2.rész A nagy változás

" Ne hitte el, de szerettem. A lányomnak tekintettem, annak ellenére tudtam, hogy az apja helyét soha nem vehettem át, de nem is akartam. Elég lett volna az, ha észreveszi, törődtem vele és érdekelt, hogy normális élete legyen! " - Dave Peterson

- Bántani akartad? - kérdezi egy felettébb ismerős hangú férfi Peter-től, aki nem válaszol csak nézi tovább. - Süket vagy? - emeli fel a hangját, mire az előtte álló fiú felnevet.
- És ha igen? - tárja szét a kezeit. - Én adom neki a drogot, azt csinálok vele, amit akarok - terül el arcán egy önelégült mosoly.
- Jobb, ha elmész, amíg drog helyett én nem adok neked valami mást - szorítja össze ökölbe egyik kezét a férfi és a szórakozó hely felé bök. - Nem szeretnélek többször meglátni a lány közelében.
Ez idő alatt meg se szólalok, inkább azon gondolkodok, hogy miért ilyen ismerős nekem ez a férfi. A hangja, az alakja, az öltözete... Dave! Hát persze, hogy ő az. Kezd összeállni a fejembe a kép. Számtalanszor megmentett már egy ilyen kapucnis alak, mikor teljesen elhagytam magamat és már csak azt vettem észre, hogy egy sikátor felé ráncigálnak. Akkor nem vettem észre a sok hasonlóságot, de most, hogy teljesen józan vagyok, rájöttem. A többi eset alkalmával csak elherdálta mellőlem az ocsmány alakokat és szó nélkül elment, de most nem így cselekszik.
- Ne nevettess, azt se tudom, hogy ki vagy. Majd pont neked fogok engedelmeskedni - csápol össze-vissza és hangosan nevet. - Húzz el a francba és hagyj egyedül ezzel a kis csitrivel - löki meg Dave mellkasát, de nem nagy erővel, mert a férfi meg se mozdul.
- Na ebből elég! - emeli fel izmos karját és bever Peter-nek egyet, mire az elveszti egyensúlyát és a földre zuhan. - Még egyszer elmondom! - fogja meg pulóverét a nyakánál, mikor lehajol a jajveszékelő személyhez. - Nem szeretnélek meglátni Ana közelében többet, de nem csak téged, egyik haverodat se. Jobb, ha betartod, amit mondok, mert az FBI-nál dolgozok és könnyen utánad nyomozok - állítja fel és abba az irányba kezdi lökdösni a világjáról se tudó fiút, amelyiken ide jöttünk.
Nem szeretem, ha segítenek, sajnálnak vagy egyéb dolgok, de most kifejezetten örülök, hogy itt van. Azt se szeretem, ha valaki frenkizik, de remélem, hogy Peter a férfi munkája hallatán többet nem próbál megerőszakolni. Akármilyen nehéz is bevallanom magamnak, de hálával tartozom anyám vőlegényének, hiszen már hónapok óta figyel és ha baj van segít. Érdekes módon már számtalanszor feljelenthetett volna mind engem, mind a többi társamat drog fogyasztás, Peter esetében gyártása és árulása miatt is, de nem tette, hiszen figyelembe vett engem.
- Gyere, menjünk haza - lágyul el a hangja és fél kézzel átölel, amit más esetben lelöknék magamról, de most nem teszem, hiszen jól esik a támogatása.
Kis léptekkel ballagok mellette, egészen a fő út szélén álló fekete kocsiig, majd mikor kinyitja annak az ajtaját az anyós ülésnél, beszállok. Egyből testem köré csatolom az övet , majd figyelem, ahogy beül mellém, ő is ugyan ezekkel a mozdulatokkal biztosítja magát a szíjjal és beindítja a kocsit. Haza fele úton nem beszélünk semmit, ami nem meglepő hiszen soha nem szoktunk így cselekedni, esetleg akkor, ha veszekszünk egymással vagy az én esetembe kötekedek vele és megnézem, hogy mennyire erős az ideg