6.rész Védtelen lány

" Mikor megláttam, nem hittem a szememnek. Már a sport boltban szimpatikusnak találtam, de ahogy ismét a közelembe volt, beindult valami. Valami, amiről nem tudtam mi volt az, de boldog voltam. " - Harry Styles

 ~ Louis Tomlinson ~

Ahogy magamhoz ölelem a zokogó lányt, nem foglalkozok semmivel, csak azzal, hogy megnyugodjon. Borzasztó volt látni, ahogy teljesen összetörve ült a földön, miközben a haját tépte. Óvatosan simogatom a hátát és annak ellenére, hogy Eleanor-hoz kellene sietnem, itt ülök egy padon és egy idegen lányt vonok a mellkasomra. Hosszú, szőke haja kócosan omlik a hátára, nadrágja tiszta por, ami látszólag nem zavarja, mert a kinézetét illetően nagy gondja lehet. Lassan eltolom magamtól és kezeim közé veszem az arcát, mikor megcsap a felismerés. Ő az a lány, aki a boltban segített nekünk, aki aranyos bájával egyből megmosolyogtatott. Könnyes szemei fájdalmasan csillognak, arca maszatos az elmosódott szemfestéktől, orra enyhén piros, amit a minket megvilágító lámpa miatt láthatok. Arcomra egy halvány mosoly kúszik, lassan végig simítom hüvelyk ujjammal orcáját, mire lesüti szemeit és ölében helyezkedő kezeit kezdi nézni. Minden bizonnyal ő is felismer engem, ezért álla alá nyúlva újra kényszerítem, hogy rám nézzen, amit nehezen, de meg is tesz. 

- Te a One Direction egyik tagja vagy, igaz? - kérdezi halkan, mire bólintok egyet, utána pedig nem mond többet csak hangosan felsóhajt. 

- Mi a baj? - kérdezem tapintatosan, nem akarom újra felzaklatni, de kíváncsi vagyok, hogy ez az aranyos lány, miért van itt este ebben a parkban, miközben sír.

Percekig nem mond semmit csak a szemembe néz, ami más esetben zavarba hozna, de most ez nem történik meg. Állom üveges tekintetét, amiből próbálok valamit kiolvasni, de nem jutok semmire. Magára aggatott egy álarcot, ami által csak is maga tudja, hogy mi játszódik le benne. Továbbra is kezeim között tartom a fejét, de megunom a tétlenkedést, ezért még közelebb ülök hozzá és apró mozdulatokkal kérem, hogy helyezkedjen el a vastag pulóverrel takart mellkasomon. Hajának finom illata egyből megcsapja az orromat, ezért nem bírom megállni, hogy hozzá érjek. Ügyetlenül simítok végig a selymes zuhatagon, a tincsek kicsúsznak az ujjaim közül, amit élvezettel nézek. Valamiért szimpatikusnak találom ezt a lányt, pedig nem is ismerem, ma látom másodjára, még is érdeklődést irányítok felé. Nem nógatom, türelmesen várom, hogy ismét beszélni kezdjen, tényleg valami nagyon rossz dolog történhetett vele, amiért ennyire magába fordul. Hajáról áttérek a hátára és dzsekijén keresztül simogatni kezdem, amitől jól hallhatóan felsóhajt. 

