19.rész Érte tényleg bármire képes

" Nem bírtam megérteni, hogy Harry-nek és Louis-nak miért volt jó az, hogy tönkre tegyék Ana-t! Hiába volt a göndör hajú férfi barátnője, ha a másiknak is kellett és nem bírtak megmaradni egymás mellett. Majd, ami ezután történt azt nem akartam elhinni, sem felfogni. " - Mia
Steff 

~ Louis Tomlinson ~

Teljesen tisztába voltam azzal, hogy Harry itt lesz Ana-nál, ezért is állok most az ajtóban idiótán mosolyogva. Azt akarom, hogy érezze nekem is milyen szar, amikor ezzel a lánnyal van, legyen az érzés kölcsönös. A szőke és a háta mögött lévő vörös hajú lány csak meredten néz, ami kezd zavarni, ezért felveszem a vázát, amiben pontosan negyven szál rózsa foglal helyet. Ana cselekedeteimet látva kihúzza magát, majd hátra fordul és néma kommunikációt folytat barátjával. Míg a lány bólogat, addig bandatársam rázza a fejét és kemény néz hol rám, hol rá. Végül mind a ketten felsóhajtanak, majd Ana újra felém fordul és arrébb áll, hogy betudjak lépni a házba. 

- Gyere - teszi hozzá, a hangja kimért és ideges, amit nem tudok mire vélni. 

Meglepődve adom a virágokat Mia kezébe, aki szem forgatva elveszi tőlem és lábait kapkodva eltűnik az egyik helységbe. Leveszem a kabátomat és cipőmet, ami cselekedeteimet minél gyorsabban teszek meg, mert a velem maradt két személy folyamatosan engem néz. Felegyenesedek és szemezni kezdek velük, nem mondanak semmit csak néznek, ami kezd zavarni, nagyon is. Súlyomat egyik lábamról a másikra helyezem, az elképzelésemben valahogy nem így alakultak a dolgok, mint jelen pillanatban. Azt hittem, hogy Hazz fogja magát és mérgében elmegy, míg Ana sírva borul a vállamra, de helyette ez van. Látszólag mind a ketten haragszanak rám és akárhogy nem szeretem, mikor ez a leányzó sír, most azt kívánom, hogy így tegyen, mert magamhoz akarom ölelni. Egy hónapja nem láttam és bár a hangját hallottam, az teljesen más. Így, hogy szemtől, szembe vagyunk a másikkal sokkal jobb. Bevallom, hogy hiányzott és ha eddig szerettem, most imádom. Ahogy egyre kevesebbet találkozunk és beszélgetünk, ezzel együtt egyre jobban érzem azt is, hogy nekem kell ez a nő, magamnak akarom tudni. 

- Tetszik a virág? - kérdezem meg halkan, néhány perc csönd után, mire összeszorított ajkakkal csak sután bólint egyet. 

- Köszönöm - mormolja, mire lemosolyodok, majd Harry-re nézek, aki tekintetével majd' megöl. 

Soha nem féltem tőle, ahogy most sem, tartom magam ahhoz, hogy megmutassam neki milyen az ha fáj. Lassan egy éve ismerem Ana-t és azóta szenvedek. Ennyi ideig tűrtem azt, hogy együtt vannak, szeretik egymást, míg én egyedül vagyok és azért epedezek, hogy mellettem legyen ez a barna szemű, szőke hajú és angyalra hasonlító lány. 

- Ana? - halljuk meg Mia hangját, mire a keresett megfordul és várja, hogy barátnője folytassa, amit szeretne. - Hova vigyem a virágokat, a szobádba? 

- Várj, megyek - válaszol és már el is tűnik, így kitéve egy halk veszekedésnek az egykori legjobb barátommal. 