rendszere. Az ablaknak döntöm fejemet, amibe csak úgy cikáznak a gondolatok és eszembe jut az apám. Tudom, hogy ha élne és látná, hogy mi lett belőlem, mit csinálok, akkor szégyellne. Mindig is ellenzője volt az ilyen károsítóknak és ezt ahogy nekem, úgy Bella-nak is a tudtára adta egy 'Nem szeretném megtudni, hogy ti ezt csináljátok!' mondattal és mellé egy nem épen szép arc mimika társult. Most így belegondolva, elszégyellem magam, mert magam előtt látom bánatos arcát és csalódástól csillogó szemeit. Nem szeretek ilyen lenni, mivel tönkre teszem magamat, de legjobban azért nem, mert kiűztem magamból azt az énemet, akit mindenki szeretett, még én is. Érdekes, hogy szerettem saját magamat, de más is ezt mondaná, ha tudná, hogy milyen is voltam vagy még most is nagyon mélye vagyok.
Elmélkedésemből az kelt fel, hogy a garázsba megáll alattunk a kocsi. Lassú mozdulatokkal kászálódok ki az ülés fogságából, lehajtom a fejemet és irányba veszem a bejárati ajtót. Hallom, ahogy Dave lezárja a kocsit, majd gyors léptekkel utána siet, majd meglátom, hogy izmos karjával lenyomja a kilincset és előre enged, amit egy halvány mosollyal fogadok. Lábamról leveszem a cipőmet, bőr kabátomat a fogasra akasztom, miközben érzem, hogy a velem lévő személy folyamatosan figyel. Sóhajtok egy nagyot és szobám helyett a konyhába megyek, ahol egyből kinyitom a hűtőt és magamhoz veszek és kis üveges, hűs vizet. Ez idő alatt Dave is csatlakozik hozzám, aki helyet foglal az étkező asztalhoz tartozó egyik széken. A konyha szekrénynek dűtöm testemet és tudom, hogy figyel, de se bátorságom, se erőm nincs ránézni. Nem azért, mert megvetem, ahogy szoktam, hanem, mert legszívesebben a föld alá süllyednék szégyenemben.
- Jól vagy, Ana? - kérdezi halkan és figyelmesen, ami felettébb jól esik. - Nem akartam belebolygatni a dolgaidba, de nem hagyhattam, hogy azt csinálja veled, amit mind a ketten tudunk, hogy akart - fújja ki élesen a levegőt és hangjában egy csöppnyi dühöt érzek, de az a sejtésem, hogy nem felém irányul ez az érzelem.
- Köszönöm - nyögöm ki halkan, leteszem a kezemben lévő flakont a márvány lapra, ami a szekrényt díszíti és odamenve leülök vele szembe az asztalhoz.
Kikerekedett szemekkel néz rám, mire elmosolyodok, hiszen még nekem is furcsa ez a hozzáállásom vele szemben. Talán kezdem észre venni, hogy óvni akar és nem bántani? Nem tudom, de azt igen, hogy minden erőmmel megakarok változni és felhagyni ezzel az életmóddal és a megváltozást azzal kezdem, hogy vele és anyámmal kibékülök, ami elég nagy lépés, de muszáj megtennem. Mikor eljut a tudatáig, hogy mit mondtam, lágyan elmosolyodik és az asztalon lévő kezemet, az övéi közé fogja. Hatalmas barna szemeibe nézek, amik szinte ragyognak és mosolyognak, ahogy ajkai. Nem értem, hogy miért, de jó a közelében lenni és érezni, hogy már csak a pillantásával is mennyi törődést sugall felém. Ahogy nézem az arcát, vonásait, rá kell jönnöm, hogy nagyon hasonlít édesapámra. Lehet, hogy anyám ezért jött össze vele ilyen hamar és könnyen, mert őt látta benne és így könnyebb volt felállni a bántból? Rengeteg kérdésem van, de nem teszem fel senkinek, inkább csöndbe maradok és megvárom, amíg egy idő után megtudom kérdezgetés nélkül.
