*Epilógus*

Az élet annyi mindent rejt. Tele van titkokkal, amiket nem tudhatsz meg, a sors lassan, de biztosan a tudtodra adja. És hogy ez miért jó? Mert nem tudod mire számíts, nem akadályozhatod meg az élet rendjét, mert az úgy van, ahogy van, úgy kell lennie. Azért van az, hogy én sem tudom azt megakadályozni, hogy a kórházban legyek és lányom, Amelia első gyermekét várjam, az unokámat. Hosszú idő eltelt, már ő is felnőtt nő, huszonhárom éves. Erősen szorongatom Harry kezét, miközben csak is egyetlen kislányom körül forognak a gondolataim. Lucas és Leon is itt van, megkövülten ülnek a műanyag székben és várják, hogy kinyíljon az ajtó. Ez már hosszú ideje nem történik meg, az időérzékemet teljesen elvesztem, csak arra várok, hogy biztos legyek első unokám és lányom hogylétében. Az idegeim hajszál vékonyak, a kezeim izzadnak és az sem segít, hogy férjem folyamatosan suttog valami megnyugtatót a fülembe. Csend van, a folyó üres, csak mi négyen vagyunk itt és biztosra veszem, hogy én vagyok a leggyengébb láncszeme a társaságnak. Aggodalmamat egy percig sem tudom titkolni, én is átéltem már ezt, tudom milyen. Fiaim és Harry mit sem tudnak erről, nekik nem kellett annyi kínt átélni, ami biztos, hogy a világ legjobb és legeredményesebb szenvedése.
- Minden rendben lesz, semmi baj - szól hozzám újra férjem és erősebben szorítja meg ujjaimat biztatásképpen. - Amelia erős, megtudja csinálni - megannyi dolgot tudnék felhozni az aggodalmam védelmére, de inkább nem teszem, csak bólintok egy aprót.
Egy idő után nem bírom tovább a várakozást, felállok a helyemről és idegesítően járkálni kezdek a három férfi előtt. Nem szólítanak meg, hogy hagyjam abba, mert hiába szólnának rám, nem fejezném be, ezzel legalább tudom magam egy kicsit nyugtatni. Már a körmeimet is rágom, lábaim, kezeim remegnek, régen éreztem ilyesfajta anyai felindulást. Ahogy évekkel ezelőtt elhatároztam, én vagyok a védőangyala és bármitől megvédem, ha róla van szó előjön belőlem az a bizonyos anyatigris. Hangosan felsóhajtok, nem bírok tovább várni, legszívesebben most azonnal berontanék azon az ajtón. Zsebemből előveszem a telefont és amint a képernyője fénybe borul, megbizonyosodok arról, hogy hajnali két óra van. Egy cseppnyi fáradságot sem érzek, szemeim éberen kémlelik a körülöttem történő dolgokat, pislogni sem merek, nehogy lemaradjak valamiről.
- Anya? - hallom meg Leon hangját, mire gyorsan megfordulok tengelyem körül és érdeklődve nézek rá. - Eljössz velem egy kávéért? - kérdezi, mire nehezen, de bólintok egyet és lábaimat menésre bírom.
Ütemesen teszem egymás elé végtagjaimat, minél hamarabb az automatához akarok jutni, azután pedig vissza a bizonyos fehér ajtó elé. Teljesen megvagyok semmisülve, annyira hihetetlen, hogy évekkel ezelőtt még lányomat a karjaim között fogtam, felneveltem, elhalmoztam a szeretettemmel, segítettem neki mindenben, amiben csak lehetett, most pedig már egy érett nő, aki két lábon áll a földön és anya lesz. Az is hihetetlen, hogy mind a két fiamnak felesége van, ők is tervezik a családalapítást. Rá kell jönnöm, hogy bánatomra rettentő gyorsan telik az idő, már én sem vagyok ugyan az a gyámoltalan és esetlen lányka, mint régen. Megértettem az élet jeleit, fel kellett nőnöm, ura vagyok minden helyzetnek, ahogy ennek is csak ezt a dolgot sokkal nehezebben fogom fel, mint mást. 45 éves vagyok, az életem fele eltelt, megtapasztalhattam mindent, volt részem jóban is, rosszban is. Teljesen megedzett az élet és rengeteg tapasztalattal rendelkezem, amit készségesen osztok meg gyermekeimmel, mert nem akarom, hogy ők is ugyan azt a hibát kövessél el, amit egykor én is. A nemzedékek adják egymásnak a jó tanácsokat, a tapasztalatokat, amik akár hisszük, akár nem, hatalmas erővel bírnak. Ezért is nézek fel annyira édesanyámra, Dave-re, a nagyszüleimre és édesapámmal is ugyan ezt tettem, nála jobban egy emberben sem hittem. Most már tényleg elmondhatom, hogy büszke lehet rám, legyőztem az összes elébem állított akadályt. Teljesítettem a kérését, ugyan azaz Anastasia maradtam, akit ő itt hagyott az élők sorában és minden tettemet részben miatta tettem. Azt akartam és akarom is, hogy büszke legyen rám, elmondhassa ott fent a barátainak, hogy "Igen, ő az én kislányom, akit meleg szívvel hagytam a Földön".
