősödik, amit annyira jó hallani, mindig szerettem, ha megmutatta mély nevetését.
- Szerények, mégis céltudatosak és hatalmas szívük van - elmélkedik, közben egy pillanatra sem engedi el tekintetemet.
- Neked is hatalmas szíved van - reagálok egyből, hiszen ezt a tulajdonságukat nem csak tőlem örökölték, neki sokkal tisztább a lelke, mint az enyém.
- Nem igaz - torzul el arca és teljesen más mimikát vesz fel, ami már egyáltalán nem tetszik, inkább nevetését akarom hallani.
- De igaz, Harry, ne beszélj badarságokat! - ülök feljebb székemen és teljes testtel felé fordulok, miközben hangom ellentmondást nem tűrő. - Ha nem lenne hatalmas szíved, akkor nem segítettél volna régen, amikor nagy bajban voltam, nem szerettél volna annyira amennyire, nem támogattál volna mindig, nem szerettek volna annyira a rajongóid, ahogy azt a mai napig is teszik, nem lenne két ilyen fiad és egy lányod, aki nem is a vér szerinti gyermeked, még is ölni tudnál érte - hadarom, miközben elengedem a kezét és mohón hadonászni kezdek, mire hatalmas meglepetésemre az előttem ülő férfi ajkai az enyémen landolnak.
Néhány pillanatra van szükségem, amíg rájövök, hogy mi történik, majd minden ellenkezés nélkül esek kísértésbe és élvezem rég nem érzett ajkai kényeztetését. Egy hirtelen mozdulattal az ölébe húz, mire mind két kezemet hajába vezetem, majd egy kis idő után az egyiket tarkójára simítom. A szívem annyira ver, félő, hogy ő is megérzi, a fülem zúg és minden porcikámat kirázza a hideg. Annyi ideig vártam erre és most bekövetkezik, egy kis időre, de visszakapom Harry-t. Nem hiába álmodoztam, gondolkodtam a múltamon, mivel megtörténik, amit annyira akartam. Ha lehet így fogalmazni, egy tündérmesében érzem magam, aki megtalálta élete szerelmét hosszú idő után, de a folytatás bizonytalan, ahogyan én is az vagyok. Lehet, hogy most ez történik, de nem lehet tudni egy perc után mit hoz a sors, minden pillanatnak meg van a miértje. Elvarázsolódva döntöm homlokomat az övének, amikor elválok vörös, duzzadt ajkaitól, miközben mind a két kezem nyaka körül foglal helyet és próbálom rendezni levegővételemet. Hosszú álmukból felkeltek a pillangóim is újult erőre kapnak, ezzel teljesen megremegtetve gyomromat. Ezek a dolgok a világ legjobb érzései, amikor annak az ajkát érzed a tieden, akit elmondhatatlanul szeretsz, akinek mellkasa a tiédnek préselődik és néhány pillanat erejéig egyé váltok. Azt akarom, hogy ez örökké tartson, életem végéig Harry karjaiban lehessek, miközben körbe vesz minket egy láthatatlan búrok, ami mindentől és mindenkitől elzár minket.
- Még most is szeretlek, Anastasia - mormolja, ezáltal hűs lehelete megcsapja arcomat, amitől rögvest kiráz a hideg és nem bírom felfogni azokat a szavakat, amiket mond. - Jobban, mint valaha - teszi hozzá, ezzel teljességgel megsemmisítve engem, nem akarom elhinni, hogy ez velem, velünk történik.

~.~.~.~

Szép pénteket Mindenkinek! :)
Elértünk a 37. részhez, egyre közelebb kerülünk a történet végéhez. Addig még van idő, de így előre is megköszönöm Nektek a rengeteg támogatást, fantasztikusak vagytok! Egyszer még régebben megkaptam, hogy ilyeneket csak azért írok, mert puncsolni akarok nektek. De ez nincs így, ténylegesen így gondolom, nem ismerlek Titeke, mégis egytől-egyig a szívembe loptátok magatokat, még azok is, akik nem írnak vagy jeleznek valamilyen formában, hogy olvassák a blogot. Nem szokásom megjátszani magam, amit írok vagy mondok, azt komolyan gondolom. Annyi a lényeg, hogy szeretlek Titeket! <3 
Légyszíves írjátok le a véleményeteket, nagyon sokat jelentenek a szavaitok. *.*

Have a nice day: Fanni

Új blog

Sziasztok!^^ 

Egy hírrel szolgálok nektek. Nem rég említettem, hogy elkezdtem egy új blogot, aminek a mai nappal megnyitottam kapuit és már fel is raktam a prológust. Remélem elnyeri a tetszéseteket, ez egy teljesen más történet lesz, mint az eddigiek. :) Liam az egyik főszereplő és egy Shanon nevű lány, akiknek szerelmi életét fogom bemutatni. Ahogy mondtam; nem szabadultok meg tőlem, aki gondolja nézzen be az oldalra. <3

Till death do us part

Have a nice day: Fanny