- Amikor befordultam az utcánk sarkán éles fényeket láttam, de nem igazán foglalkoztam velük - kezd el beszélni szinte suttogva, amit még is tisztán hallok, mert körülöttünk síri csend van. - Kár volt, mert ahogy közelebb értem, megláttam, hogy égett az egész házam, tűzoltók és rendőrök szaladgáltak minden fele - áll meg egy pillanatra és mély levegőt vesz, próbálja leküzdeni az érzéseit és folytatja mondanivalóját. - A földre rogyva néztem, ahogy megsemmisül az otthonom, ahol felnőttem és ahol boldogságban nevelkedtem a családommal. Elvesztettem azt az egy valamimet is, amim maradt. Hajléktalan lettem, nincsen ruhám, semmim, mert minden porrá égett - változik a hangja ingerülté és gyors mozdulatokkal távolodik el tőlem, amit meglepetten veszek figyelembe. - Egy senki vagyok, egy rakás szerencsétlenség! - kiált fel és magatehetetlenül szét tárja a kezeit. - Itt vagy te, akit életemben egyszer láttam, nem is ismerjük egymást, mégis próbálsz vigasztalni, mikor meg sem érdemlem - halkul el ismét a hangja, majd lehajtja a fejét és cipőjével a földön lévő kavicsokat kezdi rugdosni. - Hagyj magamra nyugodtan, megleszek - áll fel a helyéről, amit egyből én is utánozok és kikerekedett szemekkel figyelem az előttem álló lányt, akit úgy megsajnálok, mint talán még senkit soha. - Köszönöm, hogy próbáltál segíteni - mosolyodik el keserűen, majd lép egyet, hogy távozzon, de hirtelen karja után nyúlok, amit finoman megmarkolok, majd egy könnyed mozdulattal elérem, hogy újra közel legyen hozzám.
- Ne menj el - kérem halkan, majd kezemet az övébe csúsztatom, amit egyből elránt onnan, ami elsőnek meglep, de a végén rájövök tette okára, hiszen idegen vagyok számára és nem szereti, ha a közelében vagyok a megengedettnél.
- Miért ne? - kérdezi összehúzott szemekkel, amin mosolyognék, de nem most. - Felesleges itt maradnom - rántja meg a vállát, mire ismét megfogom a kezét, de ezúttal mind a kettőt.
- Itt biztos nem maradsz - jelentem ki, mire meglepődöttségében mind a két szemöldökét felhúzza. - Itt nem - rázom meg a fejemet.
- Akkor hova menjek? - teszi fel kétségbeesetten kérdését, mire gondolkodás nélkül mondom ki, ami elsőnek az eszembe jut.
- Hozzánk - nézek mélyen a szemébe, ami egyből kikerekedik, mikor kimondom ezt az egy szót.
- Biztos nem! - rázza hevesen a fejét és próbál elmenni, de nem tud, mert erősebben kezdem fogni a kezeit. - Engedj el, kérlek - néz rám kérlelően, amit természetesen nem teszek meg, mert tényleg szeretném, ha hozzánk jönne, mert így láthatnám, hogy mi történik vele.
- Dehogy nem! - vágom rá, mire lefagyva áll tovább velem szembe és hatalmas, barna szemeivel engem vizslat. - A srácok is biztosan megértenék és beleegyeznének abba, hogy oda gyere hozzánk - döntöm oldalra egy kicsit a fejemet és úgy nézem tovább, mire cinikusan felnevet. - Kérlek... - szólítanám a nevén, de nem tudom, mire ismét felnevet, de jobb kedvvel, mint az imént.
- Anastasia - mondja el a nevét mosolyogva, ami gesztus kifejezetten jól áll neki.
- Kérlek, Anastasia! - nógatom tovább, mire felsóhajt, ami azt jelzi, hogy kezd megenyhülni. - Ne makacskodj! - húzom össze a szemeimet, mire láthatóan elgondolkodik.
- Rendben, de csak pár napot, amíg nem találok valami jobb megoldást! - egyez bele, mire mosolyogva bólintok egyet és elengedem kezeit, mert már nem fenyeget az a veszély, hogy elmenne.
