Írói utószó

Sziasztok! :)
Először is azzal kezdeném, hogy imádtam ezt a történetet, minden egyes mondatát boldogan írtam le. Mindig abban bíztam, hogy tetszik nektek, szerencsére a visszajelzések alapján ez bekövetkezett. Sokkal tovább írtam, mint az első blogomat, mivel akkor még általános iskolába jártam és nem gimibe, ezáltal sokkal kevesebb volt az időm. Nehezen ment, bevallom sokszor abba akartam hagyni, mivel nem úgy jöttek össze a dolgok, nem akkor tehettem fel a részeket, amikor akartam és ez feldühített. Szégyelltem magam, hiszen én is olvasok blogokat és tudom milyen rossz érzés, amikor várod a frissítést, de nem történik meg napokig, hetekig, nagyon rossz esetben hónapokig. De nem hagytam annyiban, elhatároztam, hogy befejezem már csak miattatok és azért, hogy a lelkem nyugodt legyen, hogy befejeztem. És milyen jól tettem, mivel megoszthattam veletek egy újabb teljesen általam írt történetet. Próbálok a részekbe nem csak párbeszédet leírni, hanem érzelmeket, gondolatokat, leírásokat, mivel úgy hiszem, hogy így sokkal könnyebben eltudjátok képzelni az adott szituációt és jobban elnyeri a tetszéseteket. Nem akarok regényeket írni, a idők során már éreztettem veletek, leírtam nektek, hogy mennyire, de mennyire szeretlek titeket, milyen sokat köszönhetek nektek. És hiába írom le végtelenszer, nem ér fel azzal, amit érzek. Hihetetlen és kellemes érzés abban a tudatban lenni, hogy vannak olyan személyek, akik kíváncsiak arra, hogy mit írok és töretlenül mellettem vannak. Nem akarok kiemelni senkit, de két frenetikus leányzónak hálásan köszönöm azt az elsöprő támogatást és erőt. Biztosan magukra ismernek, egészen közel kerültek a szívemhez. Még így utoljára elmondom, hogy egytől egyig minden egyes olvasóm hihetetlen és rettentően szeretlek titeket! Minden köszönök, nektek nem sokat jelent, ha leírjátok a véleményeteket, de nekem igen, mivel nektek írom, értetek csinálom. <3 Remélem, hogy lesz, aki a Liam-es blogon is jelen lesz, nagyon örülnék, ha ott is bizonyíthatnék nektek.
Nem is zavarlak tovább titeket, élvezzétek a nyarat, legyetek rosszak, de csak mértékkel. :D Ne felejtsétek el, hogy nagyon-nagyon szeretlek titeket Hűn Szeretett, Imádott Olvasóim! <3 <3


Have a nice day: Fanny

U.i.: Bocsánat Niki, hogy ilyen rövid lett a búcsúzásom, biztosan többet vártál, de amikor eljön azaz idő, hogy végleg el kell köszönnöm egy blogtól, akkor belém reked a szó és elvesztem az írás tudományomat. :/

*Epilógus*

Az élet annyi mindent rejt. Tele van titkokkal, amiket nem tudhatsz meg, a sors lassan, de biztosan a tudtodra adja. És hogy ez miért jó? Mert nem tudod mire számíts, nem akadályozhatod meg az élet rendjét, mert az úgy van, ahogy van, úgy kell lennie. Azért van az, hogy én sem tudom azt megakadályozni, hogy a kórházban legyek és lányom, Amelia első gyermekét várjam, az unokámat. Hosszú idő eltelt, már ő is felnőtt nő, huszonhárom éves. Erősen szorongatom Harry kezét, miközben csak is egyetlen kislányom körül forognak a gondolataim. Lucas és Leon is itt van, megkövülten ülnek a műanyag székben és várják, hogy kinyíljon az ajtó. Ez már hosszú ideje nem történik meg, az időérzékemet teljesen elvesztem, csak arra várok, hogy biztos legyek első unokám és lányom hogylétében. Az idegeim hajszál vékonyak, a kezeim izzadnak és az sem segít, hogy férjem folyamatosan suttog valami megnyugtatót a fülembe. Csend van, a folyó üres, csak mi négyen vagyunk itt és biztosra veszem, hogy én vagyok a leggyengébb láncszeme a társaságnak. Aggodalmamat egy percig sem tudom titkolni, én is átéltem már ezt, tudom milyen. Fiaim és Harry mit sem tudnak erről, nekik nem kellett annyi kínt átélni, ami biztos, hogy a világ legjobb és legeredményesebb szenvedése.
- Minden rendben lesz, semmi baj - szól hozzám újra férjem és erősebben szorítja meg ujjaimat biztatásképpen. - Amelia erős, megtudja csinálni - megannyi dolgot tudnék felhozni az aggodalmam védelmére, de inkább nem teszem, csak bólintok egy aprót.
Egy idő után nem bírom tovább a várakozást, felállok a helyemről és idegesítően járkálni kezdek a három férfi előtt. Nem szólítanak meg, hogy hagyjam abba, mert hiába szólnának rám, nem fejezném be, ezzel legalább tudom magam egy kicsit nyugtatni. Már a körmeimet is rágom, lábaim, kezeim remegnek, régen éreztem ilyesfajta anyai felindulást. Ahogy évekkel ezelőtt elhatároztam, én vagyok a védőangyala és bármitől megvédem, ha róla van szó előjön belőlem az a bizonyos anyatigris. Hangosan felsóhajtok, nem bírok tovább várni, legszívesebben most azonnal berontanék azon az ajtón. Zsebemből előveszem a telefont és amint a képernyője fénybe borul, megbizonyosodok arról, hogy hajnali két óra van. Egy cseppnyi fáradságot sem érzek, szemeim éberen kémlelik a körülöttem történő dolgokat, pislogni sem merek, nehogy lemaradjak valamiről.
- Anya? - hallom meg Leon hangját, mire gyorsan megfordulok tengelyem körül és érdeklődve nézek rá. - Eljössz velem egy kávéért? - kérdezi, mire nehezen, de bólintok egyet és lábaimat menésre bírom.
Ütemesen teszem egymás elé végtagjaimat, minél hamarabb az automatához akarok jutni, azután pedig vissza a bizonyos fehér ajtó elé. Teljesen megvagyok semmisülve, annyira hihetetlen, hogy évekkel ezelőtt még lányomat a karjaim között fogtam, felneveltem, elhalmoztam a szeretettemmel, segítettem neki mindenben, amiben csak lehetett, most pedig már egy érett nő, aki két lábon áll a földön és anya lesz. Az is hihetetlen, hogy mind a két fiamnak felesége van, ők is tervezik a családalapítást. Rá kell jönnöm, hogy bánatomra rettentő gyorsan telik az idő, már én sem vagyok ugyan az a gyámoltalan és esetlen lányka, mint régen. Megértettem az élet jeleit, fel kellett nőnöm, ura vagyok minden helyzetnek, ahogy ennek is csak ezt a dolgot sokkal nehezebben fogom fel, mint mást. 45 éves vagyok, az életem fele eltelt, megtapasztalhattam mindent, volt részem jóban is, rosszban is. Teljesen megedzett az élet és rengeteg tapasztalattal rendelkezem, amit készségesen osztok meg gyermekeimmel, mert nem akarom, hogy ők is ugyan azt a hibát kövessél el, amit egykor én is. A nemzedékek adják egymásnak a jó tanácsokat, a tapasztalatokat, amik akár hisszük, akár nem, hatalmas erővel bírnak. Ezért is nézek fel annyira édesanyámra, Dave-re, a nagyszüleimre és édesapámmal is ugyan ezt tettem, nála jobban egy emberben sem hittem. Most már tényleg elmondhatom, hogy büszke lehet rám, legyőztem az összes elébem állított akadályt. Teljesítettem a kérését, ugyan azaz Anastasia maradtam, akit ő itt hagyott az élők sorában és minden tettemet részben miatta tettem. Azt akartam és akarom is, hogy büszke legyen rám, elmondhassa ott fent a barátainak, hogy "Igen, ő az én kislányom, akit meleg szívvel hagytam a Földön".
- Minden rendben? - hallom meg fiam hangját, ami egyből kibillent gondolataim kavalkádjából.
- Persze - mosolyodok el halványan, majd megsimogatom most már borostás arcát. - Csak anyai aggodalom, semmi több - legyintek, mire észre veszem, hogy már kezében tartja a kávéját.
- De nem kell aggódnod, Amelia biztos kezek között van - karolja át vállamat, sokkal magasabb nálam, ezáltal könnyen megpuszilhatja fejem búbját. - Lélekben te adod neki a legtöbb erőt és ez olyan, mintha vele lennél - illet meg gyönyörű, zöld pillantásával, miközben sokkal lassabban közelítjük meg a széken ülő két férfit, mint mikor távoztunk onnan.
- Igazad van, Kicsim - értek vele egyet, felesleges aggódnom, a legjobb orvos kezeli, ő is és az unokám is biztonságban van.
- Kérsz? - kérdezi aranyosan és felém nyújtja a piros, kávés poharát.
- Nem, köszönöm - utasítom vissza, mivel ereimben így is túl gyorsan tódul az adrenalin.
Amint oda érünk, az ajtó kinyílik, mire azonnal az orvos előtt termek és érdeklődve várom szavait, amik minden bizonnyal a legjobbak. Arcán hatalmas mosoly ékeskedik, akár egy kislány, a mellettem termő Harry oldalához préselődök és szinte lélegzet visszafojtva várom a nálam idősebb orvos szavait.
- Minden a legnagyobb rendben történt, Amelia ügyesen és erősen vette az akadályokat, gyönyörű szép kislányt hozott a világra - mondja lelkesen, hangja tele van szeretettel, mire hangosan felsóhajtok és sírva fakadok.
Arcomon mosoly ékeskedik, szemeimből óriás méretű könnyek folynak ki, az örömöm határtalan, nem is lehetnék boldogabb. Nem foglalkozok azzal, hogy alig bírok beszélni, alig kapok levegőt és a menés is nehezen megy, megkérem az orvost, hogy engedjen be. Természetesen engedélyt ad, igaz férjem nem jöhet velem, mert csak egyesével lehet bemenni. Óvatosan lenyomom a kilincset, próbálom összeszedni magam, ami egyáltalán nem akar sikerülni. Az ajkaimon lévő görbület még nagyobb lesz, amikor megpillantom lányomat az ágyban ülni, kezében egy rózsaszín plédbe bugyolált apró teremtéssel. Becsukom az ajtót, egyik kezemet szám elé teszem, hogy enyhítsek a sírásomon, de nem sikerül, nem bírom abba hagyni.
- Édes kislányom... - szólalok meg szinte suttogva, eltávolítom a látásomat gátló könnyeket és közelebb merészkedek.
Az ágya végénél megállok, bágyadt mosollyal figyelem fáradt, mégis tündöklő arcát, szemei alatt apró karikák csücsülnek, arca tűz piros, haja izzadt, de ezt a látványt pótolja az, amikor hatalmas barna szemeibe nézek. Szeretetet, boldogságot, meghatottságot és elsöprő jóságot olvasok ki belőlük. Könnyeim szüntelenül folynak, egyszerűen nem akarnak elállni, mire ténylegesen is erőt veszek magamon és az ágy oldalához sétálok, közvetlen mellé. Leülni sem erek, annyira félek, hogy fájdalmat okozok nekik.
- Anya... - suttogja fáradtan, mire közelebb hajolok hozzá és boldogan fogadom, hogy fejét mellkasomra hajtja és halkan felsóhajt.
- Annyira büszke vagyok rád! - veszem kezeim közé szép arcát és hosszú csókot nyomok nedves homlokára.
Ha eddig sírtam, akkor zokogni kezdek, amikor megpillantom védelmező karjai között lévő, tündérre hasonlító unokámat. Nagy barna haja van, ami édesen mered az égnek, csöppnyi pisze orrát felhúzza, amit határozottan édesanyjától örökölt, apró kezeit arcára teszi, amitől lénye még elragadóbb. Fejemet lányom buksijára döntöm és ámuldozva figyelem az apró lánykát, aki bearanyozza életünket. Annyira vártam, hogy megszülessen, a kezeim között tarthassam és ismét tapasztalhassam azt, amit már régen érezhettem. Azt a bájt, finomságot és tündöklést, amit csak egy kisbaba tud nyújtani a szeretteinek. És végre itt van, új élettel gazdagodott a családunk, egy ellenállhatatlan kislánnyal. Halkan felnevetek, amikor apró ajkai felfelé görbülnek és öntudatlanul megfogja lányom egyik ujját. A szívem tízszer gyorsabban ver, minden porcikám fürdőzik az örömben és a büszkeségben. Levakarhatatlan mosollyal ülök le az ágy mellett elhelyezkedő székre és figyelem lányomat. Annyira gyengéden és félve ér gyermekéhez, tekintete mindent elárul, már most imádja kislányát. Tudom, hogy ez az apró teremtés nem is kerülhetett volna jobb helyre, Amelia és férje Matt kezei között lesz neki a legjobb. Teljes mértékben megfogja tőlük kapni azt a szeretetet, tanítást, odafigyelést és gondoskodást, amire egy gyermeknek szüksége van.
- Most már elárulhatod. Mi lett a neve? - kérdezem mosolyogva, az eddig titokban tartott információt.
- Anastasia - mondja ki halkan, mélyen a szemembe nézve. - Ennél jobbat nem is kaphatna. Egy angyal nevét, az édesanyámét - ezzel az egy mondattal teljesen a földbe tipor, megszólalni sem tudok, nem gondoltam volna, hogy ezt a nevet fogja kapni az unokám, az én nevemet.
Ragaszkodóan, hálásan ölelem magamhoz Amelia-t, minden érzelmemet belesűrítem ebbe a gesztusba, hiszen szavakkal nem tudom elmondani, hogy mennyire boldog vagyok. Minden álmom teljesült, egy olyan életet tudhatok a magaménak, amilyet mindig is szerettem volna. Úgy érzem, hogy jeles lett a vizsgám, mindent teljesítettem. Megtanultam élni, szeretni, elfogadni, beletörődni, erősnek, jó anyának, boldognak lenni, felhőtlenül boldognak lenni. Még van időm, lehet követek el még hibákat, lehet cselekszem vagy mondok rosszat, de azok elfognak törpülni azok a gondok mellett, amiket eddig megéltem. És a nagy kérdés! Miért nem mondtam el a családomnak, hogy édesapám miben halt meg? Mert feleslegesnek hiszem. Sokkal jobb, ha mindenki egy feltételezést tud, nem akartam felkavarni a családot. Ez az apa és az én titkom, egy utolsó titok, amit tiszteletben tartok. Visszagondolva, hogy mik történtek velem, csak mosolyogni tudok rajta. Hihetetlen, de hálás vagyok a sorsnak, hogy felégett a házam és ezáltal találkozhattam Louis-szal. Ha ez nem történik meg, akkor most nem lennék Harry Styles boldog felsége, nem lenne három fantasztikus gyermekem és egy elragadó unokám. Nem ismertem volna meg a One Direction-t, azáltal ennyi és ilyen fantasztikus barátaim sem lennének. Minden köszönök a sorsnak. Semmit nem bánok, talán egyedül azt, hogy édesapámat hagytam felmenni a mennybe. Hamarabb rá kellett volna jönnöm a titkára és akkor most itt lenne velem, magához szorítana és elmondaná, hogy mennyire büszke rám. Elég lenne egy pillanat is csak lássam. Nem tudhatom még mi fog velem történni, a múltat megéltem, a jelent élem, a jövőt pedig majd csak fogom, de azt tudom, hogy az élet szép, sebezhetetlen vagyok, mert olyan személyek vesznek körül, akik rengeteg erőt adnak nekem a tovább lépéshez, nem hagynak a földre esni. És ahogy egyszer Harry mondta; Soha nem leszel egyedül. Betartotta, amit mondott, ő lett az életem szerelme, teljes mértékben belopta magát már az első pillanatban a szívembe, ahonnan már nem tud szabadulni. Hét lakat alá tettem. Mindenben támogat, legyen szó bármiről, mellettem van, ezen kívül pedig még nagyon sok ember, akikben teljes mértékben bízhatok. És tudjátok mi a legmeglepőbb? Hogy Louis Tomlinson-nak vagyok a leghálásabb, mert neki köszönhetek mindent. Neki köszönhetem azt, hogy hatalmas szíve van, megállt abban a bizonyos parkban és segített rajtam. Neki köszönhetem ezt az életet, egyszóval mindent. Ő ezt nem tudja, de én igen és biztosra veszem, hogy hálám örökre követni fogja.

