2.rész A nagy változás

" Ne hitte el, de szerettem. A lányomnak tekintettem, annak ellenére tudtam, hogy az apja helyét soha nem vehettem át, de nem is akartam. Elég lett volna az, ha észreveszi, törődtem vele és érdekelt, hogy normális élete legyen! " - Dave Peterson

- Bántani akartad? - kérdezi egy felettébb ismerős hangú férfi Peter-től, aki nem válaszol csak nézi tovább. - Süket vagy? - emeli fel a hangját, mire az előtte álló fiú felnevet.
- És ha igen? - tárja szét a kezeit. - Én adom neki a drogot, azt csinálok vele, amit akarok - terül el arcán egy önelégült mosoly.
- Jobb, ha elmész, amíg drog helyett én nem adok neked valami mást - szorítja össze ökölbe egyik kezét a férfi és a szórakozó hely felé bök. - Nem szeretnélek többször meglátni a lány közelében.
Ez idő alatt meg se szólalok, inkább azon gondolkodok, hogy miért ilyen ismerős nekem ez a férfi. A hangja, az alakja, az öltözete... Dave! Hát persze, hogy ő az. Kezd összeállni a fejembe a kép. Számtalanszor megmentett már egy ilyen kapucnis alak, mikor teljesen elhagytam magamat és már csak azt vettem észre, hogy egy sikátor felé ráncigálnak. Akkor nem vettem észre a sok hasonlóságot, de most, hogy teljesen józan vagyok, rájöttem. A többi eset alkalmával csak elherdálta mellőlem az ocsmány alakokat és szó nélkül elment, de most nem így cselekszik.
- Ne nevettess, azt se tudom, hogy ki vagy. Majd pont neked fogok engedelmeskedni - csápol össze-vissza és hangosan nevet. - Húzz el a francba és hagyj egyedül ezzel a kis csitrivel - löki meg Dave mellkasát, de nem nagy erővel, mert a férfi meg se mozdul.
- Na ebből elég! - emeli fel izmos karját és bever Peter-nek egyet, mire az elveszti egyensúlyát és a földre zuhan. - Még egyszer elmondom! - fogja meg pulóverét a nyakánál, mikor lehajol a jajveszékelő személyhez. - Nem szeretnélek meglátni Ana közelében többet, de nem csak téged, egyik haverodat se. Jobb, ha betartod, amit mondok, mert az FBI-nál dolgozok és könnyen utánad nyomozok - állítja fel és abba az irányba kezdi lökdösni a világjáról se tudó fiút, amelyiken ide jöttünk.
Nem szeretem, ha segítenek, sajnálnak vagy egyéb dolgok, de most kifejezetten örülök, hogy itt van. Azt se szeretem, ha valaki frenkizik, de remélem, hogy Peter a férfi munkája hallatán többet nem próbál megerőszakolni. Akármilyen nehéz is bevallanom magamnak, de hálával tartozom anyám vőlegényének, hiszen már hónapok óta figyel és ha baj van segít. Érdekes módon már számtalanszor feljelenthetett volna mind engem, mind a többi társamat drog fogyasztás, Peter esetében gyártása és árulása miatt is, de nem tette, hiszen figyelembe vett engem.
- Gyere, menjünk haza - lágyul el a hangja és fél kézzel átölel, amit más esetben lelöknék magamról, de most nem teszem, hiszen jól esik a támogatása.
Kis léptekkel ballagok mellette, egészen a fő út szélén álló fekete kocsiig, majd mikor kinyitja annak az ajtaját az anyós ülésnél, beszállok. Egyből testem köré csatolom az övet , majd figyelem, ahogy beül mellém, ő is ugyan ezekkel a mozdulatokkal biztosítja magát a szíjjal és beindítja a kocsit. Haza fele úton nem beszélünk semmit, ami nem meglepő hiszen soha nem szoktunk így cselekedni, esetleg akkor, ha veszekszünk egymással vagy az én esetembe kötekedek vele és megnézem, hogy mennyire erős az ideg rendszere. Az ablaknak döntöm fejemet, amibe csak úgy cikáznak a gondolatok és eszembe jut az apám. Tudom, hogy ha élne és látná, hogy mi lett belőlem, mit csinálok, akkor szégyellne. Mindig is ellenzője volt az ilyen károsítóknak és ezt ahogy nekem, úgy Bella-nak is a tudtára adta egy 'Nem szeretném megtudni, hogy ti ezt csináljátok!' mondattal és mellé egy nem épen szép arc mimika társult. Most így belegondolva, elszégyellem magam, mert magam előtt látom bánatos arcát és csalódástól csillogó szemeit. Nem szeretek ilyen lenni, mivel tönkre teszem magamat, de legjobban azért nem, mert kiűztem magamból azt az énemet, akit mindenki szeretett, még én is. Érdekes, hogy szerettem saját magamat, de más is ezt mondaná, ha tudná, hogy milyen is voltam vagy még most is nagyon mélye vagyok.
Elmélkedésemből az kelt fel, hogy a garázsba megáll alattunk a kocsi. Lassú mozdulatokkal kászálódok ki az ülés fogságából, lehajtom a fejemet és irányba veszem a bejárati ajtót. Hallom, ahogy Dave lezárja a kocsit, majd gyors léptekkel utána siet, majd meglátom, hogy izmos karjával lenyomja a kilincset és előre enged, amit egy halvány mosollyal fogadok. Lábamról leveszem a cipőmet, bőr kabátomat a fogasra akasztom, miközben érzem, hogy a velem lévő személy folyamatosan figyel. Sóhajtok egy nagyot és szobám helyett a konyhába megyek, ahol egyből kinyitom a hűtőt és magamhoz veszek és kis üveges, hűs vizet. Ez idő alatt Dave is csatlakozik hozzám, aki helyet foglal az étkező asztalhoz tartozó egyik széken. A konyha szekrénynek dűtöm testemet és tudom, hogy figyel, de se bátorságom, se erőm nincs ránézni. Nem azért, mert megvetem, ahogy szoktam, hanem, mert legszívesebben a föld alá süllyednék szégyenemben.
- Jól vagy, Ana? - kérdezi halkan és figyelmesen, ami felettébb jól esik. - Nem akartam belebolygatni a dolgaidba, de nem hagyhattam, hogy azt csinálja veled, amit mind a ketten tudunk, hogy akart - fújja ki élesen a levegőt és hangjában egy csöppnyi dühöt érzek, de az a sejtésem, hogy nem felém irányul ez az érzelem.
- Köszönöm - nyögöm ki halkan, leteszem a kezemben lévő flakont a márvány lapra, ami a szekrényt díszíti és odamenve leülök vele szembe az asztalhoz.
Kikerekedett szemekkel néz rám, mire elmosolyodok, hiszen még nekem is furcsa ez a hozzáállásom vele szemben. Talán kezdem észre venni, hogy óvni akar és nem bántani? Nem tudom, de azt igen, hogy minden erőmmel megakarok változni és felhagyni ezzel az életmóddal és a megváltozást azzal kezdem, hogy vele és anyámmal kibékülök, ami elég nagy lépés, de muszáj megtennem. Mikor eljut a tudatáig, hogy mit mondtam, lágyan elmosolyodik és az asztalon lévő kezemet, az övéi közé fogja. Hatalmas barna szemeibe nézek, amik szinte ragyognak és mosolyognak, ahogy ajkai. Nem értem, hogy miért, de jó a közelében lenni és érezni, hogy már csak a pillantásával is mennyi törődést sugall felém. Ahogy nézem az arcát, vonásait, rá kell jönnöm, hogy nagyon hasonlít édesapámra. Lehet, hogy anyám ezért jött össze vele ilyen hamar és könnyen, mert őt látta benne és így könnyebb volt felállni a bántból? Rengeteg kérdésem van, de nem teszem fel senkinek, inkább csöndbe maradok és megvárom, amíg egy idő után megtudom kérdezgetés nélkül.