Halkan sétálunk egymás mellett a házunk felé vezető úton, miközben Ana az utat figyeli, én pedig őt. Olyan védtelen és aranyos lánynak tűnik, még is látszik, hogy küzd valamivel. Valami olyan dologgal, amit nem mer senkinek sem elmondani, amit tapasztalatból tudok, hogy milyen érzés. Én se mondhatok el mindent, annak akinek akarom, hiszen a média mindent felforgat már azzal is, ha azt mondom, hogy fáj a fejem, mert egyből azt hiszik, hogy valami rossz dolgot csináltam és emiatt érzem ezt. Egyedül a bandának, családomnak és El-nek szoktam olyan dolgokat elmondani, amik kifejezetten rám tartoznak, mégis úgy érzem, ha kiadok magamból mindent, akkor jobb lesz. Ennek a lánynak is ezt kellene csinálnia és akkor talán nem lenne így maga alatt. Néha-néha felpillant az előtte húzódó útra, de a tekintete csak is kizárólag előre mered, míg az enyém szorgalmasan oldalra, őt nézve. Lehet, hogy disznóság és undorító dolog, hogy ilyet gondolok, miközben van barátnőm, de valami megfogott ebben a lányban. Talán a titokzatossága, még én sem tudom, de ahogy a látványa, úgy a lénye is vonz magához. A viselkedése alapján még soha nem találkoztam hasonló nővel, ragaszkodó, mégis talpra esett, de egyben bizonytalan is, amit én valamilyen okból kifolyólag egyből megtudok állapítani, pedig alig beszélgettünk egymással. Pillantásomat muszáj elvennem róla, mivel a zsebemben lévő telefon hangosan kezd zenél, ami csak annyit jelent, hogy valaki keres. Sóhajtva veszem kezembe a vékony kütyüt, de amikor barátnőm nevét látom meg a kijelzőn, egyből eltűnik a lazaságom és inkább reménykedve húzom el a zöld ikont, abban bízva, hogy nem fog haragudni, amiért nem tudok vele találkozni.
- Szia, Kicsim! - üdvözlöm kisfiús hangon, mire Ana egyből rám kapja a tekintetét, de mikor pillantásunk találkozik, egyből elcsapja a fejét.
- Szia, Louis, merre vagy? - kérdezi lelkesen, mire félve adok neki választ, tényleg nem akarom megbántani, de nem tehetek semmit, muszáj segítenem ezen a lányon.
- Ne haragudj, El, de ma nem tudunk találkozni - mondom halkan, mire a válasz egy nagy sóhajtás lesz. - Tényleg bocsánat, közbe jött egy fontos dolog, de holnap bepótoljuk, ígérem - bizonygatom határozottan, mire a vonal túlsó végéről halk kuncogást hallok.
- Jól van, Kicsim, semmi baj - mondja kedvesen, amitől arcomra egyből mosoly kerekedik. - Akkor holnap beszélünk. Szeretlek, Lou! - idézi felém utolsó két szavát halkan, mire egy pillanatra lehunyom a szemeimet.
- Én is téged, Eleanor! - búcsúzok el tőle, majd bontom a vonalat és újra zsebembe süllyesztem a telefont.
Anastasia továbbra is csak fejét lehajtva kullog mellettem, amin muszáj mosolyognom. Áldom az eget, amiért olyan barátnőm van, mint El, de Ana... Ő teljesen más, ami azért jó, mert nehéz kiismerni, küzdeni kell a bizalmáért és én mindig is az ilyen lányokat kedveltem jobban. Tényleg egy aljas disznó vagyok! Hogy lehetek ilyen szemét egy olyan lánnyal, mint Eleanor?! Olyan akár egy tündér, teljesen biztosak az érzései velem kapcsolatban, míg én más lányt nézek meg tetőtől-talpig és azon gondolkodok, hogy milyen lenne vele. Egy tuskó vagyok! Feltűnés mentesen rázom meg a fejemet, hogy minden Ana-val kapcsolatos dolgot elfelejtsek és a szerelem szóról csak is El jusson az eszembe.
- Komolyan lemondtál egy randit a barátnőddel, miattam? - kérdezi csodálkozva, mégis halkan és nyugodtan. - Te teljesen megőrültél! - jelenti ki, majd nagy szemekkel néz rám, amik a esti fényektől, akár egy csillag, úgy ragyognak.
- Igen, de holnap találkozok vele, szóval nem vesztettem semmit - rántom meg a vállamat. - Visszatérve a nevekhez, engem Louis-nak hívnak, Louis William Tomlinson - nyújtom felé a kezemet, amit nevetve el is fogad.