VÉGE

Sziasztok!:)

Íme az epilógus, amit zokogva alkottam meg. Nem írok sokat, csak annyit, hogy remélem tetszett és nagyon szépen kérlek titeket, hogy osszátok meg velem a véleményeteket! 

Have a nice day: 

U.i.: Hamarosan érkezik az írói utószó! xx. 

40.rész Egy új kezdet

" A szüleim végre boldogok voltak, teljes igazából azaz érzés uralta őket. Édesanyámat soha életemben nem láttam annyit és olyan jót nevetni, mint akkor, minden porcikámat átjárta a melegség, amikor ránéztem. Szinte sugárzott és szemeiben végre láthattam a tűzet, az élet tüzét, amit édesapám által nyert vissza. Nekik együtt kellett lenniük egy életen át. " - Leon Styles 

Óvatosan letörlöm az arcomat borító nedvességet, amire boldog mosoly szökik, annyira büszke vagyok Amelia-ra. Erősen, ragaszkodóan ölelik egymást, elbűvölve nézem őket, majd Harry erőt vesz magán, eltolja magától lányát és vállait megfogva nagyot sóhajt. 

- Egy percig se gondold azt, Kicsim, hogy jelent számomra valamit az, hogy nem a vér szerinti gyermekem vagy, mert egy cseppet sem izgat. Így is az vagy, nem érdekel a vér meg a család, csak te - nyom csókot Amelia homlokára. - Édesanyád Ana balesete utána haza ment a szüleihez és amikor az utcán sétált, összefutott egy régi ismerősével. Annyira felelőtlen volt, hogy lefeküdt vele és akkor fogantál meg te. Bizonyára joga volt ezt tenni, mivel minden áron szétakart minket választani Ana-val - néz rám és elhúzza a száját, szemei ezernyi érzelmet tükröznek. - Amikor eljött Ana nagyszüleinek a farmjára, akkor már a testvéreid megvoltak, rettentő boldog voltam, hogy elmondhattam, volt egy gyönyörű menyasszonyom és két mesés fiam. De annak is vége lett, mert édesanyád elmondta, hogy a hasában vagy, ezáltal Ana már akkor is előrébb nézett téged, mint magát és leszögezte, hogy Mia mellett kell lennem, mert neki nincsenek barátai, akikre számíthat csak a szülei voltak számára. Teljesítettem a kérését, úgy éreztem magam, mint a pokolban, de amikor te megszülettél egy fokkal elviselhetőbb volt az életem - hint apró csókot lánya homlokára, majd letörli arcáról a hatalmas könnyeket. - Számtalan boldog pillanatot szereztél nekem, bearanyoztad az életemet és miattad volt értelme az életemnek. Nem hagytad, hogy elessek, még ha nem is tudtál róla, de tartottad bennem a lelket, amiért nem lehetek neked elég hálás - mosolyodik el halványan és Amelia-t izmos kezei közé zárja, amit csodálattal nézek végbe. - Nagyon szeretlek, Kicsim, te vagy az életem egyik legfontosabb személye.
- Mindent köszönök neked, apa, nélküled egy senki lennék és hihetetlen, hogy a történtek után is így vélekedsz rólam, nem tolsz el magadtól - szipog fel a lány és úgy néz fel édesapjára, akár egy hősre. - Fantasztikus apuka vagy!
- Soha az életben nem tolnálak el magamtól. Amíg világ a világ a kislányom leszel - duruzsolja, majd lánya válla felett rám néz és szemeiből hatalmas hálát tudok kiolvasni és azt a mérhetetlen örömöt, ami szívem minden szegletét megmelengeti.

***

Los Angelesi házam udvarán ülök, amit még régebben kaptam a szüleimtől. Az udvart hatalmas pálmafák, halastó, rikítóan zöld fű, nagy medence, pavilon, mesés virágok díszítik, maga az álomház, ahol rengeteg időt szoktam tölteni. Nagyon szeretem a munkámat, de azt is elmondhatom róla, hogy fárasztó és néha szükségem van arra, hogy idejöjjek a fiaimmal és élvezzem a velük töltött időt. A Nap még csak kelőben van, ezúttal Harry és Amelia is velünk tartottak és már három napja élvezzük a jó időt, egymás társaságát. Egyedül vagyok kint az udvaron, hátamra terítve egy pléddel, hallgatom a madarak énekét, a nem messze tőlünk húzódó óceán moraját. Számomra még mindig felfoghatatlan, hogy Harry-vel rendeződtek a dolgaink, Amelia elfogadta a tényt, hogy Lucas és Leon valójában nem is a testvérei és Harry sem a vér szerinti apukája. Rengeteg erő van benne, könnyen feldogozta a hallottakat és szerencsére már az édesanyja miatt sem aggódik, nagyon jól tudja, hogy nem számíthat rá és jobban teszi, ha nem foglalkozik vele. Minden porcikámat kirázza a hideg, amikor arra gondolok, hogy most már így öten egy nagy, szerető család vagyunk, akiket senki és semmi nem tud elszakítani egymástól. Óvatosan emelem számhoz csíkos bögrémet, amiben meleg kávé gőzölög, majd mikor ismét magam mellé teszem, halkan felsóhajtok. Annyira nyugodt itt minden, olyan érzés, mintha kizárhatnám a világot és csak is kizárólag a gyermekeimmel és a vőlegényemmel foglalkozhatok. Amikor kezemre vándorol tekintetem, arcomra boldog mosoly szökik. Ismét elfoglalta helyét az eljegyzési gyűrű, amit Harry tegnap helyezett vissza az ujjamra és nagyon remélem, hogy nem is kerül le onnan többet. 

