1.rész Érzelmek tengere

" Mindenkinek voltak gondjai, de az övéik az enyémhez képes eltörpültek! Egy roncs voltam és már a feladás szélén álltam! " - Anastasia Moon

Talán percekig eltart, míg felfogom anyám szavait. Mérhetetlen düh kerít a hatalmába, amitől ökölbe szorulnak a kezeim, de a takaró alá nyomom őket, hogy ne látszódjanak az indulataim. Meredten nézek rájuk, ahogy ők is rám, várva, hogy mit reagálok az elgondolásukra. Belülről tombolok és amit csak tudok szétverek, de kívülről nem ezt mutatom. A könnyek marni kezdik a szemeimet, de nem adom meg nekik azt az örömöt, hogy a földbe tiporjanak. Lassan felállok a helyemről és az ajtóhoz megyek, amit kinyitok és szúrósan rájuk nézek. 

- Addig nem megyünk ki, amíg nem mondasz valamit - néz rám az izmos férfi és leül az egyik fotelba. 

- Menjetek ki - mondom semleges hangnemmel, de úgy csinálják, mint akik meg se hallják. 

- Tudom Kicsim, hogy nehéz... - kezdi remegő hangon anyám, de egyből félbe szakítom. 

- Ne nevezz Kicsimnek - sziszegem a fogaim között. - Elegem van belőletek! Tudom, hogy nektek csodálatos kis életetek van, de köszönöm szépen én nem kérek belőle! - emelem fel a hangomat a végére és becsapom az eddig nyitva lévő ajtót. - Azt csináltok, amit akartok, tőlem a világ másik végére is mehettek, de engem hagyjatok békén! Nem megyek sehova, mert ez az otthonom és biztos nem miattatok fogom elhagyni! - nevetek fel cinikusan és leülök az ágyra. 

Melleim alatt összefonom a kezeimet és figyelem őket. A szőke hajú nő, egyből sírva fakad, míg vőlegénye elszántan vigasztalja. Nem értem anyám, hogy bír emellett az ember mellett élni, mikor elmondása szerint, tiszta szívéből szerette apát. Elhittem neki, hiszen soha nem veszekedtek, kedvesen és tele érzelmekkel beszélgettek egymással és néha irigyeltem az életüket. Annyira összeillettek, mindenben támogatták egymást és számomra ők voltak a mintapárok és szülők. Nem arra gondoltam, hogy élete végéig maradjon egyedül, hanem arra, hogy legalább egy kis tiszteletet adjon meg az elhunyt apámnak. Tudom, hogy fiatal még és szüksége van egy társra, de akkor is fáj. Csalódtam benne, el se tudom mondani, hogy mennyire.

- Miért vagy ilyen gyerekes és gonosz? - kérdezi Dave és komor szemekkel néz rám, miközben anyámat vonja magához. - Csak jót akarunk neked. 

- Ez nekem nem segítség! - kiáltom el magam. - Egyedül amim van az ez a város és az emlékeim! Teljesen tönkre akartok tenni, azzal a címszóval, hogy segíteni akartok! Ha tényleg ezt akarnátok tenni, akkor már itt se lennétek! - állok fel a helyemről, újra a faszerkezethez megyek és nagy lendülettel nyitom ki. - Menjetek ki! Most! - jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangnemben és az emeleten lévő folyosó felé bökök. 

Anyám továbbra is zokogva, míg a férfi fejcsóválva lépi át a küszöböt és már mennének a lefelé vezető lépcső felé, de a hangommal megállítom őket. 

- Jól figyeljetek, mert csak egyszer mondom el! - szólalok meg, mire megfordulnak és a szemembe néznek. - Nem megyek ebből a városból sehova, menjetek nyugodtan, mert úgy is annyira szeretitek egymást és más nem számít nektek! Az esküvőre pedig elmegyek, de ne várjatok tőlem semmi jót. Elég lesz órákig ott tengetni az időmet!

Anyám csak bólint egyet és kézfejével megtörli könnyes szemeit, míg Dave arca elpirosodik. Sokszor kihoztam már a sodrából, szóval nem lepődök meg a reakcióján, csak nevetni tudok rajta. Szerintem már sokszor megvert volna, de csak képzeletben teszi meg, mert tudja, hogy csak addig lenne együtt a most is mellette álló nővel. 