- A kereszt nevemet már tudod, de nem az egészet - mondja, mire bólintok egyet, hogy tényleg így van. - Anastasia Loreen Moon a nevem, amit nagyon utálok - rázkódik meg egy pillanatra és bosszúsan rázza a fejét, ami miatt muszáj elnevetnem magam.
- Nem szereted a neved? - kérdezem szórakozottan, mire bólogatva rám néz és tekintetéből továbbra is látszódik a harag.
- Hosszú, a hangzása ocsmány és a középső nevem hallatán a nővérem macskája jut az eszembe, amit  ki nem állhattam, de szerencsére elkerült a nagyszüleimhez az a bolhás jószág - kezdi az elején rezzenéstelen arccal, de a végén hangosan elneveti magát, ami az egész, csendes utcát bejárja.
Én is így teszek, jó ízűen kacagok a szavain, miközben azon gondolkodok, hogy ebben a lányban mennyi erő és kitartás van. Leégett a háza, mégis nevet, nem gondol rá és próbálja pozitívan felfogva a dolgokat. Biztosra veszem, hogy az ő helyében elbújnék valahova és bánkódnék a történteken, még akkor is, ha ezzel nem érnék el semmit. Hófehér foga látszódik, ahogy mosolya egészen a szeméig ér, íriszeiben látok némi csillogást, ami azt mutatja, hogy jobb a kedve és a nevetése nagyon hasonlít a testvérem, Lottie kacajára. Figyelmes és törődő személyisége van, nem játssza meg magát, úgy viselkedik, amilyen valójában, amit nagyra értékelek. Valamiért úgy érzem, hogy vele nagyon jó viszonyban leszek, de félek, hogy az érzelmeim erősebbek lesznek, mint egy szimpla barátság. Ettől rettegek a legjobban, hiszen én El-t szeretem, de az a baj, hogy az ember nem tud parancsolni a szívének.
- Szerintem szép neved van - villantom meg felé félmosolyomat, mire megforgatja a szemét, ami ismét csak kuncogni tudok.
- Ezt most ugye nem mondod komolyan? - mered rám értetlenkedve, mire szaporán bólogatni kezdek, hogy de, így gondolom.
- A nevemről tovább lépve, milyen egy bandában lenni? - érdeklődik kíváncsian, mire mosolyogva kezdek el neki beszélni a kezdetektől, egészen mostanáig.
Figyelmesen hallgat végig, pillantását egy pillanatra sem veszi le rólam és örülök, hogy a parktól messze lakok, mert így élvezhetem, hogy egy olyan személynek mesélhetem el az életem egyik legjobb pillanatait, akit érdekel és nem csak kényszerből hallgat meg. Sokszor hangosan felnevet velem együtt, mikor arról beszélek, hogy milyenek is vagyunk a srácokkal, ha teljesen elmegy az eszünk, de mikor a családomra térek a karrieremről, a szemei könnybe lábadnak és sután lehajtja a fejét. Nem értem cselekedeteit, ezért egyből becsukom a számat és nem beszélek többet, mert úgy veszem észre, hogy érzékeny pontot ütöttem meg a lány életével kapcsolatban.
- Valami rosszat mondtam? - kérdezem félve, mire egyből megrázza a fejét és újra rám néz.
- Dehogy is - törli le arcáról a szeméből kicsorduló könnyeket, majd halványan elmosolyodik. - Nem mondtál rosszat csak én nem tudok a családomról ilyen boldogan és önfeledten beszélni, mint te - sóhajt fel szomorúan, majd a vállán lógó táskája cipzárjával kezd babrálni.
- Elmondod, hogy miért nem? - próbálom szóra bírni óvatosan, mire némi gondolkodás után, de lassan bólint egyet.
- 18 éves voltam, mikor az édesapámat a munkahelyén agyonütötte egy hatalmas vasgerenda és azonnal meghalt - mondja akadozva, mire gondolkodás nélkül ölelem át fél kézzel a vállát és vigasztalás képen olyan közel húzóm magamhoz, amennyire csak tudom. - Az ő segítségével jutottam be London egyik leghíresebb zeneiskolájába, ahol profi zongoristának tanultam, de ahogy ő eltávozott az életemből, feleslegesen tartottam az ott tanulást és inkább felhagytam azzal az iskolával... - folytatja, miközben minden szavára odafigyelve hallgatom.