- Jó reggelt! - hallok meg egy rekedt hangot, mire megfordulok és Lucas-szal találom szembe magam. 

- Jó reggelt, Kicsim! - mosolyodok el és figyelem rendezetlen haját, álmos szemeit és kissé piros orcáit, amik rettentően hasonlítanak édesapjáéra, ő is pont így szokott festeni, amikor felébred. - Miért nem alszol még? - érdeklődök és örömmel veszem észre, hogy a magánál tartott plédet leteríti mellém és helyet foglal. 

- Nem tudtam tovább aludni - rántja meg a vállát, ad az arcomra egy puszit, majd kobakját az ölembe hajtja. 

- Valami baj van? - simogatom selymes arcát, majd ujjaim barna hajába vándorolnak, mire lassan lehunyja szemeit. 

- Ellenkezőleg - válaszol gyorsan és hangja egy fokkal éberebb lesz. - Nagyon boldog vagyok - emelkedik fel és csillogó szemeit az enyémekbe vési. 

- Miért? - mosolyodok el, majd újra kortyolok egyet a kávémból. 

- Mert együtt vagytok apával - vallja be, mire magamban jót nevetek kisfiús ábrázatán. - Tudom, hogy apa mindig is az életünk részese volt, nem volt olyan nap, hogy ne beszéljünk vele akár telefonon is, de így mégis másabb. Te is sokkal boldogabb vagy és lehet, hogy Leon-nal már tizennyolc évesek vagyunk, de szükségünk van arra, hogy boldog családunk legyen és végre most már van - emeli rám ismét tekintetét, hatalmas szemeiből árad a szeretet és az a báj, amit egy édesanya egyből felfedez gyermeke szemében, legyen akárhány éves is.
Nem mondok semmit, csak erősen magamhoz vonom, ölelem széles hátát, amin egyszer-kétszer végig simítok. Mind a két fiam nagy, de rettentően igénylik a szeretet, nem szégyellnek, akár az utcán is engedik, hogy puszit adjak nekik vagy átöleljem őket. Iszonyatosan erős kapocs köt össze hármunkat, amit senki és semmi nem akadályozhat meg. Ujjaim selymes hajába vándorolnak, majd eltávolodok tőle és mosolyogva nyomok édes csókot a homlokára.
- Nagyon szeretlek, Lucas! - simítom meg puha arcát, mire szemei a megszokottnál is jobban kezdenek csillogni.
- Én is téged, Anya! - simul mellkasomra, az egész testem ellazul, azáltal, hogy egyik fiamat tarthatom a kezeim között.
Legyen tizennyolc vagy harmincnyolc éves, mindig is a fiam lesz, éppúgy, ahogyan a testvére is és jogom lesz ahhoz, hogy elárasszam őket a bennem rejlő, hatalmas anyai szeretettel. Tisztán emlékszem, amikor a farmon sétáltam velük, amikor kimondták első szavaikat, ahogy felfogták mi az a szeretet és elkezdtek vele halmozni, egészen a mai napig. Hihetetlen érzés, amikor anya vagy, mert lehet akármilyen rossz az életed, érhet ezernyi sérelem, ez mind mit sem ér, mert van két csodás gyermekem, ami az idő során háromra növekedett és boldogan mondhatom mindenkinek, hogy van egy gyönyörű lányom is. Ők hárman rengeteg sok energiát adnak, az ölelésük feltölti egész lényemet. Nem kell gyógyszer, nem kellenek kezelések, ahhoz, hogy rendben tegyem a bennem rejlő érzelmeket, mert csak odamegyek hozzájuk, megölelgetem, puszilgatom őket és minden sokkal jobb. És amikor a társaságomhoz egy göndör hajú, rikító zöld szemű és rettentő sármos férfi is csatlakozik, akkor az örömöm határtalan. Nyugalmat érzek, a szívem és a lelkem szinte ragyog és nem érdekel senki és semmi csak ők.
- Jó reggelt! - hallok meg két hangot ismét a hátam mögül, mire Lucas-szal egyszerre fordulunk meg és meglátom lányomat és másik fiamat.
Védelmezően ölelik egymást, mind a ketten plédet tartanak a kezükben, arcukon sugárzik az álmosság apró jele, szemeik bőszen csillognak, mire arcomra hatalmas mosoly kerekedik.
- Jó reggelt, Drágáim! - illetem meg őket bársonyos hangommal, ami akkor jön elő, ha gyermekeimhez szólok.
Ahogy a mellettem ülő fiam is, ők is lekuporodnak a puha fűbe, de Amelia egy hirtelen mozdulattal feláll és mellém szalad. Halkan felnevetek, amikor kissé kócos haja elárassza mellkasomat, miközben ölel, érzem testének melegét, ahogy szíven egyenletes dobbanását is. Óvatosan leül mellém, miközben tovább ölel, esze ágában sincs elengedni, aminek én örülök a legjobban. Egyik kezemmel körbe fonom vékony derekát, puszit hintek buksijára, miközben Leon is édes pusziban részesít. A szívem tízszer gyorsabban ver, azt se tudom melyikőjüket öleljem, pusziljam, próbálom átadni mindnyájuknak a szeretetemet. A kezeim között lévő leányzó felemeli fejét, arcomra nagy puszit hint, majd ismét hozzám simul, miközben hangosan felsóhajt. Megakarom tőle kérdezni, hogy mi bántja, de felesleges, mert magától kezd el a beszélni.
- Nagyon szeretlek, Anya! - mondja ki a bűvös szót, mire egy pillanatra elfelejtek levegőt venni, a szívem kihagy egy ütemet és az észrevételem nélkül kezdenek el patakokban hullani a könnyeim.
Percekig nem tudok mást csinálni csak zokogni, miközben mind a két kezemmel átölelem lányomat és arcomat dús hajába rejtem el. A vállaim erősen rázkódnak, a boldogság minden porcikámat átjárja, erre a mondatra várok már évek óta. Minden áron akartam tőle ezt hallani és végre megtörtént, ténylegesen is az édesanyjának gondol.
- Én is nagyon szeretlek, Kislányom! - mormolom a vállába, hangom akadozik és kissé rekedt, mire felemelem fejemet és hatalmas puszit nyomok a homlokára.
Meseszép szemeibe nézek, azok is könnyesek, aranyosan rágcsálja alsó ajkát, de ezt abba hagyja, amikor felfedezi az arcomon elterülő bágyadt mosolyt. Homlokomat az övének döntöm, könnyeim továbbra is folynak, de feleannyira, mint néhány perccel ezelőtt.
- Nálad jobb anyukát nem is kaphattam volna - közli halkan, úgy mintha félne a reakciómtól, pedig nem tudok mást csinálni mondatai hallatán, csak felhőtlenül boldog lenni.
- Édesem... - sóhajtok fel, kezeimet vállára vezetem és mélyen nézek sötét szemeibe. - Elmondhatatlan érzés, hogy azt mondtad anya, már pici korod óta érthetetlen kapocs van közöttünk, sokszor én se értettem mi ez, de egy idő után rájöttem. Már az első perctől kezdve lányomnak hiszlek, volt, amikor jobban féltettelek téged, mint a fiúkat, mert te lány vagy, sokkal sebezhetőbb és olyan vagy nekem, mint egy apró, fényes kincs - nézek egy pillanatra a mellettünk guggoló két fiamra, akik aranyosan mosolyogva hallgatják halk szavaimat. - Te másabb vagy, mint egy fiú és ezt minden megkülönböztetés vagy rossz jelző nélkül mondom. Mind a hárman különlegesek vagytok, de mégis másabb egy anya-lánya, mint egy anya-fiú kapcsolat. Mind a kettő felülmúlhatatlan kötelék, de két külön világ. Tudom, hogy Lucas és Leon megtudják magukat védeni, mert fiúk, az apukájuktól rengeteg tanácsot kapnak, nincs hiányuk a védelemben. De nekem téged kell megvédjelek, akár az életem árán is, mert annyira törékeny és kicsi vagy, hogy nem tudnám feldolgozni, ha bári történne veled. Amíg csak élsz, én leszek a védőangyalod - szipogok fel, egy idő után már mind a három gyermekem erősen ölel, könnyeim ismét útra kelnek, ezért csak lehunyom a szememet, becsukom a számat és élvezem a pillanatot.
Nem mondanak semmit, ilyenkor nem szoktak megszólalni, mert állításuk szerint ilyenekre nincsenek szavak, csak csendben, halkan sóhajtozva vonnak testükhöz. Néhány perc után mind a hárman más fele mennek. Leon és Lucas elkezdenek focizni, nem foglalkozva azzal, hogy még korán van és pizsamában vannak, míg Amelia leül a medence szélére, hosszú pólójának az alját felhúzza és elkezdi csapkodni a vizet. Elmosolyodok, majd felállok, összehajtom a plédeket, magamhoz veszem a kávébögrémet is és elindulok a ház felé. Ahogy belépek az ajtón még csönd van, Harry minden bizonnyal még alszik. A kanapéra teszem a textileket, a bögrét a konyhába viszem, majd óvatosan fellépkedek a lépcsőn. Ahogy a vőlegényemmel közös szoba elé érek, lassan és halkan lenyomom a kilincset, de felesleges, mert amikor kinyitom az ajtót, elmosolyodok, mert a még mélyen alvónak hitt férfi nyitott szemmel, a plafont kémlelve fekszik. Ahogy felfedez, aranyosan elmosolyodik, int egyik kezével, hogy menjek oda hozzá, amit ezer örömmel megteszek. Kislányosan mellé kucorodok, arcomat nyakhajlatába rejtem és beszívom kellemes illatát.
- Jó reggelt, Szépségem! - üdvözöl reggeli, ellenállhatatlan hangján, mire felemelem a fejem és zöld íriszeit kezdem kémlelni.
- Neked is! - nyomok egy apró puszit az arcára, de ez nem elég neki, óvatosan elkapja a tarkómat, ajkaimat az övéire irányítja és egy könnyed mozdulattal felém tornyosul.
Kezeimmel végig simítok fedetlen hátán, miközben ő felsőm alá vezeti mancsait és simogatni kezdi derekamat. Beleremegek csókunkba, amit észre vesz és elmosolyodik. Egyszerűen nem tudok betelni formás ajkaival, azzal az érzéssel, amit akkor érzek, ha a közelembe van, elveszi a józan eszemet minden cselekedetével. Már a középkoromat élem, de amikor ilyen cselekedeteket viszünk véghez, hirtelen tinédzsernek érzem magam. Mondhatnám ezt az egész helyzetet furcsának, mivel tizenhét évig nem csinálhattam ezt, vagyis én nem akartam. Csak rá vártam, hittem a csodában és az álmaimban. Nem hiába, igaz a mondás, hogy az álmok egyszer valóra válnak és azt én álmom Harry Styles. Az a férfi, aki megtanított szeretni, aki a helyes útra terelt, akinek köszönhetem az életemet, gyermekeimet és azt a hatalmas szerelmet, ami majd' kiszakítja a szívemet és a lelkemet. Ennél jobban nem tudom szeretni, egyszerűen lehetetlen. Óvatosan elváll ajkaimtól, szemei arcom minden porcikáját megfigyelik, majd tekintete megakad a szememen és felhúzza szemöldökeit.
- Miért sírtál? - kérdezi halkan, nagyon jól tudtam, hogy észre fogja venni és így is lett. - Valami baj van? - kérdez ismét, lehanyatlik mellém, egyik kezével megtámasztja magát és arcomat simogatva továbbra is felettem van, még úgy is, hogy az oldalán fekszik.
- Amelia anyának nevezett - mosolyodok el bágyadtan, még mindig annyira hihetetlen, hogy ez történt.
Vőlegényem szemei kikerekednek, arcára levakarhatatlan mosoly szökik, ahogy az enyémre is, homlokát az enyémnek dönti és apró puszit nyom az orromra. Ujjai továbbra is arcomat kényeztetik, lehunyom a szememet és elkönyvelem magamban, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb nője.
- Tudtam, hogy ez hamarosan megfog történni - mormolja szinte suttogva, kinyitom látószerveimet és bőszen csillogó szemeibe nézek. - Rettentően szeret téged, tagadni se tudná - ad egy apró csókot, amit a legboldogabban viszonzok.
Akár egy kiscica, úgy simulok hozzá, kezemet átvetem a derekán, ahogy ő is az enyémbe és szinte már összenőve fekszünk egymás karjai között. Puszik ezreivel halmozzuk el egymást, édes dolgokat súgunk a másik fülébe, miközben szavakkal és érintésekkel közvetítjük egymásnak, hogy mennyire szerelmesek vagyunk. Azt akarom, hogy mindenki tapasztalhassa meg azt, amit én, mert ennél nincs jobb, ez a világ legjobb dolga. Szeretni és szeretve lenni. Amikor a szíved egy másik személyért dobog, amikor azt akarod, hogy az életed ő általa legyen jó, amikor megosztod vele a titkaidat, amiket féltve őriz, amikor csókkal próbálod átadni mindazt az elsöprő érzelmet, amit magadban tartogatsz, de nem sikerül. Nem tudod neki száz százalékosan átadni, az egyszerűen lehetetlen. Te tudod, hogy szereted, ő is tudja, hogy szeret téged és tettekkel talán sikerül, de szavakkal biztos nem. Elsöprő-e a szerelem? Teljesen az! Elsöpri a józan eszed, a benned rejlő rosszat, a fájdalmakat, mindent, amit te nem akar érezni és ez azért jó, mert mindez életed szerelme miatt van.
- Nagyon szeretlek, Harry, az életemnél is jobban! - mondom ki hirtelen, mire felkapja a fejét, pillantása ellágyul, ezernyi érzelmet sugároz felém, amit abban a pillanatban befogadok a tudatomba.
- Én is téged, Életem! - fogja kezei közé arcomat. - El se tudom mondani, hogy mennyire. Ecsetelhetném évekig, még akkor sem sikerülne - mosolyodik el, majd ismét lágy csókot váltunk, miközben úgy öleljük egymást, mintha attól félnénk, hogy hirtelen eltűnünk.
Már kezd sötétedni, a parton sétálunk egymás kezét szorongatva, a gyerekek bent maradtak a házban, ezáltal kettesben lehetünk. A Hold már látható az égen, az óceán elegáns táncot jár, ahogy a pálmafák is a szél által. Minden annyira meghitt, nyugodt, csak mi ketten vagyunk, senki nem zavar minket. Az életem végre egyenesbe ért és így visszagondolva nem bánom a sok sérelmet. Hogy miért nem? Mert a fájdalom megerősített, két lábbal állok a földön és tudom, hogy ezentúl mindent elérhetek és megkaphatok, mert van hozzá erőm. Az idő megedzet, a lelkem és szívem kőkemény erővel bír, a régi sebek beforrtak és biztosra veszem, hogy lassan, de biztosan egészen be is fognak gyógyulni és egyiken sem lesz heg. Édesapám fentről néz és biztosra veszem, hogy büszke rám, még úgy is az ő véleménye a legfontosabb, hogy nincs velem. Ő a példaképem és lehet azért kellett felmennie a mennybe, hogy onnan segítsen, mert onnan sokkal könnyebben megy neki, mint az élők között. Szemeimet lassan vezettem az égre, egy-két csillag már megjelent, amiket halványan mosolyogva nézek. Nem tudom melyik édesapám, de mindegyik apró égitest egy lélek és tudom, hogy neki is megvan a maga fényes pontja. Fejemet Harry vállának döntöm, lábam belemélyed a meleg homokba, arcomon mosoly ékeskedik, amit az engem ölelő férfi észre is vesz. Megáll és magával szembe fordít, minden szó nélkül ajkai megtalálják az enyémet és olyan csókot váltunk, amitől meglódul a fejem, megszűnik az óceán moraja, a szél lágy éneke, csak is ő és én vagyok. Kezemet magatehetetlenül fonom át a nyaka körül, miközben élvezem, hogy egyre közelebb von magához, ami a végén már nem megy tovább, egy hajszál se férne el közöttünk. Pihegve találkoznak össze homlokaink, a kezemben tartott papucsom lesett a földre, mert minden erő távozott belőlem, ahogy ajkaink vad, egyben romantikus táncot jártak.
- Ez egy új kezdet - mormolja halkan, lehelete megcsapja arcomat, miközben szemeim továbbra is csukva vannak és csak erőtlenül bólogatok kijelentésére.
Ez biztosan az, egy olyan kezdet, amit soha nem fogunk elrontani, ez a szerelmünk második felvonása. Az első felvonás rögös, döcögős volt, de ez nem lesz az, egyenes úton fog haladni, amit a szerelmünk fog azzá tenni, mivel ezentúl nem érdekel minket senki, nem lesz a Földön olyan személy, aki közénk tudna állni.