- Nem kell köszönnöd - hajtja le a fejét. - Tudod, mielőtt megismerkedtem édesanyáddal volt egy feleségem. Amy-nak hívták, gyönyörű nő volt és mindennél jobban szerettem. Már négy éve voltunk házasok, mikor bejelentette, hogy szülői örömök elé nézünk és egy kislányt hord a szíve alatt - emeli fel a fejét és az emlék miatt elmosolyodik, miközben én minden rezdülését figyelem. - Mi voltunk a legboldogabb emberek, velem szinte csillagot lehetett volna fogatni, annyira szárnyaltam a boldogságban. Egyre gyorsabban telt az idő, minden szükséges dolgot megvettünk a kicsinek, kialakítottuk a saját kis szobáját, ahova minden nap bementünk és megbeszéltük egymással, hogy milyen jó lesz, ha már a kezünkbe foghatjuk és akár egy kincsre, úgy vigyázhatunk. Eljött a alkalom, Amy-nak fájásai lettek és rohantunk a kórházba, amilyen gyorsa csak lehetett. Végig ott voltam vele, próbáltam valamilyen formában erőt adni neki, de egyszer csak kiküldtek a szülő szobából és leültettek a váróban - csuklik el a hangja, amit nem tudok mire vélni, hiszen, amiket mond, azok boldog pillanatok. - Nem tudtam mi történik bent, próbáltam bejutni, persze hasztalanul, majd talán egy fél óra múlva kijött a fő orvos és közölte velem, hogy a feleségem és a lányom is meghalt - gyűlnek könnyek a szemébe, én pedig nem tudom felfogni, amit mond. - Elvesztettem őket, nem tudtam elfogadni a tényt és már az őrület szélén álltam. Mikor összebarátkoztam anyáddal, minden más lett. Életet adott belém és bár nem a feleségem volt, akit magam mellett akartam tudni, de beleszerettem olyan szinten, hogy még magam sem értem hogyan. Lenyűgözött minden mozdulatával, a kedvességével és azt hittem, hogy nem tudok soha senkit újra szeretni, de nem így lett - törli meg szemeit, majd elmosolyodik és látszik, hogy újra rátalál a nyugalom és a jókedv.  - Utána, mikor megtudtam, hogy ti is vagytok neki, még boldogabb lettem. Nem akartam az apátok lenni és most se akarok, de örültem, hogy lányok vagytok és talán tudjátok pótolni a soha nem látott kislányom hiányát. Tiszteletben tartom az érzéseiteket, főleg neked. Már sajnos nem él édesapád, még is mikor a képeit nézed vagy beszélsz róla, látszik, hogy mekkora sebet hagyott lelkeden a távozás. Sokszor belegondolok, hogy az én gyermeken is ennyire szeretett volna? Ennyire tisztelt és felnézett volna rám, mint te a tied, még  mai napig? - mosolyodik el halványan, ahogy én is teszem. - Mikor rád nézek, magamat látom, mivel tudom, hogy mit érzel - áll fel a helyéről és leül közvetlen mellém, mire teljes testtel felé fordulok és minden szavára lelkesen figyelek. - Ha anyád nem toppan be az életembe, szerintem én is a drogokba és egyéb károsítóba menekültem volna. Nekem is segítségre olt szükségem, ahogy most neked is. Ne taszítsd el magam mellől a szeretteidet, főleg ne az anyádat. Nagyon szeret és minden erejével segíteni akar - fogja meg mind a két kezemet és szemembe nézve beszél.
Egyből lesütöm a szemeimet és kezeinket kezdem fürkészni, ahogy az enyém eltörpül az övé mellett. Tudatosul bennem, hogy mennyire rossz lehetett neki és mennyi mindenen ment keresztül. Ahogy ő átérzi, amit én, úgy én is, amit ő. Szörnyű érzés elveszíteni egy olyas valakit, akit nagyon szeretsz és hatalmas szerepet tölt be az életedbe. Én egy valakit veszítettem el, ami bővel elég volt, de ő két személyt is. Nem látta, ahogy a kislánya megszületik, majd a feleségével karöltve haza viszik és megmutatják neki az aranyos kis szobáját. Borzasztó lehetett mindez és már szinte fáj, hogy úgy viselkedtem vele. Mérhetetlen sajnálat jár át ha rágondolok erre a szegény férfira és felnézek rá. Így van, mivel felállt, elfogadta azt, amit nem lehet és boldog a mi családunkkal. Egyedül az a legrosszabb, hogy így viselkedtem vele több, mint egy évig. Rettentően haragszom magamra és az lenne a legjobb, ha eltűnnék és soha nem térnék vissza.
- Nagyon sajnálok mindent, Dave - fakadok sírva és karjaiba borulok. - Kérlek, ne haragudj rám - csuklik el a hangom és erősen szorítom széles hátát.
- Én nem haragszom, Ana csak légy az a leányzó, akiről anyukád annyit áradozott nekem - simogatja nyugtatóan a hátamat és egy puszit nyom a hajamba. - Ha hiszed, ha nem, szeretlek és fontos, hogy boldog legyél - tol el magától és kezei közé fogja arcomat. - Tudom, hogy hiányzik az apukád, de szerintem ő is azt szeretné, ha boldog lennél és folytatnád tovább azt az iskolát, ahova mindig is járni akartál - mondja lágy hangom, ami ahogy halló járatomba ér, megnyugtat.
- Már késő - rázom meg szaporán a fejemet. - Biztos nem vesznek fel még egyszer. Akárhogy visszaakarnák menni, tudom, hogy lehetetlen - sóhajtok fel szomorúan.
- Semmi nem az - pöcköli meg játékosan az orromat, mire halkan felnevetek. - Már milyen régóta akarom ezt hallani - húz magához ismét egy ölelésre, amit egyből viszonzok is.
- Mindent megteszek, hogy a régi legyek - mormolom a vállába, mire erősebben von magához.
- Örülök, hogy ezt mondod - simít végig a hajamon, mikor eltávolodunk egymástól. - Menj pihenni, már hajnal kettő van - mutat a falon kattogó órára.
- Rendben, jó éjt - irányítok felé egy mosolyt és felállva a székről, elindulok a lépcső felé.
Ahogy beérek a kuckómba, egyből a fürdőbe megyek. Leveszem magamról a ruhát és a harisnyát, majd megnyitom a zuhanyt és a meleg víz alá állok. A gondolataim egyből szárnyra kapnak és elmerülök bennük. Dave-et teljesen másképp látom és örülök, hogy lerendeztük a kettőnk közötti konfliktust. Kedves, figyelmes férfi és mikor megölel olyan, mintha apu tenné. Már értem, hogy anyu miért szerette meg ilyen hamar. A természete miatt. Neki soha nem a külső számított, hanem a belső. Hiába volt csúnya az illető, ha belül tündökölt. Az utcán leállt szegényekkel beszélgetni, akiket mások undorodva néztek, de ő nem ezt tette. Pénzt vagy ételt adott nekik, amit mindig büszkén és csillogó szemekkel figyeltem. Ahogy vőlegényével rendeztem a dolgokat, úgy vele is ezt kell tennem. Hiányzik, nagyon hiányzik és ezt mostanra bátran kimerem jelenteni. Két hosszú éve szenvedek a hiányától és attól, hogy eltaszítom magamtól.
Több, mint fél órán át állhatok a víz alatt, mikor észbe kapok és megmosom testemet a cseresznye illatú tusfürdőmmel. Ahogy végzek és kiszállok a kabinból, mindent pára borít, ami jelzi, hogy nem kevés ideig folyattam a meleg vizet. Magamhoz veszem a puha törölközőmet, amin a nevem díszeleg nagy betűkkel, amit még a nagyitól kaptam névnapomra. Hamar végzek a dolgommal, majd mielőtt kimegyek, bukóra nyitom az ablakot, hogy eltűnjön a tömény gőz. A kockás pizsamámba és enyhén fáradtam lépkedek az ágyhoz, majd egyből a takaró alá bújok és még gondolkodni sincs időm, mert az álom hamar megtalál.

