40.rész Egy új kezdet

" A szüleim végre boldogok voltak, teljes igazából azaz érzés uralta őket. Édesanyámat soha életemben nem láttam annyit és olyan jót nevetni, mint akkor, minden porcikámat átjárta a melegség, amikor ránéztem. Szinte sugárzott és szemeiben végre láthattam a tűzet, az élet tüzét, amit édesapám által nyert vissza. Nekik együtt kellett lenniük egy életen át. " - Leon Styles 

Óvatosan letörlöm az arcomat borító nedvességet, amire boldog mosoly szökik, annyira büszke vagyok Amelia-ra. Erősen, ragaszkodóan ölelik egymást, elbűvölve nézem őket, majd Harry erőt vesz magán, eltolja magától lányát és vállait megfogva nagyot sóhajt. 

- Egy percig se gondold azt, Kicsim, hogy jelent számomra valamit az, hogy nem a vér szerinti gyermekem vagy, mert egy cseppet sem izgat. Így is az vagy, nem érdekel a vér meg a család, csak te - nyom csókot Amelia homlokára. - Édesanyád Ana balesete utána haza ment a szüleihez és amikor az utcán sétált, összefutott egy régi ismerősével. Annyira felelőtlen volt, hogy lefeküdt vele és akkor fogantál meg te. Bizonyára joga volt ezt tenni, mivel minden áron szétakart minket választani Ana-val - néz rám és elhúzza a száját, szemei ezernyi érzelmet tükröznek. - Amikor eljött Ana nagyszüleinek a farmjára, akkor már a testvéreid megvoltak, rettentő boldog voltam, hogy elmondhattam, volt egy gyönyörű menyasszonyom és két mesés fiam. De annak is vége lett, mert édesanyád elmondta, hogy a hasában vagy, ezáltal Ana már akkor is előrébb nézett téged, mint magát és leszögezte, hogy Mia mellett kell lennem, mert neki nincsenek barátai, akikre számíthat csak a szülei voltak számára. Teljesítettem a kérését, úgy éreztem magam, mint a pokolban, de amikor te megszülettél egy fokkal elviselhetőbb volt az életem - hint apró csókot lánya homlokára, majd letörli arcáról a hatalmas könnyeket. - Számtalan boldog pillanatot szereztél nekem, bearanyoztad az életemet és miattad volt értelme az életemnek. Nem hagytad, hogy elessek, még ha nem is tudtál róla, de tartottad bennem a lelket, amiért nem lehetek neked elég hálás - mosolyodik el halványan és Amelia-t izmos kezei közé zárja, amit csodálattal nézek végbe. - Nagyon szeretlek, Kicsim, te vagy az életem egyik legfontosabb személye.
- Mindent köszönök neked, apa, nélküled egy senki lennék és hihetetlen, hogy a történtek után is így vélekedsz rólam, nem tolsz el magadtól - szipog fel a lány és úgy néz fel édesapjára, akár egy hősre. - Fantasztikus apuka vagy!
- Soha az életben nem tolnálak el magamtól. Amíg világ a világ a kislányom leszel - duruzsolja, majd lánya válla felett rám néz és szemeiből hatalmas hálát tudok kiolvasni és azt a mérhetetlen örömöt, ami szívem minden szegletét megmelengeti.