~.~.~.~

Sziasztok, Drágáim! :)

Nagyon-nagyon és még annál is jobban sajnálom, hogy ennyit késtem! Nem akarok magyarázkodni csak annyit írok, hogy nem volt időm, ezen nincs mit szépíteni. Elhanyagoltalak titeket, a blogot, annak ellenére, hogy már csak ez a rész volt hátra és az epilógus. Elnézést kérek! <3 

Remélem jól telik a szünet, nagyon vigyázzatok magatokra, ha gondoljátok, szánjatok időt az olvasásra, a Liam-es blog tárt karokkal fog titeket várni nyáron is! Nem tudom mikor kerül fel az epilógus és az írói utószó, de sietni fogok, ezt nem fogom elsumákolni. ;) 

Millió puszi, Nektek! *.* 

Have a nice day: Fanny

Fontos!

Sziasztok Babák! :3

Tudom, unalmas, hogy mindig ezeket írom, folytonosan kések a részekkel, de ezúttal is elnézést kérek, hatalmas csúszásban vagyok. Jövőhéten kis érettségit fogok írni angolból, nyelvtanból meg matekból és nagyon sokat kell tanulnom, ebben az esetben most ez az akadálya annak, hogy feltegyem az új részt. Amint helyre áll a rend, a leghosszabb, legizgalmasabb részeket fogom nektek írni még akkor is, ha már csak egy rész + epilógus van hátra. 

Remélem megértetek, ha lehetne, minden nap frissíteném a blog fejleményeit. 

Szeretlek titeket, jó hétvégét! <3 

Have a nice day: Fanny

39.rész Hidd el, jobb lesz

" Elmondhatatlanul rossz volt, nem akartam elhinni, de apa semmiben nem volt hibás, az engem világra hozó nőt okoltam mindenért. Teljes szívemből gyűlöltem és minden bizonnyal azt hitte, hogy a titok kiderülte után Harry-t nem fogom az édesapámnak tekinteni. Nagyot tévedett, azután jobban szerettem, mint valaha. " - Amelia Styles

