5.rész Ezt nem hiszem el!

" A sors mindig azt adja, ami meg van írva, de ami nekem szerepel a nagy könyvben az már botrányos! Hihetetlen, hogy mindez velem történik és még azt is elveszítem, amim maradt! " - Anastasia Moon

Cara és ahogy megtudom a lány nevét, Mia gyors léptekkel mennek az üzletbe, ahova én is követem őket. A szemeim egyből elkerekednek, ahogy meglátom a rengeteg lányt a sport boltban. Sikítoznak, dulakodnak, olyan akár egy állatkert az egész mindenség.
- Úr-isten! - mondja tagoltan a főnök és bosszúsan hajába dúr. - Most jött el annak az ideje, hogy nem tudom mit csináljak - rázza meg a fejét és kétségbeesetten néz ránk.
- Majd én megoldom - jelentem ki, mire Cara és a vörös hajú lány is rám kapja a tekintetét.
- Mégis hogyan? - hüledezik Mia és széttárja kezeit.
- Kiáltsátok el magatokat, hogy a banda a bolt végében van és cipőket néz, miközben nincsenek is ott, addig én a srácokat beviszem az egyik öltözőbe. Utána már könnyen megtudjátok oldani a dolgot - vázolom fel a tervemet, ami úgy néz ki tetszik nekik, mert bőszen mosolyognak.
- Rendben - bólint egy nagyot Cara és a tömeg felé közeledik Mia-val együtt.
- Ott van a One Direction! - kiáltja el magát a zöld szemű lány és ahogy ajánlottam, a cipők felé bök.
A rajongóknak se kell több, egyből abba az irányba kezdenek szaladni, míg én a másik irányba, azzal a céllal, hogy megkeresem az üldözött fiúkat. Nem is kell sokat kutakodnom, megtalálom őket egy fogas ruha mögött összenyomódva, amin nevetnék, de nincsenek abban a helyzetben, hogy így tegyek. Sajnálom őket, hiszen nincs egy szabad percük sem, mivel híresek.
- Gyertek gyorsan, majd én segítek! - sürgetem őket, mire mindannyian bólintanak egyet és futva követnek a bolt hátsó részében húzódó iroda és öltözők felé. - Menjetek be oda! - bökök az egyik ajtó felé, mire így is tesznek és sietősen eltűnnek a faszerkezet mögött.
Lábaim visszavezetnek az üzletbe, ahol nem akkora a káosz, mint volt, de még mindig sokan vannak. Kedves szavakkal illettem a lányokat, akik fejüket kapkodva keresik bálványaikat, miszerint felesleges ezt tenniük, mert a banda már rég elment innen. Kérdéseket tesznek fel, hogy nem láttam-e őket, mire hevesen megrázom a fejemet és ezzel távozásra bírom őket. Ahogy rajongó mentes lesz a nagy helység, becsukjuk az ajtókat, amik eddig nyitva voltak. Nagyot fújtatva nézünk egymásra, majd elnevetjük magunkat.
- Ez érdekes volt - kacarászik Mia, ezzel megvillantva hófehér fogait. - Még nem is tudtam bemutatkozni - lép elém kedvesen mosolyogva. - A nevem Mia Steff - ölel magához, ami hirtelen érint, de viszonzom gesztusát, mert jól esik, hogy nem is ismer, de máris ilyen közvetlen velem.
- Örülök. Én Anastasia vagyok - távolodok el tőle. - Anastasia Moon, de szólíts nyugodtan Ana-nak.
- Úgy érzem, hogy mi nagyon jóba leszünk - beszél kedvesen, ami jól esik, nagyon jól. - Nem olyan régen költöztem ide Londonba és még nincsen egy barátom sem, de remélem ez nem sokáig lesz így - utal rám, mivel tekintetét mélyen az enyémbe fúrja.
- Én is remélem - simítom meg vállát, de a lány háta mögött álló Cara tekintetét nem bírom figyelmen kívül hagyni, ezért ránézek.
- Ez az igazi Ana - tátogja el ezt a mondatot, mire halvány mosolyra húzódik a szám, mert igaza van, én valójában ilyen vagyok.
- Megyek és szólok a fiúknak, hogy tiszta a levegő - beszélek mind a kettejükhöz, mire mosolyogva bólintanak egyet és elkezdik rendbe rakni a lelökött, nem helyén lévő dolgokat.
Ahogy az ajtóhoz érek lassan nyitom ki azt, mert hangfoszlányokat hallok és nincs szándékomban megzavarni őket, de itt nem maradhatnak.
