39.rész Hidd el, jobb lesz

" Elmondhatatlanul rossz volt, nem akartam elhinni, de apa semmiben nem volt hibás, az engem világra hozó nőt okoltam mindenért. Teljes szívemből gyűlöltem és minden bizonnyal azt hitte, hogy a titok kiderülte után Harry-t nem fogom az édesapámnak tekinteni. Nagyot tévedett, azután jobban szerettem, mint valaha. " - Amelia Styles

Anastasia Moon

Megszeppenve nézek Harry szemeibe, amikor egy kicsit hátrál tőlem, íriszei szinte ragyognak és élénkebb zöld színt vesznek fel. Erősebben szorítom kezét, mondhatni már görcsösen, hihetetlen, hogy feltettem neki ezt a kérdést, de nem tehetek semmit, nagyon szeretem. Még mindig nem bírom felfogni, hogy itt vagyok és Louis által küldött nekem egy levelet, amiben meghívott vacsorára. A hangulatban, a díszekben és a tárgyakban rejlő ezernyi figyelmesség levesz a lábamról, annyira aranyos gesztus tőle. Talán még ennyire soha nem vert a szívem, mint most és a pillangóim is oly' erővel verdesik a hasfalamat, hogy félő, kiszakad. Az engem ölelő férfi ujjai felvándorolnak arcomhoz, amire lágy érintéseket mér, mire arcomra levakarhatatlan mosoly szökik.
- Annyira szeretlek - duruzsolja halkan és nyakamhoz hajolva édes puszit ad rá.
- Én is téged - válaszolok az övéhez hasonló hangszínben és mind két kezemet a mellkasára simítom. - Mindennél jobban szeretlek, Harry - vésem tekintetemet az övébe, majd megpuszilom puha arcát.
- El sem tudod hinni, hogy mióta várok erre az egy mondatra - sóhajt fel, majd ismét kezei közé zár, erősen von testéhez.
- De tudom, tizenhét éve - mormolom felsőjébe és szeretetteljesen ölelem derekát. - Én is nagyon sokáig vártam erre a pillanatra - kuncogom el magam és egy hirtelen mozdulattal puszit nyomok a füle mögé, amitől érezhetően kirázza a hideg.
- Most minden más lesz - néz ismét barna szemeimbe, hangja komoly lesz. - Senki és semmi nem állhat közénk és nem leszek többet balfácán, mindent megteszek, hogy visszanyerjem a bizalmadat - bizonygatja, hangja egészen halk, mégis erőteljes, amit a csendes ház kelt ilyenné.
- Harry... - vezetem mind két kezemet arcára és halványan elmosolyodok. - Nem kell visszanyerned a bizalmamat, soha nem veszítetted el, mindig is hatalmas személy voltál a szememben. Ismerlek, mint a tenyeremet, minden apró kis rezdülésedből tudom, hogy mit akarsz és ezek a cselekedetek mind-mind szeretetteljes gesztusok - döntöm egy pillanatra homlokomat az övének, miközben tekintetem mélyen vésődik az övébe. - Fantasztikus férfi, apuka vagy, akire mindenki büszke és nem mellesleg hű társam, életem szerelme, akinél jobbat nem is kívánhatnék. Számomra úgy vagy tökéletes, ahogy vagy, nem kell változnod - közlöm vele szerelmes hangon, miközben elgyengült ábrázatát figyelem, szinte a kezeim közé omlik.
- Hihetetlen vagy - mondja kis idő hallgatás után, mire jókedvűen felnevetek. - Tényleg olyan vagy, akár egy angyal, nálad tökéletesebb nőt keresve sem találtam volna, Szépségem - mormolja ajkaimra, majd szánk összetalálkozik, rövid, de annál szerelmesebb és forróbb csókba fonódnak.