***

Los Angelesi házam udvarán ülök, amit még régebben kaptam a szüleimtől. Az udvart hatalmas pálmafák, halastó, rikítóan zöld fű, nagy medence, pavilon, mesés virágok díszítik, maga az álomház, ahol rengeteg időt szoktam tölteni. Nagyon szeretem a munkámat, de azt is elmondhatom róla, hogy fárasztó és néha szükségem van arra, hogy idejöjjek a fiaimmal és élvezzem a velük töltött időt. A Nap még csak kelőben van, ezúttal Harry és Amelia is velünk tartottak és már három napja élvezzük a jó időt, egymás társaságát. Egyedül vagyok kint az udvaron, hátamra terítve egy pléddel, hallgatom a madarak énekét, a nem messze tőlünk húzódó óceán moraját. Számomra még mindig felfoghatatlan, hogy Harry-vel rendeződtek a dolgaink, Amelia elfogadta a tényt, hogy Lucas és Leon valójában nem is a testvérei és Harry sem a vér szerinti apukája. Rengeteg erő van benne, könnyen feldogozta a hallottakat és szerencsére már az édesanyja miatt sem aggódik, nagyon jól tudja, hogy nem számíthat rá és jobban teszi, ha nem foglalkozik vele. Minden porcikámat kirázza a hideg, amikor arra gondolok, hogy most már így öten egy nagy, szerető család vagyunk, akiket senki és semmi nem tud elszakítani egymástól. Óvatosan emelem számhoz csíkos bögrémet, amiben meleg kávé gőzölög, majd mikor ismét magam mellé teszem, halkan felsóhajtok. Annyira nyugodt itt minden, olyan érzés, mintha kizárhatnám a világot és csak is kizárólag a gyermekeimmel és a vőlegényemmel foglalkozhatok. Amikor kezemre vándorol tekintetem, arcomra boldog mosoly szökik. Ismét elfoglalta helyét az eljegyzési gyűrű, amit Harry tegnap helyezett vissza az ujjamra és nagyon remélem, hogy nem is kerül le onnan többet. 

- Jó reggelt! - hallok meg egy rekedt hangot, mire megfordulok és Lucas-szal találom szembe magam. 

- Jó reggelt, Kicsim! - mosolyodok el és figyelem rendezetlen haját, álmos szemeit és kissé piros orcáit, amik rettentően hasonlítanak édesapjáéra, ő is pont így szokott festeni, amikor felébred. - Miért nem alszol még? - érdeklődök és örömmel veszem észre, hogy a magánál tartott plédet leteríti mellém és helyet foglal. 

- Nem tudtam tovább aludni - rántja meg a vállát, ad az arcomra egy puszit, majd kobakját az ölembe hajtja. 

- Valami baj van? - simogatom selymes arcát, majd ujjaim barna hajába vándorolnak, mire lassan lehunyja szemeit. 

- Ellenkezőleg - válaszol gyorsan és hangja egy fokkal éberebb lesz. - Nagyon boldog vagyok - emelkedik fel és csillogó szemeit az enyémekbe vési. 

- Miért? - mosolyodok el, majd újra kortyolok egyet a kávémból. 