- Elmentek - lépek be az ajtón, majd mindegyikőjük kedvesen mosolyog rám. - Sokáig tartott, de most már rajongómentes a bolt - nevetem el magam, amitől a szájuk még jobban felfele görbül.
- Köszönjük, hogy segítettél - lép elém az egyetlen göndör hajú fiú és természetellenesen zöld szemeivel aranyosan vizslat. - Ha nem lépsz közbe, nekünk már annyi lenne - villantja meg hófehér fogait, ahogy halkan felnevet.
- Ugyan semmiség, de minden sértés nélkül mondom, hogy jobb, ha mentek - bökök a csukott ajtóra. - Kitudja, lehet, hogy még mindig keresnek titeket a bolt környékén.
- Igazad van és még egyszer köszönjük a segítséget - szólal meg a kék szemű és szőke hajú fiú, miközben menésre bírja a többieket.
Legyintek egyet a fiú mondata után és a hátuk mögött menve követem őket, de a kasszánál megállok és onnan figyelem tovább, ahogy Cara-tól és Mia-tól elbúcsúzva elhagyják az üzletet. A bolt egyik távolabbi részlegében pakolászó, vörös hajú lány hozzám siet és sejtelmes mosollyal dűl neki a pultnak, amit nem tudok mire vélni.
- Neked melyik tetszik? - vált kislányos hangnembe és csillogó szemeit rám villantja. - Szerintem a szöszi nagyon aranyos - gondolkodik el maga elé nézve, amin nem tudok nem nevetni, mire cselekedetemtől furán néz rám.
- Nem is ismered - lököm meg egy kicsit a vállammal, mire ő is felkuncog.
- Az lehet, de akkor is helyes - rántja meg a vállát és ismét rám néz. - De tényleg, neked melyik jön be? - nyaggat tovább, amitől akaratom ellenére a nővérem jut az eszembe.
Ő is mindig ezt csinálja, kíváncsiskodik és kérleli, hogy mondjam el a véleményemet. Halványan elmosolyodok, ahogy testvérem mosolygós arca képzeletben elébem terem. Nagyon hiányzik, ahogy anya és Dave is. Kíváncsi vagyok, hogy mit csinálhatnak a meseszép és világhírű Los Angelesben. Amióta elmentek egyikőjükkel sem beszéltem és már hiányzik, hogy legalább a hangjukat halljam.
- Egyik sem - lököm el magamat a márvány lappal borított pultól és Cara felé veszem az irányt.
- Ana! - kiállt utánam és kocogni kezd felém. - Nem hiszem el, hogy egyik sem fogott meg, hiszen mind az öten olyanok, akár egy félisten - néz rám hitetlenül, mikor mellém ér.
- Lehet, de esetleg neked és nem nekem - csípem meg az arcát, mire aranyos hangon felnevet.
- Borzasztó vagy - jelenti ki egy szórakozott sóhajtás közepette. - Örülök, hogy itt vagy - vállt hangnemet, ami meglep, ezért megállok. - Tudod, én mindig egy kirekesztett lány voltam, soha senki nem értett meg a szeretteimen kívül, de te más vagy. Mások már ennyi idő után is kijelentették volna, hogy milyen furcsa vagyok, de te nem tetted - mosolyodik el szerényen. - Lehet, hogy benned egy nagyon jó barátnőre fogok lelni - süti le a szemét, mint aki elszégyelli magát, pedig erre semmi szüksége nincs.
- Nem mondtam semmit, mivel nem vagy furcsa. Olyan vagy, mint a többi lány és az, hogy bennem jó barátnőre leltél az nem lehet, hanem biztos - simítom meg a vállát, mire újra megjutalmaz pillantásával. - Mia, te egy nagyon aranyos lány vagy és ezt már néhány perc veled töltött idő után is meglehet állapítani - beszélek tovább, mivel nem akarom, hogy feszélyeztetve érezze magát a társaságomban.
Aranyosan elmosolyogja magát, majd kezembe karolva folytatjuk tovább utunkat a főnökünkhöz. Nyugodtan pakolja a polcokra a leesett felsőket, a gyűrötteket, pedig rendezetten összehajtogatja, de abba is hagyja, ahogy észre veszi, hogy a háta mögött vagyunk.
- Minden rendben? - kérdezi kedvesen, mire a nem rég megismert lánnyal együtt bólintunk. - Örülök - mosolyogja el magát és véglegesen is befejezi a dolgok rendbe rakását, mert mindennel végez.