Anastasia Moon

Megszeppenve nézek Harry szemeibe, amikor egy kicsit hátrál tőlem, íriszei szinte ragyognak és élénkebb zöld színt vesznek fel. Erősebben szorítom kezét, mondhatni már görcsösen, hihetetlen, hogy feltettem neki ezt a kérdést, de nem tehetek semmit, nagyon szeretem. Még mindig nem bírom felfogni, hogy itt vagyok és Louis által küldött nekem egy levelet, amiben meghívott vacsorára. A hangulatban, a díszekben és a tárgyakban rejlő ezernyi figyelmesség levesz a lábamról, annyira aranyos gesztus tőle. Talán még ennyire soha nem vert a szívem, mint most és a pillangóim is oly' erővel verdesik a hasfalamat, hogy félő, kiszakad. Az engem ölelő férfi ujjai felvándorolnak arcomhoz, amire lágy érintéseket mér, mire arcomra levakarhatatlan mosoly szökik.
- Annyira szeretlek - duruzsolja halkan és nyakamhoz hajolva édes puszit ad rá.
- Én is téged - válaszolok az övéhez hasonló hangszínben és mind két kezemet a mellkasára simítom. - Mindennél jobban szeretlek, Harry - vésem tekintetemet az övébe, majd megpuszilom puha arcát.
- El sem tudod hinni, hogy mióta várok erre az egy mondatra - sóhajt fel, majd ismét kezei közé zár, erősen von testéhez.
- De tudom, tizenhét éve - mormolom felsőjébe és szeretetteljesen ölelem derekát. - Én is nagyon sokáig vártam erre a pillanatra - kuncogom el magam és egy hirtelen mozdulattal puszit nyomok a füle mögé, amitől érezhetően kirázza a hideg.
- Most minden más lesz - néz ismét barna szemeimbe, hangja komoly lesz. - Senki és semmi nem állhat közénk és nem leszek többet balfácán, mindent megteszek, hogy visszanyerjem a bizalmadat - bizonygatja, hangja egészen halk, mégis erőteljes, amit a csendes ház kelt ilyenné.
- Harry... - vezetem mind két kezemet arcára és halványan elmosolyodok. - Nem kell visszanyerned a bizalmamat, soha nem veszítetted el, mindig is hatalmas személy voltál a szememben. Ismerlek, mint a tenyeremet, minden apró kis rezdülésedből tudom, hogy mit akarsz és ezek a cselekedetek mind-mind szeretetteljes gesztusok - döntöm egy pillanatra homlokomat az övének, miközben tekintetem mélyen vésődik az övébe. - Fantasztikus férfi, apuka vagy, akire mindenki büszke és nem mellesleg hű társam, életem szerelme, akinél jobbat nem is kívánhatnék. Számomra úgy vagy tökéletes, ahogy vagy, nem kell változnod - közlöm vele szerelmes hangon, miközben elgyengült ábrázatát figyelem, szinte a kezeim közé omlik.
- Hihetetlen vagy - mondja kis idő hallgatás után, mire jókedvűen felnevetek. - Tényleg olyan vagy, akár egy angyal, nálad tökéletesebb nőt keresve sem találtam volna, Szépségem - mormolja ajkaimra, majd szánk összetalálkozik, rövid, de annál szerelmesebb és forróbb csókba fonódnak.
Az étkezőasztalnál ülve csendesen vacsorázunk, jelentős pillantásokat váltunk, amiben minden érzelem, gondolat benne van. Miközben falatozom az élet, rejtett mosollyal és csillogó szemekkel kémlelem a gyertyákat és a rózsaszirmokat, amik a padlót borítják el. Ahogy befejezem az étkezést és leteszem az evőeszközt, kezembe veszem a boros poharamat és hátamat a szék támlájának vetem. Annyira mesés vele lenni, nem kell kerülnöm a közelségét, nem kell attól tartanom, hogy elszeretem mástól, megzavarom a magánéletét, mert így nekünk, közösen van magánéletünk, egy nagy erővel bíró, elképzelhetetlen szerelmi történet, amit más nem ért csak mi. Az évek során annyira összecsiszolódtunk, hogy senki sem tudná kiűzni belőlünk az egymás iránt táplált érzelmeket és ezt az elmúlt tizenhét év is szögesen bizonyítja. Kibírtuk, nehezen, de elviseltük egymás nélkül a mindennapokat, de a sors rettentően azt akarja, hogy együtt legyünk és a legnagyobb örömmel teszünk neki eleget. Minden kezd helyre rázódni, egyedül egy probléma van a hátunk mögött, ami hatalmas, de tudom, hogy képesek leszünk megoldani. És ez a nagy baj, azaz, hogy elmondjuk Amelia-nak az igazat. Megígértem Harry-nek, hogy segítek és ehhez tartva magam minden perceben azon gondolkodom hogy hozzam a legjobb döntést annak érdekében, hogy ne törjem össze a lányt, még ennél is jobban, akit gyermekemként szeretek. Ő és két fiam között nincs különbség, úgy érzem, hogy ha Harry ennyire tudja szeretni annak ellenére, hogy nem a vér szerinti lány, akkor én is megtehetem, sőt, még akkor is így lenne, ha barátom igazi lányának a címét viselné. Pólyás baba kora óta ismerem, rettentően hozzám nőtt és az édesanyja hibája által nem fogom magamtól ellökni, minden erőmmel azon leszek, hogy megtartsam a bizalmát és szeretetét.
- Mi a baj? - érzem meg kezemen az előttem ülő férfi meleg tenyerét, mire szaporán pislogni kezdek és elmosolyodva nézek rá.
- Semmi csak elgondolkodtam egy kicsit - rántom meg a vállamat, nem akarom felhozni a fejemben lejátszódó témát, mert azzal elvenném a kedvét és azt nem akarom.
- Min? - feszegeti tovább a témát, mire feladóan felsóhajtok és leteszem kezemből a poharat.
- Amelia-n - sütöm le szememet, tényleg nem akarok erről beszélni, annyira örülök, hogy ilyen meghitt hangulat kerít körbe minket.
- Ana - áll fel helyéről, hangja megváltozik, mire elkap a bűntudat, amiért ilyen könnyen hagytam, hogy feltevődjön ez a beszélgetés. - Ne őrlődj rajta, megfogjuk oldani, a lányom erős és úgy gondolom, hogy van már olyan nagy, hogy megértse az egész helyzetet - mondja lágy, mégis bánatos hangon, miközben leguggol elém és mind a két kezemet megfogja.
- Hívd ide! - mondom hirtelen, amivel magamat is meglepem, nem hogy Harry-t.
- Tessék? - kérdez vissza hatalmas szemekkel és felemelkedve néz tovább engem.
- Hívd el ide, így is-úgy is meg kell tudnia az igazat, minél tovább halogatjuk, annál rosszabb lesz - állok fel én is és vállait megfogva szelíden meresztem rá szemeimet. - Bízz bennem, hidd el, neked is jobb lesz, ha nem kell tovább titkolóznod - küldök felé biztató mosolyt, ezáltal elérem, hogy elgondolkodjon.
Kezeim leperegnek széles válláról, amikor eltávozik a közelemből és kimegy a konyhából. Nem megyek utána, tudom, hogy egy kicsit egyedül akar lenni, ezért visszaülök a helyemre és várom, hogy visszatérjen. A gondolkodásom megváltozik, talán nem volt hiba felhozni ezt a témát, mert ezáltal ő is és én is megszabadulhatok ettől a tehertől, amit a titok rakott ránk. Amelia okos lány, megfogja érteni édesapja helyzetét, nem fogja hibáztatni, mert annál sokkal jobban szereti és tiszteli. Nekem sem lenne könnyű, ha megtudnám a csúnya igazságot, hogy azaz ember, akit születésem óta apukámként ismerek, mégsem az. Hatalmas lelki sérelem lesz neki, de nem fogom hagyni sem én, sem Harry, hogy összeessen, a kettőnk szeretetével megakadályozzuk, hogy a földre kerüljön. Kezeimet összefonom magam előtt és elgondolkodva figyelem az asztalon éppen hogy pislákoló gyertya lángot, ami hamarosan elfog aludni. Egyszer csak ismét megpillantom barátomat, akinek arca gondterhelt, szemei bánatosan néznek rám, majd csak azt veszem észre, hogy hirtelen mellettem terem, felállít a székről és erősen magához von. Nagyot sóhajtva lehunyom a szememet, óvatosan simogatom göndör haját, próbálom azt sugallni felé, hogy én itt vagyok, rám számíthat.
- Fél óra és itt lesz - mondja halkan, elakarok tőle távolodni, hogy nézhessem az arcát, de nem engedi, erősen öleli derekamat. - Félek - vallja be, amit nem hiába érez, egyáltalán nincs könnyű helyzetben, lánya a tét, akit semmi pénzért nem akar elveszíteni.
- Drágám - tolom el testemtől és kezeim közé fogom az arcát. - Semmi baj nem lesz, Amelia nagy már, tizenhét éves, érett nő, aki minden bizonnyal Mia-t fogja okolni és nem téged - puszilom meg selymes arcát, mire egy pillanatra lehunyja szemeit. - Ez egyáltalán nem a te hibád, az érzéseid az első pillanattól kezdve az utolsóig erősek lesznek, rettentően szereted, ő a lányod még akkor is, ha nem tőled van. Hozzád nőtt, felnéz rád, imád és nem mellesleg te vagy rajtam kívül az egyetlen támasza. Szüksége van rád, Harry. Nem szabad félned, hinned kell az igazadban! - beszélek neki halkan, mégis tele érzelemmel, meg kell nyugodnia, ilyen állapotban nem állhat a lánya elé.
- Nagyon szeretlek, Anastasia - nyom édes puszit ajkaimra, nyakhajlatomba, majd ismét hozzám bújik és szinte menedéket keres kezeim között.
- Én is téged - súgom a fülébe és ujjaimmal hátát kezdem simogatni.
Az idő telik, a nappaliban ülünk a kanapén és csendben fogjuk egymás kezét. Egyedül a néma csendet halljuk, nem beszélgetünk, csak gesztusaimmal mutatom felé, hogy nem lesz semmi baj. Akár egy kislány, kezei közé férkőzök, hosszú karjaival átfogja lényemet és puszikkal halmozza el fejem búbját. Mélyet sóhajtok, amikor a csengő hangosan hasít a némaságba, egy pillanatra erősen lehunyom szemeimet, majd erőt veszek magamon és Harry-től elszakadva az ajtó felé sétálok. Csiga lassúsággal nyitom ki a faszerkezetet, mosolyt erőltetek ajkaimra és a legboldogabb hangszínemet veszem elő.
- Szia, Csillagom! - üdvözlöm az ajtóban álló angyalra hasonlító leányzót, akinek kikerekednek szemei, amikor meglát.
- Ana! - kiáltja és kezeim közé ugrik, amitől arcomra tényleg őszinte mosoly szökik, annyira jól esik, amikor magamhoz vonhatom apró testét. - Hogy-hogy itt vagy? - kérdezi meglepetten, hatalmas mosollyal, miközben átlépi a küszöböt.
- Apukád hívott vacsorára - mondom somolyogva, valamiért nem esik nehezemre jókedvűen beszélgetni vele, amit csak is erőt adó kisugárzása okoz.
- Újra együtt vagytok? - néz rám nagy szemekkel, minden mozdulatában megállva. - Mondd, hogy igen! - vesz fel esdeklő hangszínt, amitől halkan felnevetek.
- Igen, újra megpróbáljuk - kezdek el szaporán bólogatni, mire ismételten kezeim között tudom és talán sokkal erősebben ölel, mint az előbb.
- Annyira boldog vagyok - távolodik el tőlem, szemei könnybe lábadnak, amit nem tudok mire vélni, azért adok neki egy szeretetteljes puszit, amitől csak rosszabb irányba viszem a helyzetet. - Nagyon szeretlek - mondja egészen halkan, lehajtja a fejét, olyan, mintha szégyellné magát.
- Én is téged, Drágám, olyan vagy számomra, mint a fiaim, lányomként szeretlek - húzom magamhoz, csókot hintek a homlokára és amikor észreveszem, hogy vállai erősen rázkódnak, teljesen átölelem és selymes hajzuhatagát simítva próbálom nyugtatni.
Vállát átkarolva vezetem a nappali felé, ahol édesapja térdére támaszkodva, mereven előre nézve vár minket. Amint meghallja lánya szipogását felkapja a fejét és meglepetten nézi párosunkat. Lábait gyorsan szedve környékez meg minket, Amelia-t egyből mellkasára vonja, miközben felsóhajt és lehunyja a szemét. Hosszú perceken át figyelem őket, a gondolataim szárnyalnak, ami közben rájövök, hogy ennek a lánynak Harry-nél nem is lehetne jobb apukája. Az enyém is ilyen volt, mindig mellettem volt, de sajnos a sors elvette tőlem, titkolta a betegségét, de bízom abban, hogy nekik sok idejük van még arra, hogy legyenek egymásnak. Követem őket, amikor elindulnak a kanapé felé, de nem zavarom meg őket, velük szembe leülök az egyik fotelbe. Továbbra sem engedik el egymást, annyira ragaszkodnak egymáshoz, hogy azt titkolni sem tudnák, olyan erős és töretlen kapocs van közöttük, ami fiam és én köztem is születésük óta meg van.
- Mi a baj, Szépségem? - kérdezi Harry a lányát, aki sír és meg sem szólal, ha előre tudtam volna, hogy ilyen érzelmeket váltok ki belőle, akkor nem mondtam volna egy árva szót sem.
Tudatnom kellett volna magam arról, hogy elhagyta az édesanya és a legkisebb felé irányított gesztus is kikövetelheti a könnyeit. Rettentő gyengeség uralja jelen pillanatban, de nem tudtam mit tenni, amikor kimondta, hogy szeret, egyszeriben nekem is elszállt az erőm. Meggondolatlan cselekedetet hajtottam végre, de hiába, ha szeretem, kötelességemnek érzem a tudatára adni.
- Ana mondott valamit és meghatódtam - mosolyodik el, miközben kislányhoz hasonlóan lapul édesapja mellkasához. - Nincs semmi baj - teszi hozzá, amivel eléri, hogy leessen a kő a szívemről és ne hibáztassam magam.
- Most már mindent értek - puszilja meg Harry a kezei között lévő lányt, miközben aranyosan rám mosolyog, ami jelzi, hogy tudja mit mondtam.
- Miért hívtál ide, nem akarlak zavarni titeket - szakad el apukájától Amelia és mind a kettőnkre néz, de szavait a társaságunk egyetlen férfi tagjának szánja.
Harry láthatóan teljes testében megfeszül, nagyot nyel és a segítségére akarok lenni, de nekem sincs bátorságom megszólalni. Amikor kijelentettem, hogy hívja ide, akkor a gyomrom nem szűkült össze borsónyi nagyságúra és nem vettem nehezen a levegőt úgy, mint most. Hirtelen felindulásból mondtam azt amit, de hiába, már itt van Amelia, nem zavarhatjuk össze még ennél is jobban, joga van tudni az igazat. Az előttem ülő férfival hangtalan kommunikációt váltunk és ezáltal erőt kell vennem magamon, mert nekem kell beszélni. Megköszörülöm a torkomat, a gondolataimat sorba teszem, a legkomolyabban és határozottabban kell belekezdenem.
- Nagyon figyelj rám, Drágám, fontos dolgot szeretnék neked mondani - kezdek bele monológomba, miközben hangosan felsóhajtok, rettentő nehéz használnom a szavakat. - Leszögezem, hogy édesapádat egy pillanatig se hibáztasd, ő is csak tegnap tudta meg az igazat. Nagyon szeret téged történjen bármi, ő az egyetlen pont az életedben, akire bármikor számíthatsz, soha nem ítél el és míg világ a világ a lánya leszel - beszédem hallatán a lány szemei egyre nagyobbak lesznek, döbbenten simul Harry-hez, míg ő elgondolkodva, félve néz engem szüntelenül. - Nem akarlak anyukád ellen beszélni, hiszen ő hozott a világra, de az ilyen anyuka, mint a tiéd, soha nem volt az. Én Lucas-ért és Leon-ért tűzbe tenném a kezem, nélkülük egy senki lennék és amióta vannak nekem minden teljesen más. Lehet, hogy fiatal voltam, amikor megtudtam, hogy ők már a hasamban vannak, de a legnagyobb örömmel váltam meg a bulizástól, az örökös csavargástól, mert bár ők még akkor nem születtek meg, elkapott az anyai ösztön és már akkor is a legjobbat akartam nekik. Utána te is az életem részese lettél, születésed után néhány órával már a kezemben foghattalak, ott voltam amikor megtanultál járni, amikor kimondtad az első szavad, láthattalak felcseperedni és most itt ülsz előttem, kész nő vagy, akire apukáddal együtt rettentő büszke vagyok. Ahogy a fiaim, te is megváltoztattad az életemet, olyan, mintha te is az enyém lennél és amikor sírva felhívsz vagy átjössz hozzám, mert bánatos vagy egy fiú vagy az iskola miatt, a szívem szakad meg, mert rettentő erős vagy és nem bírom elviselni, amikor szomorú vagy - a hangom megakad, könnyeim patakokban gördülnek végig az arcomon, Harry is a szemeit törölgeti, ahogy Amelia is, lassan már annyira sír, hogy nem kap levegőt, amire az is rátesz egy lapáttal, hogy apukája felsőjébe nyomja arcát. - Tudom, hogy ennek nincs köze, ahhoz a tényhez, amit elakarok mondani, de tudatni akartam veled, hogy én is itt vagyok neked, mindig is voltam és leszek is. A lányom vagy - közlöm vele magabiztosan, mire felkapja a fejét és hatalmas, könnyes szemeit az enyémekbe fúrja, ezáltal, ha ez lehetséges, sírása még erőteljesebb lesz. - Most tényleg nagyon figyelj rám, Amelia - nyelek egy nagyot, mielőtt elmondom a lényeget, itt kellene átvennie a szót barátomnak, de nem teszi meg, tekintetéből kiolvasom, hogy nincs hozzá bátorsága. - Harry nem az édesapád - mondom ki nehezen és megtörten, amit a lány szemében látok, soha nem akartam megtapasztalni.
- Tessék? - kérdez vissza szinte suttogva, hol rám, hol édesapjára néz, aki meredten figyeli egyetlen lányát, miközben folytonosan tördeli ujjait.
- Kicsim...én - kezdene bele Harry, de a mellette ülő lány nem engedi neki, erősen hozzábújik, lehunyja szemeit, amit hatalmas mosollyal fogadok, nagyon reméltem, hogy így fog reagálni és nem akad ki.
- Nagyon szeretlek apa! Nem érdekel, hogy nem vagy a vér szerinti apukám, mindent neked köszönhetek, téged szeretlek a világon a legjobban! - duruzsolja, ezáltal a férfi hangosan felsóhajt és fejét lányáéra hajtja, miközben felém fordulva eltátog egy köszönömöt.