- Rendben Anastasia, megértettük! - kiabál mély hangján. - Menjél csak nyugodtan drogozni meg bulizni vagy amit akarsz, de majd, ha az intenzíven fogsz feküdni, akkor se keljünk neked! - adja ki magából a dühét, de csak szórakozottan mosolygok rá. - Örülök, hogy ennyire boldog vagy, de amit mondtam jegyezd meg!

- Nem jegyzek meg semmit pici Dave! - nevetek fel. - Két éve ezt csinálom, de ezt már tudod. Ha eddig bírtam, akkor ezután is fogom, ne aggódj! Nem kell felettem atyáskodnod, mert már egy párszor elmondtam, hogy nekem te egy senki vagy! Egy utolsó alak, aki vele együtt megkeseríti a napjaimat! - bökök a megszeppent nőre mérgesen. - Menjetek utatokra minél hamarabb, legalább lesz egy kis nyugtom - nyugszik meg hangom a végére és visszamegyek a szobámba. 

Hallom, ahogy még pár szót beszélnek, de utána azokat se érzékelem, ezért bezárom az ajtót és az erkélyre megyek. Szeretek itt lenni, mert akármilyen bajom van, akkor is megnyugszom. A Nap már lement a horizontról és csak a sötétség uralkodik, de nem bánom. Londonra gyönyörű rálátást nyerek, a fények játéka lenyűgöz és míg másikat idegesíti a zaj, addig engem ellazít. Tavasz van és az idő nappal kellemes, de estére hideg lesz, ezért meg se lepődök az arcomat csípő széltől. Az egyik műanyag székhez ballagok, amiben egy vastag pokróc foglal helyet. Ráülök és gyors mozdulatokkal bebugyolálom magam a puha textillel. Lábaimat magam alá húzom és hallgatom az engem körülvevő dolgok hangját. Szemeimet lehunyom és elgondolkodom az életemen. Régen mindenki dicsért, hogy milyen szép és intelligens leányzó vagyok és a szüleim büszkeségének tituláltak be, ami már rég megváltozott. A szoknyákat, csinos felsőket és makulátlan lábbeliket átvették a fekete, koptatott farmerek, az ótvar, kinyúlt pólók és a lábamat mindig ugyan az a bakancs védi, ami egykor fehér volt, de mára szinte fekete. A hajam mindig a legpedánsabban állt, most pedig csapzott és örülök, ha áll valahogy. Ahogy mindent, úgy magamat is elhanyagolom, de nem tud foglalkoztatni. Amíg két évvel ezelőtt a színes dolgokat szerettem, festettem magam az szintén változott. A ruhatáram nagyobb része fekete, de ami nem az barna vagy további sötét színek, a festéket pedig csak akkor használom, ha nagyon muszáj. Nekem a muszáj szó érvénytelen, azt csinálok, amit akarok, nem hallgatok senkire. Apám volt az a személy, akire teljes egészében felnéztem és rettentően szerettem. Számtalan dolgot köszönhettem neki az élete során, de mikor távozott, engem is vitt a magával. A lelkemet. Elvitte azt a mindig vidám, a dolgok jó oldalát néző lányt, aki imádta az életét. Szinte megsemmisült, és félő, hogy többet nem jön vissza hozzám, a gazdájához. Az iskolába jól tanultam, rengeteg barátom volt, de annak is vége lett. Feladtam azt az iskolát, ahova világ életemben járni akartam és sikerült is apám segítségével, de a távozása miatt nem bírtam tovább folytatni. A barátaim szépen lassan vagy inkább mondjuk azt, hogy gyorsan elmentek mellőlem, mert nem bírtak elviselni. Borzasztó dolog, de igaz. Amikor megtudták, hogy milyen káros szereket szedek és én magam is milyen lettem, elhagytak. Fáj, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de megértettem őket. Ki akarna egy drogos, lázadó és nem mellesleg kiállhatatlan lánnyal együtt lenni? Minden rossz lett, de valamilyen formában küzdöttem, de mára már úgy érzem, hogy feladom. Egyedül nem megyek semmire, egy társ kellene, aki támogatna, biztatna, hogy minden jóra fordul, de sajnos nincs körülöttem egy ilyen személy sem. Az életem és én is egy csődtömeg vagyok, de azt mondják a rossz után mindig jó következik, de velem valahogy nem akar megtörténni a várt csoda. Egyedül vagyok, mint az ujjam és sokat van időm gondolkodni, ahogy most is, de soha nem tudom megfejteni, hogy miért adta nekem ezt az életet a sors. 