- Nekem mit kell csinálnom? - kérdezem meg, mert főnököm állítása szerint ma kezdhetek.
- Egyikőtöknek sem kell semmit. Elengedlek titeket, mert ma nincs nagy forgalom, úgyhogy egyedül is boldogulok a bolttal - rántja meg a vállát lazán. - Ana, te holnap délelőttös leszel, Mia te pedig délutános - mondja el a holnapi nap munkabeosztást, miközben csak mosolyogva figyeljük.
- Köszönjük - lépek oda a sötét bőrű nőhöz és megölelem.
- Semmiség - legyint egyet kacagva, miközben gesztusomat jóval erőteljesebben viszonozza. - Vigyázz magadra - súgja a fülembe.
- Rendben - bólintok, mikor eltávolodok tőle, majd új barátnőmmel együtt az öltözők fele kezdünk menni.
- Na, most szépen meglepett Cara - néz rám nagy szemekkel Mia. - Két hónapja dolgozom itt, de eddig még soha nem engedte meg, hogy a munka idő letelte előtt elmenjek - hüledezik elgondolkodva, amin nevetnem kell, mivel aranyos tőle ez a viselkedés.
- Én már őt pici korom óta ismerem és lehet, hogy a munkahelyén politikusnak meg parancsnoknak mutatja magát, de nagyon aranyos és vicces nő - beszélek neki komolyan, amit figyelmesen hallgat végig.
- Pici korod óta? - kérdez vissza csodálkozva, mire válaszul csak bólintok. - Az nem semmi. Rokonok vagytok? - kíváncsiskodik tovább, majd kinyitja az apró helyiség ajtaját és előre enged.
- Köszönöm - utalok gesztusára, majd ő is belép az ajtón és be is csukja azt. - Nem, csak nagyon jó ismerősök. Az édesanyja a szomszédom - mesélek neki mosolyogva, miközben beleteszem táskámba a munkásruhámat, amit majd holnap kell felvennem.
- Te egyedül élsz? - néz rám nagy szemekkel és minden cselekedetében megáll.
- Igen, de inkább erről nem akarok beszélni - komorul el a hangom és vállamra veszem a táskát. - Mehetünk? - kérdezem, mire óvatosan bólint, majd kinyitom az ajtót, amit nem olyan régen csukott be.
Tovább nem beszélve megyünk egymás mellett, majd ahogy a kasszához érünk köszönünk Cara-nak és elhagyjuk a sport boltot. Amikor jöttem, úgy most is rengeteg ember tartózkodik a plázában, ezért folyamatosan kerülgetjük az utunkba eső személyeket. A társaságomban lévő, vörös hajú lány lehajtott fejjel ballag és elgondolkodom azok, hogy lehet megbántottam. Ha így van, akkor nem akartam csak túl sokat kérdez és nehezemre esik válaszolni, főleg mikor a családomról és az életemről jön fel a téma. Fáj arra gondolni, hogy itt maradtam, míg a családom egy része máshol van, az apám pedig meghalt. Ha ezek a dolgok a fejembe szöknek, akkor mindenem elgyengül, a gyomrom összeszorul és a torkomon egy árva hang se jön ki. Még mindig nem bírom felfogni azt, ami történt és Mia akármennyire is kedves és szimpatikus, még akkor sem tudok úgy megnyílni, ahogy kellene. Lehet neki az élete boldog, gondtalan, a szülei együtt vannak és szeretik, de nekem más. Minden más és egyenlőre nem akarom, hogy tudomást szerezzen róla. Arról pedig még jobban tilos tudnia, hogy miket szedek és iszok, mert ha tudomást szerezne róla fix, hogy messziről elkerülne vagy rosszabb esetben, félne tőlem. Ahogy kiérünk a hatalmas épületből minden szó váltás nélkül az egyik közeli fagyizó felé vesszük az irányt. Az emberek az utcákon rohannak, néhol gyerekeket, idős néniket és bácsikat látok, máshol pedig bandázó és cigiző népeket, akikre ha ránézek, eszembe jut, hogy nem olyan régen még én is ilyen társaságba tartoztam. Halványan megrázom a fejemet, hogy a rossz gondolatok ne érjenek utol, ezért inkább azokat a személyeket nézem, akik mosolyogva, másokkal társalogva élvezik a napsütést és partnerük társaságát.
- Ana? - szólal meg halkan az eddig velem együtt csendben járkáló munkatársam.
