" Hiába volt az ital és a drog, nem mentem többre, sőt! Jobban a földbe süppedtem és muszáj volt feljebb emelkedjek, hogy ne temessen be teljesen! Munkát kerestem, amit találtam is, de még milyet...! " - Anastasia Moon
Reggel mikor felkelek a fejem sajog, a szemeim ólom súlyúak, amit nem csodálok a tegnap történtek után. Lassan emelkedek feljebb a puha párnáról, ami tegnap valamilyen úton-módon a fejem alá került és szem ügyre veszem a körülöttem lévő terepet. Az italos üveg és pohár összetörve kesereg a padlón, az átlátszó tasakkal együtt, amikre ha ránézek, felfordul a gyomrom.
Egy undorító dög vagyok, ezzel nem lehet vitába szállni. Már sokszor a fejemhez vágták a két év alatt, hogy rossz drogos vagyok, ami fájt, de nem tudtam ellene mit tenni, az voltam és vagyok is. Minél jobban próbálok megváltozni, annál mélyebbre süllyedek és ez nagy baj. Lehet, hogy egy ideig azt érzem, hogy szükségem van rá, de utána csak rosszabb lesz a helyzet, ezzel elérve azt, hogy még jobban károsítsam magam és az egész életem. Tegnap óta fejemben van a repülőtéren beszélgetett hölgy szavai, miszerint: minden helyre jön idővel. Ez mind szép és jó csak az a baj, hogy ott van az idő, ami kitudja mennyi. Soha nem tudom meg csak akkor ha hozzá is kezdek valamihez, mint például egy állás keresésének.
Morgolódok egy sort, mire teljesen ülőhelyzetbe tudom magam, amit ha megteszek, egyből a fejemhez kapok, ami érintésem alatt szinte lüktet. Nem először élem át ezt a helyzetet, mégse tudom megszokni. Talpamat óvatosan teszem le a hideg padlóra, majd két kezem segítségével felállok a kanapéról és a konyha felé ballagok. Nem úgy, mint más normális ember, hogy megy reggelizni, utána iskolába vagy munkába, nem, én azért megyek oda, mert este ittam, drogoztam és nagyon gyorsan fájdalom csillapítóra van szükségem. Úgy érzem magam, mint egy kivert kutya vagy még rosszabbul. Undorító vagyok. Számat továbbra is morgolódások és nyögdécselések ezre hagyja el, egy kis káromkodással megspékelve, ami utóbbit azért teszek, mert neki megyek az ajtófélfának és majdnem hátra esek. Bosszúsan nyúlok fájó kezemhez, amit nyomkodni kezdek, hogy enyhüljön a fájdalom. Talpam hangosan csattog a konyha padló kövezetén és a hang szinte bezengi az egész üres házat. Ahhoz a szekrényhez ballagok, amiben Aspirin vagy azzal felérő gyógyszer található, de az se megy zökkenő mentesen, mert amikor nyitom a polc ajtaját, az arcomba csapom.
- A franc essen beléd! - kiáltom el magam és miután magamhoz veszem a szükséges dolgot, teljes erőből becsapom a falra függesztett, fa bútor ajtaját.
Csukott szemmel lépkedek a csaphoz és majd csak akkor nyitom ki látószervemet, mikor kezembe veszek egy poharat és vizet töltök bele. Nagyot sóhajtok, mikor beveszem a pirulát és ráiszom a hűsítő folyadékot, ami szinte babusgatja kiszáradt torkomat. A kiürült üveg tárgyat visszateszem a mosogató szélére és leülök az asztalhoz. Arcomat kezeim közé fogom, mélyeket lélegzek, ezzel elérve, hogy ne sírjam el magam. Nincs értelme, azzal csak rosszabb lesz. Semerről nem lehet egy árva hangot se hallani, ha bent lenne egy légy a házban, még bújócskázhatnék is vele, mert minden kis neszt meghallanék. A ház és én is magányos vagyok, nem beszélve arról, ami bennem tátong. Egy hatalmas nagy űr, aminek úgy néz ki nincs alja. Belegondolok abba, hogy míg a családom Los Angelesbe rendezi be az új házát, nevetnek, beszélget és együtt vannak, addig én itt ülök egymagam, másnaposan. Hiányoznak és az a baj, hogy még csak tegnap mentek el és máris így nézek ki. Akkor mi lesz velem a továbbiakban? Megfogok bolondul, ennyi! Amíg ezen gondolkodok, észre veszem, hogy azok a könnyek, amiket annyira nem akartam, hogy felszínre törjenek, mégis megteszik. Lassan csorognak végig fehér bőrömön és az asztal tetején csücsülve foglalnak helyett. Lehet, hogy rosszat tettem és teszek is, maga vagyok a megtestesült utálat, de akkor is! Mivel érdemeltem ezt ki?! Szerettem az életemet, mindent, ami körül vett, a barátaimat, értékeltem a szépet és a jót, de most...! Úgy nézek ki, akár egy csöves, nincsenek barátaim, elszakadtam a családomtól és az a legnagyobb baj, hogy nem tudok értékelni semmit. Érzékelten, arrogáns tuskó vagyok, akinek szüksége van valakire, de senki nincs, aki kibírna mellette, akár egy percet is.
Megrázom a fejemet, akaratosan letörlöm a könnyeimet és elhagyom a konyhát, inkább a szobámba indulok. Lassan lépkedek a lépcsőfokok felett és nézem a falra helyezett képeket, amin anyu, apu, Bella és én vagyok. Mindegyik képet alaposan megnézek, felidézem az emlékeket, amiket nem kéne, mert csak a szívemet fájdítom velük, de nem foglalkozok vele. Szükségem van a bennem lapuló érzelmekre. Az utolsó fokon állok és mereven nézem azt a képet, amin apuval és nővéremmel vagyok. Akkor volt Bell 5 éves, én meg 3 és önfeledten, szülőnk segítségével készítettük a még mai napig is az udvaron lévő fa tetején álló házikót. Akkor volt a legjobb időszakunk mind a kettőnknek, amit ki is használtunk. Boldogok tudtunk lenni, semmire nem volt gondunk és akkor még az én fejembe se merült fel azaz élet, amit most is élek. Érdekes, hogy mikor egy kislány elképzeli, hogy énekesnő, modell vagy egyéb híres személy lesz mikor felnő, akkor abban a korában, amikor ezeket csinálhatná és küzdhetne a sikerért, akkor mindent elront és szomorú, hogy én ezt tapasztalatból tudom mondani. Emlékszem, régen arról álmodoztam, hogy lovakkal fogok foglalkozni, versenyekre járok majd a Moonlight nevű paripámmal és híres zsoké leszek, aki tanítani fog másokat. Nem hiába álmodoztam erről, hiszen a nagyszüleimnek lovas farmja van, ahol kisebb koromban nagyon sok időt töltöttem, ami folytán a hatalmas és intelligens állatok csodálója lettem. Ez az érzés mind elveszett és szerintem többet nem is jön vissza.