***

Az idő gyorsan telik és már ott vagyunk, hogy ma lesz anyu és Dave esküvője. Egyetlen szülőmmel is mindent megbeszéltem és szerencsére kezd olyan lenni a kapcsolatunk, mint régen. A készülődésben rengeteget segítettem neki és vőlegényének is. Mentem nevelő apámmal zakót választani, ami felettébb jó szórakozás volt, mivel a legrondábbakat adtam oda neki, amikben úgy nézett ki, mint egy bohóc. Rengeteget nevettünk és nagyon jól éreztem magam vele és anyuval is. Bella-val egyből elmentünk vásárolni és új, színes ruhákkal és cipőkkel töltöttük fel a gardróbomat, a régieket pedig előszeretettel dobálta ki  kukába. Az egy hét leforgása alatt rengeteget változtam, nem drogozok, nem cigizek, az italt is mellőzni tudom és azon kapom magam, hogy nem is olyan nehéz ellen állni ezeknek a dolgoknak. A kedvem ragyogó és annyit nevetek, hogy már fáj a szám. Egyedül azt nem értem, hogy ezt a változást eddig miért nem bírtam megtenni? Hiába kérdezem, ha még magam se tudok rá ész szerű választ adni, vagy is de. Makacs vagyok, mint az öszvér. Ha hamarabb belátom, hogy ez számomra nem jó, akkor már régen az lehetnék, akinek lennem kell. Anyám kedve is sokkal jobb és mikor megölel vagy megpuszil, rettentően jó érzés. Dave-vel rendszerint bunyózni szoktam vagy mikor elszunyókál húzogatom a lábán a szőrt. Sokszor megkapom azt a mondatot, hogy elviselhetőbb voltam, mikor veszekedtem vele, de mikor mondja nem ezt jelzi, mivel nevet és közben csikizéssel kínoz. Érdekes, hogy akaraterővel mennyi mindent ellehet érni. Egyik pillanatról a másikra lettem egy teljesen más személyiség, ami nem csak nekem jó, hanem mindenkinek, aki körül vesz. Azt mondhatom, hogy 180 fokos fordulatot vettem. Elfogadtam azt, hogy anyu és Dave boldogok együtt, szeretik egymást és azt is, hogy igaz, apu már nem él, de a velünk élő férfi tudja pótolni a hiányát a szeretetével, amit felém mutat. Azt is elfogadtam, hogy sokkal jobb minden, ha olyan maradok, aki most is vagyok: egy nevető, életvidám lány, aki szeret viccelődni és ha úgy adódik rosszkodni még húsz éves létére is. 

- Gyere már Ana, segíteni kell anyunak öltözni! - tör be a szobámba Bella, aki gyönyörű, mint mindig. 

Halvány rózsaszín, fodros ruhát visel, a haja rendezetten, a stílusához illően van felkontyolva, szépen ki van sminkelve és lábait fehér magassarkú cipőbe rejti el. Amúgy is szép, de ahogy most tündököl, egyszóval: tökéletes. 

- Rendben, egy perc - mondom neki, miközben még egyszer átfésülöm kiengedett hajamat. 

Az én testemet egy zöld, feszülős ruha fedi, hajam lágyan omlik vállaimra, szemeim enyhén vannak kihúzva és spirálozva, megspékelve egy kevés, zöldes szemhéjpúderral, lábaimon pedig úgy, ahogy nővéremnek is magassarkú van csak fekete. Leteszem a hajkefét a tükrös asztalra, vetek magamra egy gyors pillantást és késznek nyilvánítom magam. Menet közbe magamhoz veszek egy fekete, szatén bolerót, mivel tavasz van és Londonba vagyunk, ahol ilyenkor esik a legtöbb eső és könnyen lehűl a levegő, majd a zöld retikülömet is kezembe veszem és lemegyek a lépcsőn. Nagymamám, nővérem és kereszt anyám össze-vissza szaladgálnak, míg anyám a nappali közepén áll és arcát kezei közé temeti. Elnevetem magam, ahogy meglátom őket és a kezemben lévő dolgokat leteszem a kanapéra és a kétségbe esett nőhöz sietek. 

- Majd én segítek - mosolygok rá, amit viszonoz is és megkönnyebbülten sóhajt fel. - Ha rájuk bízzunk, nem jutunk egyről a kettőre. 

- Köszönöm Édesem - nyom egy puszit az arcomra, majd felemeli a kezét, hogy áttudjam bújtatni fején a gyönyörű fehér ruhát. - Az normális, ha izgulok? - nevet fel zavartan, miközben óvatosan húzom fel a ruha hát részén a cipzárt. 

- Igen az - fordítom magammal szembe és elnevetem magam. - Ha apa meglátna - halkul el a hangom és ránézek. - Gyönyörű vagy. 

