" Semmit nem értettem, teljesen össze voltam zavarodva. Nem ismertem azt a fiút, akit kellett volna, teljességgel azt hittem, hogy Louis-hoz tartoztam, mert úgy is volt. Őt szerettem, ő volt a gyermekeim apja, nélküle nem tudtam volna élni. " - Anastasia Moon
Louis Tomlinson
- Drágám, csak ügyesen! - szólít meg anyukám, miközben a szobámban pakolok az utazótáskába.
Hanyagul hajítom bele a ruhákat és egyéb cuccokat, amikre szükségem lesz Londonban. Nem sok időt tölthettem itthon, két napja jöttem és már mehetek is vissza. A gyomrom folyamatosan görcsben van, ideges vagyok és nem bírom elhinni, hogy Ana-val az történt ami. Mikor Dave hívott, kis híján a falhoz csaptam a telefont mérgemben, a szemeimet pedig könnyek bántották, de nem engedtem ki őket onnan, erősebb vagyok annál.
- Megpróbálom - dörmögöm orrom alatt és nem nézek rá, pedig érzem, hogy ő folyamatosan engem figyel.
- Tudom, hogy mennyire szereted azt a lány, de ne siesd el a dolgokat, mert annál rosszabb lesz - világosít fel ma már sokadjára, mégis csak mosolygok rajta, mert jól esik, hogy ennyire támogat.
- Tudom, Anya - egyenesedek fel és végül nagy szemeibe nézek, miközben vállamra akasztom a súlyos táskát és felé lépkedek. - Köszönöm! - hintek egy apró puszit homlokára és tovább mennék, de megfogja a csuklómat és megállásra késztet.
- Biztos vagy abban, hogy most ott van a helyed? - kérdezi kételkedve, mégis együtt érzően.
- A legbiztosabb - mondom határozottan és mélyen íriszeibe nézek. - Mindig az én nevemet emlegeti, ez nem elég indok? - húzom fel szemöldökeimet, mire halványan elmosolyodik és meleg kezével megsimogatja borostás arcomat.
- Nem tudom, Szívem - vallja be és eligazgatja a homlokomra terülő tincseket. - Annyit tudok, hogy rettentő szerelmes vagy, aminek örülök, de annyiszor sérültél már - húzza el a száját és megossza velem anyai félelmeit, amikkel mindig ellát.
- Ez igaz, de most azt érzem, hogy ezután nem fogok szenvedni - simítok végig kezén és szelíden viszonzom pillantását.
- Végre pozitív vagy - görbíti felfelé ajkait vidáman, mégis valami más érzelem is visszakukucskál rám.
- Mi a baj? - kérdezem meglepetten és leteszem magam mellé poggyászomat.
- Mikor jössz haza megint? - teszi fel azt a kérdést, amire számítok, azért hangosan felsóhajtok és kezeim közé zárom testét. - Olyan ritkán vagy itthon - mormolja kötött felsőmbe, amitől kiráz a hideg és elkap a felismerés, hogy tényleg nagyon ritkán látogatom meg őket a munkám miatt.
- Amint tudok, jövök és nagyon remélem, hogy Ana-val együtt - búgom hosszú hajába, mire vállai remegni kezdenek a nevetéstől.
- Nagyon örülnék neki - ért velem egyet és lassan eltávolodik tőlem.
Ismét magamhoz veszem a táskát, ami eddig a földön pihent, majd a lépcsőn menetelve, anyukám háta mögött térek be a nappaliba, ahol a testvéreim vannak és buzgón díszítik a karácsonyt fát. Lottie Doris-t, míg Fizzy Ernest-et fogja a kezében és aranyosan beszélve hozzájuk teszik a díszeket a növényre. Phoebe és Daisy egymást lökdösve próbálják kivenni a csillogó girlandot a dobozból, hogy ezzel is szebbé tehessék a fát, ami alá az ajándékaik fognak kerülni. Dan vadul videóz és fényképez, miközben jót nevet a lányok és egyetlen kisöcsém láttán. Anya is halkan felnevet és derekamat átkarolva, fejét a kezemnek döntve nézi a családot, aminek tagjai holnap boldogan fognak ugyan itt lenni és nyitják majd ki a becsomagolt dobozokat, amit a mikulás hozott számukra. Igaz, két legidősebb húgom már nem hisz a mesékben, de kisebb testvéreink számára vidáman játsszák majd el a meglepettséget. Elmosolyodok, ahogy a kis csapatot nézem és mérhetetlen boldogság járja át a testem, amiért ők vannak nekem. Átvezetem kezemet az engem ölelő nő válla felett és egy csókot nyomok a feje búbjára.
- Majd az én ajándékaimat is a fa alá teszed? - kérdezem halkan, mire felnéz rám és elmosolyodik, ami annyira jól áll neki, amúgy is gyönyörű arcát még szebbé teszi. - Ráírtam mindegyikre a nevet - teszem hozzá.