- Minden rendben? - hallom meg fiam hangját, ami egyből kibillent gondolataim kavalkádjából.
- Persze - mosolyodok el halványan, majd megsimogatom most már borostás arcát. - Csak anyai aggodalom, semmi több - legyintek, mire észre veszem, hogy már kezében tartja a kávéját.
- De nem kell aggódnod, Amelia biztos kezek között van - karolja át vállamat, sokkal magasabb nálam, ezáltal könnyen megpuszilhatja fejem búbját. - Lélekben te adod neki a legtöbb erőt és ez olyan, mintha vele lennél - illet meg gyönyörű, zöld pillantásával, miközben sokkal lassabban közelítjük meg a széken ülő két férfit, mint mikor távoztunk onnan.
- Igazad van, Kicsim - értek vele egyet, felesleges aggódnom, a legjobb orvos kezeli, ő is és az unokám is biztonságban van.
- Kérsz? - kérdezi aranyosan és felém nyújtja a piros, kávés poharát.
- Nem, köszönöm - utasítom vissza, mivel ereimben így is túl gyorsan tódul az adrenalin.
Amint oda érünk, az ajtó kinyílik, mire azonnal az orvos előtt termek és érdeklődve várom szavait, amik minden bizonnyal a legjobbak. Arcán hatalmas mosoly ékeskedik, akár egy kislány, a mellettem termő Harry oldalához préselődök és szinte lélegzet visszafojtva várom a nálam idősebb orvos szavait.
- Minden a legnagyobb rendben történt, Amelia ügyesen és erősen vette az akadályokat, gyönyörű szép kislányt hozott a világra - mondja lelkesen, hangja tele van szeretettel, mire hangosan felsóhajtok és sírva fakadok.
Arcomon mosoly ékeskedik, szemeimből óriás méretű könnyek folynak ki, az örömöm határtalan, nem is lehetnék boldogabb. Nem foglalkozok azzal, hogy alig bírok beszélni, alig kapok levegőt és a menés is nehezen megy, megkérem az orvost, hogy engedjen be. Természetesen engedélyt ad, igaz férjem nem jöhet velem, mert csak egyesével lehet bemenni. Óvatosan lenyomom a kilincset, próbálom összeszedni magam, ami egyáltalán nem akar sikerülni. Az ajkaimon lévő görbület még nagyobb lesz, amikor megpillantom lányomat az ágyban ülni, kezében egy rózsaszín plédbe bugyolált apró teremtéssel. Becsukom az ajtót, egyik kezemet szám elé teszem, hogy enyhítsek a sírásomon, de nem sikerül, nem bírom abba hagyni.
- Édes kislányom... - szólalok meg szinte suttogva, eltávolítom a látásomat gátló könnyeket és közelebb merészkedek.
Az ágya végénél megállok, bágyadt mosollyal figyelem fáradt, mégis tündöklő arcát, szemei alatt apró karikák csücsülnek, arca tűz piros, haja izzadt, de ezt a látványt pótolja az, amikor hatalmas barna szemeibe nézek. Szeretetet, boldogságot, meghatottságot és elsöprő jóságot olvasok ki belőlük. Könnyeim szüntelenül folynak, egyszerűen nem akarnak elállni, mire ténylegesen is erőt veszek magamon és az ágy oldalához sétálok, közvetlen mellé. Leülni sem erek, annyira félek, hogy fájdalmat okozok nekik.
- Anya... - suttogja fáradtan, mire közelebb hajolok hozzá és boldogan fogadom, hogy fejét mellkasomra hajtja és halkan felsóhajt.
- Annyira büszke vagyok rád! - veszem kezeim közé szép arcát és hosszú csókot nyomok nedves homlokára.