- Nem kell köszönnöd - hajtja le a fejét. - Tudod, mielőtt megismerkedtem édesanyáddal volt egy feleségem. Amy-nak hívták, gyönyörű nő volt és mindennél jobban szerettem. Már négy éve voltunk házasok, mikor bejelentette, hogy szülői örömök elé nézünk és egy kislányt hord a szíve alatt - emeli fel a fejét és az emlék miatt elmosolyodik, miközben én minden rezdülését figyelem. - Mi voltunk a legboldogabb emberek, velem szinte csillagot lehetett volna fogatni, annyira szárnyaltam a boldogságban. Egyre gyorsabban telt az idő, minden szükséges dolgot megvettünk a kicsinek, kialakítottuk a saját kis szobáját, ahova minden nap bementünk és megbeszéltük egymással, hogy milyen jó lesz, ha már a kezünkbe foghatjuk és akár egy kincsre, úgy vigyázhatunk. Eljött a alkalom, Amy-nak fájásai lettek és rohantunk a kórházba, amilyen gyorsa csak lehetett. Végig ott voltam vele, próbáltam valamilyen formában erőt adni neki, de egyszer csak kiküldtek a szülő szobából és leültettek a váróban - csuklik el a hangja, amit nem tudok mire vélni, hiszen, amiket mond, azok boldog pillanatok. - Nem tudtam mi történik bent, próbáltam bejutni, persze hasztalanul, majd talán egy fél óra múlva kijött a fő orvos és közölte velem, hogy a feleségem és a lányom is meghalt - gyűlnek könnyek a szemébe, én pedig nem tudom felfogni, amit mond. - Elvesztettem őket, nem tudtam elfogadni a tényt és már az őrület szélén álltam. Mikor összebarátkoztam anyáddal, minden más lett. Életet adott belém és bár nem a feleségem volt, akit magam mellett akartam tudni, de beleszerettem olyan szinten, hogy még magam sem értem hogyan. Lenyűgözött minden mozdulatával, a kedvességével és azt hittem, hogy nem tudok soha senkit újra szeretni, de nem így lett - törli meg szemeit, majd elmosolyodik és látszik, hogy újra rátalál a nyugalom és a jókedv.  - Utána, mikor megtudtam, hogy ti is vagytok neki, még boldogabb lettem. Nem akartam az apátok lenni és most se akarok, de örültem, hogy lányok vagytok és talán tudjátok pótolni a soha nem látott kislányom hiányát. Tiszteletben tartom az érzéseiteket, főleg neked. Már sajnos nem él édesapád, még is mikor a képeit nézed vagy beszélsz róla, látszik, hogy mekkora sebet hagyott lelkeden a távozás. Sokszor belegondolok, hogy az én gyermeken is ennyire szeretett volna? Ennyire tisztelt és felnézett volna rám, mint te a tied, még  mai napig? - mosolyodik el halványan, ahogy én is teszem. - Mikor rád nézek, magamat látom, mivel tudom, hogy mit érzel - áll fel a helyéről és leül közvetlen mellém, mire teljes testtel felé fordulok és minden szavára lelkesen figyelek. - Ha anyád nem toppan be az életembe, szerintem én is a drogokba és egyéb károsítóba menekültem volna. Nekem is segítségre olt szükségem, ahogy most neked is. Ne taszítsd el magam mellől a szeretteidet, főleg ne az anyádat. Nagyon szeret és minden erejével segíteni akar - fogja meg mind a két kezemet és szemembe nézve beszél.