Ismét kilábalok a fejemben úszó gondolatok hadából és gyors léptekkel szállok át barlangom küszöbén. A ruhás szekrényhez megyek, amiből kiveszek egy lila inget, világos farmer nadrágot és egy szintén világos farmer dzsekit. Az utóbbi ruhadarabot lerakom az ágyra a többivel a kezembe meg a fürdőbe veszem az irányt. Elhatározom, hogy ma igen is munkát fogok szerezni és amennyire lehet, teszek arról, hogy az legyek, aki még tegnap reggel voltam. Tudtam nevetni, Dave-et idegesíteni azzal, hogy húzgáltam a lábán elterülő szőrt, anyámat piszkálni azzal, hogy a haját másképp fogja fel, mert ahogy csinálta úgy nem jó és végül a nővéremmel birkózni, akivel addig csináltuk azt, hogy legurultunk az ágyról, nevetéstől fájó hassal. Egy éjszaka leforgása alatt ismét az új lettem. Nem a régi, mert az valahol fél úton elveszett, hanem az új, egyben kibírhatatlan változatom. A szorgosan vizet árasztó zuhany rózsa alá állok és egyből elkezdem lemosni a testemet a kezemben tartott, habos szivaccsal, ezzel elérve azt, hogy eltüntessem a tegnap este történt dolgok nyomait. Nem akarok rá emlékezni, se tudni róla, hogy azt csináltam. Hajamat is megmosom a mandula illatú samponnal, amit gyengéden dörzsölök a fejbőrömbe, ezzel elérve, hogy egy kicsit ellazuljak. Becsukom a szememet és úgy öblítem ki szőke zuhatagomból a habot, ezzel együtt élvezve az arcomba csapódó, meleg vizet. Mikor készen vagyok a tisztálkodással, elzárom a csapot és kilépek a zuhany előtt elterülő szőnyegre, ami szorgosan szívja magába a lábamról lecsordogáló vizet. Magamra tekerek egy puha törölközőt, majd a párás tükör elé szökkenek, ami kezem apró mozdulatai miatt már nem is lesz homályos. Amint meglátom az arcképemet, elképedek. Egy teljesen átlagos, szőke, hosszú hajú lány néz vissza rám, de a szemei más árulnak el. A fájdalmat és ez tényleg így van. Fáj minden, ami velem történt és ha rágondolok, képes lennék össze esni. Lassan dúrok bele víztől csöpögő haj koronámba és magamtól elfordulva, törölközni kezdek. Néhány perc elteltével magamon tudom az elkészített ruhadarabokat, megmosom a fogam és megszárítom a hajamat, amit egy lila csattal fogok oldalra, hogy ne lógjon a szemembe. Tekintetem önkénytelenül siklik ismét tükörképemre, amit ha meglátok, elmosolyodok. Úgy érez magam, mint ha a régi lennék. A nővéremmel vásárolt fodros és enyhén passzos ing kiemeli alakomat, a farmer nadrág tökéletesen simul hosszú lábaimra és szőke hajzatom is hibátlanul és enyhén hullámosan omlik a vállamra, jó így látni magam. Sminket nem kenek magamra, mert feleslegesnek gondolom, ha felakarnak venni egy állásra, akkor biztosra veszem, hogy az arcomon tátongó festékek nélkül is megteszik. Ahogy kilépek a fürdőszobából, nyitva hagyom az ajtót, hogy a még bent maradt pára könnyen kitudjon onnan szökni. Magamra veszem az ágyon várakozó dzsekit is és egy kisebb táskába belepakolom a szükséges dolgaimat. Mielőtt elhagyom a szobát, elhúzom a függönyöket, ezzel biztosítva az oda bemenő gyér Nap fény lehetőségét és majd csak utána megyek ki az emeleten húzódó folyosóra. Vállamra akasztom a fekete táskát és megfontolt léptekkel megyek a lépcsőn, amin egyből megszaporázom lépteimet, mikor meghallom a csengő hangos moraját. Menet közben megszabadulok a vállamon himbálózó tárgytól és a kanapéra teszem, ezzel megkönnyítve mozgásomat. Mikor kinyitom a bejárati ajtót, szembe találom magam drága szomszédunkkal, Mrs. Bruce-szal. Néger nő, aki 50 éves lehet, hatalmas kék szemekkel, amik mindig elvarázsolnak, ha beléjük nézek. Alacsony termetű, rettentő beszédes, de ezt szeretem benne annyira. Mellette nem lehet unatkozni és olyan akár a nagymamám. Ahogy mindig, most is szépen fel van öltözve, pirosas blúzt, fehér nadrágot és szintén fehér topánkát visel, amibe viszonylag kicsi lábait rejti.
- Jó reggelt, Kris - köszöntöm mosolyogva és tegezve, amit már hosszú éve kikötött, hogy a magázást nem fogadja el tőlem.
- Jó reggelt, Angyalom - lép egyet felém, majd megjutalmaz egy nagy pusziban és erőteljes ölelésben. - Mesésen nézel ki, hova készülsz? - érdeklődik kedvesen, ahogy mindig is szokta.
- Köszönöm - simítom meg kezét. - Állást szeretnék keresni, de gyere beljebb, ne itt az ajtóban beszélgessünk.
- Nem, már megyek is csak megakartam nézni, hogy minden rendben van-e veled. Jut eszembe - kiálltja el magát, amivel egy kicsit meglep, de figyelmesen követem mozdulatait. - A lányom az egyik belvárosi plázában az egyik boltnak a főnöke, amit te is tudsz és eladót keres, mert csak egy van és az nehezen bírja a munkát - sandít rám bőszen mosolyogva. - Ismeritek egymást, jóban vagyok és biztosra veszem, hogy neked adja azt az állást - biztat tovább, ami nagyon jól esik, de az előttem álló nő és a lánya is tudja, hogy milyen károsítókat szedek és nem hiszem, hogy egy ilyen munka erőre lenne szüksége, mint én.
- Nem hiszem - húzom el számat és magam mellé ejtem kezeimet. - Te is és ő is tudja, hogy iszok és drogozok, ezzel bebizonyítom, hogy felelőtlen és meggondolatlan vagyok. Szánalmas vagyok, Kris, ennyi az egész - sóhajtok fel elkeseredetten és szaporán pislogni kezdek, mert nem szeretnék újra sírni.
- Badarságokat beszélsz, Anastasia. Drágaságom, te egy felettébb értékes leányzó vagy csak az a baj, hogy ezt nem akarod elhitetni még saját magaddal sem. Lehet, hogy ilyeneket csinálsz, ami rossz, de vannak emberek, akik lenéznek miatta és vannak olyanok, akik nem - fogja meg egyik kezemet és csillogó szemeivel engem vizslat. - A lányom és én is az utóbbiak közé tartozunk és nagyon jól ismerünk. Tudjuk, hogy milyen vagy valójában és ez a lényeg. Ne légy magaddal ilyen bíráskodó - szorítja meg ujjaimat és egy könnyed mozdulattal mellkasára von. - Én és Greg itt vagyunk melletted és bármi gondod, bajod van csak gyere hozzánk. Előtted mindig nyitva áll az ajtó - súgja a fülembe és biztosít arról, hogy férjével készen állnak arra, ha kell, akkor segítenek és ezt nagyra becsülöm.