- Persze, Drágám - mondja rögtön és ölelése erősödik derekam körül. - Olyan rossz lesz, hogy nem leszel itthon - mormolja orra alatt, amit természetesen meghallok, de inkább ne tenném, mert így egyre rosszabb és nehezebb visszamennem a fővárosba.
- Ne kezd el megint! - szólok rá, de elmosolyodok, örülök, hogy van egy biztos pontom, az anyukám.
- Oké, Drágám, de... - kezdene el ismét szomorkodni, amit nem hagyok, mert így neki is, de nekem is rosszabb lesz.
- Nincs de! Amint tudok már rohanok is haza, nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen! - húzom meg enyhén egyik tincsét, ami copfjából lóg ki, mire felkacag.
- Nem is akarok megszabadulni tőled soha! - jelenti ki tovább nevetve és fejemet megfogva egy magasságba húz az arcával és nagy puszit hint az arcomra.
- Lassan mennem kellene - vázolom a helyzetet és elhúzom a számat, mire mosolya eltűnik és úgy ballag előttem a nagy helyiségbe, ahol a család többi tagja van. - Sziasztok, Törpék! - mondom hangosabban, mire mind a hat testvérem rám kapja a tekintetét.
- Már mész is? - kérdezi csalódottan Fizzy és letéve öccsét a játszószőnyegre, lomhán elém lépked. - Ne már! - panaszkodik és teste az enyémek simul, ahogy hozzám bújik.
- Muszáj, Húgi - teszem államat a fejére, mire hallom, hogy felsóhajt. - Vigyázz magadra - tolom el magamtól és kezeim közé fogom orcáját.
- Ezt inkább én mondhatnám neked - húzza fel az orrát, mire felnevetek. - Hiányozni fogsz - nyom egy gyors puszit az arcomra, majd újra megölel, amit előszeretettel viszonzok.
- Te is nekem - mondom és már helyet is cserél Lottie-val, akinek az arca szomorúbb, mint tesójáé.
- Mikor látlak megint? - kérdezi a szőke hajú lány és úgy ölel, mint ha most látna utoljára.
- Nem soká - biztosítom, mire felnéz rám és hatalmas meglepetésemre egy apró könny gördül le az arcán.
- Ha ezt mondod, az mindig sok idő - mondja sértetten, de ahogy arcához hajolok és puszit hagyok rajta, elmosolyodik.
- Szeretlek! - ölelem ismét magamhoz, mire ő ad puszit és helyet ad húgainak. - Ugye nem lesztek rosszak? - hajolok le, hogy egy magasságban legyek velük, mire hevesen megrázzák a fejüket. - Biztos? - mutatok rájuk, mire felnevetnek és a nyakamba ugranak.
- Jók leszünk, ne aggódj - mondja Daisy és megvillantja aranyos mosolyát, amivel pontosan tudja, hogy mindig levehet a lábamról.
Tőlük nem olyan nehéz elbúcsúzni, mint anyától és két idősebbik húgomtól, mert ők már idősebbek és felfogják a dolgok súlyát. Legkisebb húgomat és egyetlen öcsémet is megszeretgetem, néhány percet szentelek arra, hogy játsszak velük, ami nem sok idő, de szerencsére ők még nem tudják, hogy mi folyik körülöttük. Dan-nal beszélek még néhány szót, majd egy kézfogás után, anyával és Lottie-val megyek ki az udvarra, ahol a kocsim áll. A többiek bent maradnak a házban, elfoglalják őket a színes gömbök és díszek, míg Fizzy nem emiatt marad a nappaliban, utál búcsúzkodni, ahogy én is.
- Szia, Drágám! - búcsúzik szülőm is, aki mosolyog, de nem boldogan, hanem bánatosan, amit nehéz végbe néznem.
- Szia, Anya! - ölelem erősen magamhoz, majd egy nagy és hosszú puszi után elengedem.
Lottie-t is utoljára megölelgetem, puszilgatom, amit mosolyogva fogad és viszonoz, de nem természetesen és felettébb jó kedvvel, ahogy szokta. Lassan lépkedek az autóhoz, feloldom a zárat, a csomagtartót kinyitva teszem be a sporttáskát, majd elfoglalom helyemet a volán mögött. A motor halk morajjal adja tudtomra, hogy indulhatok, mire így is teszek, dudálás és integetés után kihajtok a kapun és elindulok London felé. Szomorúan mosolyodok el, ahogy elhagyom a Doncaster névvel ellátott táblát a határnál, soha nem szerettem elhagyni azt a helyet, ahol felnőttem és hosszú ideig laktam, főleg úgy, hogy a szeretteimet magam mögött kellett tudnom. Az utakat gyorsan rója a kocsi kereke, a tájak változnak, egyre több és magasabb épületek váltják fel a kertes házak apró telkeit. A bennem tomboló feszültség egyre nagyobb lesz, ahogy elérem a Londont jelző táblát, de ez akkor következik be a legjobban, mikor megállok annak a kórháznak a parkolójában, ahol az a nő tartózkodik, akit annyira szeretek. Leállítom a motort, mégse szállok ki, akaratosan nyomom az üléstámlához a fejemet és mély levegőt veszek. Több, mint két óra utazás sem változtatja meg az érzelmeimet, talán még rosszabbul érzem magam, mint otthon. Eszembe jut, amit anya mondott; biztos helyem van itt? Akkor annyira magabiztos voltam, de most egy cseppet sem, úgy érzem magam, mint egy pisis kisfiú. Nehezen veszem magam rá, hogy elhagyjam a járművet, majd nagy nehezen erőt veszek magamon és megteszem. Lomhán szedem lábaimat és ahogy az aulába lépek, megpillantom Ana anyukáját. Ugyan olyan szép, mint a lánya, élőben még soha nem láttam, de most annyi örömöm van, hogy ez megtörténik. Kedvesen mosolyog, hosszú, szőke haja keresztezi arca vonásait, barna szemei úgy csillognak, mint a drágakő. Lese tagadhatná lányát, de minden bizonnyal nem is akarja.