Szemeibe könnyek gyűlnek, amik kis idő elteltével le is potyognak arcára, ahogy nekem is. Mind kettőnknek mély seb ez a téma az életünkben és nem szeretünk róla beszélni. Nem akarom, hogy szomorú legyen, mert ez az ő napja és tündökölnie kell. Halvány mosolyt csalok arcomra, ami neki is megjelenik ajkain, de nem az igazi, amit annyira szeretek. Felsóhajtok, majd a ruhára vigyázva, szorosan magamhoz ölelem. Hajamba rejti arcát, míg én nyakába, mivel neki szépen fel van kontyolva. Óvatosan simogatom a hátát, mivel időközben egyre jobban sírni kezd. 

- Nyugalom, nincs semmi baj - tolom el magamtól, hogy barna, könnyektől csillogó szemeibe tudjak nézni. - Apu fentről néz és tudja, hogy jó döntést hoztál. Nekem elég sok időbe tellett, mire rájöttem, de boldog vagyok, ha te is az vagy és Dave mellett az vagy. Ez a ti napotok, nem szabad sírni - törlöm meg ujjammal arcát, mire lehunyja szemeit és kifújja a mellkasában tartott levegőt.  

- Szeretlek Édesem - mosolyodik el egy kicsit. - Nagyon sokat jelent, hogy visszakaptalak és itt vagy velem. 

- Soha nem vesztettél el csak túl önfejű vagyok - nevetek fel és én is megtörlöm szemeimet még mielőtt elkenődik a festék. - Szeretlek - mondom ki a 'visszatérésem' óta először, mire ismét könny fátyol borítja be szemeit. - Ne sírj, kérlek. 

- Ezen nem tudok nem sírni. Olyan régen mondtad ezt, most meg... - csuklik el a hangja és hátat fordítva nekem, besétál a konyhába, miközben vállai szüntelenül rázkódnak. 

Tudom, hogy mit érezhet most, ezért nem megyek utána, hanem leülök a kanapéra és magam elé meredek. Én se reagálnék más kép, ha a lányom két hosszú év után végre kimondja azt a szót, ami olyan nagy erővel bír. Ennyi időn át alig beszéltem vele, ha igen, akkor szinte csak köptem a szavakat, megvetettem, pedig nem kellett volna. Ismét elszégyellem magam, ahogy Dave beszéde után is, mert rájövök mennyit hibáztam és mekkorákat. 

- Mit mondtál anyunak, hogy ennyire zokog? - hallom meg Bella meglepett hangját, majd csatlakozik hozzám a bőr ülőalkalmatosságra. - Nem mostanában láttam így sírni - gondolkodik el és kíváncsi szemeket mereszt rám. 

- Azt mondtam neki, hogy szeretem - ejtem ki halkan a szavakat, de nem nézek rá, inkább a padlót tanulmányozom, ami hirtelen nagyon érdekes lett. 

- Akkor már értem - beszél ugyan olyan halkan, mint én. - Büszke vagyok rád, Ana - vált lágy hangnembe, mire önkénytelenül is ránézek. - Egy hét leforgása alatt rengeteget változtál és azt mondhatom, hogy végre visszakaptam a húgomat, akit annyira szeretlek - mosolyodik el és szorosan magához ölel.  

Ugyan úgy, ahogy anyunak is, neki is beszívom parfümjének kellemes illatát, erősen ölelem a hátát és boldognak, szeretetnek érzem magam. Végre azt mondhatom, hogy van egy családom két év után, akik szeretnek, gondoskodnak rólam és mindenben számíthatok rájuk. Nem akarom többet olyan lenni, mint, ami voltam. 

- Én is szeretlek - súgom a fülébe és erősen tartanom kell magamat, hogy ismét sírva ne fakadjak. 

Az idő még gyorsabban telik, már az ajtóban állunk indulásra készen, de nem léphetjük át a küszöböt, mert kereszt anyám állítása szerint nem találja a gyűrűket, ugyan is rá lettek bízva. Anyám jajveszékelve kezd el szaladni a nagy ruhájában a karikákat keresve, ami nem igazán bizonyul jó ötletnek, mert ha rálép az aljára, már el is szakad. Ezzel is elmegy több fél óra, mikor kiderül, hogy végig a nő táskájába volt. Mama, nővérem és anyu mérgesen néznek rá és majd' felrobbannak a dühtől, míg én hangosan nevetek és alig bírom abba hagyni. Mindig is szelekótya volt Lisa, amit régóta tudtunk, szóval nem volt újdonság tőle ez a viselkedés. A kocsiban ülve halkan beszélgetünk, míg a nap fény pontjának számító személy az üvegnek dönti homlokát és a kezén lévő eljegyzési gyűrűt nézi. Percek alatt a fővárosi templomhoz érünk, ahol a kocsi lassan lefékez és mind a négyen segítünk anyunak kiszállni a fodrokra vigyázva, hogy le ne szakadjanak. A hatalmas épület ajtajában meglátjuk nagyapámat, ahogy mosolyogva figyeli meseszép lányát. Ahogy odaérünk hozzá, üdvözöljük, majd bemegyünk a terembe és elfoglaljuk a kijelölt helyeinket. A alkalmi zene percek múltán felszólal, majd mindannyian felállunk és a hatalmas, fa keretes ajtó felé szegezzük a figyelmünket. Lassú léptekkel közelítik meg az oltárt, ahol Dave levakarhatatlan mosollyal várja, hogy maga mellett tudhassa kedvesét. Nagyapám átadja anyám kezét a férfiéba, miközben egy csókot hint szőke hajára, majd egy mondatot a fülébe súg a lassan vejének nevezhető személynek és csatlakozik hozzánk. A ceremónia szép és megható, de a gondolataim még így is szárnyalnak. Én is így képzelem el az én esküvőmet, családi, baráti körben és nyugodt, meghitt hangulatban. Olyan szép akarok lenni, mint most anyám és olyan férjet akarok magam mellett tudni, mint Dave. Kedves, aranyos, törődőt és ilyen szerelmeset. Ahogy a szemébe nézek, látom benne az önzetlen szerelmet és tiszteletet, ami megnyugtat, mert tudom, hogy anyám jó kezekben lesz nála Los Angelesben. Igaz, megváltoztam, de továbbra sem szándékozom elhagyni Angliát, azon belül Londont. Bella velük megy, ami elszomorít, mivel egyedül leszek, de ha nekik így jó, akkor elfogadom a döntésüket. Tudom, hogy a szerelmük örökre tartó lesz, mivel mind a ketten imádják a másikat és ez a legfontosabb. 

- Megcsókolhatja a menyasszonyt - mondja ki végszóul a pap, amit a szerelmesek egyből teljesítenek és ez követi az éljenzés.  

- Elnézést, de megszeretnénk kérni a lányomat, Anastasia-t, hogy jöjjön ide a zongorához és játsszon el nekünk egy dalt - szólal fel anyu, mikor a tömeg elhalkul, mire a szemeim kikerekednek és érzem, hogy mindenki engem figyel. 

- Én nem... - próbálok ellenkezni, de unoka bátyám a térd hajlatom alá nyúl és egészen a hangszerig visz, miközben a társaság jót nevet rajtunk.  