- Köszönöm - mondom halkan és egy őszinte mosolyt küldök felé, mikor eltávolodunk egymástól.
- Semmiség, Drágám - simogatja meg arcomat, amitől kiráz a hideg, mert jó érzéssel tölt el figyelme és érintése. - Menj el, beszélgessetek és ha haza jöttél gyere át hozzánk és megünnepeljük a sikeredet egy nagy tepsi süteménnyel. Epres krémest sütöttem, a kedvencedet - kacsint egyet felém, mire elnevetem magam.
- Eddig oké, de honnan tudod, hogy enyém lesz az állás? - sandítok rá összehúzott szemekkel és mosolyogva fogadom jó ízű nevetését.
- Anyai megérzés - rántja meg a vállát szórakozottan, amitől még fiatalabbnak néz ki. - Megyek, Ana, mert még dolgom van. Az ajánlatomat ne feledd - emeli fel mutató ujját, miközben lelépked az ajtó előtt húzódó, kő lépcsőn.
- Rendben, szia - köszönök el tőle, mire a kapuból felém integet, majd becsukom az ajtót és visszamegyek a nappaliba.
Ahogy a tegnap este ágyamnak szolgáló bútor mellé sétálok, elfintorodva nézem a még mindig földön elterülő üveg darabokat és szilánkokat. Sóhajtozva megyek a konyhába, azon belül a spájzba, ahonnan előveszem a partvist és a hozzá tartozó lapátot, majd vissza megyek az előbbi helységbe. Kezemre vigyázva seprem fel az oda egyáltalán nem való darabokat, amikre ha rálépnék csúnya eredménye lenne, ezért még a porszívót is előveszem, hogy biztosra menjek, nincs ott több üveg maradvány. A kis tasakot is a kukába helyezem, majd a seprő eszközt és barátját, a lapátot visszaviszem a helyére, ahogy a porszívót is. Mindent rendben találok, nincs rendetlenség, ezért nyugodt szívvel hagyom el a házat, reménykedve abba, hogy Kris lánya tényleg nekem adja az állást és nem másnak.
Egy undorító dög vagyok, ezzel nem lehet vitába szállni. Már sokszor a fejemhez vágták a két év alatt, hogy rossz drogos vagyok, ami fájt, de nem tudtam ellene mit tenni, az voltam és vagyok is. Minél jobban próbálok megváltozni, annál mélyebbre süllyedek és ez nagy baj. Lehet, hogy egy ideig azt érzem, hogy szükségem van rá, de utána csak rosszabb lesz a helyzet, ezzel elérve azt, hogy még jobban károsítsam magam és az egész életem. Tegnap óta fejemben van a repülőtéren beszélgetett hölgy szavai, miszerint: minden helyre jön idővel. Ez mind szép és jó csak az a baj, hogy ott van az idő, ami kitudja mennyi. Soha nem tudom meg csak akkor ha hozzá is kezdek valamihez, mint például egy állás keresésének.
Morgolódok egy sort, mire teljesen ülőhelyzetbe tudom magam, amit ha megteszek, egyből a fejemhez kapok, ami érintésem alatt szinte lüktet. Nem először élem át ezt a helyzetet, mégse tudom megszokni. Talpamat óvatosan teszem le a hideg padlóra, majd két kezem segítségével felállok a kanapéról és a konyha felé ballagok. Nem úgy, mint más normális ember, hogy megy reggelizni, utána iskolába vagy munkába, nem, én azért megyek oda, mert este ittam, drogoztam és nagyon gyorsan fájdalom csillapítóra van szükségem. Úgy érzem magam, mint egy kivert kutya vagy még rosszabbul. Undorító vagyok. Számat továbbra is morgolódások és nyögdécselések ezre hagyja el, egy kis káromkodással megspékelve, ami utóbbit azért teszek, mert neki megyek az ajtófélfának és majdnem hátra esek. Bosszúsan nyúlok fájó kezemhez, amit nyomkodni kezdek, hogy enyhüljön a fájdalom. Talpam hangosan csattog a konyha padló kövezetén és a hang szinte bezengi az egész üres házat. Ahhoz a szekrényhez ballagok, amiben Aspirin vagy azzal felérő gyógyszer található, de az se megy zökkenő mentesen, mert amikor nyitom a polc ajtaját, az arcomba csapom.
- A franc essen beléd! - kiáltom el magam és miután magamhoz veszem a szükséges dolgot, teljes erőből becsapom a falra függesztett, fa bútor ajtaját.
Csukott szemmel lépkedek a csaphoz és majd csak akkor nyitom ki látószervemet, mikor kezembe veszek egy poharat és vizet töltök bele. Nagyot sóhajtok, mikor beveszem a pirulát és ráiszom a hűsítő folyadékot, ami szinte babusgatja kiszáradt torkomat. A kiürült üveg tárgyat visszateszem a mosogató szélére és leülök az asztalhoz. Arcomat kezeim közé fogom, mélyeket lélegzek, ezzel elérve, hogy ne sírjam el magam. Nincs értelme, azzal csak rosszabb lesz. Semerről nem lehet egy árva hangot se hallani, ha bent lenne egy légy a házban, még bújócskázhatnék is vele, mert minden kis neszt meghallanék. A ház és én is magányos vagyok, nem beszélve arról, ami bennem tátong. Egy hatalmas nagy űr, aminek úgy néz ki nincs alja. Belegondolok abba, hogy míg a családom Los Angelesbe rendezi be az új házát, nevetnek, beszélget és együtt vannak, addig én itt ülök egymagam, másnaposan. Hiányoznak és az a baj, hogy még csak tegnap mentek el és máris így nézek ki. Akkor mi lesz velem a továbbiakban? Megfogok bolondul, ennyi! Amíg ezen gondolkodok, észre veszem, hogy azok a könnyek, amiket annyira nem akartam, hogy felszínre törjenek, mégis megteszik. Lassan csorognak végig fehér bőrömön és az asztal tetején csücsülve foglalnak helyett. Lehet, hogy rosszat tettem és teszek is, maga vagyok a megtestesült utálat, de akkor is! Mivel érdemeltem ezt ki?! Szerettem az életemet, mindent, ami körül vett, a barátaimat, értékeltem a szépet és a jót, de most...! Úgy nézek ki, akár egy csöves, nincsenek barátaim, elszakadtam a családomtól és az a legnagyobb baj, hogy nem tudok értékelni semmit. Érzékelten, arrogáns tuskó vagyok, akinek szüksége van valakire, de senki nincs, aki kibírna mellette, akár egy percet is.