- Szia, Drágám! - köszönt selymes hangján és egyből magához ölel, amitől a szívem dobogása meglódul és bár megszeppenve, de viszonzom gesztusát.
- Jó napot! - köszöntöm én is halványan mosolyogva.
- Ugyan - legyint és megmutatja hófehér fogait, ahogy ajkait felgörbíti. - Tegeződjünk és nyugodtan szólíts Sarah-nak - simít végig vállamon, miközben megnézi arcom minden részét.
- Köszönöm - egyezek bele ajánlatába. - Louis Tomlinson vagyok - nyújtom felé kezemet, amit hűségesen el is fogad.
- Tudom - mondja sejtelmesen. - Sokat hallottam már rólad - kacsint és kezembe karolva vezetni kezd a lift felé.
Ahogy a vas masinába lépünk nem beszélünk semmit, mind a ketten elvagyunk a saját gondolatainkban, míg én nem tudom, hogy ő mit gondol, addig én magamról tudom, hogy mit. Folyamatosan lánya meseszép arca lebeg előttem, igéző, barna szemei, csinos alakja és azaz angyalhoz hasonlító kisugárzás, amit még egyik nőnél se fedeztem fel. A felvonó megáll velünk, halkan csilingel, majd kinyílik az ajtó és elhagyjuk az apró teret. Lassan lépkedünk, majd ahogy befordulunk a folyosón, megpillantom Harry-t, mire összeszorul a torkom. Nem félek tőle, egyedül a veszekedést akarom elkerülni. Minden bizonnyal izmaim megfeszülnek, mivel Sarah biztatóan néz szemembe és végig simít kézfejemen. Minél jobban ide akartam jönni, most annyira és olyan gyorsan akarok elmenni, de egyedül Anastasia-ra gondolok, aki számomra mindennél fontosabb.
- Sziasztok! - köszöntöm a két férfit, mire Hazz rám se néz csak morog valamit az orra alatt, de az izmosabb és látszólag idősebb személy megtisztel figyelmével.
- Szia, Louis! - áll fel helyéről és méretes kezét felém nyújtja. - Én hívtalak fel telefonon.
- Jó napot, Dave! - fogadom el jobbját és erőteljesen megrázom. - Köszönöm, hogy értesített! - mondom hálásan, mire csak legyint egyet.
- Nyugodtan tegezz - szól rám ő is, ahogy felesége, mire csak bólintok egyet, hogy tudomásul veszem kérését.
- Nem sok hasznunk van belőled - dörmögi egykori legjobb barátom, mire a két felnőtt vonásai megváltoznak, komorak lesznek.
- Jó lenne, ha befejeznéd, Harry! - szól rá a férfi mély és ellentmondást nem tűrő hangon, mire a fiú látszólag meghúzza magát és gyilkoló pillantását leveszi rólam.
- Hagyd, Dave, már megszoktam - nevetek fel cinikusan, biztosra vettem, hogy nem állja meg szó nélkül az ittlétemet.
- Jól tudsz nyalizni, Tomlinson. Mindig is jó voltál benne - nevet fel, majd feláll a helyéről és elém lépked.
- Te pedig mindig is egy beképzelt seggfej voltál - vágok vissza, mire arcvonása olyan hűvös lesz, amilyennek még soha nem láttam.
- Ha nem Ana lenne a legfontosabb, úgy elvernélek, hogy te feküdnél a kórházi ágyban és nem ő - szűri ki fogai közül és szemei szinte feketévé változnak, a zöld árnyalatnak nyoma veszik.
- Azt bánt a legjobban, Styles, hogy a barátnőd engem keres és nem téged, mi? - hámozom le magamról Sarah kezeit, amik ezidáig karomat ölelték.
- Már nem csak a barátnőm, hanem a menyasszonyom és amnéziába esett te, Barom, azért keres téged! Azt hiszi, hogy te én vagyok! - emeli fel a hangját és hadonászni kezd, míg én egyedül csak azt veszem tudomásul, hogy már a menyasszonya és így még közelebb került hozzá.