- Tessék? - pillantok rá egyből, mire bűnbánó zöld szemeivel találom magam szemben.
- Nem akartalak megbántani vagy túl sokat kérdezősködni. Sajnálom - hajtja le a fejét, akár egy kislány, aki fél anyja válaszától, mert valami huncutságot csinált.
- Semmi baj, Mia - simítom meg a vállát, mire újra megtisztel pillantásával. - Nem sértettél meg csak nem szeretek az életemről beszélni. Lehet, hogy idővel majd megnyílok, de most még nem - húzom el a számat, mire halványan elmosolyodik.
- Rendben, megértettem - bólint, mire felsóhajtok, mert örülök, hogy még ha próbálja is, de felfogja a helyzetemet, még ha nem is tudja, hogy miről van szó. - Milyen fagyit szeretsz? Én fizetek, mert megünnepeljük, hogy te vagy a munkatársam - kezd beszélni lelkesen, mire tiltakozni akarok, de nem engedi. - Nem ellenkezel, elfogadod és szépen választasz két fajta fagyit, mert ha nem, mérges leszek! - emeli fel mutatóujját, mire hangosan elnevetem magam, mert elképzelem, ahogy ez a mindig vidám lány háborogni kezd, mint a tenger.
- Köszönöm - nézek rá hálás szemekkel, mire csak megrázza a fejét. - Akkor epreset és vaníliásat kérek - mondom el neki kérésemet, miközben az utcán álló stand elé érünk, ahol egy aranyos bácsi árulja a finomságokat.
- Jó napot! - köszönünk egyszerre az ősz hajú férfinak, akinek arcára egyből egy hatalmas nagy mosoly kerekedik.
- Jó napot, Kedveskéim! - emeli fel a fején lévő, szürke svájci sapkát. - Mivel szolgálhatok? - kérdezi barátságosan és már kezében is van egy nagy tölcsére.
- Először is lesz egy két gömbös eper és vanília - szólal meg Mia és ahogy mondatát kimondja a bácsi fürgén mozgatni kezdi a kezét.
- Színes cukrot szórhatok rá? - teszi fel következő kérdését, mire barátnőm rám néz.
- Igen, köszönöm - szólalok meg, miközben mosolyogva beszélek a férfihoz.
- Eper és vanília. Parancsoljon - adja a kezembe a tölcsért, amiben hatalmas gömbök csücsülnek, amit ismét csak köszönni tudok.
- Nekem pedig lesz egy csoki és málna - adja le rendelését társam is, aki úgy, ahogy én is kér rá cukrot. - Köszönöm - veszi el az édességet egy nagy mosoly kíséretében.
- Egészségükre - töröli meg kötényébe egy kissé fagyis kezét, majd a kasszához lépked. - 1 font 50 penit kérek - mondja el az árat, mire Mia egyből a táskájába nyúl és oda adja neki a kért összeget.
- Viszlát! - búcsúzunk el tőle mosolyogva, ami nem tud lehervadni az arcunkról, amíg a bácsit látjuk.
- Viszlát, szép napot! - integet, mikor már néhány lépéssel arrébb megyünk.
Mosolyogva falatozzuk a kezünkben lévő édességet, majd egy közeli padra leülünk, de észre veszem Mia-n, hogy valami gondja van, ezért játékosan meglököm a vállát, mire akarata ellenére az arcára kenődik a fagyi.
- Hékás! - kiállt fel kacagva és ujjával engem is édessé varázsol. - Így már jó - vág önelégült arcot, miközben közel hajol hozzám és a világos csíkot vizsgálja az arcomon, mire ujjammal kenek egy kis fagylaltot az orrára.
- Így már tényleg jó - hajolok el tőle hangosan nevetve, mert nem akarom, hogy bosszúból újra összekenjen.
Táskámból gyorsan előkapok két zsebkendőt, amik egyikét felé nyújtom, amit köszönve egyből el is fogad és a ragacsos anyagot letörli magáról, ahogyan én is teszem. A mellettünk lévő kukába egy kar kinyújtással kidobjuk a papírt és tovább esszük édességünket, de nem tudom figyelmen kívül hagyni, ahogy a velem lévő lány valamin nagyon gondolkodik.
- Mi a baj? - hajolok közelebb hozzá, mire rám néz és feltűnően túl hamar rázza meg a fejét. - Hazudsz - jelentem ki és hátamat a pad támlájának nyomom, mire felsóhajt és teljes testtel felém fordul.