Megrázom a fejemet, akaratosan letörlöm a könnyeimet és elhagyom a konyhát, inkább a szobámba indulok. Lassan lépkedek a lépcsőfokok felett és nézem a falra helyezett képeket, amin anyu, apu, Bella és én vagyok. Mindegyik képet alaposan megnézek, felidézem az emlékeket, amiket nem kéne, mert csak a szívemet fájdítom velük, de nem foglalkozok vele. Szükségem van a bennem lapuló érzelmekre. Az utolsó fokon állok és mereven nézem azt a képet, amin apuval és nővéremmel vagyok. Akkor volt Bell 5 éves, én meg 3 és önfeledten, szülőnk segítségével készítettük a még mai napig is az udvaron lévő fa tetején álló házikót. Akkor volt a legjobb időszakunk mind a kettőnknek, amit ki is használtunk. Boldogok tudtunk lenni, semmire nem volt gondunk és akkor még az én fejembe se merült fel azaz élet, amit most is élek. Érdekes, hogy mikor egy kislány elképzeli, hogy énekesnő, modell vagy egyéb híres személy lesz mikor felnő, akkor abban a korában, amikor ezeket csinálhatná és küzdhetne a sikerért, akkor mindent elront és szomorú, hogy én ezt tapasztalatból tudom mondani. Emlékszem, régen arról álmodoztam, hogy lovakkal fogok foglalkozni, versenyekre járok majd a Moonlight nevű paripámmal és híres zsoké leszek, aki tanítani fog másokat. Nem hiába álmodoztam erről, hiszen a nagyszüleimnek lovas farmja van, ahol kisebb koromban nagyon sok időt töltöttem, ami folytán a hatalmas és intelligens állatok csodálója lettem. Ez az érzés mind elveszett és szerintem többet nem is jön vissza.
Ismét kilábalok a fejemben úszó gondolatok hadából és gyors léptekkel szállok át barlangom küszöbén. A ruhás szekrényhez megyek, amiből kiveszek egy lila inget, világos farmer nadrágot és egy szintén világos farmer dzsekit. Az utóbbi ruhadarabot lerakom az ágyra a többivel a kezembe meg a fürdőbe veszem az irányt. Elhatározom, hogy ma igen is munkát fogok szerezni és amennyire lehet, teszek arról, hogy az legyek, aki még tegnap reggel voltam. Tudtam nevetni, Dave-et idegesíteni azzal, hogy húzgáltam a lábán elterülő szőrt, anyámat piszkálni azzal, hogy a haját másképp fogja fel, mert ahogy csinálta úgy nem jó és végül a nővéremmel birkózni, akivel addig csináltuk azt, hogy legurultunk az ágyról, nevetéstől fájó hassal. Egy éjszaka leforgása alatt ismét az új lettem. Nem a régi, mert az valahol fél úton elveszett, hanem az új, egyben kibírhatatlan változatom. A szorgosan vizet árasztó zuhany rózsa alá állok és egyből elkezdem lemosni a testemet a kezemben tartott, habos szivaccsal, ezzel elérve azt, hogy eltüntessem a tegnap este történt dolgok nyomait. Nem akarok rá emlékezni, se tudni róla, hogy azt csináltam. Hajamat is megmosom a mandula illatú samponnal, amit gyengéden dörzsölök a fejbőrömbe, ezzel elérve, hogy egy kicsit ellazuljak. Becsukom a szememet és úgy öblítem ki szőke zuhatagomból a habot, ezzel együtt élvezve az arcomba csapódó, meleg vizet. Mikor készen vagyok a tisztálkodással, elzárom a csapot és kilépek a zuhany előtt elterülő szőnyegre, ami szorgosan szívja magába a lábamról lecsordogáló vizet. Magamra tekerek egy puha törölközőt, majd a párás tükör elé szökkenek, ami kezem apró mozdulatai miatt már nem is lesz homályos. Amint meglátom az arcképemet, elképedek. Egy teljesen átlagos, szőke, hosszú hajú lány néz vissza rám, de a szemei más árulnak el. A fájdalmat és ez tényleg így van. Fáj minden, ami velem történt és ha rágondolok, képes lennék össze esni. Lassan dúrok bele víztől csöpögő haj koronámba és magamtól elfordulva, törölközni kezdek. Néhány perc elteltével magamon tudom az elkészített ruhadarabokat, megmosom a fogam és megszárítom a hajamat, amit egy lila csattal fogok oldalra, hogy ne lógjon a szemembe. Tekintetem önkénytelenül siklik ismét tükörképemre, amit ha meglátok, elmosolyodok. Úgy érez magam, mint ha a régi lennék. A nővéremmel vásárolt fodros és enyhén passzos ing kiemeli alakomat, a farmer nadrág tökéletesen simul hosszú lábaimra és szőke hajzatom is hibátlanul és enyhén hullámosan omlik a vállamra, jó így látni magam. Sminket nem kenek magamra, mert feleslegesnek gondolom, ha felakarnak venni egy állásra, akkor biztosra veszem, hogy az arcomon tátongó festékek nélkül is megteszik. Ahogy kilépek a fürdőszobából, nyitva hagyom az ajtót, hogy a még bent maradt pára könnyen kitudjon onnan szökni. Magamra veszem az ágyon várakozó dzsekit is és egy kisebb táskába belepakolom a szükséges dolgaimat. Mielőtt elhagyom a szobát, elhúzom a függönyöket, ezzel biztosítva az oda bemenő gyér Nap fény lehetőségét és majd csak utána megyek ki az emeleten húzódó folyosóra. Vállamra akasztom a fekete táskát és megfontolt léptekkel megyek a lépcsőn, amin egyből megszaporázom lépteimet, mikor meghallom a csengő hangos moraját. Menet közben megszabadulok a vállamon himbálózó tárgytól és a kanapéra teszem, ezzel megkönnyítve mozgásomat. Mikor kinyitom a bejárati ajtót, szembe találom magam drága szomszédunkkal, Mrs. Bruce-szal. Néger nő, aki 50 éves lehet, hatalmas kék szemekkel, amik mindig elvarázsolnak, ha beléjük nézek. Alacsony termetű, rettentő beszédes, de ezt szeretem benne annyira. Mellette nem lehet unatkozni és olyan akár a nagymamám. Ahogy mindig, most is szépen fel van öltözve, pirosas blúzt, fehér nadrágot és szintén fehér topánkát visel, amibe viszonylag kicsi lábait rejti.
- Jó reggelt, Kris - köszöntöm mosolyogva és tegezve, amit már hosszú éve kikötött, hogy a magázást nem fogadja el tőlem.
- Jó reggelt, Angyalom - lép egyet felém, majd megjutalmaz egy nagy pusziban és erőteljes ölelésben. - Mesésen nézel ki, hova készülsz? - érdeklődik kedvesen, ahogy mindig is szokta.
- Köszönöm - simítom meg kezét. - Állást szeretnék keresni, de gyere beljebb, ne itt az ajtóban beszélgessünk.