Én is nevetek, de belül tombolok, mert nem akarok még a zongora közelében sem lenni. Régen az volt az életem, de ahogy apu elment a számomra oly' kedves billentyűs csoda is megszűnt. Óvatosan letesz Tom a hozzá tartozó székre, majd halványan mosolyogva hint egy puszit a homlokomra és visszamegy előbbi helyére. Mindenki helyet foglal, még anyuék és a pap is és árgus szemekkel figyelnek. Ahogy meglátom a fekete és fehér billentyűket, eláll a lélegzetem és a torkom is elszorul. Többször megemelem a kezem, hogy elkezdem, de mikor ujjaim bizseregni kezdenek elkapom onnan őket. Lehunyom a szemeimet, mélyeket lélegzek és hallgatom a csöndet, ami azt mutatja, hogy továbbra is én vagyok a középpontban. Apa is ezt szeretné. Visz hangzik fejembe ez a mondat és meglátom magam előtt drága édesapámat. Könnyek gyűlnek a szembe, de nem engedem nekik, hogy kijussanak onnan, ennél erősebb vagyok. Lassan emelem fel a kezemet és egy hatalmas sóhaj után elkezdtem azt a dal játszani, amit apa írt anyának az esküvőjükre. Nem kell hozzá kotta, fejből tudom, hiszen ha szomorú voltam mindig ezt játszottam és apám is, ha valami nyomta a lelkét. Tudom, hogy anyámnak ez fáj és nehéz, de nekem is az. Ez az a dal, amitől minden érzelmem feltörik és könnyebb lesz a lelkem. Mikor a felénél tartok, érzem, hogy egy nagy, sós könny szánt végig az arcomon és a bennem tomboló rossz dolgok egy szem pillantás alatt kiáradnak. Tudom, hogy lélekben itt van velem van és büszke rám.

~.~.~.~

Sziasztok Manók! :)

Itt lenne a második rész, remélem elnyeri a tetszéseteket! Nehezen hoztam össze, de itt van!

Köszönöm a két feliratkozót és az előző részhez érkezett kommentet! Nagyon jól esik a támogatás!

További szép hetet és szünetet, vigyázatok magatokra!

Have a nice day: Fanny

1.rész Érzelmek tengere

" Mindenkinek voltak gondjai, de az övéik az enyémhez képes eltörpültek! Egy roncs voltam és már a feladás szélén álltam! " - Anastasia Moon

Talán percekig eltart, míg felfogom anyám szavait. Mérhetetlen düh kerít a hatalmába, amitől ökölbe szorulnak a kezeim, de a takaró alá nyomom őket, hogy ne látszódjanak az indulataim. Meredten nézek rájuk, ahogy ők is rám, várva, hogy mit reagálok az elgondolásukra. Belülről tombolok és amit csak tudok szétverek, de kívülről nem ezt mutatom. A könnyek marni kezdik a szemeimet, de nem adom meg nekik azt az örömöt, hogy a földbe tiporjanak. Lassan felállok a helyemről és az ajtóhoz megyek, amit kinyitok és szúrósan rájuk nézek. 

- Addig nem megyünk ki, amíg nem mondasz valamit - néz rám az izmos férfi és leül az egyik fotelba. 

- Menjetek ki - mondom semleges hangnemmel, de úgy csinálják, mint akik meg se hallják. 

- Tudom Kicsim, hogy nehéz... - kezdi remegő hangon anyám, de egyből félbe szakítom. 

- Ne nevezz Kicsimnek - sziszegem a fogaim között. - Elegem van belőletek! Tudom, hogy nektek csodálatos kis életetek van, de köszönöm szépen én nem kérek belőle! - emelem fel a hangomat a végére és becsapom az eddig nyitva lévő ajtót. - Azt csináltok, amit akartok, tőlem a világ másik végére is mehettek, de engem hagyjatok békén! Nem megyek sehova, mert ez az otthonom és biztos nem miattatok fogom elhagyni! - nevetek fel cinikusan és leülök az ágyra. 

Melleim alatt összefonom a kezeimet és figyelem őket. A szőke hajú nő, egyből sírva fakad, míg vőlegénye elszántan vigasztalja. Nem értem anyám, hogy bír emellett az ember mellett élni, mikor elmondása szerint, tiszta szívéből szerette apát. Elhittem neki, hiszen soha nem veszekedtek, kedvesen és tele érzelmekkel beszélgettek egymással és néha irigyeltem az életüket. Annyira összeillettek, mindenben támogatták egymást és számomra ők voltak a mintapárok és szülők. Nem arra gondoltam, hogy élete végéig maradjon egyedül, hanem arra, hogy legalább egy kis tiszteletet adjon meg az elhunyt apámnak. Tudom, hogy fiatal még és szüksége van egy társra, de akkor is fáj. Csalódtam benne, el se tudom mondani, hogy mennyire.

- Miért vagy ilyen gyerekes és gonosz? - kérdezi Dave és komor szemekkel néz rám, miközben anyámat vonja magához. - Csak jót akarunk neked. 

- Ez nekem nem segítség! - kiáltom el magam. - Egyedül amim van az ez a város és az emlékeim! Teljesen tönkre akartok tenni, azzal a címszóval, hogy segíteni akartok! Ha tényleg ezt akarnátok tenni, akkor már itt se lennétek! - állok fel a helyemről, újra a faszerkezethez megyek és nagy lendülettel nyitom ki. - Menjetek ki! Most! - jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangnemben és az emeleten lévő folyosó felé bökök. 

Anyám továbbra is zokogva, míg a férfi fejcsóválva lépi át a küszöböt és már mennének a lefelé vezető lépcső felé, de a hangommal megállítom őket. 

- Jól figyeljetek, mert csak egyszer mondom el! - szólalok meg, mire megfordulnak és a szemembe néznek. - Nem megyek ebből a városból sehova, menjetek nyugodtan, mert úgy is annyira szeretitek egymást és más nem számít nektek! Az esküvőre pedig elmegyek, de ne várjatok tőlem semmi jót. Elég lesz órákig ott tengetni az időmet!

Anyám csak bólint egyet és kézfejével megtörli könnyes szemeit, míg Dave arca elpirosodik. Sokszor kihoztam már a sodrából, szóval nem lepődök meg a reakcióján, csak nevetni tudok rajta. Szerintem már sokszor megvert volna, de csak képzeletben teszi meg, mert tudja, hogy csak addig lenne együtt a most is mellette álló nővel. 

- Rendben Anastasia, megértettük! - kiabál mély hangján. - Menjél csak nyugodtan drogozni meg bulizni vagy amit akarsz, de majd, ha az intenzíven fogsz feküdni, akkor se keljünk neked! - adja ki magából a dühét, de csak szórakozottan mosolygok rá. - Örülök, hogy ennyire boldog vagy, de amit mondtam jegyezd meg!

- Nem jegyzek meg semmit pici Dave! - nevetek fel. - Két éve ezt csinálom, de ezt már tudod. Ha eddig bírtam, akkor ezután is fogom, ne aggódj! Nem kell felettem atyáskodnod, mert már egy párszor elmondtam, hogy nekem te egy senki vagy! Egy utolsó alak, aki vele együtt megkeseríti a napjaimat! - bökök a megszeppent nőre mérgesen. - Menjetek utatokra minél hamarabb, legalább lesz egy kis nyugtom - nyugszik meg hangom a végére és visszamegyek a szobámba. 