Egyből lesütöm a szemeimet és kezeinket kezdem fürkészni, ahogy az enyém eltörpül az övé mellett. Tudatosul bennem, hogy mennyire rossz lehetett neki és mennyi mindenen ment keresztül. Ahogy ő átérzi, amit én, úgy én is, amit ő. Szörnyű érzés elveszíteni egy olyas valakit, akit nagyon szeretsz és hatalmas szerepet tölt be az életedbe. Én egy valakit veszítettem el, ami bővel elég volt, de ő két személyt is. Nem látta, ahogy a kislánya megszületik, majd a feleségével karöltve haza viszik és megmutatják neki az aranyos kis szobáját. Borzasztó lehetett mindez és már szinte fáj, hogy úgy viselkedtem vele. Mérhetetlen sajnálat jár át ha rágondolok erre a szegény férfira és felnézek rá. Így van, mivel felállt, elfogadta azt, amit nem lehet és boldog a mi családunkkal. Egyedül az a legrosszabb, hogy így viselkedtem vele több, mint egy évig. Rettentően haragszom magamra és az lenne a legjobb, ha eltűnnék és soha nem térnék vissza.
- Nagyon sajnálok mindent, Dave - fakadok sírva és karjaiba borulok. - Kérlek, ne haragudj rám - csuklik el a hangom és erősen szorítom széles hátát.
- Én nem haragszom, Ana csak légy az a leányzó, akiről anyukád annyit áradozott nekem - simogatja nyugtatóan a hátamat és egy puszit nyom a hajamba. - Ha hiszed, ha nem, szeretlek és fontos, hogy boldog legyél - tol el magától és kezei közé fogja arcomat. - Tudom, hogy hiányzik az apukád, de szerintem ő is azt szeretné, ha boldog lennél és folytatnád tovább azt az iskolát, ahova mindig is járni akartál - mondja lágy hangom, ami ahogy halló járatomba ér, megnyugtat.
- Már késő - rázom meg szaporán a fejemet. - Biztos nem vesznek fel még egyszer. Akárhogy visszaakarnák menni, tudom, hogy lehetetlen - sóhajtok fel szomorúan.
- Semmi nem az - pöcköli meg játékosan az orromat, mire halkan felnevetek. - Már milyen régóta akarom ezt hallani - húz magához ismét egy ölelésre, amit egyből viszonzok is.
- Mindent megteszek, hogy a régi legyek - mormolom a vállába, mire erősebben von magához.
- Örülök, hogy ezt mondod - simít végig a hajamon, mikor eltávolodunk egymástól. - Menj pihenni, már hajnal kettő van - mutat a falon kattogó órára.
- Rendben, jó éjt - irányítok felé egy mosolyt és felállva a székről, elindulok a lépcső felé.
Ahogy beérek a kuckómba, egyből a fürdőbe megyek. Leveszem magamról a ruhát és a harisnyát, majd megnyitom a zuhanyt és a meleg víz alá állok. A gondolataim egyből szárnyra kapnak és elmerülök bennük. Dave-et teljesen másképp látom és örülök, hogy lerendeztük a kettőnk közötti konfliktust. Kedves, figyelmes férfi és mikor megölel olyan, mintha apu tenné. Már értem, hogy anyu miért szerette meg ilyen hamar. A természete miatt. Neki soha nem a külső számított, hanem a belső. Hiába volt csúnya az illető, ha belül tündökölt. Az utcán leállt szegényekkel beszélgetni, akiket mások undorodva néztek, de ő nem ezt tette. Pénzt vagy ételt adott nekik, amit mindig büszkén és csillogó szemekkel figyeltem. Ahogy vőlegényével rendeztem a dolgokat, úgy vele is ezt kell tennem. Hiányzik, nagyon hiányzik és ezt mostanra bátran kimerem jelenteni. Két hosszú éve szenvedek a hiányától és attól, hogy eltaszítom magamtól.
Több, mint fél órán át állhatok a víz alatt, mikor észbe kapok és megmosom testemet a cseresznye illatú tusfürdőmmel. Ahogy végzek és kiszállok a kabinból, mindent pára borít, ami jelzi, hogy nem kevés ideig folyattam a meleg vizet. Magamhoz veszem a puha törölközőmet, amin a nevem díszeleg nagy betűkkel, amit még a nagyitól kaptam névnapomra. Hamar végzek a dolgommal, majd mielőtt kimegyek, bukóra nyitom az ablakot, hogy eltűnjön a tömény gőz. A kockás pizsamámba és enyhén fáradtam lépkedek az ágyhoz, majd egyből a takaró alá bújok és még gondolkodni sincs időm, mert az álom hamar megtalál.