Fejemet enyhén megrázom és a mellettem lévő kis asztalról elveszem a cigarettás doboz, amiből kiveszek egy szálat és meggyújtom. Felemelő érzés, ahogy a nikotin beáramlik a testembe, miközben tudom, hogy káros és undorító dolog. Nagyot szívok belőle, közben szüntelenül kémlelem az elébem táruló várost. Rengeteg emlék köt ide, ami nem engedi, hogy elmenjek, de az igazat megvallva nem is akarok. Itt nőttem fel és itt is fogok meghalni. Történjen bármi, én itt maradok, mert úgy érzem itt a helyem. Felállok a székről és a korláthoz sétálok, közben az egyik kezemmel a pokrócot fogom a nyakamnál, míg másik kezemmel a cigit szorongatom. Egy hirtelen mozdulattal visszafordulok a asztalhoz, amin egy üveg hamutál pihen. Nem nézem, hogy mennyi maradt a szálból csak elnyomom benne és vissza megyek az előbbi helyemhez. Erősen fonom magam köré a meleget biztosító anyagot és lenézek az alattam húzódó kertre. Sötét van, de az erősen világító lámpák segítenek abban, hogy meglássam azt, amit akarok. Az udvar közepén egy hatalmas dió fa álldogál már sok éve, ami megmelengeti a szívemet, a ránézek. Az a fa az apáé és az enyém volt, mivel együtt ültettük már lassan 18 éve. A tetején egy nagyobb házikó díszelgett, amit én és a nővérem, Bella készítettünk apánk kisebb-nagyobb segítségével. Rengeteg időt töltöttünk ott, hiszen mindig együtt voltunk. Két év kor különbség nem sok, ezért lány tesók lévén, mindig megértettük egymást. Annak idején a bunkerünk citromsárgára festett falai messziről látszódtak, de most már csak a kopott, korhadt deszkák látszódnak. Az oda vezető lécekből és kötélből készített lépcsőnek a fele már leszakadt és minden darabja azt mutatta, hogy felette is eljárt az idő. Az emlékek csőstül törtek rám és már csak azt vettem észre, hogy egy könnycsepp szánt végig az arcomon. Más esetben egyből letöröltem volna és elrejteném az érzelmeimet, de jelen esetben arra sincs erőm. Hagyom, hogy kövesse a többi és halk sírásba kezdjek. A hiány, ami bennem tátong, szinte magába szippant. Szükségem van valakire, aki szeret, elfogad úgy, ahogy vagyok és bízhatok benne. Egyedül megfogok őrülni és még ha nem is akarom bevallani magamnak, hogy hiányozik a nővérem, az anyám és mindenki, nem akarom magamnak bevallani. Túl makacs vagyok, de ezzel csak magamat akarom védeni. Mindent, amit csinálok az csak azért van, mert ez egy fal, hogy ne sérüljek meg még jobban. Nem tudok mást tenni, hiába küzdök. Egyedül nem sikerül semmi és biztos vagyok benne, hogy nem is fog. 

Egy hatalmasat sóhajtok, majd a rajtam lévő takarót visszateszem szokásos helyére, a székbe és bemegyek a szobámba, amit meleg levegő tölt be. Egyből kiráz a hideg a jó érzéstől, de ez hamar elmúlik. Kezembe veszem az íróasztalon lévő laptopomat és befészkelem magamat az ágyba. Nyakig betakarózok, míg várom, hogy bekapcsoljon a masina, ami hamar meg is történik. Egyből egy olyan mappát nyitok meg, amit minden nap megszoktam. Az emlékek címmel ellátottat. Amint megnyílik, dia vetítő üzem módba kapcsolom és csak figyelem a képernyőn elterülő képeket. Az érzések és a hiány ismét feltör belőlem és már nem csak sírok, hanem zokogok. A vállaim erősen rázkódnak, a fejem megszédül és levegőt is nehezen veszek. Talán a temetésen sírtam ennyire, de nem tudom, hogy most miért vagyok ilyen állapotban. Talán besokalltam és a szervezetem így akarja kiadni magából a rosszat? Nem tudom, de nem jó érzés ez biztos. Minden egyes képen a családunk van rajta, ami már két éve szertefoszlott, nehezen tudom kivenni az alakokat, mert a látásomat gátló könnyek megnehezítik a dolgom. Kézfejemmel elérem, hogy ez ne legyen így és meglátom az apáról és rólam készült képet, amit a halála előtt pár nappal csináltunk. Olyan rossz, hogy nincs itt, hiszen ő támogatna, megértene és nem engedné, hogy szétessek, ami már egy ideje megtörtént. Ő volt az, akire bármikor számíthattam lehetett az titok, bánat vagy öröm elmondása. Amit elmondtam neki, magában tartotta és amikor becézett vagy megpuszilt, a fellegekben jártam. Az ő szájából esett a legjobban a dicséret és mikor mondta, hogy büszke rám csak sírni tudtam. Minden szavát úgy lestem, akár egy engedelmes kutya, de nem tudtam mit tenni, szerettem és felnéztem rá. Ahogy a képek lejátszódnak, újra indítom és tovább sírok. Jó érzés kiadni magamból, mindazt, ami bennem van. Szinte megnyugszom. 