- Nem, már megyek is csak megakartam nézni, hogy minden rendben van-e veled. Jut eszembe - kiálltja el magát, amivel egy kicsit meglep, de figyelmesen követem mozdulatait. - A lányom az egyik belvárosi plázában az egyik boltnak a főnöke, amit te is tudsz és eladót keres, mert csak egy van és az nehezen bírja a munkát - sandít rám bőszen mosolyogva. - Ismeritek egymást, jóban vagyok és biztosra veszem, hogy neked adja azt az állást - biztat tovább, ami nagyon jól esik, de az előttem álló nő és a lánya is tudja, hogy milyen károsítókat szedek és nem hiszem, hogy egy ilyen munka erőre lenne szüksége, mint én.
- Nem hiszem - húzom el számat és magam mellé ejtem kezeimet. - Te is és ő is tudja, hogy iszok és drogozok, ezzel bebizonyítom, hogy felelőtlen és meggondolatlan vagyok. Szánalmas vagyok, Kris, ennyi az egész - sóhajtok fel elkeseredetten és szaporán pislogni kezdek, mert nem szeretnék újra sírni.
- Badarságokat beszélsz, Anastasia. Drágaságom, te egy felettébb értékes leányzó vagy csak az a baj, hogy ezt nem akarod elhitetni még saját magaddal sem. Lehet, hogy ilyeneket csinálsz, ami rossz, de vannak emberek, akik lenéznek miatta és vannak olyanok, akik nem - fogja meg egyik kezemet és csillogó szemeivel engem vizslat. - A lányom és én is az utóbbiak közé tartozunk és nagyon jól ismerünk. Tudjuk, hogy milyen vagy valójában és ez a lényeg. Ne légy magaddal ilyen bíráskodó - szorítja meg ujjaimat és egy könnyed mozdulattal mellkasára von. - Én és Greg itt vagyunk melletted és bármi gondod, bajod van csak gyere hozzánk. Előtted mindig nyitva áll az ajtó - súgja a fülembe és biztosít arról, hogy férjével készen állnak arra, ha kell, akkor segítenek és ezt nagyra becsülöm.
- Köszönöm - mondom halkan és egy őszinte mosolyt küldök felé, mikor eltávolodunk egymástól.
- Semmiség, Drágám - simogatja meg arcomat, amitől kiráz a hideg, mert jó érzéssel tölt el figyelme és érintése. - Menj el, beszélgessetek és ha haza jöttél gyere át hozzánk és megünnepeljük a sikeredet egy nagy tepsi süteménnyel. Epres krémest sütöttem, a kedvencedet - kacsint egyet felém, mire elnevetem magam.
- Eddig oké, de honnan tudod, hogy enyém lesz az állás? - sandítok rá összehúzott szemekkel és mosolyogva fogadom jó ízű nevetését.
- Anyai megérzés - rántja meg a vállát szórakozottan, amitől még fiatalabbnak néz ki. - Megyek, Ana, mert még dolgom van. Az ajánlatomat ne feledd - emeli fel mutató ujját, miközben lelépked az ajtó előtt húzódó, kő lépcsőn.
- Rendben, szia - köszönök el tőle, mire a kapuból felém integet, majd becsukom az ajtót és visszamegyek a nappaliba.
Ahogy a tegnap este ágyamnak szolgáló bútor mellé sétálok, elfintorodva nézem a még mindig földön elterülő üveg darabokat és szilánkokat. Sóhajtozva megyek a konyhába, azon belül a spájzba, ahonnan előveszem a partvist és a hozzá tartozó lapátot, majd vissza megyek az előbbi helységbe. Kezemre vigyázva seprem fel az oda egyáltalán nem való darabokat, amikre ha rálépnék csúnya eredménye lenne, ezért még a porszívót is előveszem, hogy biztosra menjek, nincs ott több üveg maradvány. A kis tasakot is a kukába helyezem, majd a seprő eszközt és barátját, a lapátot visszaviszem a helyére, ahogy a porszívót is. Mindent rendben találok, nincs rendetlenség, ezért nyugodt szívvel hagyom el a házat, reménykedve abba, hogy Kris lánya tényleg nekem adja az állást és nem másnak.
***
Egy órás utazás után, félve nyitom ki a hatalmas pláza bejáratának szolgáló, üveg ajtót, amit ha megteszek elém tárul emberek ezre, a fülemet bántja a nagy hangzavar és a tömeg egy kicsit elrettent, mert nem szeretek zárt helyeken lenni, főleg, ha ennyien vesznek körül. Táskám szíját szorongatom és úgy kerülöm ki a körülöttem lévő embereket, majd nagyot sóhajtva fogadom, hogy tíz perc elteltével a mozgólépcsőn állok. Nyöszörögni kezdek, mikor az első emeleten ismét szembe találom magamat az újabb ember tömeggel és megbánom, hogy nem a liftet használom, ami jobb, mint kerülgetni mindenkit. Szerencsére nem kell sokat menni és az a bizonyos bolt előtt vagyok, ami egy sport bolt. Összeszorult torokkal és gyomorral megyek be a hangulatos és egyben nagy helységbe, amiben halkan szól a zene és jó pár ember válogat a márkás ruhák vagy cipők között, a gyerekek pedig inkább a foci labdát vagy futó padot használják, ami nekik felettébb jó szórakozásnak bizonyul. Mosolyogva nézem, ahogy egy szőke kisfiú ámuldozva néz egy Adidas labdát, amit a szülei nem igazán akarnak megvenni neki. Lassú léptekkel közelítem meg az elszontyolodott gyermeket, aki továbbra is kezében szorongatja a számára tökéletes sport eszközt.
- Szia - köszöntöm kedvesen, mire felém kapja a fejét és megjutalmaz egy hasonló gesztussal, de utána ajkai újra lefele görbülnek. - Hogy hívnak? - kérdezem meg tőle és lejjebb hajolok, hogy egy magasságba legyünk.
- Josh és téged? - néz rám hatalmas, zöld szemeivel, ami rikít tejföl szőke haja miatt.
- Anastasia - adok neki választ. - Látom nagyon tetszik neked ez a labda - bökök a kezében tartott dologra, mire bólogat egyet, hogy tényleg jól gondolom.
- Igen, de azért nem kapom meg, mert nem nekem van a szülinapon, hanem a bátyámnak és anyukám szerint nekem nem jár ajándék a semmiért - forgatja meg szemeit a talán 7 éves fiú, mire felnevetek.
- Értem - bólintok egyet. - Neked mikor lesz a szülinapod? - kérdezem tovább, ami láthatóan nem zavarja, mert kedvesen fogadja kíváncsiságomat.
- Egy hónap múlva - sóhajt fel csalódottan. - Attól félek, hogy addigra elviszik - emeli feljebb a kék és zöld színben pompázó gömböt.
- Szerintem nem fogják - rántom meg a vállamat sejtelmesen mosolyogva.
- Ezt, hogy érted? - tágulnak ki szemei és összehúzza szemöldökét.
- Úgy, hogy én megveszem neked - simogatom meg a vállát, mire nagy mosoly kerekedik az arcára.