~.~.~.~

Üdv Drága Olvasóim! :)

Nagyon-nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett várni a részre, nem mellesleg, hogy ez az utolsó előtti, amit illő lett volna időben feltennem. Próbáltam úgy és annyit írni, hogy kiengeszteljelek titeket, bízom benne, hogy sikerült. 

Légyszíves írjátok le a véleményeteket, minden alkalommal örömmel olvasom a gondolataitokat. <3 

Vigyázzatok magatokra, és próbáljátok meg túlélni ezt a néhány hetet, sajnos nekem még három tantárgyból kis érettségit kell írnom és hátra van még egy nagyon kemény edzőtáborom. :/ A nyolcadikosoknak pedig azt üzenem, hogy élvezzétek ki a maradék időt az osztályotokkal, a felsőbb évek nem lesznek olyan jók, mint a mostaniak. Volt és van lehetőségem megtapasztalni. :) 

Have a nice day: Fanny

Hír

Sziasztok Drágáim! :3

Nagyon sajnálom, de valószínűleg hétvégén nem tudok új résszel előrukkolni, mivel itthon van apukám Londonból és nincs időm írni. Elnézést, ígérem bepótolom, addig is nagyon vigyázzatok magatokra! <3 

Have a nice day: Fanny

38.rész Megpróbáljuk?

" Nem tehettem mást csak azt, hogy sodródtam az árral és élveztem a testemben tomboló boldogságot. Régen éreztem olyat, annak ellenére, hogy a fiaim mindig mellettem voltak, náluk jobb támaszt nem is kívánhattam volna. Aztán minden megfordult, ténylegesen megoldódott az életem és nagyon reméltem, hogy véglegesen, nem időlegesen. " - Anastasia Moon

Harry Styles 

Másnap reggel, amikor felkelek, elégedett mosoly árad szét az arcomon. Boldogság jár át, ha a tegnap estére gondolok, jobban nem is alakulhatott volna. Hihetetlen, hogy ezt érzem, hiszen megtudtam, hogy a lányomnak hitt Amelia valójában nem is az. Düh és csalódottság kap el, ha Mia-ra gondolok, tegnap reggel kellően kiengedtem a haragomat, életemben nem beszéltem olyan csúnyán senkivel, nem hogy egy nővel. Csak is kizárólag lányomra gondoltam, akit továbbra is töretlenül szeretek, mivel mellettem nőtt fel és büszkeség jár át, ha arra gondolok, hogy hozzám tartozik még akkor is, ha a vérünk nem egyezik meg. Talpra esett, okos és gyönyörű nővé cseperedett a szárnyaim alatt, aki a 17 év alatt az életem egyik legfontosabb személyévé vált. Ha gondom van, elég tőle egy mosoly és minden megoldódik, ha megölel elmagyarázhatatlan, amit érzek és amikor azt mondja, hogy szeret, ténylegesen megsemmisülök, mivel rettentően szeretem. És a gondokat eltekintve azt érzem, hogy ennél jobb nem is lehetne a sorsom, mivel tudom és érzem, van lehetőségem arra, hogy visszakapjam életem szerelmét. Azt a nőt, aki a mindenem, a másik felem és az, aki úgy szeret, ahogy vagyok. Hosszú éveken keresztül szenvedtem a hiányától, folytonosan magamat okoltam, ahogy ez a mai napig érvényes. Mindent én rontottam el, nem szabadott volna hagynom, hogy eleget tegyen egykori legjobb barátnőjének és előrébb nézze, mint saját magát. Küzdenem kellett volna, harcolni a szerelmünkért, de nem tettem meg, túl szomorú voltam és teljesen elgyengültem. Minden napom rossz volt és ahogy telt az idő, ez egyre rosszabb lett. Látnom kellett volna azt, hogy ő is mennyire szenvedett, de nem vettem észre, túl jól színlelete az érzelmeit. Amennyire csak lehet, úgy nézek fel rá, akár fiú a szüleire, hatalmas erő és elhatározás van benne, amit sokszor irigyelek tőle. Nekem nem volt ennyi erőm, ezért nem is álltam elé és mondtam el a konkrét dolgokat, féltem a visszautasítástól. Mia kijátszotta, mégis az ő pártján maradt, amikor kiderült, hogy állapotos, pedig nem úgy lett volna rendjén, nem érdemelte meg azt a viselkedést és hozzáállást. Tegnap este fellobbant bennem a láng, az a csóva, amit az első találkozásnál éreztem, minden porcikámat átjárta a melegség és nem gondoltam semmire csak arra, amit a szívem diktált. Sokszor volt olyan, hogy a szívemre hallgattam, pedig nem kellett volna, de a tegnapi napon helyesen diktálta az ütemet, elértem, amit akartam. És, amit a kezemben tartok az a remény. Remény ahhoz, hogy ismét egy pár lehetünk, nevelhetjük együtt a gyermekeinket és mint a dédelgetett álmaimban együtt öregedhetünk meg szorosan egymás kezét fogva. Éreztem, hogy ő is úgy vélekedik a dolgokról, mint én, hiányzom neki és ezt tagadni se tudná. Szerencsére nem is teszi, hiszen mimikájából, szeme csillogásából és érintéséből mindent megtudtam. Ennyi egyenlőre elég volt, de nem állok meg, ezúttal küzdeni fogok értünk, nem hagyhatom veszni a boldogságomat és az életemet. 

- Apa? - hallok meg egy kellemes baritont az ajtó felől, mire fejemet annak irányába fordítom és, amikor meglátom lányomat, mosolyom nagyobb lesz. 