- Mert együtt vagytok apával - vallja be, mire magamban jót nevetek kisfiús ábrázatán. - Tudom, hogy apa mindig is az életünk részese volt, nem volt olyan nap, hogy ne beszéljünk vele akár telefonon is, de így mégis másabb. Te is sokkal boldogabb vagy és lehet, hogy Leon-nal már tizennyolc évesek vagyunk, de szükségünk van arra, hogy boldog családunk legyen és végre most már van - emeli rám ismét tekintetét, hatalmas szemeiből árad a szeretet és az a báj, amit egy édesanya egyből felfedez gyermeke szemében, legyen akárhány éves is.
Nem mondok semmit, csak erősen magamhoz vonom, ölelem széles hátát, amin egyszer-kétszer végig simítok. Mind a két fiam nagy, de rettentően igénylik a szeretet, nem szégyellnek, akár az utcán is engedik, hogy puszit adjak nekik vagy átöleljem őket. Iszonyatosan erős kapocs köt össze hármunkat, amit senki és semmi nem akadályozhat meg. Ujjaim selymes hajába vándorolnak, majd eltávolodok tőle és mosolyogva nyomok édes csókot a homlokára.
- Nagyon szeretlek, Lucas! - simítom meg puha arcát, mire szemei a megszokottnál is jobban kezdenek csillogni.
- Én is téged, Anya! - simul mellkasomra, az egész testem ellazul, azáltal, hogy egyik fiamat tarthatom a kezeim között.
Legyen tizennyolc vagy harmincnyolc éves, mindig is a fiam lesz, éppúgy, ahogyan a testvére is és jogom lesz ahhoz, hogy elárasszam őket a bennem rejlő, hatalmas anyai szeretettel. Tisztán emlékszem, amikor a farmon sétáltam velük, amikor kimondták első szavaikat, ahogy felfogták mi az a szeretet és elkezdtek vele halmozni, egészen a mai napig. Hihetetlen érzés, amikor anya vagy, mert lehet akármilyen rossz az életed, érhet ezernyi sérelem, ez mind mit sem ér, mert van két csodás gyermekem, ami az idő során háromra növekedett és boldogan mondhatom mindenkinek, hogy van egy gyönyörű lányom is. Ők hárman rengeteg sok energiát adnak, az ölelésük feltölti egész lényemet. Nem kell gyógyszer, nem kellenek kezelések, ahhoz, hogy rendben tegyem a bennem rejlő érzelmeket, mert csak odamegyek hozzájuk, megölelgetem, puszilgatom őket és minden sokkal jobb. És amikor a társaságomhoz egy göndör hajú, rikító zöld szemű és rettentő sármos férfi is csatlakozik, akkor az örömöm határtalan. Nyugalmat érzek, a szívem és a lelkem szinte ragyog és nem érdekel senki és semmi csak ők.
- Jó reggelt! - hallok meg két hangot ismét a hátam mögül, mire Lucas-szal egyszerre fordulunk meg és meglátom lányomat és másik fiamat.
Védelmezően ölelik egymást, mind a ketten plédet tartanak a kezükben, arcukon sugárzik az álmosság apró jele, szemeik bőszen csillognak, mire arcomra hatalmas mosoly kerekedik.
- Jó reggelt, Drágáim! - illetem meg őket bársonyos hangommal, ami akkor jön elő, ha gyermekeimhez szólok.
Ahogy a mellettem ülő fiam is, ők is lekuporodnak a puha fűbe, de Amelia egy hirtelen mozdulattal feláll és mellém szalad. Halkan felnevetek, amikor kissé kócos haja elárassza mellkasomat, miközben ölel, érzem testének melegét, ahogy szíven egyenletes dobbanását is. Óvatosan leül mellém, miközben tovább ölel, esze ágában sincs elengedni, aminek én örülök a legjobban. Egyik kezemmel körbe fonom vékony derekát, puszit hintek buksijára, miközben Leon is édes pusziban részesít. A szívem tízszer gyorsabban ver, azt se tudom melyikőjüket öleljem, pusziljam, próbálom átadni mindnyájuknak a szeretetemet. A kezeim között lévő leányzó felemeli fejét, arcomra nagy puszit hint, majd ismét hozzám simul, miközben hangosan felsóhajt. Megakarom tőle kérdezni, hogy mi bántja, de felesleges, mert magától kezd el a beszélni.