Az ajtóm felől egy halk kopogást hallok, mire gyengén hangon engedélyt adok a zaklatómnak a bejutáshoz. Nővérem szőke haját és vékony alakját látom először, majd a gondterhelt arcát. Vele se szoktam beszélgetni, ha akar, őt is elzavarom, de most nem teszem meg. Hiába minden, ha a testvérem és szeretem, annak ellenére, hogy nem ezt mutatom. 

- Leülhetek? - kérdezi bátortalanul és a takaróra bök. 

Lassan bólintok egyet és figyelem, ahogy egyik lábát maga alá húzva helyet foglal. Nem szólok semmit csak nézem tovább a képeket és sírok. Az sem érdekel, ha testvérem látja a könnyeimet és megmutatom előtte, hogy még se vagyok olyan erős, mint azt mutatom. Nehezen veszem a levegőt, a szememet folytonosan törlöm, hogy lássam a képernyőt és azt se veszem észre, hogy Bella mellém kucorodik és fejét a vállamra hajtva szemeivel kémleli, amit én is. Elmosolyodok gesztusától és fejemet az övére döntöm. Kezünk a takaró alatt összekulcsolódik, mire erősebben megszorítom hosszú ujjait. Boldoggá tesz a közelsége és az, hogy itt van velem. Kezeink elengedik egymást és mint régen, úgy öleljük egymást. Szorosan és szeretetteljesen. Mikor nővérem ölel, megnyugszom, ahogy most is. Kicsinek is nagyon ragaszkodtam hozzá, ahogy ő is hozzám, de az elmúlt két évben elszakadtunk egymástól. Az én hibám volt, mivel ő próbált velem beszélgetni, újra építeni a kapcsolatunkat, de eltaszítottam magamtól. Úgy éreztem nincs rá szükségem, pedig nagyon is volt és most is van. 

- Tudom, hogy nehéz, de hidd el minden rendbe fog jönni csak ne taszíts el mindenkit magadtól - szólal meg szinte suttogva. - Szeretlek és segíteni akarok.

Ismét nem mondok semmit csak szorosan magamhoz ölelem, miután leteszem az ölemben helyezkedő laptopot magam mellé. Szemeim egyből és maguktól csukódnak le, erősen fogom közre testét, ahogyan ő is. A könnyek cikáznak az arcomon és a vállaim is erősen rázkódnak. Akárhogy beakarom magamnak mesélni azt, hogy nincs senkire szükségem, az hülyeség. Igen is van és erre most jövök rá teljes igazából.

- Sajnálom - súgom a fülébe, mire eltol magától és halványan mosolyogva rám néz. 

- Semmi baj, Ana. Minden rendbe lesz csak ne csináld ezt. Akárhogy nehéz elhinned anyu is szeret és Dave is. Nem az apád akar lenni, mivel tisztában van azzal, hogy ő kicsoda a számodra. Segíteni akarunk, de ezt csak akkor lehet megvalósítani, ha te is benne vagy. Ne légy makacs - nyom egy puszit a homlokomra és kezei közé fogja az arcomat. 

- Hogy lehetne rajtam segíteni? - rázom hevesen a fejemet és felsóhajtok. - Drogos, cigis és nem mellesleg egy kiállhatatlan hárpia vagyok.