Ha eddig sírtam, akkor zokogni kezdek, amikor megpillantom védelmező karjai között lévő, tündérre hasonlító unokámat. Nagy barna haja van, ami édesen mered az égnek, csöppnyi pisze orrát felhúzza, amit határozottan édesanyjától örökölt, apró kezeit arcára teszi, amitől lénye még elragadóbb. Fejemet lányom buksijára döntöm és ámuldozva figyelem az apró lánykát, aki bearanyozza életünket. Annyira vártam, hogy megszülessen, a kezeim között tarthassam és ismét tapasztalhassam azt, amit már régen érezhettem. Azt a bájt, finomságot és tündöklést, amit csak egy kisbaba tud nyújtani a szeretteinek. És végre itt van, új élettel gazdagodott a családunk, egy ellenállhatatlan kislánnyal. Halkan felnevetek, amikor apró ajkai felfelé görbülnek és öntudatlanul megfogja lányom egyik ujját. A szívem tízszer gyorsabban ver, minden porcikám fürdőzik az örömben és a büszkeségben. Levakarhatatlan mosollyal ülök le az ágy mellett elhelyezkedő székre és figyelem lányomat. Annyira gyengéden és félve ér gyermekéhez, tekintete mindent elárul, már most imádja kislányát. Tudom, hogy ez az apró teremtés nem is kerülhetett volna jobb helyre, Amelia és férje Matt kezei között lesz neki a legjobb. Teljes mértékben megfogja tőlük kapni azt a szeretetet, tanítást, odafigyelést és gondoskodást, amire egy gyermeknek szüksége van.
- Most már elárulhatod. Mi lett a neve? - kérdezem mosolyogva, az eddig titokban tartott információt.
- Anastasia - mondja ki halkan, mélyen a szemembe nézve. - Ennél jobbat nem is kaphatna. Egy angyal nevét, az édesanyámét - ezzel az egy mondattal teljesen a földbe tipor, megszólalni sem tudok, nem gondoltam volna, hogy ezt a nevet fogja kapni az unokám, az én nevemet.
Ragaszkodóan, hálásan ölelem magamhoz Amelia-t, minden érzelmemet belesűrítem ebbe a gesztusba, hiszen szavakkal nem tudom elmondani, hogy mennyire boldog vagyok. Minden álmom teljesült, egy olyan életet tudhatok a magaménak, amilyet mindig is szerettem volna. Úgy érzem, hogy jeles lett a vizsgám, mindent teljesítettem. Megtanultam élni, szeretni, elfogadni, beletörődni, erősnek, jó anyának, boldognak lenni, felhőtlenül boldognak lenni. Még van időm, lehet követek el még hibákat, lehet cselekszem vagy mondok rosszat, de azok elfognak törpülni azok a gondok mellett, amiket eddig megéltem. És a nagy kérdés! Miért nem mondtam el a családomnak, hogy édesapám miben halt meg? Mert feleslegesnek hiszem. Sokkal jobb, ha mindenki egy feltételezést tud, nem akartam felkavarni a családot. Ez az apa és az én titkom, egy utolsó titok, amit tiszteletben tartok. Visszagondolva, hogy mik történtek velem, csak mosolyogni tudok rajta. Hihetetlen, de hálás vagyok a sorsnak, hogy felégett a házam és ezáltal találkozhattam Louis-szal. Ha ez nem történik meg, akkor most nem lennék Harry Styles boldog felsége, nem lenne három fantasztikus gyermekem és egy elragadó unokám. Nem ismertem volna meg a One Direction-t, azáltal ennyi és ilyen fantasztikus barátaim sem lennének. Minden köszönök a sorsnak. Semmit nem bánok, talán egyedül azt, hogy édesapámat hagytam felmenni a mennybe. Hamarabb rá kellett volna jönnöm a titkára és akkor most itt lenne velem, magához szorítana és elmondaná, hogy mennyire büszke rám. Elég lenne egy pillanat is csak lássam. Nem tudhatom még mi fog velem történni, a múltat megéltem, a jelent élem, a jövőt pedig majd csak fogom, de azt tudom, hogy az élet szép, sebezhetetlen vagyok, mert olyan személyek vesznek körül, akik rengeteg erőt adnak nekem a tovább lépéshez, nem hagynak a földre esni. És ahogy egyszer Harry mondta; Soha nem leszel egyedül. Betartotta, amit mondott, ő lett az életem szerelme, teljes mértékben belopta magát már az első pillanatban a szívembe, ahonnan már nem tud szabadulni. Hét lakat alá tettem. Mindenben támogat, legyen szó bármiről, mellettem van, ezen kívül pedig még nagyon sok ember, akikben teljes mértékben bízhatok. És tudjátok mi a legmeglepőbb? Hogy Louis Tomlinson-nak vagyok a leghálásabb, mert neki köszönhetek mindent. Neki köszönhetem azt, hogy hatalmas szíve van, megállt abban a bizonyos parkban és segített rajtam. Neki köszönhetem ezt az életet, egyszóval mindent. Ő ezt nem tudja, de én igen és biztosra veszem, hogy hálám örökre követni fogja.

VÉGE

Sziasztok!:)

Íme az epilógus, amit zokogva alkottam meg. Nem írok sokat, csak annyit, hogy remélem tetszett és nagyon szépen kérlek titeket, hogy osszátok meg velem a véleményeteket! 

Have a nice day: 

U.i.: Hamarosan érkezik az írói utószó! xx.