- Kérdezhetek egy valamit rólad? Ez az egy dolog rettentően érdekel - néz rám félve, mire mosolyogva bólintok, mivel egy kérdéstől még nem tudja meg az életem árnyékos vagy mondhatjuk úgy is, hogy korom feketeségben bujkáló részét.
- Miért nem szeretsz az életedről beszélni? - trafál bele egyből, amitől egy pillanatra minden mozdulatomban megállok, majd rendezem vonásaimat, mert ha kimutatom, hogy valami gondom van, akkor nem hagyna békén, ennyit már kiismertem belőle.
- Csak nem és kész - adom meg a választ látszólag lazán, de belül küzdök az érzelmeimmel és minden olyan dologgal, ami régóta bennem van és nem akar békén hagyni, még ha akarom se.
- Értem - húzza el a száját és újra előre fordul, majd az utcát és az embereket kezdi kémlelni. - Most jobb, ha inkább haza megyek - áll fel helyéről, kidobja a még kezében lévő fagyit a kukába, majd egy pillanatra felém fordul. - Szia! - int egy aprót, majd gyors léptekkel eltűnik a szemem elől, ami olyan váratlanul ér, mint egy pofon.
Sóhajtva állok fel én is eddigi helyemről, illetlen, de a Mia-tól kapott finomságtól én is megszabadulok, majd farmer dzsekim zsebébe rejtem kezeimet és úgy megyek céltalanul egy irányba. Biztosra veszem, hogy a lányt most is megbántottam, de nem tudok mit tenni, el kell fogadnia, hogy még egy jó darabig semmi lényeges dolgot nem fog rólam megtudni. Nem, mert félek és talán benne megtaláltam azt a személyt, akire számíthatok legalább addig, amíg meg nem tudja a mocskos titkaimat. Próbálom húzni az időt, de a titkok mindig kiderülnek, tehetek akár mit.
- Elnézést! - hallok meg egy kedves és egyben mély hangot, miután valaki teljes erőből nekem jön és a földön találom magam. - Ne haragudj, nem akartam! - állít talpra a roppant helyes fiú, akinek aranyos mosolya és hangjának lejtése egyből megmosolyogtat.
- Semmi gond, minden rendben - porolom le ruháimat, majd szemébe nézek, amik hatalmasak, barnák és eszeveszetten csillognak.
- Jordan Rood! - mutatkozik be, majd jobb kezét nyújtja felém.
- Anastasia Moon! - fogadom el gesztusát és ahogy illik megfogom termetes, de mégis puha végtagját.
- Nem a legjobb találkozás, de örülök, hogy összefutottunk - kap zavartan tarkójához és talán arca is egy árnyalattal pirosabb lesz, amit aranyosnak találok. - Szó szerint - teszi hozzá nevetve, amit nekem is tennem kell, mert kacaja szinte kérlel, hogy én is ilyen hangot adjak ki magamból.
- Én is örülök - mosolyodok el halványan és kezdem magam zavartan érezni egy ilyen helyes, jól öltözött, kedves és egyben odafigyelő férfi társaságában, akibe néhány perce ütköztem bele, mégis képes vagyok egyből megkedvelni.
- Merre mész? - kérdezi felfele görbülő ajkakkal.
- Pontosan nem tudom, de ha jobban belegondolok, szerintem a közeli parkba - rántom meg a vállamat és rájövök, hogy hirtelen milyen gyorsan kitalálom, hogy hova is akarok menni valójában.
- Csak te szerinted vagy más szerint is? - dönti oldalra a fejét, amitől kisfiús ábrázata ugrik elém. - Nem mind egy! - tárja szét a kezeit, mire fejemet megrázva felnevetek.
- Én szerintem - adok magabiztos választ, mire ajkai lefele görbülnek, ami meglep, mivel az előbb még mosolygott.
- Akkor gond lenne, ha elkísérnélek egy sétára? - néz rám kételkedve, mire megrázom a fejem, amitől arcára újra mosoly kúszik.
- Minden lánnyal így csinálod? - nézek rá összehúzott szemekkel, de nem érti kérdésem, ezért folytatom. - Belemész az utcán, hogy terüljön el a járdán, megkérdezed, hogy hova megy, majd aranyos gesztusaiddal eléred, hogy elkísérhesd, akárhova is megy? - teszem fel második kérdésemet, mire hangosan felnevet, amit nem tudok mire vélni.