Nem azért jöttem ide, hogy veszekedjek, mégis elkap a vágy, hogy visszaadjam neki mindazt, amit ő adott nekem az egy év alatt. Amióta Ana-t a magáénak tudhatta, azóta teljesen megváltozott, vagyis velem szemben biztos. Régen mindenben támogattam, tiszteltem és becsültem, de most... Ő is semmibe vesz engem, ahogy én is őt. Már soha nem tudnám a legjobb barátomnak nevezni, még úgy sem, ha mindent tisztáznánk és megbeszélnénk. Annyi megvetést és bosszúságot táplálok az irányába, hogy ennyit és ilyet valószínűleg még soha nem éreztem.
- Csak sajnálni tudom szegény lányt - kacagom el magam és közelebb megyek hozzá. - Megfog melletted bolondulni. Én legalább több figyelmet és szerelmet tudnák neki adni, mint te - húzom gúnyos mosolyra a számat, de nem tud rá reagálni, ahogy Sarah és Dave sem, mert meghalljuk lányuk hangját, ahogy engem szólít.
Ránézek a két felnőttre, mire bólintanak, hogy nyugodtan menjek be és nem is kell több, lenyomom a kilincset, kinyitom az ajtót és átlépem a küszöböt. Az ágyban ül, hangosan sír és folyamatosan a nevemet ismételgeti. A szívem majd' megszakad, ahogy meglátom gyámoltalan, kétségbeesett kinézetét és még bánkódni sincs időm azon, hogy mekkora kötés van a fején és mennyi cső megy a testébe. Odasietek hozzá, leülök az ágy szélére és rögvest kezeim közé zárom apró, remegő testét.
- Nyugalom, Szépségem, itt vagyok - súgom fülébe, mire egyre jobban síri kezd. - Semmi baj - biztatom, mire néhány perc múlva csak hüppögését lehet hallani.
Perceken át simul a mellkasomhoz és szipog, miközben simogatom a hátát és puszilok bele selymes hajába. A percek elszállnak a fejem fölött, annyira boldog vagyok, hogy így tarthatom a kezembe és ebben az a legjobb, hogy minden bizonnyal Harry-nek hisz. Az amnézia nem játék, de én most játszok vele, egy kicsit azt akarom érezni, hogy ez a nő az enyém és nem a tökfej bandatársamé. Magamban azt kívánom, hogy minél tovább tartson az emlékezet kiesése, még akkor is, ha ez aljas dolog. Apró kezeivel erősen öleli derekamat, szaporán veszi a levegőt, majd csak azt veszem észre, hogy nehézkesen, de az ölembe fészkeli magát, amitől a szívem kétszer gyorsabban kezd verni, a torkom elszorul és ha beszélnem kellene, biztosan nem tudnék.
- Szerelmem - emeli fel könnyes, piros szemeit és csodálattal néz rám. - Olyan jó, hogy itt vagy - mondja halkan, majd ajkait az enyémekre nyomja.
Teljesen lefagyok, pillanatokba telik, mire észhez kapok és ajkaimat mozgatni kezdem. Ajkaink úgy illeszkednek össze, mint ha már ezer éve ismernék egymást, a fejem pedig meglódul, a felhők felett érzem magam. Óvatosan megharapom alsó ajkát, mire sóhajtva engedélyt ad, hogy nyelveink találkozzanak. Életemben nem gondoltam volna, hogy az első csókunk ilyen felejthetetlen és felkavaró lesz. Ekkor határozom el, hogy ez a csodálatos nő örökre az enyém lesz, soha az életben nem engedem el, amíg élek.
Hanyagul hajítom bele a ruhákat és egyéb cuccokat, amikre szükségem lesz Londonban. Nem sok időt tölthettem itthon, két napja jöttem és már mehetek is vissza. A gyomrom folyamatosan görcsben van, ideges vagyok és nem bírom elhinni, hogy Ana-val az történt ami. Mikor Dave hívott, kis híján a falhoz csaptam a telefont mérgemben, a szemeimet pedig könnyek bántották, de nem engedtem ki őket onnan, erősebb vagyok annál.
- Megpróbálom - dörmögöm orrom alatt és nem nézek rá, pedig érzem, hogy ő folyamatosan engem figyel.
- Tudom, hogy mennyire szereted azt a lány, de ne siesd el a dolgokat, mert annál rosszabb lesz - világosít fel ma már sokadjára, mégis csak mosolygok rajta, mert jól esik, hogy ennyire támogat.
- Tudom, Anya - egyenesedek fel és végül nagy szemeibe nézek, miközben vállamra akasztom a súlyos táskát és felé lépkedek. - Köszönöm! - hintek egy apró puszit homlokára és tovább mennék, de megfogja a csuklómat és megállásra késztet.
- Biztos vagy abban, hogy most ott van a helyed? - kérdezi kételkedve, mégis együtt érzően.
- A legbiztosabb - mondom határozottan és mélyen íriszeibe nézek. - Mindig az én nevemet emlegeti, ez nem elég indok? - húzom fel szemöldökeimet, mire halványan elmosolyodik és meleg kezével megsimogatja borostás arcomat.