Együtt érzően és sajnálkozva nézek a szemébe, mikor befejezi mondani valóját és még erősebben vonom magamhoz, mire egy pillanatra mellkasomhoz nyomja a fejét. Hihetetlen, hogy mennyi minden rossz van a háta mögött, sőt, drogozott, ivott, amiért egy pillanatra sem ítélem el. Én se bírnám ki, ha valamelyik családtagomat elveszíteném és valamilyen szinten megértem, hogy ilyen módszerekhez folyamodott. Sajnálom, nagyon sajnálom és az legnagyobb baj, hogy nem tudok neki segíteni, pedig akarok. Valamelyest enyhíteni szeretnék a benne növekvő, rossz érzéseken, de nem tudok. Nem kerülhetek közelebb hozzá, mert akkor mindennek annyi. Elveszítem a szerelmemet és lehet, hogy még az ő barátságát is, amit nem akarok. Úgy érzem, hogy szükségem van egy ilyen barátra, mint amilyen ő, mert biztosra veszem, hogy mindig, mindenben mellettem állna és nem ítélne el, mint mások.
- Csak ezt ne! - távolodik el tőlem és hajába engedi hosszú ujjait. - Kérlek, Louis... - sóhajt fel, mire nem értem, hogy miért mondja ezt, mikor semmit sem csinálok, csak őt nézem. - Ne sajnálj, mert azt senkitől nem tudom elviselni. Majd csak valamikor helyre jönnek a gondjaim - mondja halkan, mire értem hirtelen indulatát, hiszen én se bírom elviselni, ha kivételeznek velem a sajnálat miatt.
- Még most is szoktál...? - kérdezem lesütött szemekkel, elszégyellem magam, amiért ilyen témát hozok fel, de érdekel, azért nem bánom meg, hogy megszólalok.
- Van amikor - néz mélyen a szemembe, mire az enyémek elkerekednek és egyből megállok a menésben.
- Anastasia! - szólítom meg erélyesen, mire ő is hirtelen megáll és értetlenül néz rám. - Fejezd be! Ezzel nem mész semmire, hidd el nekem! Én is csináltam már és meg is bántam. A családom, rajongóim és barátaim mind haragudtak rám és a végén én magam is rájöttem, hogy nagy hibát követtel el. Ne légy eszetlen, most hagyd abba, amíg lehet! 20 éves vagy az ég szerelmére, ne rontsd el az életedet ilyen szarokkal! - oktatom ki kiabálva és minden egyes szavammal a drogra és italra utalok, de főleg az előbbi anyagra, amit én is kipróbáltam, de már százszor megbántam, ha nem többször.
- Ki vagy te, hogy megmondd mit csináljak?! - kiáltja el magát ő is és elébem lép, miközben villámokat szóró szemekkel néz az enyémekbe. - Nem is ismersz, néhány dolgot tudsz rólam és már is elítélsz! - tárja szét a kezeit és a hangja nem, hogy halkulna, sőt, inkább emelkedik. - Nem hinném, hogy tudod milyen elveszíteni az apádat, amit nem is kívánok, hogy érezd, de azért megérthetnéd a helyzetemet! - kap idegesen a fejéhez, mire elveszem onnan kezeit és markomba zárom azokat. - Engedj el, Louis! Hagyjál békén! - kezd ellenkezésbe, de inkább erősebben fogom közre csuklóját, mintsem, hogy elengedjem.
- Sajnálom, Anastasia! - fogom meg mind a két kezemmel az arcát és úgy beszélek hozzá, halkan és érthetően. - Nem akartalak megbántani, csak tudatni veled, hogy rossz, amit csinálsz. Ne csinálj többet ilyet, mert rosszabb vége lesz. Sokkal rosszabb - bólintok állításom mellé, mire lehunyja a szemeit és mélyen felsóhajt. - Bocsáss meg nekem, Ana! - ejtem ki a szavakat még halkabban és egy apró csókot nyomok a homlokára.
- Felejtsük el! - legyint egyet, majd kezeivel mellkasomnál fogva eltol magától, ami váratlanul ér, de nem teszem szóvá, mert biztos azért teszi, amiért barátnőm van. - Menjünk - indít mind a kettőnket menésre és folytatjuk utunkat tovább haza fele a sötétben, miközben már este 11 óra van.