***

Az idő gyorsan telik és már ott vagyunk, hogy ma lesz anyu és Dave esküvője. Egyetlen szülőmmel is mindent megbeszéltem és szerencsére kezd olyan lenni a kapcsolatunk, mint régen. A készülődésben rengeteget segítettem neki és vőlegényének is. Mentem nevelő apámmal zakót választani, ami felettébb jó szórakozás volt, mivel a legrondábbakat adtam oda neki, amikben úgy nézett ki, mint egy bohóc. Rengeteget nevettünk és nagyon jól éreztem magam vele és anyuval is. Bella-val egyből elmentünk vásárolni és új, színes ruhákkal és cipőkkel töltöttük fel a gardróbomat, a régieket pedig előszeretettel dobálta ki  kukába. Az egy hét leforgása alatt rengeteget változtam, nem drogozok, nem cigizek, az italt is mellőzni tudom és azon kapom magam, hogy nem is olyan nehéz ellen állni ezeknek a dolgoknak. A kedvem ragyogó és annyit nevetek, hogy már fáj a szám. Egyedül azt nem értem, hogy ezt a változást eddig miért nem bírtam megtenni? Hiába kérdezem, ha még magam se tudok rá ész szerű választ adni, vagy is de. Makacs vagyok, mint az öszvér. Ha hamarabb belátom, hogy ez számomra nem jó, akkor már régen az lehetnék, akinek lennem kell. Anyám kedve is sokkal jobb és mikor megölel vagy megpuszil, rettentően jó érzés. Dave-vel rendszerint bunyózni szoktam vagy mikor elszunyókál húzogatom a lábán a szőrt. Sokszor megkapom azt a mondatot, hogy elviselhetőbb voltam, mikor veszekedtem vele, de mikor mondja nem ezt jelzi, mivel nevet és közben csikizéssel kínoz. Érdekes, hogy akaraterővel mennyi mindent ellehet érni. Egyik pillanatról a másikra lettem egy teljesen más személyiség, ami nem csak nekem jó, hanem mindenkinek, aki körül vesz. Azt mondhatom, hogy 180 fokos fordulatot vettem. Elfogadtam azt, hogy anyu és Dave boldogok együtt, szeretik egymást és azt is, hogy igaz, apu már nem él, de a velünk élő férfi tudja pótolni a hiányát a szeretetével, amit felém mutat. Azt is elfogadtam, hogy sokkal jobb minden, ha olyan maradok, aki most is vagyok: egy nevető, életvidám lány, aki szeret viccelődni és ha úgy adódik rosszkodni még húsz éves létére is. 

- Gyere már Ana, segíteni kell anyunak öltözni! - tör be a szobámba Bella, aki gyönyörű, mint mindig. 

Halvány rózsaszín, fodros ruhát visel, a haja rendezetten, a stílusához illően van felkontyolva, szépen ki van sminkelve és lábait fehér magassarkú cipőbe rejti el. Amúgy is szép, de ahogy most tündököl, egyszóval: tökéletes. 

- Rendben, egy perc - mondom neki, miközben még egyszer átfésülöm kiengedett hajamat. 

Az én testemet egy zöld, feszülős ruha fedi, hajam lágyan omlik vállaimra, szemeim enyhén vannak kihúzva és spirálozva, megspékelve egy kevés, zöldes szemhéjpúderral, lábaimon pedig úgy, ahogy nővéremnek is magassarkú van csak fekete. Leteszem a hajkefét a tükrös asztalra, vetek magamra egy gyors pillantást és késznek nyilvánítom magam. Menet közbe magamhoz veszek egy fekete, szatén bolerót, mivel tavasz van és Londonba vagyunk, ahol ilyenkor esik a legtöbb eső és könnyen lehűl a levegő, majd a zöld retikülömet is kezembe veszem és lemegyek a lépcsőn. Nagymamám, nővérem és kereszt anyám össze-vissza szaladgálnak, míg anyám a nappali közepén áll és arcát kezei közé temeti. Elnevetem magam, ahogy meglátom őket és a kezemben lévő dolgokat leteszem a kanapéra és a kétségbe esett nőhöz sietek. 

- Majd én segítek - mosolygok rá, amit viszonoz is és megkönnyebbülten sóhajt fel. - Ha rájuk bízzunk, nem jutunk egyről a kettőre. 

- Köszönöm Édesem - nyom egy puszit az arcomra, majd felemeli a kezét, hogy áttudjam bújtatni fején a gyönyörű fehér ruhát. - Az normális, ha izgulok? - nevet fel zavartan, miközben óvatosan húzom fel a ruha hát részén a cipzárt. 

- Igen az - fordítom magammal szembe és elnevetem magam. - Ha apa meglátna - halkul el a hangom és ránézek. - Gyönyörű vagy. 

Szemeibe könnyek gyűlnek, amik kis idő elteltével le is potyognak arcára, ahogy nekem is. Mind kettőnknek mély seb ez a téma az életünkben és nem szeretünk róla beszélni. Nem akarom, hogy szomorú legyen, mert ez az ő napja és tündökölnie kell. Halvány mosolyt csalok arcomra, ami neki is megjelenik ajkain, de nem az igazi, amit annyira szeretek. Felsóhajtok, majd a ruhára vigyázva, szorosan magamhoz ölelem. Hajamba rejti arcát, míg én nyakába, mivel neki szépen fel van kontyolva. Óvatosan simogatom a hátát, mivel időközben egyre jobban sírni kezd. 