- Nem lehet, anyukámék haragudni fognak - száll el a boldogsága és mosolya is eltűnik ezáltal.
- Ne aggódj, nem fognak - fogom meg egyik apró kezét. - Gyere - húzom óvatosan a pénztár felé, figyelve arra, hogy ne vezessem be magunkat senkibe.
Ahogy egyre közeledünk a célunkhoz, egyből meglátom Cara-t, a főnököt és egyben Chris lányát. Sötét bőre és anyjáéhoz hasonló kék szeme messziről látszanak. Karcsú és csinos alakja példa mutató, ahhoz képest, hogy 35 éves és van két fia. Mikor már semmi nem gátolja a kilátást és nincs senki előttem, ő is észre vesz és kikerekedett szemekkel vizslat egészen addig, amíg oda nem érek hozzá.
- Ana! - kiáltja el magát nevetve és nyakamba ugrik, ami hirtelen ér, de ahogy elengedem Josh kezét, viszonzom is. - Mi járatban erre, Angyalom? - kérdezi boldogan és eltol magától.
- Szia, Cara! - üdvözlöm, hasonló kedvvel és újra megfogom a mellettem álló, megszeppent fiúcska kezét. - Először is szeretném kifizetni ezt a labdát - veszem ki a hamarosan tulajdonosa kezéből és a piros pultra teszem.
- Egy foci labda? - néz rám nagy szemekkel, mikor elfoglalja helyét a kasszánál.
- Igen, de nem az enyém, hanem Josh-é - mutatok szőke társamra, aki elmosolyogja magát, ezzel megmutatva hófehér fogait, majd megfogja az ő oldalán lévő kezemet.
- Értem - bólint egyet a kiszolgálónk és a kezében lévő leolvasóval csipog egyet, ami jelzi, hogy be van gépelve a kód. - 20 fontot kérek kereken - pillant rám, majd táskámból előveszem a pénztárcát és átadom neki a kért összeget. - Gondolom zacskó nem szükséges - neveti el magát.
- Jól gondolod - kuncogok fel én is, majd a nálam jóval alacsonyabb barátomhoz fordulok. - Egy kis elő szülinapi ajándék - adom át neki a labdát, mire nevetve a nyakamba borul.
- Köszönöm szépen, Anastasia! - távolodik el tőlem boldogan, ami engem is azzá tesz.
Talán nem is vagyok olyan rossz, mint hiszik? Nem tudom, de örülök, hogy ennek a kisfiúnak örömet szereztem, ha még egy egyszerű labdával is. Jó látni a szemében csillogó érzelmeket, az pedig még jobb, hogy tudom, én okoztam ezt.
- Nagyon szívesen, Josh! - hintek egy puszit selymes arcára. - Csak ügyesen vele, nehogy kirúgd otthon az egyik ablakot - borzolom össze a haját, mire ismét felnevet.
- Értettem - bólint egy hatalmasat. - Szia - integet köszönése mellé, majd csak azt látom, hogy a messzebb található szüleihez szalad és mutogatva beszél nekik, amit ők nevetve néznek végbe.
- Aranyos gesztus volt tőled, Ana - hallom meg Cara hangját, majd egyik kezét vállamra teszi és úgy von közelebb magához. - Jó látni, hogy újra a régi vagy - mosolyodik el halványan, amit viszonzok, de nem őszintén.
- Nem vagyok az - rázom meg a fejemet egy kicsit. - Ugyan azaz undorító személy vagyok csak a látszat csal - nézek rá bánatosan és teljesen összezuhanva. - Nem tudom ezek után mi jön még, de már nehezen bírom - vallom be másnak is és nem csak magamnak.
- Gyere, beszélgessünk egy kicsit - fogja meg a kezemet és a nem messze elhelyezkedő irodájába megyünk. - Ülj le nyugodtan - mutat az egyik fotelra, mikor beérünk a kicsiny szobába, amibe bele is ülők és figyelem, ahogy a velem tartó nő is elhelyezkedik. - Rossz ezeket a dolgokat hallani tőled, Ana - sóhajt fel és az iménti örömét már nem is lehet látni. - Ismerlek, mint a tenyeremet, szinte a lányomnak tekintelek és borzasztó ezt látni - rázza meg a fejét maga tehetetlenül, majd összekulcsolja ujjait.
Nem mondok semmit csak figyelem a kék falakat a hozzátartozó fehér bútorokkal, a padló gyanánt használó, sötét parkettát, amin néhol elhelyezkedik egy-egy kisebb szőnyeg darab, amik kék színen pompáznak és bolyhosak. A fejembe ezernyi gondolat cikázik, nem tudom mivel kezdjem, de azt igen, hogy ami érzelmek felgyülemlettek bennem, azokat ki kell adnom magamból és Cara erre a legalkalmasabb személy, hiszen ő mindig mellettem volt és még most is azt teszi. Tényleg anyám helyett anyám, akinek a szavai épp olyan sokat érnek, mint szülőmnek, ezért meg is fogadom azokat vagy inkább próbálom. Valamiért ez a sötét bőrű és káprázatosan kék szemű nő, eléri, hogy bízzak benne és bár nehezen, de mindig erőt varázsol belém. Akármi gondom volt, hozzá mehettem, segített és úgy tűnik ez a cselekedete most se akar csillapodni.
- Figyelj, Cara - nézek rá, majd megállok, hogy sóhajtsak egyet. - Tudom, hogy rossz, amit csinálok, ezt már rég beláttam, de nem tudok mit tenni. Egyedül vagyok és most már tényleg. Apu meghalt, amit soha nem fogok tudni feldolgozni, anyuék elköltöztek egy másik kontinensre és a nagyiék több száz kiló méterre vannak tőlem. Nem tudok kire támaszkodni csak a károsítókra. Mikor elvesztem az öntudatomat egy kis időre boldog lehetek, ami jó. Nem kell felhánytorgatnom a múltat, nem kell arra gondolnom, hogy azt a személyt, aki a példaképem és mindenem volt, azt egy életre elveszítettem és arra se, hogy egyetlen, élő szülőm a világ másik végén van a férjével és a nővéremmel - állok meg egy pillanatra, mert kezd elszorulni a torkom, amitől nehezebben beszélek. - Feladtam, Cara, elegem van. Még mindig nem értem, hogy mivel érdemeltem ki ezt, de elegem lett. Két éve szenvedek, csak akkor hagyom el a házat, ha bulizni megyek és reggel újra a sötét szobámban ébredek. Teljesen elzárkóztam az egész világtól, nem értékelek semmit és egy arrogáns dög vagyok - dűlök előre a székben és úgy nézek a mellettem ülő, éj fekete hajú főnökre, aki figyelmesen hallgat végig.