- Nem tudom, Szívem - vallja be és eligazgatja a homlokomra terülő tincseket. - Annyit tudok, hogy rettentő szerelmes vagy, aminek örülök, de annyiszor sérültél már - húzza el a száját és megossza velem anyai félelmeit, amikkel mindig ellát.
- Ez igaz, de most azt érzem, hogy ezután nem fogok szenvedni - simítok végig kezén és szelíden viszonzom pillantását.
- Végre pozitív vagy - görbíti felfelé ajkait vidáman, mégis valami más érzelem is visszakukucskál rám.
- Mi a baj? - kérdezem meglepetten és leteszem magam mellé poggyászomat.
- Mikor jössz haza megint? - teszi fel azt a kérdést, amire számítok, azért hangosan felsóhajtok és kezeim közé zárom testét. - Olyan ritkán vagy itthon - mormolja kötött felsőmbe, amitől kiráz a hideg és elkap a felismerés, hogy tényleg nagyon ritkán látogatom meg őket a munkám miatt.
- Amint tudok, jövök és nagyon remélem, hogy Ana-val együtt - búgom hosszú hajába, mire vállai remegni kezdenek a nevetéstől.
- Nagyon örülnék neki - ért velem egyet és lassan eltávolodik tőlem.
Ismét magamhoz veszem a táskát, ami eddig a földön pihent, majd a lépcsőn menetelve, anyukám háta mögött térek be a nappaliba, ahol a testvéreim vannak és buzgón díszítik a karácsonyt fát. Lottie Doris-t, míg Fizzy Ernest-et fogja a kezében és aranyosan beszélve hozzájuk teszik a díszeket a növényre. Phoebe és Daisy egymást lökdösve próbálják kivenni a csillogó girlandot a dobozból, hogy ezzel is szebbé tehessék a fát, ami alá az ajándékaik fognak kerülni. Dan vadul videóz és fényképez, miközben jót nevet a lányok és egyetlen kisöcsém láttán. Anya is halkan felnevet és derekamat átkarolva, fejét a kezemnek döntve nézi a családot, aminek tagjai holnap boldogan fognak ugyan itt lenni és nyitják majd ki a becsomagolt dobozokat, amit a mikulás hozott számukra. Igaz, két legidősebb húgom már nem hisz a mesékben, de kisebb testvéreink számára vidáman játsszák majd el a meglepettséget. Elmosolyodok, ahogy a kis csapatot nézem és mérhetetlen boldogság járja át a testem, amiért ők vannak nekem. Átvezetem kezemet az engem ölelő nő válla felett és egy csókot nyomok a feje búbjára.
- Majd az én ajándékaimat is a fa alá teszed? - kérdezem halkan, mire felnéz rám és elmosolyodik, ami annyira jól áll neki, amúgy is gyönyörű arcát még szebbé teszi. - Ráírtam mindegyikre a nevet - teszem hozzá.
- Persze, Drágám - mondja rögtön és ölelése erősödik derekam körül. - Olyan rossz lesz, hogy nem leszel itthon - mormolja orra alatt, amit természetesen meghallok, de inkább ne tenném, mert így egyre rosszabb és nehezebb visszamennem a fővárosba.
- Ne kezd el megint! - szólok rá, de elmosolyodok, örülök, hogy van egy biztos pontom, az anyukám.
- Oké, Drágám, de... - kezdene el ismét szomorkodni, amit nem hagyok, mert így neki is, de nekem is rosszabb lesz.
- Nincs de! Amint tudok már rohanok is haza, nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen! - húzom meg enyhén egyik tincsét, ami copfjából lóg ki, mire felkacag.
- Nem is akarok megszabadulni tőled soha! - jelenti ki tovább nevetve és fejemet megfogva egy magasságba húz az arcával és nagy puszit hint az arcomra.
- Lassan mennem kellene - vázolom a helyzetet és elhúzom a számat, mire mosolya eltűnik és úgy ballag előttem a nagy helyiségbe, ahol a család többi tagja van. - Sziasztok, Törpék! - mondom hangosabban, mire mind a hat testvérem rám kapja a tekintetét.
- Már mész is? - kérdezi csalódottan Fizzy és letéve öccsét a játszószőnyegre, lomhán elém lépked. - Ne már! - panaszkodik és teste az enyémek simul, ahogy hozzám bújik.
- Muszáj, Húgi - teszem államat a fejére, mire hallom, hogy felsóhajt. - Vigyázz magadra - tolom el magamtól és kezeim közé fogom orcáját.
- Ezt inkább én mondhatnám neked - húzza fel az orrát, mire felnevetek. - Hiányozni fogsz - nyom egy gyors puszit az arcomra, majd újra megölel, amit előszeretettel viszonzok.
- Te is nekem - mondom és már helyet is cserél Lottie-val, akinek az arca szomorúbb, mint tesójáé.
- Mikor látlak megint? - kérdezi a szőke hajú lány és úgy ölel, mint ha most látna utoljára.