- Nyugalom, nincs semmi baj - tolom el magamtól, hogy barna, könnyektől csillogó szemeibe tudjak nézni. - Apu fentről néz és tudja, hogy jó döntést hoztál. Nekem elég sok időbe tellett, mire rájöttem, de boldog vagyok, ha te is az vagy és Dave mellett az vagy. Ez a ti napotok, nem szabad sírni - törlöm meg ujjammal arcát, mire lehunyja szemeit és kifújja a mellkasában tartott levegőt.  

- Szeretlek Édesem - mosolyodik el egy kicsit. - Nagyon sokat jelent, hogy visszakaptalak és itt vagy velem. 

- Soha nem vesztettél el csak túl önfejű vagyok - nevetek fel és én is megtörlöm szemeimet még mielőtt elkenődik a festék. - Szeretlek - mondom ki a 'visszatérésem' óta először, mire ismét könny fátyol borítja be szemeit. - Ne sírj, kérlek. 

- Ezen nem tudok nem sírni. Olyan régen mondtad ezt, most meg... - csuklik el a hangja és hátat fordítva nekem, besétál a konyhába, miközben vállai szüntelenül rázkódnak. 

Tudom, hogy mit érezhet most, ezért nem megyek utána, hanem leülök a kanapéra és magam elé meredek. Én se reagálnék más kép, ha a lányom két hosszú év után végre kimondja azt a szót, ami olyan nagy erővel bír. Ennyi időn át alig beszéltem vele, ha igen, akkor szinte csak köptem a szavakat, megvetettem, pedig nem kellett volna. Ismét elszégyellem magam, ahogy Dave beszéde után is, mert rájövök mennyit hibáztam és mekkorákat. 

- Mit mondtál anyunak, hogy ennyire zokog? - hallom meg Bella meglepett hangját, majd csatlakozik hozzám a bőr ülőalkalmatosságra. - Nem mostanában láttam így sírni - gondolkodik el és kíváncsi szemeket mereszt rám. 

- Azt mondtam neki, hogy szeretem - ejtem ki halkan a szavakat, de nem nézek rá, inkább a padlót tanulmányozom, ami hirtelen nagyon érdekes lett. 

- Akkor már értem - beszél ugyan olyan halkan, mint én. - Büszke vagyok rád, Ana - vált lágy hangnembe, mire önkénytelenül is ránézek. - Egy hét leforgása alatt rengeteget változtál és azt mondhatom, hogy végre visszakaptam a húgomat, akit annyira szeretlek - mosolyodik el és szorosan magához ölel.  

Ugyan úgy, ahogy anyunak is, neki is beszívom parfümjének kellemes illatát, erősen ölelem a hátát és boldognak, szeretetnek érzem magam. Végre azt mondhatom, hogy van egy családom két év után, akik szeretnek, gondoskodnak rólam és mindenben számíthatok rájuk. Nem akarom többet olyan lenni, mint, ami voltam. 

- Én is szeretlek - súgom a fülébe és erősen tartanom kell magamat, hogy ismét sírva ne fakadjak. 