- Amit néhány perccel ezelőtt tettél annak a kisfiúnak, az nem ezt mutatja - mosolyodik el halványan. - A lelked mélyén még mindig ugyan azaz Anastasia Moon vagy, akit annyira szeretek. Most is szeretlek, de tudom, hogy ott vagy a közelben csak segítségre van szükséged. Anyámék is és én is elmondtam, hogy bármelyikőnknél van helyed. A fiaim és a férjem is rettentően szeret, mert tudják, hogy ki is vagy valójában. Mindenki jót akar neked csak hagyd, hogy meg is tegyük azt, amire szükséged van. Egy biztos háttérre - fogja meg az egyik kezem, amit óvatosan simogatni kezd. - Ne légy makacs, Édesem - áll fel a helyéről és elébem lép. - Gyere ide - húz fel kezemnél fogva és magához szorít.
Egyből orromba kúszik parfümjének és hajának finom illata, ami akaratlanul is anyáméra hasonlít és becsukom a szemeimet. Erősen ölelem karcsú derekát, ahogy ő is az enyémet, miközben nyugtatóan simogatja a hátamat apró kezeivel. Erre van szükségem, semmi másra. A törődésre. Úgy érzem magam akár egy utcára vetett kisgyerek, aki éhezik arra, hogy szeressék és figyeljenek rá. Minden pozitív érzelemre ki vagyok éhezve és egy ölelés vagy kedves szó, szinte a szívemig hatol. Ha valaki meghallgat, biztat és akár csak egy kedves pillantással is megmutatja, hogy egy kicsit és néz valamibe, az mindennél többet ér, ahogy most is Cara támogatása.
- Az állás pedig a tied - súgja a fülembe, mire teljes testemben megfagyok és szóhoz se bírok jutni. - Anyám felhívott és közölte, hogy mik a terveid, ezért nem is gondolkodtam tovább, hogy kire van szükségem - tol el magától mosolyogva, miközben még mindig nem fogom fel, amit mond. - Mától hivatalos is a bolt dolgozója vagy - emeli feljebb a hangját, mire megrázom a fejemet és a nyakába ugrok.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! - ölelem, ahol csak bírom és megforgatom magunkat a tengelyünk körül. - Nagyon köszönöm, Cara! El se tudod hinni, hogy mennyire boldoggá teszel! - nevetem el magam és arcára nyomok egy nagy puszit. - Fantasztikus vagy! - halkul el a hangom és ámuldozva nézek az előttem álló és mosolygó személyre.
- Nem vagyok az, Édesem csak azt a akarom, hogy a régi legyél - simogatja meg puha kezével az arcomat. - Így legalább szem előtt leszel és tudatosulok a veled történt dolgokról - kacsint egyet ravaszan, mire halkan kuncogva megrázom a fejemet. - Végre nevetni hallak - mosolyodik el ismét és megfogja a kezemet.
- Mikor kezdhetek? - kérdezem kíváncsian és akár egy kislány, egyik lábamról a másikra állok.
- Már ma - nevet fel szórakozottan, ezzel megmutatva irigylésre méltó, hófehér fogait. - Tessék, itt a ruhád - ad a kezembe egy fekete, Adidas melegítő alsót és egy hozzá tartozó, szintén ilyen márkájú lila pólót, amiket a háta mögött lévő asztaláról kap le. - Minden hónap 30.-án kapsz fizetést, ami neked több lesz, mint a másik dolgozóé, azaz 900 font. Minden reggel hétre kell jönnöd nyitni és ha úgy neked is jó, akkor délelőttös leszel, ami azt jelenti, hogy délután háromkor végzel és mehetsz haza - sorolja el a feltételeket és megmutatva, hogy nagyon is ért ehhez a munkához és teljes egészében vezér egyéniség.
- Rendben, de nem szeretném, ha kivételeznél velem - sütöm le a szememet szégyenlősen és ujjaimmal kezdek babrálni.
- Ez nem kivételezés csak te sokkal több vagy, mint egy dolgozó. Te Ana vagy, a Kis Tündérkém - csípi meg nevetve az arcomat, majd kinyitja az ajtót és kienged maga előtt, ezzel elhagyva az aranyos irodáját, ami teljes egészében a gazdáját tükrözi. - Megmutatom, hogy hol pakolhatsz le és öltözhetsz át - mutat egy kisebb folyosó felé, ami nem messze húzódik tőlünk.
Egymás mellett lépkedünk a dolgozóknak szolgáló öltözők felé, amihez oda is érünk, de egy vörös hajú, rikító zöld szemű és felettébb világos bőrű lány megakadályoz minket abban, hogy immár főnököm azt a helységet is megmutathassa. Hosszú haja hűen követi gyors mozdulatait, ahogy fut és mikor ideér hozzánk mély levegőket vesz, ezzel csillapítva hangos lihegését.
- Bocsánat, hogy így rátok török, de Cara, baj van! - hadarja gyorsan és alig érthetően. - Itt van a boltban a One Direction és minden egy őrültek házára hasonlít a rajongók miatt. Minden vásárlót kiűztek - túr bele mind a két kezével dús hajába és dühösen fújtat egyet.
Én csak csöndben figyelem az előttem álló és látszólag elég mérges személyt, ahogy Cara is. Eközben azon gondolkodok, hogy mi az a One Direction, miért vannak rajongók a boltban és mi ez az egész felhajtás és aggodalom? Most még nem tudom, de idővel mindenre fény derül és még számtalan más dologra!
Nem mondok semmit csak figyelem a kék falakat a hozzátartozó fehér bútorokkal, a padló gyanánt használó, sötét parkettát, amin néhol elhelyezkedik egy-egy kisebb szőnyeg darab, amik kék színen pompáznak és bolyhosak. A fejembe ezernyi gondolat cikázik, nem tudom mivel kezdjem, de azt igen, hogy ami érzelmek felgyülemlettek bennem, azokat ki kell adnom magamból és Cara erre a legalkalmasabb személy, hiszen ő mindig mellettem volt és még most is azt teszi. Tényleg anyám helyett anyám, akinek a szavai épp olyan sokat érnek, mint szülőmnek, ezért meg is fogadom azokat vagy inkább próbálom. Valamiért ez a sötét bőrű és káprázatosan kék szemű nő, eléri, hogy bízzak benne és bár nehezen, de mindig erőt varázsol belém. Akármi gondom volt, hozzá mehettem, segített és úgy tűnik ez a cselekedete most se akar csillapodni.
- Figyelj, Cara - nézek rá, majd megállok, hogy sóhajtsak egyet. - Tudom, hogy rossz, amit csinálok, ezt már rég beláttam, de nem tudok mit tenni. Egyedül vagyok és most már tényleg. Apu meghalt, amit soha nem fogok tudni feldolgozni, anyuék elköltöztek egy másik kontinensre és a nagyiék több száz kiló méterre vannak tőlem. Nem tudok kire támaszkodni csak a károsítókra. Mikor elvesztem az öntudatomat egy kis időre boldog lehetek, ami jó. Nem kell felhánytorgatnom a múltat, nem kell arra gondolnom, hogy azt a személyt, aki a példaképem és mindenem volt, azt egy életre elveszítettem és arra se, hogy egyetlen, élő szülőm a világ másik végén van a férjével és a nővéremmel - állok meg egy pillanatra, mert kezd elszorulni a torkom, amitől nehezebben beszélek. - Feladtam, Cara, elegem van. Még mindig nem értem, hogy mivel érdemeltem ki ezt, de elegem lett. Két éve szenvedek, csak akkor hagyom el a házat, ha bulizni megyek és reggel újra a sötét szobámban ébredek. Teljesen elzárkóztam az egész világtól, nem értékelek semmit és egy arrogáns dög vagyok - dűlök előre a székben és úgy nézek a mellettem ülő, éj fekete hajú főnökre, aki figyelmesen hallgat végig.