- Nem tudom miről beszélsz. Én csak a húgomat látom, akinek szüksége van a családjára - görbülnek felfele rózsaszín ajkai, ami engem is arra késztet. - Elvonók is léteznek, ahol segítenek leszokni ezekről a dolgokról, de ha tényleg megakarsz változni és az lenni, aki voltál, akkor magadtól is eltudsz szakadni ezektől. Én is és mások is hiszik csak engedd, hogy veled legyen valaki. Egyedül semmi nem megy. 

Tudom, hogy minden szava igaz, de mi van akkor, ha nem akarok elszakadni ezektől a dolgoktól? Ha drogozok, akkor egy kis időre mindenről megfeledkezhetek, ha iszok szintén ez történik, ami számomra jó. Felejteni akarok minden erőmmel és ezek a káros anyagok segítenek ebben. 

- Nem akarok leszokni semmiről - nézek rá könnyes szemekkel, mire megrázza fejét, amit kiengedett, hosszú haja követ. - Ha ezeket csinálom, akkor minden jobb. Nem érzek semmit csak vagyok, ahol vagyok és jelen esetben erre van szükségem. Tisztában azzal, hogy egyedül nem megyek semmire, de nincs senkim. 

- Ez fájt Anastasia. Szóval, akkor én egy senki vagyok? Jó tudni - nevet fel cinikusan és kimászik a takaró alól. - Ha ezt csinálod nagyobb bajod lesz és nem lesz senkid, aki segítsen neked. Egyedül fogsz maradni - sóhajt fel fáradtan. 

- Így is egyedül vagyok - rántom meg a vállamat hanyagul, mire sarkon fordul nővérem és kimegy a szobából.  

Csak nézem a helyet, ahol távozott, de a könnyek már nem jönnek elő. Nem engedem nekik! Elég volt a sírásból és az ön sajnálatból! Egy pillanatra az előbb azt hittem, hogy minden jobb lehet, de ez a gondolatom se perc alatt szerte foszlott. Bele kell törődnöm, ha kezdeni akarok magammal valamit, akkor egyedül kell tennem. Ha anyámék elmennek és Bella is megy vele, akkor vége mindennek. Nem lesz, aki főzzön rám, mossa a ruháimat és pénzem se. Dolgoznom kell és el kell tartanom magam, mert ha nem keresek munkát, akkor a fedelet is elveszik a fejem felől. Lábra kell állnom, mert így nem megyek egyről a kettőre. Ahogy ezeken gondolkodom, az éjjeli szekrényen pihenő telefonom, hangos morajba kezd és a homályban úszó szobát megvilágítja. Nyögve nyúlok érte és mikor meglátom, hogy ki keres, kisebb mosoly szökik az arcomra. Peter. Ő az, aki rászoktatott a drogra és ha buli van, mindig hív, ahogy most is. Másért nem szokott csak ezért, szóval nem gondolkodok rajta, hogy mit akarhat. 

- Csá - szólok bele, mire meghallom a háttérben szóló hangos zenét. 

- Szia Királylány - nevet fel, ami arra utal, hogy jól érzi magát. - Gyere a Devil-be, nagyon jó buli van - kiabálja, ami arra késztet, hogy elemeljem fülemtől a készüléket. 

- Kik vannak ott? - kérdezem kíváncsian, majd mikor felállok az ágyról, felkapcsolom a lámpát és a ruhás szekrényhez sétálok. 

- Mindenki, aki számít - mondja és látom magam előtt, ahogy legyint egyet. - Ne kéresd magad csak gyere. 

- Negyed óra és ott vagyok - hadarom, mire a vonal végéről egy ordítást hallok. - Ennyire örülsz neki, hogy megyek? - nevetek fel. 

- Neked? Mindig - jelenti ki komoly hangnemben. - Majd találkozunk, szia Királylány - köszön és azon a becenéven szólít, amit ő adott nekem már régen. 

- Csá - vágom vissza és bontom a vonalat. 