- Nem soká - biztosítom, mire felnéz rám és hatalmas meglepetésemre egy apró könny gördül le az arcán.
- Ha ezt mondod, az mindig sok idő - mondja sértetten, de ahogy arcához hajolok és puszit hagyok rajta, elmosolyodik.
- Szeretlek! - ölelem ismét magamhoz, mire ő ad puszit és helyet ad húgainak. - Ugye nem lesztek rosszak? - hajolok le, hogy egy magasságban legyek velük, mire hevesen megrázzák a fejüket. - Biztos? - mutatok rájuk, mire felnevetnek és a nyakamba ugranak.
- Jók leszünk, ne aggódj - mondja Daisy és megvillantja aranyos mosolyát, amivel pontosan tudja, hogy mindig levehet a lábamról.
Tőlük nem olyan nehéz elbúcsúzni, mint anyától és két idősebbik húgomtól, mert ők már idősebbek és felfogják a dolgok súlyát. Legkisebb húgomat és egyetlen öcsémet is megszeretgetem, néhány percet szentelek arra, hogy játsszak velük, ami nem sok idő, de szerencsére ők még nem tudják, hogy mi folyik körülöttük. Dan-nal beszélek még néhány szót, majd egy kézfogás után, anyával és Lottie-val megyek ki az udvarra, ahol a kocsim áll. A többiek bent maradnak a házban, elfoglalják őket a színes gömbök és díszek, míg Fizzy nem emiatt marad a nappaliban, utál búcsúzkodni, ahogy én is.
- Szia, Drágám! - búcsúzik szülőm is, aki mosolyog, de nem boldogan, hanem bánatosan, amit nehéz végbe néznem.
- Szia, Anya! - ölelem erősen magamhoz, majd egy nagy és hosszú puszi után elengedem.
Lottie-t is utoljára megölelgetem, puszilgatom, amit mosolyogva fogad és viszonoz, de nem természetesen és felettébb jó kedvvel, ahogy szokta. Lassan lépkedek az autóhoz, feloldom a zárat, a csomagtartót kinyitva teszem be a sporttáskát, majd elfoglalom helyemet a volán mögött. A motor halk morajjal adja tudtomra, hogy indulhatok, mire így is teszek, dudálás és integetés után kihajtok a kapun és elindulok London felé. Szomorúan mosolyodok el, ahogy elhagyom a Doncaster névvel ellátott táblát a határnál, soha nem szerettem elhagyni azt a helyet, ahol felnőttem és hosszú ideig laktam, főleg úgy, hogy a szeretteimet magam mögött kellett tudnom. Az utakat gyorsan rója a kocsi kereke, a tájak változnak, egyre több és magasabb épületek váltják fel a kertes házak apró telkeit. A bennem tomboló feszültség egyre nagyobb lesz, ahogy elérem a Londont jelző táblát, de ez akkor következik be a legjobban, mikor megállok annak a kórháznak a parkolójában, ahol az a nő tartózkodik, akit annyira szeretek. Leállítom a motort, mégse szállok ki, akaratosan nyomom az üléstámlához a fejemet és mély levegőt veszek. Több, mint két óra utazás sem változtatja meg az érzelmeimet, talán még rosszabbul érzem magam, mint otthon. Eszembe jut, amit anya mondott; biztos helyem van itt? Akkor annyira magabiztos voltam, de most egy cseppet sem, úgy érzem magam, mint egy pisis kisfiú. Nehezen veszem magam rá, hogy elhagyjam a járművet, majd nagy nehezen erőt veszek magamon és megteszem. Lomhán szedem lábaimat és ahogy az aulába lépek, megpillantom Ana anyukáját. Ugyan olyan szép, mint a lánya, élőben még soha nem láttam, de most annyi örömöm van, hogy ez megtörténik. Kedvesen mosolyog, hosszú, szőke haja keresztezi arca vonásait, barna szemei úgy csillognak, mint a drágakő. Lese tagadhatná lányát, de minden bizonnyal nem is akarja.
- Szia, Drágám! - köszönt selymes hangján és egyből magához ölel, amitől a szívem dobogása meglódul és bár megszeppenve, de viszonzom gesztusát.
- Jó napot! - köszöntöm én is halványan mosolyogva.
- Ugyan - legyint és megmutatja hófehér fogait, ahogy ajkait felgörbíti. - Tegeződjünk és nyugodtan szólíts Sarah-nak - simít végig vállamon, miközben megnézi arcom minden részét.
- Köszönöm - egyezek bele ajánlatába. - Louis Tomlinson vagyok - nyújtom felé kezemet, amit hűségesen el is fogad.
- Tudom - mondja sejtelmesen. - Sokat hallottam már rólad - kacsint és kezembe karolva vezetni kezd a lift felé.