- Nem tudom, hogy az-e az aranyosabb, hogy megdicsértél vagy az, hogy ennyire tudsz kételkedni az emberekben - rázza a fejét kacarászva, mire arcom pírba borul, amit próbálok takarni, de nem sikerül, mert tovább beszél. - Jól áll a piros - legyinti hátrébb tincseimet az arcomból, ami csak rosszabbá teszi a helyzetemet.
- Nem kaptam választ! - szólalok meg néhány perc múlva, mikor az arcom nem tüzel és úgy érzem, hogy rezzenéstelenül tudok a szemébe nézni.
- Figyelj! - lép egyet felém és hangja komollyá válik, miközben hajamat a hátamra seperi, amit nem tudom, hogy miért csinál, de nem teszem szóvá. - Nem ismersz, én se téged, de azt jó ha tudod, hogy még életemben nem csináltam ilyet, mint most veled. Nem állok meg minden lánnyal trécselni, nem kísérem el sétálni, csak egyedül azt, aki érdekel és azt érzem, hogy megakarom ismerni - simogatja meg az arcomat puha ujjaival, mire halkan felsóhajtok. - Téged megakarlak ismerni, de ehhez a te szavad is kell - fogja meg mind a két kezével az arcomat, ami hirtelen ér, de nem rossz, kifejezetten jó érzés jár át, ahogy bőrünk összeér.
- Én is megakarlak ismerni csak nehezen bízok meg az emberekben - vallom be, majd lesütöm szemeimet, mire arcomon végig simít hüvelykujjaival, amivel eléri, hogy újra megtiszteljem pillantásaimmal.
- Tőlem ne félj, nincs rossz szándékom veled - mosolyodik el lágyan, mire én is így teszek, de egyből el is tűnik, amikor meghallok egy éles női hangot.
- Jordan! - kiabálja hangosan, amitől néhány járó-kelő furcsán néz rá, de láthatóan a hosszú, barna hajú lányt ez nem zavarja. - Mi a fészkes fenét csinálsz?! - kérdezi toporzékolva, mikor elénk ér és a feje kezd egyre pirosabb lenni a dühtől.
A mellett lévő fiú nagyot sóhajtva hajtja le a fejét, amiből mindenre rájövök. A barátnője ez a személy! Egyik lábamról a másikra állok és tűröm a mérges nő pillantását köztem és a barátja között. Az arcom ég a szégyentől, legszívesebben elsüllyednék, de az alattam húzódó, vastagon lerakott beton nem engedi, hogy ezt megtegyem. Kínomba az eget kezdem nézni, ami elég borús, elvetve néhány fehéren pompázó felleggel, ami mögül próbál kibújni a Nap fény.
- Segíthettél volna kiválasztani a menyasszonyi ruhát, de nem, neked el kell menned másfele beszélgetni! - tárja szét a kezeit továbbra is ingerülten, a szemeivel szinte szikrákat szór, amivel eléri, hogy egy kicsit megijedjek tőle. - Ki ez a lány? - mutat felém, de amikor lesütött szemeimet rá emelem, azt veszem észre, hogy egy kicsit megenyhült, mert talán a szája sarkában még egy kis görbületet is láttam.
- Egy régi ismerőse vagyok - előzöm meg az eddig csendben álló fiút és mosolyogva lépek egyet a párja felé. - Anastasia vagyok, nagyon örülök! - nyújtom felé egyik kezemet, amit egyből el is fogad, majd ténylegesen és nem csak talán, elmosolyogja magát.
- Én is örülök - vizslat hatalmas kék szemeivel, amikkel úgy érzem, hogy szinte a vesémig lát. - Nora vagyok, Jordan menyasszonya - igazítja meg borzos haját, amit a szél varázsolt olyanná, majd vőlegénye elé lép, aki félve néz rá. - Gyere menjünk, te is nézd meg a ruhát - karolja át a kezét, mire a férfi figyelmesen közli vele, hogy el akar tőlem búcsúzni, amit egyáltalán nem akarok, de a lány előtt inkább nem teszem szóvá, csendben maradok.
- Rendben - egyezik bele, majd magassarkúja miatt apró és lassú léptekkel elindul a butik felé, ahonnan nem rég kijött. - Szia, Anastasia! Örülök, hogy megismerhettelek! - búcsúzik el tőlem kedvesen, amit nem tudok nem viszonozni, nagyon szimpatikus a lány, annak ellenére, hogy mekkora seggfej embertől fogadta el az eljegyzési gyűrűt.
- Szia, én is örültem! - intek neki egy aprót, majd vonásaimat megkeményítem és a hátam mögött álló alak felé fordulok.