Kezemmel intek egy aprót, mire akár csak régen, gyorsan szedni kezdi lábait és mint egy kislány, mellém kucorodik. Vékony testére húzom a takarót és megpuszilom feje búbját, amikor azt fedetlen mellkasomra hajtja. Kezeimet pizsamába bújtatott teste köré fonom és erősebben vonom magamhoz, nincs ennél jobb, amikor reggel a lányom társaságát élvezhetem. Lassan lehunyom szemeimet és élvezem, hogy a kezeim között van, úgy gondolom, erről nem fog leszokni, én pedig nem fogom megunni, amikor gyermekded mosollyal mellém fekszik. Hajának kellemes illata egyből orrüregembe szökik, ami teljességgel ellazítja izmaimat. Meleg lehelete csiklandozza bőrömet, miközben óvatosan simogatom a hátát. 

- Jó reggelt, Szépségem! - mormolom hosszú hajkoronájába és ismét csókot hintek rá. 

- Neked is! - mozdítja meg kobakját és aranyosan néz fel rám, majd lassan felemelkedve puszit nyom az arcomra. - Jól aludtál? - érdeklődik és még az íriszeiben bujkáló álmosság miatt nagyobbakat pislog a kelleténél. 

- Tizenhét év után most a legjobban - nevetem el magam és megsimogatom puha orcáját. 

- Annyira jó, hogy ilyen boldog vagy, vártam már ezt a pillanatot - sóhajt fel mosolyogva és apró ujjaival azt a tetoválást kezdi el piszkálni a mellkasomon, ami az ő nevét szimbolizálja. 

- Nem haragszol? - kérdezek rá, mivel kíváncsi vagyok a véleményére annak ellenére, hogy már régóta tudja, hogy nem szerettem az édesanyját egy pillanatig sem. 

- Nem - válaszol halkan és szelíden néz szemeimbe. - Nagyon jól tudom, hogy Anastasia a világ legcsodálatosabb nője és nem is kívánhatnék melléd jobb társat. Olyan akár egy angyal és az a legnagyobb baj, hogy én is ilyen anyukáról álmodok - húzza el a száját, hirtelen átfut arcán a szomorúság, de amilyen gyorsan megjelenik, olyan gyorsan el is tűnik. - Olyan jó Lucas-nak és Leon-nak - vallja be és lesüti sötét szemeit egy pillanatra. 

- Hidd el, hogy Ana nagyon szeret téged - biztosítom és mélyen vésem tekintetemet az övébe, hogy tényleg elhiggye, mivel ez így van. - Olyan vagy számára, akár a lánya. Nem hiába törődik veled ekkora anyai szerettel, ha nem számítanál neki, akkor nem tett volna meg érted ennyi mindent. Hatalmas szíve van és abban a nagy szervben te is elférsz, Kicsim, ettől nem kell félned. Szomorú dolog, hogy ezt kell mondanom, de anyukád helyett anyukád, de az is lehet, hogy mindig is ő volt az - görbülnek le ajkaim, hiszen nem szép ilyet mondani a gyermekednek, de ez az igazság, Ana rettentően szereti ezt a lányt és ezt számtalanszor bizonyította. 

- Olyan, mint a védőangyalom - derül fel ismét arca és szemei bőszen csillogni kezdenek, amit a szóban forgó nő gondolata vált ki belőle. - Nagyon szeretem - mondja kislányos zavarral, pedig nem kell ezt tennie, köztudott, hogy Ana-t nem lehet nem szeretni és ezt lányom is tapasztalja, akár egy hősre, úgy néz fel rá. 

- Ő is nagyon szeret téged - bizonygatom tovább, nem akarom, hogy édesanyja hiánya bármi problémát okozzon neki, hiszen azt a személyt több fantasztikus ember tudja pótolni, nincs szüksége szomorkodásra.
- Mész ma valamerre? - kérdez tovább és minden mintán végig simít, amik felsőtestemet tarkítják.
- Igen, de az titok, hogy hova - mosolyodok el, miközben enyhén göndör hajával játszadozom.
- Rendben - hagyja ennyiben, nem kíváncsi fajta, ha valamit nem mondok el neki, nem zavarja, úgy is tudja, hogy egy idő után megbeszélem vele a dolgokat. - Hiányzik anya - mondja hirtelen, mire teljes testemben megfeszülök és amikor felül, sürgetve követem cselekedeteit.
- Kicsim... - fogom meg apró kezeit és figyelem, ahogy török ülésben, lehajtott fejjel pásztázza a hófehér takarót.
- Tudom, apa - emeli rám lassan tekintetét, amiből ezernyi érzelmet bírok kiolvasni, de legjobban a fájdalmat. - Nagyon jól tudom, hogy egyáltalán nem számítok neki, de mégis... - sóhajt fel gondterhelten, mire nem bírom tovább és egy könnyed mozdulattal az ölembe ültetem, ahogyan kiskorában is tettem. - Mindig is arról álmodtam, hogy jó legyen a kapcsolatunk, olyan igazi anya-lánya kapocs kössön össze minket, amit senki nem tud szétszakítani, de annyira nagyon akartam, hogy nem valósult meg. Régen is ha bármi gondom, bajom volt te és Ana volt mellettem, ahogy most is. Csak rátok számíthatok - szipog fel, szeretetteljesen hozzám simul és vékony karjait derekam köré fonja.
- Ez így van, Angyalom - kezdek vele dülöngélni, hogy sírása ne erősödjön fel. - Mi mindig itt voltunk melletted, itt is vagyunk és leszünk is. Ana-ra és rám mindig számíthatsz és a testvéreidre is, ők is nagyon szeretnek téged - emelem fel állánál fogva a fejét, hogy rám nézzem és higgye el, amit mondok neki, miközben mar a bűntudat, amiért nem mondom el neki az igazat, de nem szabad, most biztos nem. - Ne sírj, Szépségem, anyukád miatt felesleges szomorkodni, rajta kívül még nagyon sok ember melletted van és nem hagynak cserben - hintek apró csókot a homlokára, majd keserűen elmosolyodok, amikor fejét ismét mellkasomra hajtja és halkan sírdogál tovább.
Amikor felöltözve és boldogan belépek a konyhába, mosoly terül el az arcomon, ahogy meglátom lányomat az gáztűzhely előtt finom palacsintát sütni, aminek erős illata belengi az egész helyiségét. Édesanyámtól tanulta meg elkészíteni és azóta örömmel készíti el nekem a finomságot, én pedig annál is nagyobb örömmel ülök le, hogy jó ízűen megegyem, ahogyan most is. Elfoglalom megszokott helyemet az asztalnál és elégedetten nyugtázom magamban, hogy Amelia rettentően ismer. Lehet, hogy felnőtt vagyok, mégis előszeretettel iszok kakaót és ezt figyelembe véve mosolyogva szemezek egy nagy bögre langyos itallal. Oldalra döntött fejjel figyelem lányomat, ahogy dúdolászva és csípőjét enyhén mozgatva készíti a reggelit. Minden bizonnyal nem vette észre, ahogy betértem a konyhába, azért egy kis idő után kiengedi gyönyörű hangját, amit nagyon ritkán tesz meg. A rádióból szűrődő zenét elnyomja, amit egy pillanatig sem bánok, neki sokkal szebb hangja van, mint az előadónak. Halkan sóhajtva dűlök hátra székemben és alaposan megnézem lényét. Piros kockás inget, fekete rövidnadrágot és szintén fekete cipőt visel, kétségkívül Anastasia stílusát követi. Nagyon sok hasonlóság van közöttük, ezért is volt egy fokkal könnyebb elviselnem egykori menyasszonyom hiányát, amikor Amelia nagyobb lett. Tíz éves kora óta szorgosan figyelemmel követi Ana öltözködési módját, sminkelési trükkjeit, megszokott dolgait, amiket a nő előszeretettel oszt meg vele, mindenben támogatja. Nagyon hasonlítanak egymásra.
- Jaj! - kiált fel lányom, amikor egy hirtelen mozdulattal megfordul és zöld szemeimbe néz. - Nem tudtam, hogy itt vagy - neveti el magát és nem tudok neki mondani semmit, mert hatalmas mosollyal az arcán teszi elém a nagy tányér palacsintát, aminek tetejét sűrű juharsziruppal hint meg. - Jó étvágyat! - nyom egy nagy puszit az arcomra.
- Köszönöm, Kicsim! - veszem kezembe az evőeszközöket és felhümmögök, amikor ízlelgetni kezdem az első falatot. - Isteni, mint mindig - dicsérem, mire válla felett rám nézve angyalian elmosolyodik.
- Lehet egy kérdésem? - ül le mellém a saját tányérjával, amikor végez a sütéssel, mire érdeklődve nézek rá két falat között. - Elmehetek ma a lányokkal vásárolni? - kezdi el enni reggelijét, miközben rám-rám néz várva válaszomat.
- Bankkártyád meg van? - állok meg egy pillanatra az evésben és szemeibe nézek, mire szaporán bólogatni kezd. - Akkor igen - mosolyodok el, mire helyéről felemelkedve újabb pusziban részesít.
- Írt anya üzenetet - mondja néhány perc után, mire ténylegesen abba hagyom az evést, ezáltal leteszem a villát és a kést.
- Mit? - kérdezem feszülten, miközben ujjaimat összekulcsolom és szüntelenül figyelem minden mozdulatát.
Óráknak tűnő percekig nem mond semmit, villájával megmaradt palacsintáját tologatja, miközben kontrollálom magam, hogy ne kiáltsam el magam idegességemben. Minden erőmmel megbántam, hogy szóba álltam régen az édesanyjával és bármilyen kapcsolatot is ápoltam vele. Teljes szívemből megvetem, amiért ezt teszi a lányával, velem és Ana-val. Mindenkit megbánt, átver és utána másokat állít be gonosznak, pedig ő maga a megtestesült gonoszság. Hangosan felsóhajtok, ezzel jelezve, hogy szólaljon meg, tudni akarom mit írt, még úgy is, hogy tudom mennyire nehéz neki erről beszélni. Tegnap óta az édesanyja lett a gyenge pontja ennek az életerős, örök vidám lánynak.
- Hogy eltitkolsz előlem valamit, amit már ideje lenne elmondanod - néz rám hatalmas őszike szemeivel, amivel a szívemet hasítja meg és bár teljes erejéből kínoz a bűntudat, még mindig nem mondhatom el neki a történteket, de az igazat megvallva nem is nekem kellene, hanem Mia-nak.
- Hamarosan elmondom, Drágám - beszélek hozzá egészen halkan és idegesen, miközben kitolom magam alól a széket és felállok. - Köszönöm a reggelit, nagyon finom volt - hintek egy apró csókot a homlokára, ezáltal el kell viselnem megtört, csalódott tekintetét.