***

Reggel szem dörzsölve megyek le a lépcsőn, majd mikor leérek a földszintre, meglátom a barátaimat, ahogy reggeli ábrázatukkal ülnek a kanapén és teljes beleéléssel néznek egy mesét. Elmosolyodok a látványtól, majd nagyot ásítva lépkedek a kanapéhoz, amit észre is vesznek, mert a lábamon ékeskedő mamusz hangosan csoszog. 

- Jó reggelt! - intek feléjük, majd megborzolom Niall fejét, amivel a szőke hajzatban nem teszek kárt, mert a párnától száz fele áll így is.

- Jó reggelt! - üdvözölnek egyszerre, monoton hangon és nulla életkedvvel, amin csak mosolyogni tudok. 

Lábamat újra menésre bírom, hogy a konyhába menjek és készítsek magamnak egy jó nagy bögre kávét, de nem jutok messzire, mert Liam dörmögős hangja megállít. 

- Kivel jöttél este haza? - teszi fel kérdését és tekintetét levezeti a tévéről, majd rám néz. - Mászkálást meg suttogást hallottam az ajtóm előtt - folytatja, amiben nem tudom megkérdőjelezni, mert könnyen meghallhatta Ana-t és engem, mivel a szobám az övével szemben van.

- Itt aludt az egyik ismerősöm - legyintek lazán, mire hangomra a többi három srác is rám néz, ami már zavar és nem úgy, mint tegnap Ana pillantása. 

- Melyik ismerősöd? Már találkoztunk vele? - kíváncsiskodik Niall és teljes testtel megfordul a garnitúrán, hogy rám tudjon pillantani. 

- Ami azt illeti, igen - nyúlok hirtelen a tarkómhoz, mivel kínosnak érzem, hogy egy olyan lánynak ajánlottam fel, hogy ide jöjjön, akit igazán még én sem ismerek és talán még az ismerős szó is elég túlzás.

- Honnan? - szólal meg Zayn is, de semmi pénzért nem nézne rám, tovább bámulja a bugyuta mesét, ami számára felettébb érdekesnek bizonyul.

- A sport boltból - adok gyorsan választ és már sietnék is a konyhába, de Harry hangja ismét megállít és még a szemeim is kikerekednek. 

- A szőke hajú, barna szemű lány, aki olyan aranyos és irtó szép? - emelkedik feljebb a hangja és teljes odaadással beszél a lányról, akit nem is ismer, de már is tetszik neki. Tipikus Harold logika.

- Igen - bólintok sután, majd szem forgatva ténylegesen is a célzott helyiségbe megyek, hogy kávézás helyett lenyugtassam magam. 

Barátom, nem is tudja ki vagy mi ő, de már is így beszél róla! Hihetetlen egy csávó és az a baj, hogy semmi kiakadni valóm nem lehetne ezen, de még is idegesít, hogy a barátom így vélekedik Ana-ról. Még én tudom a nevét, addig ő nem, nekem elmondta az élete nagyobb részét, de neki nem, én segített neki és nem ő! Úgy érzem nekem több közöm van, ehhez a lányhoz, mint neki! Amit érzek nem mondanám féltékenységnek, mert nem vagyok szerelmes csak szimpatizálok a szőke hajú lánnyal, de akkor is zavar és aggaszt, hogy Harry már is próbál rámozdulni. Inkább erősen megrázom a fejemet, hogy ne agyaljak ezen, mivel nincs értelme, nekem van barátnőm, akit soha nem csalnék meg, de az biztos, azt nem fogom végig nézni, ahogy a göndör hajú srác kihasználja ezt a védtelen lányt! Lomha léptekkel megyek a gáztűzhelyhez, ahonnan leveszem a kávéfőzőt és a leghamarabb kezem ügyébe kerülő bögrébe öntök a fekete italból. A cukor tartót magamhoz véve teszek bele két nagy kanállal a szemcsés édesítőből, majd mindent a helyére téve, inni kezdem a még langyos koffeinnel teli folyadékot. 

- Jó reggelt! - hallom meg Ana kedves hangját, ami az alvás miatt még kissé rekedt, de ezer közül is felismerném a kellemes baritont. 

Gyors léptekkel megyek ki a konyhából, hogy láthassam a lányt, de meg is bánom, amiért ez a tervem, mert ahogy a szemem elé kerül, szó szerint kiköpöm a számban lévő kávét. Érzelgősen ölelik egymást Harry-vel, míg a másik három barátom mosolyogva nézi őket. Ana mind a két kezét átfonja a fiú derekán és nyakába rejti az arcát, míg akivel így tesz, az egyik kezével simogatja a hátát, míg a másikat derekán pihenteti. A számmal kiadott hang miatt mindenki rám kapja a szemét és csodálkozva figyelnek, de tekintetemet továbbra is Anastasia-n és Hazza-n legeltetem, amit mikor megunok dühösen megfordulok és a konyhába érve erőteljesen becsapom az ajtót, így tudtukra adva nem tetszésemet és egyáltalán nem foglalkozok a padlóra köpött, nagy adag kávéval. 

~.~.~.~

Sziasztok Drága Olvasóim! :3

Itt is lennék, tovább olvashatják az Ana-val történteket. 

Köszönöm szépen a +1 feliratkozót és a kommentet, nagyon jól esik a támogatás!

Jó olvasást és remélem elfogja nyeri a tetszéseteket ez a rész is! ;)

Have a nice day: Fanny