- Amit néhány perccel ezelőtt tettél annak a kisfiúnak, az nem ezt mutatja - mosolyodik el halványan. - A lelked mélyén még mindig ugyan azaz Anastasia Moon vagy, akit annyira szeretek. Most is szeretlek, de tudom, hogy ott vagy a közelben csak segítségre van szükséged. Anyámék is és én is elmondtam, hogy bármelyikőnknél van helyed. A fiaim és a férjem is rettentően szeret, mert tudják, hogy ki is vagy valójában. Mindenki jót akar neked csak hagyd, hogy meg is tegyük azt, amire szükséged van. Egy biztos háttérre - fogja meg az egyik kezem, amit óvatosan simogatni kezd. - Ne légy makacs, Édesem - áll fel a helyéről és elébem lép. - Gyere ide - húz fel kezemnél fogva és magához szorít.
Egyből orromba kúszik parfümjének és hajának finom illata, ami akaratlanul is anyáméra hasonlít és becsukom a szemeimet. Erősen ölelem karcsú derekát, ahogy ő is az enyémet, miközben nyugtatóan simogatja a hátamat apró kezeivel. Erre van szükségem, semmi másra. A törődésre. Úgy érzem magam akár egy utcára vetett kisgyerek, aki éhezik arra, hogy szeressék és figyeljenek rá. Minden pozitív érzelemre ki vagyok éhezve és egy ölelés vagy kedves szó, szinte a szívemig hatol. Ha valaki meghallgat, biztat és akár csak egy kedves pillantással is megmutatja, hogy egy kicsit és néz valamibe, az mindennél többet ér, ahogy most is Cara támogatása.
- Az állás pedig a tied - súgja a fülembe, mire teljes testemben megfagyok és szóhoz se bírok jutni. - Anyám felhívott és közölte, hogy mik a terveid, ezért nem is gondolkodtam tovább, hogy kire van szükségem - tol el magától mosolyogva, miközben még mindig nem fogom fel, amit mond. - Mától hivatalos is a bolt dolgozója vagy - emeli feljebb a hangját, mire megrázom a fejemet és a nyakába ugrok.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! - ölelem, ahol csak bírom és megforgatom magunkat a tengelyünk körül. - Nagyon köszönöm, Cara! El se tudod hinni, hogy mennyire boldoggá teszel! - nevetem el magam és arcára nyomok egy nagy puszit. - Fantasztikus vagy! - halkul el a hangom és ámuldozva nézek az előttem álló és mosolygó személyre.
- Nem vagyok az, Édesem csak azt a akarom, hogy a régi legyél - simogatja meg puha kezével az arcomat. - Így legalább szem előtt leszel és tudatosulok a veled történt dolgokról - kacsint egyet ravaszan, mire halkan kuncogva megrázom a fejemet. - Végre nevetni hallak - mosolyodik el ismét és megfogja a kezemet.
- Mikor kezdhetek? - kérdezem kíváncsian és akár egy kislány, egyik lábamról a másikra állok.
- Már ma - nevet fel szórakozottan, ezzel megmutatva irigylésre méltó, hófehér fogait. - Tessék, itt a ruhád - ad a kezembe egy fekete, Adidas melegítő alsót és egy hozzá tartozó, szintén ilyen márkájú lila pólót, amiket a háta mögött lévő asztaláról kap le. - Minden hónap 30.-án kapsz fizetést, ami neked több lesz, mint a másik dolgozóé, azaz 900 font. Minden reggel hétre kell jönnöd nyitni és ha úgy neked is jó, akkor délelőttös leszel, ami azt jelenti, hogy délután háromkor végzel és mehetsz haza - sorolja el a feltételeket és megmutatva, hogy nagyon is ért ehhez a munkához és teljes egészében vezér egyéniség.
- Rendben, de nem szeretném, ha kivételeznél velem - sütöm le a szememet szégyenlősen és ujjaimmal kezdek babrálni.
- Ez nem kivételezés csak te sokkal több vagy, mint egy dolgozó. Te Ana vagy, a Kis Tündérkém - csípi meg nevetve az arcomat, majd kinyitja az ajtót és kienged maga előtt, ezzel elhagyva az aranyos irodáját, ami teljes egészében a gazdáját tükrözi. - Megmutatom, hogy hol pakolhatsz le és öltözhetsz át - mutat egy kisebb folyosó felé, ami nem messze húzódik tőlünk.
Egymás mellett lépkedünk a dolgozóknak szolgáló öltözők felé, amihez oda is érünk, de egy vörös hajú, rikító zöld szemű és felettébb világos bőrű lány megakadályoz minket abban, hogy immár főnököm azt a helységet is megmutathassa. Hosszú haja hűen követi gyors mozdulatait, ahogy fut és mikor ideér hozzánk mély levegőket vesz, ezzel csillapítva hangos lihegését.
- Bocsánat, hogy így rátok török, de Cara, baj van! - hadarja gyorsan és alig érthetően. - Itt van a boltban a One Direction és minden egy őrültek házára hasonlít a rajongók miatt. Minden vásárlót kiűztek - túr bele mind a két kezével dús hajába és dühösen fújtat egyet.
Én csak csöndben figyelem az előttem álló és látszólag elég mérges személyt, ahogy Cara is. Eközben azon gondolkodok, hogy mi az a One Direction, miért vannak rajongók a boltban és mi ez az egész felhajtás és aggodalom? Most még nem tudom, de idővel mindenre fény derül és még számtalan más dologra!
~.~.~.~
Sziasztok Csajok! (:
Meg is jöttem a 4. résszel és ezúttal az ígéretemet is betartottam, időben hoztam számotokra!
Nagyon köszönöm a kommenteket és feliratkozókat, aranyosak vagytok! Ha nem nagy kérés, ehhez a részhez is szeretném, ha csatolnátok néhány szót, mert kíváncsi vagyok, hogy mi a véleményetek a kialakult dolgokról! :)
Vigyázzatok magatokra és jó olvasást!
Have a nice day: Fanny
Szia nekem tetszett. Csak (nem akarok bunkó, vagy bármi más lenni) szerintem az utolsó mondat nem kellett volna! De ez csak az én véleményem! A rész lényegében jó lett. :) Amúgy a másik blogodon mikor lesz rész? :)
VálaszTörlésSzia!
TörlésKöszönöm, örülök, hogy tetszett! Hát igen, kinek mi a véleménye!
Ma este vagy holnap felrakom oda is a részt! :)
Xx, Fanny