Az étkezőasztalnál ülve csendesen vacsorázunk, jelentős pillantásokat váltunk, amiben minden érzelem, gondolat benne van. Miközben falatozom az élet, rejtett mosollyal és csillogó szemekkel kémlelem a gyertyákat és a rózsaszirmokat, amik a padlót borítják el. Ahogy befejezem az étkezést és leteszem az evőeszközt, kezembe veszem a boros poharamat és hátamat a szék támlájának vetem. Annyira mesés vele lenni, nem kell kerülnöm a közelségét, nem kell attól tartanom, hogy elszeretem mástól, megzavarom a magánéletét, mert így nekünk, közösen van magánéletünk, egy nagy erővel bíró, elképzelhetetlen szerelmi történet, amit más nem ért csak mi. Az évek során annyira összecsiszolódtunk, hogy senki sem tudná kiűzni belőlünk az egymás iránt táplált érzelmeket és ezt az elmúlt tizenhét év is szögesen bizonyítja. Kibírtuk, nehezen, de elviseltük egymás nélkül a mindennapokat, de a sors rettentően azt akarja, hogy együtt legyünk és a legnagyobb örömmel teszünk neki eleget. Minden kezd helyre rázódni, egyedül egy probléma van a hátunk mögött, ami hatalmas, de tudom, hogy képesek leszünk megoldani. És ez a nagy baj, azaz, hogy elmondjuk Amelia-nak az igazat. Megígértem Harry-nek, hogy segítek és ehhez tartva magam minden perceben azon gondolkodom hogy hozzam a legjobb döntést annak érdekében, hogy ne törjem össze a lányt, még ennél is jobban, akit gyermekemként szeretek. Ő és két fiam között nincs különbség, úgy érzem, hogy ha Harry ennyire tudja szeretni annak ellenére, hogy nem a vér szerinti lány, akkor én is megtehetem, sőt, még akkor is így lenne, ha barátom igazi lányának a címét viselné. Pólyás baba kora óta ismerem, rettentően hozzám nőtt és az édesanyja hibája által nem fogom magamtól ellökni, minden erőmmel azon leszek, hogy megtartsam a bizalmát és szeretetét.
- Mi a baj? - érzem meg kezemen az előttem ülő férfi meleg tenyerét, mire szaporán pislogni kezdek és elmosolyodva nézek rá.
- Semmi csak elgondolkodtam egy kicsit - rántom meg a vállamat, nem akarom felhozni a fejemben lejátszódó témát, mert azzal elvenném a kedvét és azt nem akarom.
- Min? - feszegeti tovább a témát, mire feladóan felsóhajtok és leteszem kezemből a poharat.
- Amelia-n - sütöm le szememet, tényleg nem akarok erről beszélni, annyira örülök, hogy ilyen meghitt hangulat kerít körbe minket.
- Ana - áll fel helyéről, hangja megváltozik, mire elkap a bűntudat, amiért ilyen könnyen hagytam, hogy feltevődjön ez a beszélgetés. - Ne őrlődj rajta, megfogjuk oldani, a lányom erős és úgy gondolom, hogy van már olyan nagy, hogy megértse az egész helyzetet - mondja lágy, mégis bánatos hangon, miközben leguggol elém és mind a két kezemet megfogja.
- Hívd ide! - mondom hirtelen, amivel magamat is meglepem, nem hogy Harry-t.
- Tessék? - kérdez vissza hatalmas szemekkel és felemelkedve néz tovább engem.
- Hívd el ide, így is-úgy is meg kell tudnia az igazat, minél tovább halogatjuk, annál rosszabb lesz - állok fel én is és vállait megfogva szelíden meresztem rá szemeimet. - Bízz bennem, hidd el, neked is jobb lesz, ha nem kell tovább titkolóznod - küldök felé biztató mosolyt, ezáltal elérem, hogy elgondolkodjon.
Kezeim leperegnek széles válláról, amikor eltávozik a közelemből és kimegy a konyhából. Nem megyek utána, tudom, hogy egy kicsit egyedül akar lenni, ezért visszaülök a helyemre és várom, hogy visszatérjen. A gondolkodásom megváltozik, talán nem volt hiba felhozni ezt a témát, mert ezáltal ő is és én is megszabadulhatok ettől a tehertől, amit a titok rakott ránk. Amelia okos lány, megfogja érteni édesapja helyzetét, nem fogja hibáztatni, mert annál sokkal jobban szereti és tiszteli. Nekem sem lenne könnyű, ha megtudnám a csúnya igazságot, hogy azaz ember, akit születésem óta apukámként ismerek, mégsem az. Hatalmas