***

Se szó, se beszéd eljöttem otthonról, ami nem volt nehéz, hiszen már mindenki aludt. Kezemben egy szál cigivel sétáltam a sötét utcákon, ami másnak rémisztő, de nekem nem. A lábamon lévő bakancs erősen csapódik az aszfalthoz, szemeimmel az előttem lévő utat pásztázom és nem is foglalkozok a körülöttem lévő dolgokkal. Testemet csak egy térd középig érő ruha takarja, ezért a combjaim eléggé fáznak, amitől megszaporázom lépteimet. Hajam egy laza copfba van kötve, ami jobbra-balra himbálózik a lábam által diktált ütem miatt. Nem sok időt kell az utcán töltenem, mivel a házunktól pár saroknyira van az a bizonyos szórakozó hely, ahova tartok. Ahogy megpillantom a fekete és piros betűkkel kiírt Devil feliratot és a szintén hasonló színekben díszelgő falakat, majd a hangos zenét, tudom, hogy jó helyen vagyok. A bejárati ajtót lassan tolom be és nézem a jobban vagy kevésbé kiütött embereket. Ahova csak nézek műanyag poharak vannak elhajigálva vagy rosszabb esetben üveg poharak összetörve. Ahogy beljebb megyek a zsivaj szinte majd' kiszakítja a dobhártyámat, de nincs időm vele foglalkozni, mert hátulról két kar öleli át a derekamat. Egyből megfordulok a tengelyem körül és Peter kék, egyben homályos szemeivel találom szembe magam. Látszódik rajta, hogy ne éppen józan, ezért csak jót szórakozok rajta. Alig áll a lábán, a kezében lévő poharat nehezen emeli a szájához, amin jót nevetek. 

- A többiek? - kérdezem meg tőle, de a válaszra nem várok, mert az egyik boxban megpillantom Alise göndör haj koronáját, majd Will izmos testét. 

A fények, az emberek és a mérhetetlen cigaretta és ital szag betölti az egész teret, ami máskor tetszik, de most valamiért nem. Mikor elindultam otthonról jót mosolyogtam magamba, hogy bulizok egy nagyot és holnap semmire nem emlékezve ébredek fel, de most valahogy nincs kedvem ehhez. Inkább otthon feküdnék az ágyamba, de egy sóhajtást ejtve veszem irányba a többiek asztalát. Már majdnem ott vagyok, mikor egy kéz erősen kulcsolódik a csuklómra. Odapillantok a kezemre, majd a személyre, aki fogva tart és újra Peter-t pillantom meg. Próbálom kihúzni testrészemet a szorításából, de sokkal erősebb, mint én, ezért nem járok sikerrel. Szólásra akarom nyitni a számat, de nem megy, mert erősen rángatni kezd ki a hatalmas helységből. Hiába akarok menekülni, nem megy és kezdek egy kicsit megijedni. Soha nem volt gondom ezzel a fiúval és még ilyeneket se csinált egyszer sem. Normális volt velem, úgy ahogy mással is. Hiába drogozott vagy ivott, a szíve a helyén van. A felállított, fekete haj, szűk pólók, szakadt farmerek, tetoválások és erősen kék szemek, másnak nem igen tetszett volna és kerülné a társaságát, de én valahogy szimpatizálok vele, hiába a rossz fiús külső.

- Engedj már el! - szólok neki, mikor kicsapja a szórakozó hely ajtaját és tovább ráncigál. - Ez fáj te állat! - szisszenek fel, mikor szavaim hallatán erősebben szorítja vékony karomat. 

- Ne nyafogj már, nem lesz semmi bajod - mordul fel és a kezében lévő poharat a tartalmával együtt földhöz vágja. 

Az üvegpohár hangos pukkanással ér földet, miközben a félelmem kezd erősödni. A közelben lévő park felé vonszol, ahol ilyenkor senki nem szokott lenni. Alig állok a lábamon, úgy húz maga után és a könnyeim is kezdik szúrni a szememet. Nem akarom neki azt mutatni, hogy félek, de tényleg ezt érzem. Rettegek, hogy mit akar velem csinálni és már bánom, hogy eljöttem otthonról. Csak a sötétséget látom magam körül, ahogy egyre beljebb megyünk a fás, bokros részen.

- Engedj már el! - kiáltom el magam hangosan, mire megfordul és már emelné a kezét, hogy lekeverjen egy pofont, de nem tudja megtenni, mert egy kéz elkapja az övét.

- Mi a...? - lepődik meg és gyorsan megfordul, mire én is és ő is meglátunk egy csuklyás alakot.

Elég félelmetes az éjszaka közepén ilyen személlyel találkozni egy elhagyatott park közepén, de örülök, hogy ebben a percben jelent meg. 

~.~.~.~

                     

Sziasztok! :)
Itt lenne az 1. rész, ami elég soká került fel, ezért elnézést kérek!
Remélem tetszik és cserébe megjutalmaztok néhány kedves, biztató szóval! Nagyon jól esne!
Jó olvasást és vigyázzatok magatokra!

Have a nice day: Fanny