***

- Sikerült? - kérdezem izgatottan, mikor Louis visszaül mellém a kocsiba az anyósülésre.
- Minden a legnagyobb rendben, ott lesz - veregeti meg a vállamat, mire megkönnyebbülten felsóhajtok és fejemet néhány pillanatra hátra vetem. - Láttad volna, hogy mennyire boldog volt, amikor kinyitotta a borítékot - neveti el magát és testét a biztonsági övvel keresztezi.
- Köszönöm, Louis - nyújtom felé jobb kezemet, mire mosolyogva nyújtja az övét megrázza méretes mancsomat.
- Remélem többet nem kell ilyet csinálnom - néz ki az ablakon egy pillanatra, mikor elindítom az autót és a kerekek lassan gurulni kezdenek. - Most már boldogoknak kell lennetek! - jelenti ki elkötelezve, mire somolyogva megrázom a fejemet, miközben az utat figyelem.
- Én is remélem, tesó, unom ezt az egész hülye helyzetet - húzom el a számat és rátaposok a fékre, amikor megpillantom az előttem magasodó piros lámpát. - Minden a ma estétől függ - emlékeztetem magam és amit mondok nem is barátomnak szól, hanem nekem, hogy ne szúrjam el, sikerülnie kell mindennek.
- A legjobb estétek lesz, nyugi - néz rám együtt érzően és kedvesen elmosolyodik. - Szeretitek egymást, nem játszhattok tovább macska-egér játékot - emeli fel mutatóujját, mindennél jobban szeretné, hogy együtt legyünk, mivel belátta, hogy Ana-nak mellettem van a helye, neki pedig Eleanor oldalán.
Ahogy kiteszem a házuknál, még egyszer megköszönöm neki a segítséget, neki hála remélhetőleg ma olyan estét tudhatok a hátam mögött, amit már tizenhét éve várok. Feszülten vezetek a város másik végén található házamig, ami az elmúlt időben menedékként szolgált számomra. Mindig ide jöttem, ha egyedül akartam lenni és kiakartam zárni a világot. Mia mellett rengeteget szenvedtem, nem volt olyan nap, amikor nem szenvedtünk és boldogsággal töltött el a tudat, hogy volt egy hely, ahova elbújhattam. Ahogyan leparkolok az emeletes épület előtt, nagy léptekkel közelítem meg a bejáratot és amikor átlépem a küszöböt, tudatosulok arról, hogy sürgősen ki kell szellőztetnem, mert a levegő állott, talán egy hete voltam itt és emiatt kellemetlen szag fogad. Az alsó, majd a felsőn szinten is kinyitom a hatalmas ablakokat, majd megállok a falon függő polc előtt és elmélkedve veszem kezembe az egyik fényképet. Ana és én vagyok rajta, az egyik koncertünk előtt készült, amikor a kezeim között tartom és magasan a levegőbe emelem. Liam-nek köszönhetem ezt a megörökített pillanatot, amikor meglátott minket egy szó nélkül lefotózta párosunkat. Arcomra fanyar mosoly szökik, ujjaimmal megsimítom a képet védő üveget és azt kívánom, bárcsak visszamehetnék az időben. Újra átakarom élni minden egyes együtt töltött percünket, nem gondoltam volna, hogy valakit ennyire lehet szeretni, hogy én tudok valaki iránt ilyen erős érzelmeket táplálni. Ahogy a keretet nézem, az elejétől kezdve a mai napig minden nap lepereg előtt, hirtelen úgy érzem, mintha hamarosan meghalnék és láthatom a múltban történt eseményeket. De ezeknek a pillanatoknak az egyik főszereplője Ana, aki az életem szerelmévé nőtte ki magát. Visszateszem helyére a kezemben tartott tárgyat, majd elhagyom a szobát és levonulok a nappaliba. Leülök a kanapéra és szemezni kezdek az előttem lévő asztallal, amin a mai estéhez szükséges kellékek foglalnak helyet fehér színű zacskókban. Annyira tökéletesen szeretnék megcsinálni mindent, hogy azt sem tudom hol kezdjem, túl ideges vagyok és az agyam nem úgy jár, ahogy kellene. Nagyot sóhajtva felemelkedek és kezeimet használatba véve kiteszem a terítőre az estéhez létfontosságú tárgyakat. Szív alakú és egyszerű, fehér színű gyertyákat, illatosított művirágokat, füstölőket, majd legvégül a piros rózsákat. Elgondolkodom, hogy mivel is kezdjem, majd arra jutok, hogy elkezdem elválasztani a virág szirmait a szárától. Gondosan rakosgatom őket egymás mellé, figyelve arra, hogy nehogy elszakítsam őket.
Az idő lassan, mégis rohamosan telik és már azon kapom magam, hogy az emeleten vagyok és mivel mindent elkészítettem, lassú mozdulatokkal öltözök fel. Óvatosan veszem fel hófehér ingemet, majd fekete nadrágomat és végül szintén fekete színű cipőmet, amit az ágy szélére leülve kötök be. Ahogy felállok, lomha léptekkel megyek a tükör elé és hajamat megigazítva végig mérem magam. A kezeim remegnek, a gyomrom görcsben van, a szívem eszeveszett tempót diktál, úgy érzem magam, mint az első randink előtt. Mindent átgondolok, aggodalom kap el, amikor elmélkedni kezdek azon, hogy nehogy valamit rosszul csináljak vagy elfelejtsek, de erősen megdörzsölöm az arcom és kizárom a rossz, zavaró tényezőket. Tükörképemet pislogás nélkül nézve gondolkodok az elmúlt időszakon, ezt tényleg nem ronthatom el, szükségem van Anastasia-ra, jobban, mint valaha bárki másra. Erőt veszek magamon, lemegyek a nappaliba és halvány mosollyal az arcomon nyugtázom magamban, hogy jól dolgoztam, minden úgy alakult, ahogy szerettem volna. A nappalit virágok és gyertyák árazzák el, amik hangulatos fényt és kinézetet adnak a helységnek, a lámpát eszem ágában sincs felkapcsolni, így a legjobb az összhang. A konyha felől finom illatok áramlanak az orromba, szerencsére a vacsorát is precízen és gond nélkül tudtam elkészíteni. A bejárattól egészen a konyháig rózsaszirmok mutatják az utat, majd az étkezőasztalnál eltűnik az ösvény. A gondolt helyiségbe megyek és ott is megfigyelem munkám gyümölcsét és amikor mindent rendben találok, arcomon még nagyobb lesz a mosoly. Itt is hangulatvilágításként gyertyák szolgálnak, az asztal gondosan meg van terítve, minden mozdulatra kétszer jobban figyeltem, mint általában, a tökéletességre koncentráltam a legjobban. A legszebb tányérokat és evőeszközöket vettem elő, amikor készülődtem úgy éreztem maga, mint tizenhat éves koromban, amikor egy lányt száz százalékosan le akartam nyűgözni és most is ez a célom csak ezt életem szerelménél szeretném elérni.
Gondolatmenetemet a csengő zavarja meg, mire hirtelen kihúzom maga és csak nagyokat pislogok. Egy hatalmas levegővétel után a bejárati ajtó felé sétálok, amit remegő ujjakkal nyitok ki. Szemeim elkerekednek, amikor meglátom az ajtóban álló gyönyörű nőt, akinek a mai este folyamán minden áron visszaakarom szerezni a szívét. Haja enyhén hullámosan omlik vállára, meseszép piros ruhát visel, ami kiemeli tökéletes alakját, szemei ízlésesen vannak kifestve, ajkai csillognak a szájfénytől. Tetőtől talpig végig mérem és nem bírok betelni látványával, olyan akár egy királynő.
- Szia! - köszönök csendesen és félre állok az útból, hogy betudjon jutni a házba.
- Szia, Harry! - mosolyodik el és kecses mozdulatokkal lépi át a küszöböt, miközben minden mozzanatát árgus szemekkel figyelem.
- Meseszép vagy - bókolok, mikor szembe fordul velem és mély barna szemeit csodálhatom.
- Köszönöm - mutatja meg hófehér fogait és orcái enyhén pirosak lesznek, ami kifejezetten jól áll neki.
A közöttünk lévő távolságot átszeli és kezeit használva megigazítja ingem gallérját, amit enyhén mosolyogva nézek végbe, majd bátorságot veszek magamon és mancsaimmal átkulcsolom derekát. Nem ellenkezik, tekintet más lesz és hatalmas kő esik le a szívemről, amikor azokat az érzelmeket fedezem fel benne, amiket régen. Amilyen közel csak lehet, magamhoz ölelem és homlokomat az övének döntve szüntelenül nézem íriszeit. Elveszek a sötét örvényben, hihetetlen, hogy a kezeim között tarthatom és ezt nem gátolja meg senki és semmi. Óvatosan teszem ajkaimat az övére, nem mélyítem el a csókot, csak könnyed puszit hagyok formás száján, de jól láthatóan ez mind a kettőnknek elég, egyenlőre. Eltávolodok tőle és összekulcsolom ujjainkat, majd a nappali felé kezdem vezetni. Figyelem reakcióját a díszlet láttán, ajkain mosoly csücsül, szemei eszeveszetten csillognak és közelebb araszol hozzám, csípőink összeérnek. Kapok az alkalom és kezét elengedve, átölelem derekát és lágy csókot hintek selymes haja közé. Ámulattal szemléli meg a nappali minden centijét, ami örömmel tölt el, elértem a célomat, tetszik neki az összhatás.
- Minden olyan tökéletes - szólal meg halkan és szép arcát felém fordítja, majd egyik kezével megsimogatja állam vonalát. - Még mindig nem hiszem el, hogy itt vagyok, veled - kuncog fel édesen, tekintetem issza arcának minden milliméterét és erősen megjegyzi a jellegzetes vonásokat.
- Én sem, hogy így tarthatlak a kezeim között - mosolyodok el és ezúttal én cirógatom meg puha bőrét. - Gyere - vezetem tovább és a konyhába megállva ismét figyelni kezdem mimikáját.
Ugyan olyan ábrázattal, mint az előbb szemlél meg minden tárgyat, majd nagyot sóhajt és amikor felnéz rám, szinte csodálatot látok bennük.
- Megpróbáljuk? - kérdezi aranyosan mosolyogva, hirtelen nem értem kérdését, utána áramütésként ér el a felismerés, amitől szívem ismételten kétszer gyorsabban kezd el verni.
- Meg, most esküszöm nem fogom elrontani! - mondom határozottan, ismét apró csókkal jutalmazom meg és erőteljesen ölelem magamhoz csinos testét, miközben a boldogság minden porcikámat átjárja. 

~.~.~.~

Sziasztok Lányok! :)

Ez a rész elég hosszú lett, de úgy vélem ez nem okozott gondot. A visszaszámlálás megkezdődött, már csak két rész plusz epilógus és Ana szerelmi élete befejeződik Harry mellett. 

Nagyon köszönöm a kedves szavakat és támogatást, rettentő jól esett! Frenetikusak vagytok! <3

Vigyázzatok magatokra! 

Have a nice day: Fanny