- Nagyon szeretlek, Anya! - mondja ki a bűvös szót, mire egy pillanatra elfelejtek levegőt venni, a szívem kihagy egy ütemet és az észrevételem nélkül kezdenek el patakokban hullani a könnyeim.
Percekig nem tudok mást csinálni csak zokogni, miközben mind a két kezemmel átölelem lányomat és arcomat dús hajába rejtem el. A vállaim erősen rázkódnak, a boldogság minden porcikámat átjárja, erre a mondatra várok már évek óta. Minden áron akartam tőle ezt hallani és végre megtörtént, ténylegesen is az édesanyjának gondol.
- Én is nagyon szeretlek, Kislányom! - mormolom a vállába, hangom akadozik és kissé rekedt, mire felemelem fejemet és hatalmas puszit nyomok a homlokára.
Meseszép szemeibe nézek, azok is könnyesek, aranyosan rágcsálja alsó ajkát, de ezt abba hagyja, amikor felfedezi az arcomon elterülő bágyadt mosolyt. Homlokomat az övének döntöm, könnyeim továbbra is folynak, de feleannyira, mint néhány perccel ezelőtt.
- Nálad jobb anyukát nem is kaphattam volna - közli halkan, úgy mintha félne a reakciómtól, pedig nem tudok mást csinálni mondatai hallatán, csak felhőtlenül boldog lenni.
- Édesem... - sóhajtok fel, kezeimet vállára vezetem és mélyen nézek sötét szemeibe. - Elmondhatatlan érzés, hogy azt mondtad anya, már pici korod óta érthetetlen kapocs van közöttünk, sokszor én se értettem mi ez, de egy idő után rájöttem. Már az első perctől kezdve lányomnak hiszlek, volt, amikor jobban féltettelek téged, mint a fiúkat, mert te lány vagy, sokkal sebezhetőbb és olyan vagy nekem, mint egy apró, fényes kincs - nézek egy pillanatra a mellettünk guggoló két fiamra, akik aranyosan mosolyogva hallgatják halk szavaimat. - Te másabb vagy, mint egy fiú és ezt minden megkülönböztetés vagy rossz jelző nélkül mondom. Mind a hárman különlegesek vagytok, de mégis másabb egy anya-lánya, mint egy anya-fiú kapcsolat. Mind a kettő felülmúlhatatlan kötelék, de két külön világ. Tudom, hogy Lucas és Leon megtudják magukat védeni, mert fiúk, az apukájuktól rengeteg tanácsot kapnak, nincs hiányuk a védelemben. De nekem téged kell megvédjelek, akár az életem árán is, mert annyira törékeny és kicsi vagy, hogy nem tudnám feldolgozni, ha bári történne veled. Amíg csak élsz, én leszek a védőangyalod - szipogok fel, egy idő után már mind a három gyermekem erősen ölel, könnyeim ismét útra kelnek, ezért csak lehunyom a szememet, becsukom a számat és élvezem a pillanatot.
Nem mondanak semmit, ilyenkor nem szoktak megszólalni, mert állításuk szerint ilyenekre nincsenek szavak, csak csendben, halkan sóhajtozva vonnak testükhöz. Néhány perc után mind a hárman más fele mennek. Leon és Lucas elkezdenek focizni, nem foglalkozva azzal, hogy még korán van és pizsamában vannak, míg Amelia leül a medence szélére, hosszú pólójának az alját felhúzza és elkezdi csapkodni a vizet. Elmosolyodok, majd felállok, összehajtom a plédeket, magamhoz veszem a kávébögrémet is és elindulok a ház felé. Ahogy belépek az ajtón még csönd van, Harry minden bizonnyal még alszik. A kanapéra teszem a textileket, a bögrét a konyhába viszem, majd óvatosan fellépkedek a lépcsőn. Ahogy a vőlegényemmel közös szoba elé érek, lassan és halkan lenyomom a kilincset, de felesleges, mert amikor kinyitom az ajtót, elmosolyodok, mert a még mélyen alvónak hitt férfi nyitott szemmel, a plafont kémlelve fekszik. Ahogy felfedez, aranyosan elmosolyodik, int egyik kezével, hogy menjek oda hozzá, amit ezer örömmel megteszek. Kislányosan mellé kucorodok, arcomat nyakhajlatába rejtem és beszívom kellemes illatát.