lelki sérelem lesz neki, de nem fogom hagyni sem én, sem Harry, hogy összeessen, a kettőnk szeretetével megakadályozzuk, hogy a földre kerüljön. Kezeimet összefonom magam előtt és elgondolkodva figyelem az asztalon éppen hogy pislákoló gyertya lángot, ami hamarosan elfog aludni. Egyszer csak ismét megpillantom barátomat, akinek arca gondterhelt, szemei bánatosan néznek rám, majd csak azt veszem észre, hogy hirtelen mellettem terem, felállít a székről és erősen magához von. Nagyot sóhajtva lehunyom a szememet, óvatosan simogatom göndör haját, próbálom azt sugallni felé, hogy én itt vagyok, rám számíthat.
- Fél óra és itt lesz - mondja halkan, elakarok tőle távolodni, hogy nézhessem az arcát, de nem engedi, erősen öleli derekamat. - Félek - vallja be, amit nem hiába érez, egyáltalán nincs könnyű helyzetben, lánya a tét, akit semmi pénzért nem akar elveszíteni.
- Drágám - tolom el testemtől és kezeim közé fogom az arcát. - Semmi baj nem lesz, Amelia nagy már, tizenhét éves, érett nő, aki minden bizonnyal Mia-t fogja okolni és nem téged - puszilom meg selymes arcát, mire egy pillanatra lehunyja szemeit. - Ez egyáltalán nem a te hibád, az érzéseid az első pillanattól kezdve az utolsóig erősek lesznek, rettentően szereted, ő a lányod még akkor is, ha nem tőled van. Hozzád nőtt, felnéz rád, imád és nem mellesleg te vagy rajtam kívül az egyetlen támasza. Szüksége van rád, Harry. Nem szabad félned, hinned kell az igazadban! - beszélek neki halkan, mégis tele érzelemmel, meg kell nyugodnia, ilyen állapotban nem állhat a lánya elé.
- Nagyon szeretlek, Anastasia - nyom édes puszit ajkaimra, nyakhajlatomba, majd ismét hozzám bújik és szinte menedéket keres kezeim között.
- Én is téged - súgom a fülébe és ujjaimmal hátát kezdem simogatni.
Az idő telik, a nappaliban ülünk a kanapén és csendben fogjuk egymás kezét. Egyedül a néma csendet halljuk, nem beszélgetünk, csak gesztusaimmal mutatom felé, hogy nem lesz semmi baj. Akár egy kislány, kezei közé férkőzök, hosszú karjaival átfogja lényemet és puszikkal halmozza el fejem búbját. Mélyet sóhajtok, amikor a csengő hangosan hasít a némaságba, egy pillanatra erősen lehunyom szemeimet, majd erőt veszek magamon és Harry-től elszakadva az ajtó felé sétálok. Csiga lassúsággal nyitom ki a faszerkezetet, mosolyt erőltetek ajkaimra és a legboldogabb hangszínemet veszem elő.
- Szia, Csillagom! - üdvözlöm az ajtóban álló angyalra hasonlító leányzót, akinek kikerekednek szemei, amikor meglát.
- Ana! - kiáltja és kezeim közé ugrik, amitől arcomra tényleg őszinte mosoly szökik, annyira jól esik, amikor magamhoz vonhatom apró testét. - Hogy-hogy itt vagy? - kérdezi meglepetten, hatalmas mosollyal, miközben átlépi a küszöböt.
- Apukád hívott vacsorára - mondom somolyogva, valamiért nem esik nehezemre jókedvűen beszélgetni vele, amit csak is erőt adó kisugárzása okoz.
- Újra együtt vagytok? - néz rám nagy szemekkel, minden mozdulatában megállva. - Mondd, hogy igen! - vesz fel esdeklő hangszínt, amitől halkan felnevetek.
- Igen, újra megpróbáljuk - kezdek el szaporán bólogatni, mire ismételten kezeim között tudom és talán sokkal erősebben ölel, mint az előbb.
- Annyira boldog vagyok - távolodik el tőlem, szemei könnybe lábadnak, amit nem tudok mire vélni, azért adok neki egy szeretetteljes puszit, amitől csak rosszabb irányba viszem a helyzetet. - Nagyon szeretlek - mondja egészen halkan, lehajtja a fejét, olyan, mintha szégyellné magát.