- Én... - kezdené a szentbeszédet, de nem hagyom, mivel szavába vágok és úgy gondolom, hogy jogosan.
- El se kezd! - emelem fel a mutatóujjamat, de a hangom ugyan olyan nyugodt marad. - Elég volt ennyit hallanom! - kacagom el magam cinikusan, majd erősen arcba vágom, amitől a feje oldalra hanyatlik. - Viszlát! - hagyom magára, miközben tenyeremet simogatom, mert az ütés elég nagyra sikeredett, a bőröm csípni és pirosodni kezd.
Gyors léptekkel megyek, nem figyelek senkire és semmire, amiken neki megyek, attól halkan elnézést kérek, de amit feldöntök, azt úgy is hagyom, még ha utánam szólnak is, hogy tegyem vissza a helyére. Egyre gondolok, mégpedig arra, hogy minél hamarabb a parkban legyek, ahol a gondolataimba rejtőzhetek egy kicsit. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor meglátom a nagy, vasbetűkkel kiírt erdős terület nevét. Quiet Park. A neve jelentése csendes, ami igaz rá, mert alig vannak itt emberek, néhányan sétáltatják a kutyájukat, de nincs játszótér, ami szolgáltatná a gyerekek szórakozását, ezért nyugalom van. Lomha léptekkel közelítek meg egy korhadt, festékhiányban szenvedő padot, amire óvatosan leülök, miközben vállamról leakasztom a táskámat és magam mellé teszem. Egyből minden elkezd kavarogni a fejemben, a mai napon történtek lejátszódnak a fejembe és rájövök, hogy egy napleforgása alatt minden más volt, mint eddig. Megvettem egy ismeretlen kisfiúnak álmai labdáját, olyan beszélgetést folytattam Cara-val, mint még soha, segítettem egy híres bandának elrejtőzni az őrjöngő rajongóktól, megismerkedtem egy kedves lánnyal, aki a munkatársam és végül egy olyan fiúval mentem el majdnem sétálni, aki gesztusaival próbált velem randizni, miközben menyasszonya van. Az utolsó dolog miatt ingerülten rázom meg a fejemet, amivel elérem, hogy kikapálózzak az elmémből és meghalljam hangosan csörgő telefonomat. Kapkodva veszem ki táskám aljából és mikor meglátom az 'Anya' kiírást, hatalmas mosoly kerekedik az arcomra. Örömöm az egekbe szárnyal, mert hallhatom a hangját, hiszen rettentően hiányzik. Eddig nem vettem figyelembe, minden hozzá kapcsolódó dologba belekötöttem, vele szembe egy undok dög voltam, de ahogy elment, rájöttem, hogy mennyire szeretem. A szüleim közül már csak ő maradt nekem, ezért ha törik, ha szakad mellette leszek és támogatom, mert fontos személy az életemben. Talán a legfontosabb.
- Szia, Anyukám! - üdvözlöm lelkes hanggal, mire a vonal végéről meghallom nevetését, amitől a szívem nagyot dobban.
- Szia, Egyetlenem! - köszön megszokott, szeretetteljes hangjával. - Imádom, mikor így szólítasz - utal mondatával a kislányos megszólításomra, amitől én is elnevetem magam.
- Mi újság Los Angelesben? - érdeklődök, mivel kíváncsi vagyok arra, hogy jobb-e ott nekik, mint a megszokott Londonban.
- Minden rendben, de akkor jobb lenne, ha te is velünk lennél - vált hangnemet, ezzel a jó kedve is csökken, ami nem tetszik. - Nagyon jól tudod, hogy Bella-t is mennyire imádom, hiszen a lányom, de te más vagy. Jobban vágysz a szeretetemre már baba korod óta, mint ő, több időt töltöttem veled, mivel Bell inkább apádhoz ragaszkodott jobban. Te vagy a kicsi Ana-m, aki nagyon hiányzik, mert nincs velem - csuklik el a hangja, amivel jelzi, hogy elsírja magát.
- Anya... - kezdem halkan és próbálom vigasztalni, de nem tudom megtenni, mert újra beszélni kezd.
- Minden oké, Csillagom, csak nehéz - sóhajt fel gondterhelten, ami valószínűleg miattam jön neki felszínre. - Nem akarlak megbántani vagy piszkálni, de tegnap ugye nem ittál? - kérdezi reménykedve, mire lesütöm a szememet, amit nem láthat.