- Jó reggelt, Szépségem! - üdvözöl reggeli, ellenállhatatlan hangján, mire felemelem a fejem és zöld íriszeit kezdem kémlelni.
- Neked is! - nyomok egy apró puszit az arcára, de ez nem elég neki, óvatosan elkapja a tarkómat, ajkaimat az övéire irányítja és egy könnyed mozdulattal felém tornyosul.
Kezeimmel végig simítok fedetlen hátán, miközben ő felsőm alá vezeti mancsait és simogatni kezdi derekamat. Beleremegek csókunkba, amit észre vesz és elmosolyodik. Egyszerűen nem tudok betelni formás ajkaival, azzal az érzéssel, amit akkor érzek, ha a közelembe van, elveszi a józan eszemet minden cselekedetével. Már a középkoromat élem, de amikor ilyen cselekedeteket viszünk véghez, hirtelen tinédzsernek érzem magam. Mondhatnám ezt az egész helyzetet furcsának, mivel tizenhét évig nem csinálhattam ezt, vagyis én nem akartam. Csak rá vártam, hittem a csodában és az álmaimban. Nem hiába, igaz a mondás, hogy az álmok egyszer valóra válnak és azt én álmom Harry Styles. Az a férfi, aki megtanított szeretni, aki a helyes útra terelt, akinek köszönhetem az életemet, gyermekeimet és azt a hatalmas szerelmet, ami majd' kiszakítja a szívemet és a lelkemet. Ennél jobban nem tudom szeretni, egyszerűen lehetetlen. Óvatosan elváll ajkaimtól, szemei arcom minden porcikáját megfigyelik, majd tekintete megakad a szememen és felhúzza szemöldökeit.
- Miért sírtál? - kérdezi halkan, nagyon jól tudtam, hogy észre fogja venni és így is lett. - Valami baj van? - kérdez ismét, lehanyatlik mellém, egyik kezével megtámasztja magát és arcomat simogatva továbbra is felettem van, még úgy is, hogy az oldalán fekszik.
- Amelia anyának nevezett - mosolyodok el bágyadtan, még mindig annyira hihetetlen, hogy ez történt.
Vőlegényem szemei kikerekednek, arcára levakarhatatlan mosoly szökik, ahogy az enyémre is, homlokát az enyémnek dönti és apró puszit nyom az orromra. Ujjai továbbra is arcomat kényeztetik, lehunyom a szememet és elkönyvelem magamban, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb nője.
- Tudtam, hogy ez hamarosan megfog történni - mormolja szinte suttogva, kinyitom látószerveimet és bőszen csillogó szemeibe nézek. - Rettentően szeret téged, tagadni se tudná - ad egy apró csókot, amit a legboldogabban viszonzok.
Akár egy kiscica, úgy simulok hozzá, kezemet átvetem a derekán, ahogy ő is az enyémbe és szinte már összenőve fekszünk egymás karjai között. Puszik ezreivel halmozzuk el egymást, édes dolgokat súgunk a másik fülébe, miközben szavakkal és érintésekkel közvetítjük egymásnak, hogy mennyire szerelmesek vagyunk. Azt akarom, hogy mindenki tapasztalhassa meg azt, amit én, mert ennél nincs jobb, ez a világ legjobb dolga. Szeretni és szeretve lenni. Amikor a szíved egy másik személyért dobog, amikor azt akarod, hogy az életed ő általa legyen jó, amikor megosztod vele a titkaidat, amiket féltve őriz, amikor csókkal próbálod átadni mindazt az elsöprő érzelmet, amit magadban tartogatsz, de nem sikerül. Nem tudod neki száz százalékosan átadni, az egyszerűen lehetetlen. Te tudod, hogy szereted, ő is tudja, hogy szeret téged és tettekkel talán sikerül, de szavakkal biztos nem. Elsöprő-e a szerelem? Teljesen az! Elsöpri a józan eszed, a benned rejlő rosszat, a fájdalmakat, mindent, amit te nem akar érezni és ez azért jó, mert mindez életed szerelme miatt van.