Ahogy a vas masinába lépünk nem beszélünk semmit, mind a ketten elvagyunk a saját gondolatainkban, míg én nem tudom, hogy ő mit gondol, addig én magamról tudom, hogy mit. Folyamatosan lánya meseszép arca lebeg előttem, igéző, barna szemei, csinos alakja és azaz angyalhoz hasonlító kisugárzás, amit még egyik nőnél se fedeztem fel. A felvonó megáll velünk, halkan csilingel, majd kinyílik az ajtó és elhagyjuk az apró teret. Lassan lépkedünk, majd ahogy befordulunk a folyosón, megpillantom Harry-t, mire összeszorul a torkom. Nem félek tőle, egyedül a veszekedést akarom elkerülni. Minden bizonnyal izmaim megfeszülnek, mivel Sarah biztatóan néz szemembe és végig simít kézfejemen. Minél jobban ide akartam jönni, most annyira és olyan gyorsan akarok elmenni, de egyedül Anastasia-ra gondolok, aki számomra mindennél fontosabb.
- Sziasztok! - köszöntöm a két férfit, mire Hazz rám se néz csak morog valamit az orra alatt, de az izmosabb és látszólag idősebb személy megtisztel figyelmével.
- Szia, Louis! - áll fel helyéről és méretes kezét felém nyújtja. - Én hívtalak fel telefonon.
- Jó napot, Dave! - fogadom el jobbját és erőteljesen megrázom. - Köszönöm, hogy értesített! - mondom hálásan, mire csak legyint egyet.
- Nyugodtan tegezz - szól rám ő is, ahogy felesége, mire csak bólintok egyet, hogy tudomásul veszem kérését.
- Nem sok hasznunk van belőled - dörmögi egykori legjobb barátom, mire a két felnőtt vonásai megváltoznak, komorak lesznek.
- Jó lenne, ha befejeznéd, Harry! - szól rá a férfi mély és ellentmondást nem tűrő hangon, mire a fiú látszólag meghúzza magát és gyilkoló pillantását leveszi rólam.
- Hagyd, Dave, már megszoktam - nevetek fel cinikusan, biztosra vettem, hogy nem állja meg szó nélkül az ittlétemet.
- Jól tudsz nyalizni, Tomlinson. Mindig is jó voltál benne - nevet fel, majd feláll a helyéről és elém lépked.
- Te pedig mindig is egy beképzelt seggfej voltál - vágok vissza, mire arcvonása olyan hűvös lesz, amilyennek még soha nem láttam.
- Ha nem Ana lenne a legfontosabb, úgy elvernélek, hogy te feküdnél a kórházi ágyban és nem ő - szűri ki fogai közül és szemei szinte feketévé változnak, a zöld árnyalatnak nyoma veszik.
- Azt bánt a legjobban, Styles, hogy a barátnőd engem keres és nem téged, mi? - hámozom le magamról Sarah kezeit, amik ezidáig karomat ölelték.
- Már nem csak a barátnőm, hanem a menyasszonyom és amnéziába esett te, Barom, azért keres téged! Azt hiszi, hogy te én vagyok! - emeli fel a hangját és hadonászni kezd, míg én egyedül csak azt veszem tudomásul, hogy már a menyasszonya és így még közelebb került hozzá.
Nem azért jöttem ide, hogy veszekedjek, mégis elkap a vágy, hogy visszaadjam neki mindazt, amit ő adott nekem az egy év alatt. Amióta Ana-t a magáénak tudhatta, azóta teljesen megváltozott, vagyis velem szemben biztos. Régen mindenben támogattam, tiszteltem és becsültem, de most... Ő is semmibe vesz engem, ahogy én is őt. Már soha nem tudnám a legjobb barátomnak nevezni, még úgy sem, ha mindent tisztáznánk és megbeszélnénk. Annyi megvetést és bosszúságot táplálok az irányába, hogy ennyit és ilyet valószínűleg még soha nem éreztem.
- Csak sajnálni tudom szegény lányt - kacagom el magam és közelebb megyek hozzá. - Megfog melletted bolondulni. Én legalább több figyelmet és szerelmet tudnák neki adni, mint te - húzom gúnyos mosolyra a számat, de nem tud rá reagálni, ahogy Sarah és Dave sem, mert meghalljuk lányuk hangját, ahogy engem szólít.
Ránézek a két felnőttre, mire bólintanak, hogy nyugodtan menjek be és nem is kell több, lenyomom a kilincset, kinyitom az ajtót és átlépem a küszöböt. Az ágyban ül, hangosan sír és folyamatosan a nevemet ismételgeti. A szívem majd' megszakad, ahogy meglátom gyámoltalan, kétségbeesett kinézetét és még bánkódni sincs időm azon, hogy mekkora kötés van a fején és mennyi cső megy a testébe. Odasietek hozzá, leülök az ágy szélére és rögvest kezeim közé zárom apró, remegő testét.
- Nyugalom, Szépségem, itt vagyok - súgom fülébe, mire egyre jobban síri kezd. - Semmi baj - biztatom, mire néhány perc múlva csak hüppögését lehet hallani.