Hallom, ahogy még pár szót beszélnek, de utána azokat se érzékelem, ezért bezárom az ajtót és az erkélyre megyek. Szeretek itt lenni, mert akármilyen bajom van, akkor is megnyugszom. A Nap már lement a horizontról és csak a sötétség uralkodik, de nem bánom. Londonra gyönyörű rálátást nyerek, a fények játéka lenyűgöz és míg másikat idegesíti a zaj, addig engem ellazít. Tavasz van és az idő nappal kellemes, de estére hideg lesz, ezért meg se lepődök az arcomat csípő széltől. Az egyik műanyag székhez ballagok, amiben egy vastag pokróc foglal helyet. Ráülök és gyors mozdulatokkal bebugyolálom magam a puha textillel. Lábaimat magam alá húzom és hallgatom az engem körülvevő dolgok hangját. Szemeimet lehunyom és elgondolkodom az életemen. Régen mindenki dicsért, hogy milyen szép és intelligens leányzó vagyok és a szüleim büszkeségének tituláltak be, ami már rég megváltozott. A szoknyákat, csinos felsőket és makulátlan lábbeliket átvették a fekete, koptatott farmerek, az ótvar, kinyúlt pólók és a lábamat mindig ugyan az a bakancs védi, ami egykor fehér volt, de mára szinte fekete. A hajam mindig a legpedánsabban állt, most pedig csapzott és örülök, ha áll valahogy. Ahogy mindent, úgy magamat is elhanyagolom, de nem tud foglalkoztatni. Amíg két évvel ezelőtt a színes dolgokat szerettem, festettem magam az szintén változott. A ruhatáram nagyobb része fekete, de ami nem az barna vagy további sötét színek, a festéket pedig csak akkor használom, ha nagyon muszáj. Nekem a muszáj szó érvénytelen, azt csinálok, amit akarok, nem hallgatok senkire. Apám volt az a személy, akire teljes egészében felnéztem és rettentően szerettem. Számtalan dolgot köszönhettem neki az élete során, de mikor távozott, engem is vitt a magával. A lelkemet. Elvitte azt a mindig vidám, a dolgok jó oldalát néző lányt, aki imádta az életét. Szinte megsemmisült, és félő, hogy többet nem jön vissza hozzám, a gazdájához. Az iskolába jól tanultam, rengeteg barátom volt, de annak is vége lett. Feladtam azt az iskolát, ahova világ életemben járni akartam és sikerült is apám segítségével, de a távozása miatt nem bírtam tovább folytatni. A barátaim szépen lassan vagy inkább mondjuk azt, hogy gyorsan elmentek mellőlem, mert nem bírtak elviselni. Borzasztó dolog, de igaz. Amikor megtudták, hogy milyen káros szereket szedek és én magam is milyen lettem, elhagytak. Fáj, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de megértettem őket. Ki akarna egy drogos, lázadó és nem mellesleg kiállhatatlan lánnyal együtt lenni? Minden rossz lett, de valamilyen formában küzdöttem, de mára már úgy érzem, hogy feladom. Egyedül nem megyek semmire, egy társ kellene, aki támogatna, biztatna, hogy minden jóra fordul, de sajnos nincs körülöttem egy ilyen személy sem. Az életem és én is egy csődtömeg vagyok, de azt mondják a rossz után mindig jó következik, de velem valahogy nem akar megtörténni a várt csoda. Egyedül vagyok, mint az ujjam és sokat van időm gondolkodni, ahogy most is, de soha nem tudom megfejteni, hogy miért adta nekem ezt az életet a sors. 

Fejemet enyhén megrázom és a mellettem lévő kis asztalról elveszem a cigarettás doboz, amiből kiveszek egy szálat és meggyújtom. Felemelő érzés, ahogy a nikotin beáramlik a testembe, miközben tudom, hogy káros és undorító dolog. Nagyot szívok belőle, közben szüntelenül kémlelem az elébem táruló várost. Rengeteg emlék köt ide, ami nem engedi, hogy elmenjek, de az igazat megvallva nem is akarok. Itt nőttem fel és itt is fogok meghalni. Történjen bármi, én itt maradok, mert úgy érzem itt a helyem. Felállok a székről és a korláthoz sétálok, közben az egyik kezemmel a pokrócot fogom a nyakamnál, míg másik kezemmel a cigit szorongatom. Egy hirtelen mozdulattal visszafordulok a asztalhoz, amin egy üveg hamutál pihen. Nem nézem, hogy mennyi maradt a szálból csak elnyomom benne és vissza megyek az előbbi helyemhez. Erősen fonom magam köré a meleget biztosító anyagot és lenézek az alattam húzódó kertre. Sötét van, de az erősen világító lámpák segítenek abban, hogy meglássam azt, amit akarok. Az udvar közepén egy hatalmas dió fa álldogál már sok éve, ami megmelengeti a szívemet, a ránézek. Az a fa az apáé és az enyém volt, mivel együtt ültettük már lassan 18 éve. A tetején egy nagyobb házikó díszelgett, amit én és a nővérem, Bella készítettünk apánk kisebb-nagyobb segítségével. Rengeteg időt töltöttünk ott, hiszen mindig együtt voltunk. Két év kor különbség nem sok, ezért lány tesók lévén, mindig megértettük egymást. Annak idején a bunkerünk citromsárgára festett falai messziről látszódtak, de most már csak a kopott, korhadt deszkák látszódnak. Az oda vezető lécekből és kötélből készített lépcsőnek a fele már leszakadt és minden darabja azt mutatta, hogy felette is eljárt az idő. Az emlékek csőstül törtek rám és már csak azt vettem észre, hogy egy könnycsepp szánt végig az arcomon. Más esetben egyből letöröltem volna és elrejteném az érzelmeimet, de jelen esetben arra sincs erőm. Hagyom, hogy kövesse a többi és halk sírásba kezdjek. A hiány, ami bennem tátong, szinte magába szippant. Szükségem van valakire, aki szeret, elfogad úgy, ahogy vagyok és bízhatok benne. Egyedül megfogok őrülni és még ha nem is akarom bevallani magamnak, hogy hiányozik a nővérem, az anyám és mindenki, nem akarom magamnak bevallani. Túl makacs vagyok, de ezzel csak magamat akarom védeni. Mindent, amit csinálok az csak azért van, mert ez egy fal, hogy ne sérüljek meg még jobban. Nem tudok mást tenni, hiába küzdök. Egyedül nem sikerül semmi és biztos vagyok benne, hogy nem is fog. 