- Én is téged, Drágám, olyan vagy számomra, mint a fiaim, lányomként szeretlek - húzom magamhoz, csókot hintek a homlokára és amikor észreveszem, hogy vállai erősen rázkódnak, teljesen átölelem és selymes hajzuhatagát simítva próbálom nyugtatni.
Vállát átkarolva vezetem a nappali felé, ahol édesapja térdére támaszkodva, mereven előre nézve vár minket. Amint meghallja lánya szipogását felkapja a fejét és meglepetten nézi párosunkat. Lábait gyorsan szedve környékez meg minket, Amelia-t egyből mellkasára vonja, miközben felsóhajt és lehunyja a szemét. Hosszú perceken át figyelem őket, a gondolataim szárnyalnak, ami közben rájövök, hogy ennek a lánynak Harry-nél nem is lehetne jobb apukája. Az enyém is ilyen volt, mindig mellettem volt, de sajnos a sors elvette tőlem, titkolta a betegségét, de bízom abban, hogy nekik sok idejük van még arra, hogy legyenek egymásnak. Követem őket, amikor elindulnak a kanapé felé, de nem zavarom meg őket, velük szembe leülök az egyik fotelbe. Továbbra sem engedik el egymást, annyira ragaszkodnak egymáshoz, hogy azt titkolni sem tudnák, olyan erős és töretlen kapocs van közöttük, ami fiam és én köztem is születésük óta meg van.
- Mi a baj, Szépségem? - kérdezi Harry a lányát, aki sír és meg sem szólal, ha előre tudtam volna, hogy ilyen érzelmeket váltok ki belőle, akkor nem mondtam volna egy árva szót sem.
Tudatnom kellett volna magam arról, hogy elhagyta az édesanya és a legkisebb felé irányított gesztus is kikövetelheti a könnyeit. Rettentő gyengeség uralja jelen pillanatban, de nem tudtam mit tenni, amikor kimondta, hogy szeret, egyszeriben nekem is elszállt az erőm. Meggondolatlan cselekedetet hajtottam végre, de hiába, ha szeretem, kötelességemnek érzem a tudatára adni.
- Ana mondott valamit és meghatódtam - mosolyodik el, miközben kislányhoz hasonlóan lapul édesapja mellkasához. - Nincs semmi baj - teszi hozzá, amivel eléri, hogy leessen a kő a szívemről és ne hibáztassam magam.
- Most már mindent értek - puszilja meg Harry a kezei között lévő lányt, miközben aranyosan rám mosolyog, ami jelzi, hogy tudja mit mondtam.
- Miért hívtál ide, nem akarlak zavarni titeket - szakad el apukájától Amelia és mind a kettőnkre néz, de szavait a társaságunk egyetlen férfi tagjának szánja.
Harry láthatóan teljes testében megfeszül, nagyot nyel és a segítségére akarok lenni, de nekem sincs bátorságom megszólalni. Amikor kijelentettem, hogy hívja ide, akkor a gyomrom nem szűkült össze borsónyi nagyságúra és nem vettem nehezen a levegőt úgy, mint most. Hirtelen felindulásból mondtam azt amit, de hiába, már itt van Amelia, nem zavarhatjuk össze még ennél is jobban, joga van tudni az igazat. Az előttem ülő férfival hangtalan kommunikációt váltunk és ezáltal erőt kell vennem magamon, mert nekem kell beszélni. Megköszörülöm a torkomat, a gondolataimat sorba teszem, a legkomolyabban és határozottabban kell belekezdenem.