Perceken át simul a mellkasomhoz és szipog, miközben simogatom a hátát és puszilok bele selymes hajába. A percek elszállnak a fejem fölött, annyira boldog vagyok, hogy így tarthatom a kezembe és ebben az a legjobb, hogy minden bizonnyal Harry-nek hisz. Az amnézia nem játék, de én most játszok vele, egy kicsit azt akarom érezni, hogy ez a nő az enyém és nem a tökfej bandatársamé. Magamban azt kívánom, hogy minél tovább tartson az emlékezet kiesése, még akkor is, ha ez aljas dolog. Apró kezeivel erősen öleli derekamat, szaporán veszi a levegőt, majd csak azt veszem észre, hogy nehézkesen, de az ölembe fészkeli magát, amitől a szívem kétszer gyorsabban kezd verni, a torkom elszorul és ha beszélnem kellene, biztosan nem tudnék.
- Szerelmem - emeli fel könnyes, piros szemeit és csodálattal néz rám. - Olyan jó, hogy itt vagy - mondja halkan, majd ajkait az enyémekre nyomja.
Teljesen lefagyok, pillanatokba telik, mire észhez kapok és ajkaimat mozgatni kezdem. Ajkaink úgy illeszkednek össze, mint ha már ezer éve ismernék egymást, a fejem pedig meglódul, a felhők felett érzem magam. Óvatosan megharapom alsó ajkát, mire sóhajtva engedélyt ad, hogy nyelveink találkozzanak. Életemben nem gondoltam volna, hogy az első csókunk ilyen felejthetetlen és felkavaró lesz. Ekkor határozom el, hogy ez a csodálatos nő örökre az enyém lesz, soha az életben nem engedem el, amíg élek.
~.~.~.~
Üdvözöllek titeket Drága Olvasóim! :)
Íme, ez lett volna a 27. rész, nagyon-nagyon remélem, hogy tetszett. Nehezen hoztam össze, mert nem igazán volt időm írni, de sikerült, aminek rettenetesen örülök, kezdtem azt hinni, hogy megint késni fogok.
Légy szíves írjátok le a véleményeteket, mert kíváncsi vagyok az elgondolásotokra! <3
Have a nice day: Fanny
Esküszöm kezdek tényleg idegbajt kapni! Úristen! Annyira jól le tudod írni hogy az valami hihetetlen! Nagyon könnyen el lehet képzelni az adott szituációt! Nagyon-nagyon-nagyon jó rész lett! Csak is gratulálni tudok!
VálaszTörlésDrága Zsófi! :)
TörlésNagyon köszönöm, hogy ezt mondod, a legjobb érzés, mikor így vélekedtek a blogról.
Puszi, Fanny
VÉGRE. HALELUJA. VÉGRE, LOUIS ÉS ANA
VálaszTörlésxD
Na jó, lehet, hogy bunkóság, de én is azt kívánom, hogy minél tovább tartson ez az amnézia :D jóó, lehet, hogy érzéketlen vagyok, de na. És nem ajánlom Louisnak, hogy elengedje! Mert akkor adok neki egyet-kettőt ;) Kíváncsi vagyok, hogy mi fog kisülni, valahogy mindig felcsigázol így a rész végére :D És nem, nem érdekel, hogy nincs időd írni, tessék hamar felrakni az új részt, mivel már lassan kezdik az idegeim felmondani a szolgálatot,a sok-sok várakozástól :D
Légy jó, vigyázz magadra :3 xxx
Szia türelmetlenke! :D
TörlésLátod, válaszolok csak egy kicsit kellett várnod. Igen, bekövetkezett, amit már olyan régóta szeretnél; Ana és Louis egymásra találtak. ;)
Tényleg nagyon sajnálom, ha kések vagy a betervezettnél később hozom a részeket, de ha nem az iskola, akkor valami más mindig közbe jön, ami elveszi az időmet. :/
Vigyázok én, ne aggódj, inkább ezt én mondhatnám neked! :D <3
Ölel: Fanny
Folytiiiiiiiiiiiiiiiiiit! Én Louis-nak szurkolok! Hazza olyan unszimpi! Ellenséges Louis-sal ami nagyon nem szép dolog tőle! A banda társa a legjobb barátja! Mondjuk szerintem Louis-tól is csúnya dolog hogy kihasználja Ana-t mert amnéziája van! :/
VálaszTörlésSosem fogom megérteni miért a legjobb résznél hagyod abba?
A leglelkesebb olvasód ölel és puszil! (Ez én lennék :D)
XOXO: FLÓRA ♥ ♡ ♥ ♡ ♥ ♡
Kedves Flóra! :3
TörlésAnnyira hálás vagyok neked is, miért ennyire támogatsz, a többi olvasómmal együtt fantasztikus csajszi vagy! <3
Próbálom minél izgalmasabban írni, mert lassan két évnyi blogolás után rájöttem, hogy mit szeretnek az olvasók. :)
Milliószor puszillak legkedvesebb olvasóm! ;) <3 <3
xx, Fanny
Most akkor velem mivan? :c én melyik olvasód vagyok? :c
VálaszTörlésMindannyian fantasztikusak vagytok, nincs kivétel! Szeretlek titeket, mindenkit! :) <3
Törlésxx, Fanny