Egy hatalmasat sóhajtok, majd a rajtam lévő takarót visszateszem szokásos helyére, a székbe és bemegyek a szobámba, amit meleg levegő tölt be. Egyből kiráz a hideg a jó érzéstől, de ez hamar elmúlik. Kezembe veszem az íróasztalon lévő laptopomat és befészkelem magamat az ágyba. Nyakig betakarózok, míg várom, hogy bekapcsoljon a masina, ami hamar meg is történik. Egyből egy olyan mappát nyitok meg, amit minden nap megszoktam. Az emlékek címmel ellátottat. Amint megnyílik, dia vetítő üzem módba kapcsolom és csak figyelem a képernyőn elterülő képeket. Az érzések és a hiány ismét feltör belőlem és már nem csak sírok, hanem zokogok. A vállaim erősen rázkódnak, a fejem megszédül és levegőt is nehezen veszek. Talán a temetésen sírtam ennyire, de nem tudom, hogy most miért vagyok ilyen állapotban. Talán besokalltam és a szervezetem így akarja kiadni magából a rosszat? Nem tudom, de nem jó érzés ez biztos. Minden egyes képen a családunk van rajta, ami már két éve szertefoszlott, nehezen tudom kivenni az alakokat, mert a látásomat gátló könnyek megnehezítik a dolgom. Kézfejemmel elérem, hogy ez ne legyen így és meglátom az apáról és rólam készült képet, amit a halála előtt pár nappal csináltunk. Olyan rossz, hogy nincs itt, hiszen ő támogatna, megértene és nem engedné, hogy szétessek, ami már egy ideje megtörtént. Ő volt az, akire bármikor számíthattam lehetett az titok, bánat vagy öröm elmondása. Amit elmondtam neki, magában tartotta és amikor becézett vagy megpuszilt, a fellegekben jártam. Az ő szájából esett a legjobban a dicséret és mikor mondta, hogy büszke rám csak sírni tudtam. Minden szavát úgy lestem, akár egy engedelmes kutya, de nem tudtam mit tenni, szerettem és felnéztem rá. Ahogy a képek lejátszódnak, újra indítom és tovább sírok. Jó érzés kiadni magamból, mindazt, ami bennem van. Szinte megnyugszom. 

Az ajtóm felől egy halk kopogást hallok, mire gyengén hangon engedélyt adok a zaklatómnak a bejutáshoz. Nővérem szőke haját és vékony alakját látom először, majd a gondterhelt arcát. Vele se szoktam beszélgetni, ha akar, őt is elzavarom, de most nem teszem meg. Hiába minden, ha a testvérem és szeretem, annak ellenére, hogy nem ezt mutatom. 

- Leülhetek? - kérdezi bátortalanul és a takaróra bök. 

Lassan bólintok egyet és figyelem, ahogy egyik lábát maga alá húzva helyet foglal. Nem szólok semmit csak nézem tovább a képeket és sírok. Az sem érdekel, ha testvérem látja a könnyeimet és megmutatom előtte, hogy még se vagyok olyan erős, mint azt mutatom. Nehezen veszem a levegőt, a szememet folytonosan törlöm, hogy lássam a képernyőt és azt se veszem észre, hogy Bella mellém kucorodik és fejét a vállamra hajtva szemeivel kémleli, amit én is. Elmosolyodok gesztusától és fejemet az övére döntöm. Kezünk a takaró alatt összekulcsolódik, mire erősebben megszorítom hosszú ujjait. Boldoggá tesz a közelsége és az, hogy itt van velem. Kezeink elengedik egymást és mint régen, úgy öleljük egymást. Szorosan és szeretetteljesen. Mikor nővérem ölel, megnyugszom, ahogy most is. Kicsinek is nagyon ragaszkodtam hozzá, ahogy ő is hozzám, de az elmúlt két évben elszakadtunk egymástól. Az én hibám volt, mivel ő próbált velem beszélgetni, újra építeni a kapcsolatunkat, de eltaszítottam magamtól. Úgy éreztem nincs rá szükségem, pedig nagyon is volt és most is van. 

- Tudom, hogy nehéz, de hidd el minden rendbe fog jönni csak ne taszíts el mindenkit magadtól - szólal meg szinte suttogva. - Szeretlek és segíteni akarok.

Ismét nem mondok semmit csak szorosan magamhoz ölelem, miután leteszem az ölemben helyezkedő laptopot magam mellé. Szemeim egyből és maguktól csukódnak le, erősen fogom közre testét, ahogyan ő is. A könnyek cikáznak az arcomon és a vállaim is erősen rázkódnak. Akárhogy beakarom magamnak mesélni azt, hogy nincs senkire szükségem, az hülyeség. Igen is van és erre most jövök rá teljes igazából.

- Sajnálom - súgom a fülébe, mire eltol magától és halványan mosolyogva rám néz. 

- Semmi baj, Ana. Minden rendbe lesz csak ne csináld ezt. Akárhogy nehéz elhinned anyu is szeret és Dave is. Nem az apád akar lenni, mivel tisztában van azzal, hogy ő kicsoda a számodra. Segíteni akarunk, de ezt csak akkor lehet megvalósítani, ha te is benne vagy. Ne légy makacs - nyom egy puszit a homlokomra és kezei közé fogja az arcomat. 

- Hogy lehetne rajtam segíteni? - rázom hevesen a fejemet és felsóhajtok. - Drogos, cigis és nem mellesleg egy kiállhatatlan hárpia vagyok.

- Nem tudom miről beszélsz. Én csak a húgomat látom, akinek szüksége van a családjára - görbülnek felfele rózsaszín ajkai, ami engem is arra késztet. - Elvonók is léteznek, ahol segítenek leszokni ezekről a dolgokról, de ha tényleg megakarsz változni és az lenni, aki voltál, akkor magadtól is eltudsz szakadni ezektől. Én is és mások is hiszik csak engedd, hogy veled legyen valaki. Egyedül semmi nem megy. 

Tudom, hogy minden szava igaz, de mi van akkor, ha nem akarok elszakadni ezektől a dolgoktól? Ha drogozok, akkor egy kis időre mindenről megfeledkezhetek, ha iszok szintén ez történik, ami számomra jó. Felejteni akarok minden erőmmel és ezek a káros anyagok segítenek ebben. 

- Nem akarok leszokni semmiről - nézek rá könnyes szemekkel, mire megrázza fejét, amit kiengedett, hosszú haja követ. - Ha ezeket csinálom, akkor minden jobb. Nem érzek semmit csak vagyok, ahol vagyok és jelen esetben erre van szükségem. Tisztában azzal, hogy egyedül nem megyek semmire, de nincs senkim. 

- Ez fájt Anastasia. Szóval, akkor én egy senki vagyok? Jó tudni - nevet fel cinikusan és kimászik a takaró alól. - Ha ezt csinálod nagyobb bajod lesz és nem lesz senkid, aki segítsen neked. Egyedül fogsz maradni - sóhajt fel fáradtan. 

- Így is egyedül vagyok - rántom meg a vállamat hanyagul, mire sarkon fordul nővérem és kimegy a szobából.  