- Nagyon szeretlek, Harry, az életemnél is jobban! - mondom ki hirtelen, mire felkapja a fejét, pillantása ellágyul, ezernyi érzelmet sugároz felém, amit abban a pillanatban befogadok a tudatomba.
- Én is téged, Életem! - fogja kezei közé arcomat. - El se tudom mondani, hogy mennyire. Ecsetelhetném évekig, még akkor sem sikerülne - mosolyodik el, majd ismét lágy csókot váltunk, miközben úgy öleljük egymást, mintha attól félnénk, hogy hirtelen eltűnünk.
Már kezd sötétedni, a parton sétálunk egymás kezét szorongatva, a gyerekek bent maradtak a házban, ezáltal kettesben lehetünk. A Hold már látható az égen, az óceán elegáns táncot jár, ahogy a pálmafák is a szél által. Minden annyira meghitt, nyugodt, csak mi ketten vagyunk, senki nem zavar minket. Az életem végre egyenesbe ért és így visszagondolva nem bánom a sok sérelmet. Hogy miért nem? Mert a fájdalom megerősített, két lábbal állok a földön és tudom, hogy ezentúl mindent elérhetek és megkaphatok, mert van hozzá erőm. Az idő megedzet, a lelkem és szívem kőkemény erővel bír, a régi sebek beforrtak és biztosra veszem, hogy lassan, de biztosan egészen be is fognak gyógyulni és egyiken sem lesz heg. Édesapám fentről néz és biztosra veszem, hogy büszke rám, még úgy is az ő véleménye a legfontosabb, hogy nincs velem. Ő a példaképem és lehet azért kellett felmennie a mennybe, hogy onnan segítsen, mert onnan sokkal könnyebben megy neki, mint az élők között. Szemeimet lassan vezettem az égre, egy-két csillag már megjelent, amiket halványan mosolyogva nézek. Nem tudom melyik édesapám, de mindegyik apró égitest egy lélek és tudom, hogy neki is megvan a maga fényes pontja. Fejemet Harry vállának döntöm, lábam belemélyed a meleg homokba, arcomon mosoly ékeskedik, amit az engem ölelő férfi észre is vesz. Megáll és magával szembe fordít, minden szó nélkül ajkai megtalálják az enyémet és olyan csókot váltunk, amitől meglódul a fejem, megszűnik az óceán moraja, a szél lágy éneke, csak is ő és én vagyok. Kezemet magatehetetlenül fonom át a nyaka körül, miközben élvezem, hogy egyre közelebb von magához, ami a végén már nem megy tovább, egy hajszál se férne el közöttünk. Pihegve találkoznak össze homlokaink, a kezemben tartott papucsom lesett a földre, mert minden erő távozott belőlem, ahogy ajkaink vad, egyben romantikus táncot jártak.
- Ez egy új kezdet - mormolja halkan, lehelete megcsapja arcomat, miközben szemeim továbbra is csukva vannak és csak erőtlenül bólogatok kijelentésére.
Ez biztosan az, egy olyan kezdet, amit soha nem fogunk elrontani, ez a szerelmünk második felvonása. Az első felvonás rögös, döcögős volt, de ez nem lesz az, egyenes úton fog haladni, amit a szerelmünk fog azzá tenni, mivel ezentúl nem érdekel minket senki, nem lesz a Földön olyan személy, aki közénk tudna állni.

~.~.~.~

Sziasztok, Drágáim! :)

Nagyon-nagyon és még annál is jobban sajnálom, hogy ennyit késtem! Nem akarok magyarázkodni csak annyit írok, hogy nem volt időm, ezen nincs mit szépíteni. Elhanyagoltalak titeket, a blogot, annak ellenére, hogy már csak ez a rész volt hátra és az epilógus. Elnézést kérek! <3 

Remélem jól telik a szünet, nagyon vigyázzatok magatokra, ha gondoljátok, szánjatok időt az olvasásra, a Liam-es blog tárt karokkal fog titeket várni nyáron is! Nem tudom mikor kerül fel az epilógus és az írói utószó, de sietni fogok, ezt nem fogom elsumákolni. ;) 

Millió puszi, Nektek! *.* 

Have a nice day: Fanny