Az idő még gyorsabban telik, már az ajtóban állunk indulásra készen, de nem léphetjük át a küszöböt, mert kereszt anyám állítása szerint nem találja a gyűrűket, ugyan is rá lettek bízva. Anyám jajveszékelve kezd el szaladni a nagy ruhájában a karikákat keresve, ami nem igazán bizonyul jó ötletnek, mert ha rálép az aljára, már el is szakad. Ezzel is elmegy több fél óra, mikor kiderül, hogy végig a nő táskájába volt. Mama, nővérem és anyu mérgesen néznek rá és majd' felrobbannak a dühtől, míg én hangosan nevetek és alig bírom abba hagyni. Mindig is szelekótya volt Lisa, amit régóta tudtunk, szóval nem volt újdonság tőle ez a viselkedés. A kocsiban ülve halkan beszélgetünk, míg a nap fény pontjának számító személy az üvegnek dönti homlokát és a kezén lévő eljegyzési gyűrűt nézi. Percek alatt a fővárosi templomhoz érünk, ahol a kocsi lassan lefékez és mind a négyen segítünk anyunak kiszállni a fodrokra vigyázva, hogy le ne szakadjanak. A hatalmas épület ajtajában meglátjuk nagyapámat, ahogy mosolyogva figyeli meseszép lányát. Ahogy odaérünk hozzá, üdvözöljük, majd bemegyünk a terembe és elfoglaljuk a kijelölt helyeinket. A alkalmi zene percek múltán felszólal, majd mindannyian felállunk és a hatalmas, fa keretes ajtó felé szegezzük a figyelmünket. Lassú léptekkel közelítik meg az oltárt, ahol Dave levakarhatatlan mosollyal várja, hogy maga mellett tudhassa kedvesét. Nagyapám átadja anyám kezét a férfiéba, miközben egy csókot hint szőke hajára, majd egy mondatot a fülébe súg a lassan vejének nevezhető személynek és csatlakozik hozzánk. A ceremónia szép és megható, de a gondolataim még így is szárnyalnak. Én is így képzelem el az én esküvőmet, családi, baráti körben és nyugodt, meghitt hangulatban. Olyan szép akarok lenni, mint most anyám és olyan férjet akarok magam mellett tudni, mint Dave. Kedves, aranyos, törődőt és ilyen szerelmeset. Ahogy a szemébe nézek, látom benne az önzetlen szerelmet és tiszteletet, ami megnyugtat, mert tudom, hogy anyám jó kezekben lesz nála Los Angelesben. Igaz, megváltoztam, de továbbra sem szándékozom elhagyni Angliát, azon belül Londont. Bella velük megy, ami elszomorít, mivel egyedül leszek, de ha nekik így jó, akkor elfogadom a döntésüket. Tudom, hogy a szerelmük örökre tartó lesz, mivel mind a ketten imádják a másikat és ez a legfontosabb. 

- Megcsókolhatja a menyasszonyt - mondja ki végszóul a pap, amit a szerelmesek egyből teljesítenek és ez követi az éljenzés.  

- Elnézést, de megszeretnénk kérni a lányomat, Anastasia-t, hogy jöjjön ide a zongorához és játsszon el nekünk egy dalt - szólal fel anyu, mikor a tömeg elhalkul, mire a szemeim kikerekednek és érzem, hogy mindenki engem figyel. 

- Én nem... - próbálok ellenkezni, de unoka bátyám a térd hajlatom alá nyúl és egészen a hangszerig visz, miközben a társaság jót nevet rajtunk.  

Én is nevetek, de belül tombolok, mert nem akarok még a zongora közelében sem lenni. Régen az volt az életem, de ahogy apu elment a számomra oly' kedves billentyűs csoda is megszűnt. Óvatosan letesz Tom a hozzá tartozó székre, majd halványan mosolyogva hint egy puszit a homlokomra és visszamegy előbbi helyére. Mindenki helyet foglal, még anyuék és a pap is és árgus szemekkel figyelnek. Ahogy meglátom a fekete és fehér billentyűket, eláll a lélegzetem és a torkom is elszorul. Többször megemelem a kezem, hogy elkezdem, de mikor ujjaim bizseregni kezdenek elkapom onnan őket. Lehunyom a szemeimet, mélyeket lélegzek és hallgatom a csöndet, ami azt mutatja, hogy továbbra is én vagyok a középpontban. Apa is ezt szeretné. Visz hangzik fejembe ez a mondat és meglátom magam előtt drága édesapámat. Könnyek gyűlnek a szembe, de nem engedem nekik, hogy kijussanak onnan, ennél erősebb vagyok. Lassan emelem fel a kezemet és egy hatalmas sóhaj után elkezdtem azt a dal játszani, amit apa írt anyának az esküvőjükre. Nem kell hozzá kotta, fejből tudom, hiszen ha szomorú voltam mindig ezt játszottam és apám is, ha valami nyomta a lelkét. Tudom, hogy anyámnak ez fáj és nehéz, de nekem is az. Ez az a dal, amitől minden érzelmem feltörik és könnyebb lesz a lelkem. Mikor a felénél tartok, érzem, hogy egy nagy, sós könny szánt végig az arcomon és a bennem tomboló rossz dolgok egy szem pillantás alatt kiáradnak. Tudom, hogy lélekben itt van velem van és büszke rám.

~.~.~.~

Sziasztok Manók! :)

Itt lenne a második rész, remélem elnyeri a tetszéseteket! Nehezen hoztam össze, de itt van!

Köszönöm a két feliratkozót és az előző részhez érkezett kommentet! Nagyon jól esik a támogatás!

További szép hetet és szünetet, vigyázatok magatokra!

Have a nice day: Fanny