Csak nézem a helyet, ahol távozott, de a könnyek már nem jönnek elő. Nem engedem nekik! Elég volt a sírásból és az ön sajnálatból! Egy pillanatra az előbb azt hittem, hogy minden jobb lehet, de ez a gondolatom se perc alatt szerte foszlott. Bele kell törődnöm, ha kezdeni akarok magammal valamit, akkor egyedül kell tennem. Ha anyámék elmennek és Bella is megy vele, akkor vége mindennek. Nem lesz, aki főzzön rám, mossa a ruháimat és pénzem se. Dolgoznom kell és el kell tartanom magam, mert ha nem keresek munkát, akkor a fedelet is elveszik a fejem felől. Lábra kell állnom, mert így nem megyek egyről a kettőre. Ahogy ezeken gondolkodom, az éjjeli szekrényen pihenő telefonom, hangos morajba kezd és a homályban úszó szobát megvilágítja. Nyögve nyúlok érte és mikor meglátom, hogy ki keres, kisebb mosoly szökik az arcomra. Peter. Ő az, aki rászoktatott a drogra és ha buli van, mindig hív, ahogy most is. Másért nem szokott csak ezért, szóval nem gondolkodok rajta, hogy mit akarhat. 

- Csá - szólok bele, mire meghallom a háttérben szóló hangos zenét. 

- Szia Királylány - nevet fel, ami arra utal, hogy jól érzi magát. - Gyere a Devil-be, nagyon jó buli van - kiabálja, ami arra késztet, hogy elemeljem fülemtől a készüléket. 

- Kik vannak ott? - kérdezem kíváncsian, majd mikor felállok az ágyról, felkapcsolom a lámpát és a ruhás szekrényhez sétálok. 

- Mindenki, aki számít - mondja és látom magam előtt, ahogy legyint egyet. - Ne kéresd magad csak gyere. 

- Negyed óra és ott vagyok - hadarom, mire a vonal végéről egy ordítást hallok. - Ennyire örülsz neki, hogy megyek? - nevetek fel. 

- Neked? Mindig - jelenti ki komoly hangnemben. - Majd találkozunk, szia Királylány - köszön és azon a becenéven szólít, amit ő adott nekem már régen. 

- Csá - vágom vissza és bontom a vonalat. 

***

Se szó, se beszéd eljöttem otthonról, ami nem volt nehéz, hiszen már mindenki aludt. Kezemben egy szál cigivel sétáltam a sötét utcákon, ami másnak rémisztő, de nekem nem. A lábamon lévő bakancs erősen csapódik az aszfalthoz, szemeimmel az előttem lévő utat pásztázom és nem is foglalkozok a körülöttem lévő dolgokkal. Testemet csak egy térd középig érő ruha takarja, ezért a combjaim eléggé fáznak, amitől megszaporázom lépteimet. Hajam egy laza copfba van kötve, ami jobbra-balra himbálózik a lábam által diktált ütem miatt. Nem sok időt kell az utcán töltenem, mivel a házunktól pár saroknyira van az a bizonyos szórakozó hely, ahova tartok. Ahogy megpillantom a fekete és piros betűkkel kiírt Devil feliratot és a szintén hasonló színekben díszelgő falakat, majd a hangos zenét, tudom, hogy jó helyen vagyok. A bejárati ajtót lassan tolom be és nézem a jobban vagy kevésbé kiütött embereket. Ahova csak nézek műanyag poharak vannak elhajigálva vagy rosszabb esetben üveg poharak összetörve. Ahogy beljebb megyek a zsivaj szinte majd' kiszakítja a dobhártyámat, de nincs időm vele foglalkozni, mert hátulról két kar öleli át a derekamat. Egyből megfordulok a tengelyem körül és Peter kék, egyben homályos szemeivel találom szembe magam. Látszódik rajta, hogy ne éppen józan, ezért csak jót szórakozok rajta. Alig áll a lábán, a kezében lévő poharat nehezen emeli a szájához, amin jót nevetek. 

- A többiek? - kérdezem meg tőle, de a válaszra nem várok, mert az egyik boxban megpillantom Alise göndör haj koronáját, majd Will izmos testét. 

A fények, az emberek és a mérhetetlen cigaretta és ital szag betölti az egész teret, ami máskor tetszik, de most valamiért nem. Mikor elindultam otthonról jót mosolyogtam magamba, hogy bulizok egy nagyot és holnap semmire nem emlékezve ébredek fel, de most valahogy nincs kedvem ehhez. Inkább otthon feküdnék az ágyamba, de egy sóhajtást ejtve veszem irányba a többiek asztalát. Már majdnem ott vagyok, mikor egy kéz erősen kulcsolódik a csuklómra. Odapillantok a kezemre, majd a személyre, aki fogva tart és újra Peter-t pillantom meg. Próbálom kihúzni testrészemet a szorításából, de sokkal erősebb, mint én, ezért nem járok sikerrel. Szólásra akarom nyitni a számat, de nem megy, mert erősen rángatni kezd ki a hatalmas helységből. Hiába akarok menekülni, nem megy és kezdek egy kicsit megijedni. Soha nem volt gondom ezzel a fiúval és még ilyeneket se csinált egyszer sem. Normális volt velem, úgy ahogy mással is. Hiába drogozott vagy ivott, a szíve a helyén van. A felállított, fekete haj, szűk pólók, szakadt farmerek, tetoválások és erősen kék szemek, másnak nem igen tetszett volna és kerülné a társaságát, de én valahogy szimpatizálok vele, hiába a rossz fiús külső.

- Engedj már el! - szólok neki, mikor kicsapja a szórakozó hely ajtaját és tovább ráncigál. - Ez fáj te állat! - szisszenek fel, mikor szavaim hallatán erősebben szorítja vékony karomat. 

- Ne nyafogj már, nem lesz semmi bajod - mordul fel és a kezében lévő poharat a tartalmával együtt földhöz vágja. 

Az üvegpohár hangos pukkanással ér földet, miközben a félelmem kezd erősödni. A közelben lévő park felé vonszol, ahol ilyenkor senki nem szokott lenni. Alig állok a lábamon, úgy húz maga után és a könnyeim is kezdik szúrni a szememet. Nem akarom neki azt mutatni, hogy félek, de tényleg ezt érzem. Rettegek, hogy mit akar velem csinálni és már bánom, hogy eljöttem otthonról. Csak a sötétséget látom magam körül, ahogy egyre beljebb megyünk a fás, bokros részen.

- Engedj már el! - kiáltom el magam hangosan, mire megfordul és már emelné a kezét, hogy lekeverjen egy pofont, de nem tudja megtenni, mert egy kéz elkapja az övét.

- Mi a...? - lepődik meg és gyorsan megfordul, mire én is és ő is meglátunk egy csuklyás alakot.

Elég félelmetes az éjszaka közepén ilyen személlyel találkozni egy elhagyatott park közepén, de örülök, hogy ebben a percben jelent meg. 

~.~.~.~

                     

Sziasztok! :)
Itt lenne az 1. rész, ami elég soká került fel, ezért elnézést kérek!
Remélem tetszik és cserébe megjutalmaztok néhány kedves, biztató szóval! Nagyon jól esne!
Jó olvasást és vigyázzatok magatokra!

Have a nice day: Fanny