- Nagyon figyelj rám, Drágám, fontos dolgot szeretnék neked mondani - kezdek bele monológomba, miközben hangosan felsóhajtok, rettentő nehéz használnom a szavakat. - Leszögezem, hogy édesapádat egy pillanatig se hibáztasd, ő is csak tegnap tudta meg az igazat. Nagyon szeret téged történjen bármi, ő az egyetlen pont az életedben, akire bármikor számíthatsz, soha nem ítél el és míg világ a világ a lánya leszel - beszédem hallatán a lány szemei egyre nagyobbak lesznek, döbbenten simul Harry-hez, míg ő elgondolkodva, félve néz engem szüntelenül. - Nem akarlak anyukád ellen beszélni, hiszen ő hozott a világra, de az ilyen anyuka, mint a tiéd, soha nem volt az. Én Lucas-ért és Leon-ért tűzbe tenném a kezem, nélkülük egy senki lennék és amióta vannak nekem minden teljesen más. Lehet, hogy fiatal voltam, amikor megtudtam, hogy ők már a hasamban vannak, de a legnagyobb örömmel váltam meg a bulizástól, az örökös csavargástól, mert bár ők még akkor nem születtek meg, elkapott az anyai ösztön és már akkor is a legjobbat akartam nekik. Utána te is az életem részese lettél, születésed után néhány órával már a kezemben foghattalak, ott voltam amikor megtanultál járni, amikor kimondtad az első szavad, láthattalak felcseperedni és most itt ülsz előttem, kész nő vagy, akire apukáddal együtt rettentő büszke vagyok. Ahogy a fiaim, te is megváltoztattad az életemet, olyan, mintha te is az enyém lennél és amikor sírva felhívsz vagy átjössz hozzám, mert bánatos vagy egy fiú vagy az iskola miatt, a szívem szakad meg, mert rettentő erős vagy és nem bírom elviselni, amikor szomorú vagy - a hangom megakad, könnyeim patakokban gördülnek végig az arcomon, Harry is a szemeit törölgeti, ahogy Amelia is, lassan már annyira sír, hogy nem kap levegőt, amire az is rátesz egy lapáttal, hogy apukája felsőjébe nyomja arcát. - Tudom, hogy ennek nincs köze, ahhoz a tényhez, amit elakarok mondani, de tudatni akartam veled, hogy én is itt vagyok neked, mindig is voltam és leszek is. A lányom vagy - közlöm vele magabiztosan, mire felkapja a fejét és hatalmas, könnyes szemeit az enyémekbe fúrja, ezáltal, ha ez lehetséges, sírása még erőteljesebb lesz. - Most tényleg nagyon figyelj rám, Amelia - nyelek egy nagyot, mielőtt elmondom a lényeget, itt kellene átvennie a szót barátomnak, de nem teszi meg, tekintetéből kiolvasom, hogy nincs hozzá bátorsága. - Harry nem az édesapád - mondom ki nehezen és megtörten, amit a lány szemében látok, soha nem akartam megtapasztalni.
- Tessék? - kérdez vissza szinte suttogva, hol rám, hol édesapjára néz, aki meredten figyeli egyetlen lányát, miközben folytonosan tördeli ujjait.
- Kicsim...én - kezdene bele Harry, de a mellette ülő lány nem engedi neki, erősen hozzábújik, lehunyja szemeit, amit hatalmas mosollyal fogadok, nagyon reméltem, hogy így fog reagálni és nem akad ki.
- Nagyon szeretlek apa! Nem érdekel, hogy nem vagy a vér szerinti apukám, mindent neked köszönhetek, téged szeretlek a világon a legjobban! - duruzsolja, ezáltal a férfi hangosan felsóhajt és fejét lányáéra hajtja, miközben felém fordulva eltátog egy köszönömöt.

~.~.~.~

Üdv Drága Olvasóim! :)

Nagyon-nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett várni a részre, nem mellesleg, hogy ez az utolsó előtti, amit illő lett volna időben feltennem. Próbáltam úgy és annyit írni, hogy kiengeszteljelek titeket, bízom benne, hogy sikerült. 

Légyszíves írjátok le a véleményeteket, minden alkalommal örömmel olvasom a gondolataitokat. <3 

Vigyázzatok magatokra, és próbáljátok meg túlélni ezt a néhány hetet, sajnos nekem még három tantárgyból kis érettségit kell írnom és hátra van még egy nagyon kemény edzőtáborom. :/ A nyolcadikosoknak pedig azt üzenem, hogy élvezzétek ki a maradék időt az osztályotokkal, a felsőbb évek nem lesznek olyan jók, mint a mostaniak. Volt és van lehetőségem megtapasztalni. :) 

Have a nice day: Fanny