- De - adom meg a választ halkan, mire a vonal végéről csak hangos zokogást hallok. - Nem hazudok, megittam egy nagy üveg italt meg bekaptam néhány tablettát - vetem hátra a fejem egy pillanatra és felnézek a felettem ágaskodó fákra, majd újra a lábam alatt lévő, köves útra terelem a tekintetem.
Órákig beszélgetek anyámmal, aki szavaival próbál ösztönözni a jóra, amiket ellenkezés nélkül fogadok meg, hiszen igaza van mindenben. Én vagyok a hülye, amiért ezt csinálom, de a legnagyobb hiba az, hogy annak idején elkezdtem. Normális esetben egy 18 éves lánynak fel sem merül az agyában, hogy igyon, drogozzon, cigizzen és minden este buliba járjon, de én akkor nem voltam magamnál. A gyász mardosó érzése és az, hogy elveszettem az apámat, felemésztett. Nem tudtam azt mondani, hogy 'elég', mivel nem is akartam befejezni, de most úgy érzem, hogy nehezen, de mindenen tudok változtatni. Most bánom igazán azt, hogy ott hagytam az iskolát, elveszettem a barátaimat és minden álmomat feladtam, amit egykor elhatároztam, hogy megvalósítom. 20 éves létemre már lehet, hogy híres zongorista vagy zsoké lehetnék. Ez a két dolog az, amit rettentő módon akartam, de felhagytam velük. Mint egy gyerek a babáját, eldobtam magamtól és többet nem is gondoltam rájuk, egészen mostanáig. De az egyiket megfogom valósítani és ezt olyan komolyan gondolom, mint talán még semmit soha.

Megfontolt léptekkel sétálok az utcánk elején, fülembe a head sets, miközben minden fele sötét van, ami nem zavar csak egyedül az előttem villogó, éles fények. Amióta befordultam a sarkon, azokat látom, ezért kiveszem fülemből a zenét biztosító pöcköket, ami után egyből meghallom a rendőr és tűzoltó autó szirénázását. Lábaim mozgását gyorsabb tempóba kapcsolom és szinte futok, mikor meglátom, hogy kinél is van a baj. Az én házamnál! A fele épület leégett, minden lángol és az ehhez értő emberek hada próbálja valahogy helyre hozni a károkat, amiket már nem lehet. Sírva rogyok a földre, az erős hangok, amiket eddig eszméltem, elnémulnak, a fejem kattog és legszívesebben felordítanék kínomban. Ezt nem hiszem! Csak velem történhet ilyen, elveszítem az egyetlen engem illető dolgot. Ezek után nincs hol laknom, hajléktalan leszek. Zokogva nézem, ahogy a ház, amiben felnőttem, összedől, ropognak az égő gerendák és ahogy ezek megsemmisülnek, úgy a reményem is. Kezem segítségével felállok a hideg földről és szédülve vánszorgok egy irányba, amikor rájövök, hogy ismét egy parkban vagyok, ami nem messze helyezkedik az utcánktól. Szemeim előtt csak a tűz, a szomszédok, szaladgáló tűzoltók, a lámpák erős fénye lebeg, amitől tovább kínzom magam és hagyom, hogy a könnyek végig marják az arcomat. Úgy bőgök, akár egy óvodás, nem bírok magammal, úgy érzem, hogy kezdek megőrülni. A táskámat erőteljesen vágom a földhöz, ami mellé egyből én is társulok és a poros járdára ülők, aminek a tetején lévő kövek szúrják a combomat, de nagyobb bajom is kisebb ennél. A lábammal toporzékolni kezdek, erősen dúrok bele kiengedett hajamba, előre hátra dülöngélek és ezt csak akkor hagyom abba, mikor egy alak felállít eddigi helyemről, az előttünk álldogáló padra ültet, majd erősen magához ölel, ezzel elérve, hogy a dühöngés helyett, meglepődve és ledermedve simuljak a mellkasához.

~.~.~.~

Üdvözöllek titeket Csajszik! :3

Teljes odaadással és örömmel visszatértem, a Zayn-es blogom kapui bezárultak és már csak ez maradt. Itt lenne az 5. rész, amit nehezen írtam meg, mivel nem volt sok időm, de még a kitűzött időnél is hamarabb hoztam! Jó hosszút írtam kárpótlásul, amit úgy gondolok, hogy nem fogtok bánni! ;)

Remélem tetszeni fog a legújabb irományom, továbbra is velem maradtok és a nagy kimaradásomat elfejtitek!

Have a nice day: Fanny