Néhány másodpercig nem mond semmit csak mélyen néz a szemembe, minden bizonnyal ezzel azt hiszi, hogy megijeszthet, de hiába. Nem félek tőle és nem is fogok, mert ismerem és nem tudna ártani senkinek. Lehet, hogy szívből utál, szinte biztos, de nem bántana és nem nyomna nyakamnál fogva a hűtőhöz, ahogy én tettem vele. Már bánom, mivel verekedéssel semmit nem lehet elintézni, főleg azzal nem, aki az egyik legfontosabb ember az életedben. A bandában mindenkit a testvéremnek tartok, de különösen Harry-t, hiszen nagyon sok közös van bennünk, ezért is lettünk ilyen jóba már az X Faktor kezdetekor. Annyi minden köt össze minket és emiatt nem tudom utálni, még ha annyira akarom is. 

- Mi a szarért jöttél? - szűri ki fogai között és közelebb jön hozzám. - Továbbra sem lesz Ana a tied! - emeli fel mutatóujját és mikor elém ér, majd megböki a mellkasomat. 

- Meglátjuk! - kacsintok rá sejtelmesen mosolyogva, mire arca jobban eltorzul, amit örömmel nézek. 

- Menj a francba, Tomlinson! - ordítja el magát, felveszi a kabátját és cipőjét, majd kinyitja az ajtót, de ebben a pillanatban meg is áll. - Életemben nem utáltam még embert, de téged most már tiszta szívemből gyűlöllek! - mondja halkan és lassan, miközben tartja a szemkontaktust és ezzel eléri, hogy szavai szíven üssenek. 

Hangosan vágja be maga után az ajtót, mire az emeltről dübörgést hallok, majd megpillantom Ana-t, ahogy kikerekedett szemekkel néz rám.
- Már megint mit csináltál? - sóhajt fel és leereszti vállait, miközben közelebb jön hozzám.
- Nem csak én voltam! - emelem fel a hangom, de felszökő szemöldökei láttán, inkább csendben maradok.
- Tudod, Louis ebből már nagyon elegem van! - kezd el beszélni, majd megfordul tengelye körül és beljebb megy, mire követem, így végre hosszú percek után elhagyhatom az előszobát.
A nappaliba érve elmosolyodok, mert a látvány olyan, amilyenre számítottam. Teljesen tükröződik, hogy a ház urai nők, mivel virágok, apró tárgyak, keretbe foglalt képek és egyéb női eszméhez hasonló dolgok töltik be a teret. Ahogy elmegyek a kanapé mellett, nem ülök mellé, hanem az egyik polchoz somfordálok, mivel megragad egy kép, amit muszáj megnéznem. A fakeretes papír lapot a kezembe veszem és elgondolkodva figyelem, ahogy három szőke hajú nő és egy barna hajú férfi tömörül össze, miközben boldogan mosolyogva ölelik egymást. Hiába ismerem ezt a lány régóta, semmit nem tudok a családjáról, soha nem beszélt róluk. Fontos eseményen lehettek, mivel szépen felöltözve, csinosan néztek a kamerába és akaratom ellenére az elől álló, világos hajú lányt szemlélem, aki élőben a hátam mögött ül.
- A családod? - kérdezem, de nem fordulok meg, szüntelenül nézem a kezemben lévő tárgyat.
- Igen - válaszol, de hangja hangosabb, ezért oldalra nézek és tudatosulok arról, hogy mellettem áll. - Ő Dave - mutat az egyetlen férfira, miközben halványan elmosolyodik. - Ő pedig az édesapám - vesz magához egy másik képet, ami nincs keretben, se kirakva valahová, hogy, aki ide jön az lássa, hanem egy füzetből veszi elő, majd megmutatja nekem is. - Nem teszem ki, mert úgy mindig látnám - húzza el a száját, mire megérinteném, de nem teszem meg, most először félek tőle és a reakciójától.
A képet nézve rájövök, hogy teljesen olyan, mint az apukája, a szőke haj, barna szem, fehér bőr és azok a jellegzetes vonások, mind ezt sugallja. A kép egy kislányt is mutat, aki minden bizonnyal ő lehet, mire lemosolyodok. Míg akkor aranyos volt, most szívdöglesztő és már csak azon kapom magam, hogy újra róla álmodozok.
- Nagyon hasonlítasz rá - jegyzem meg, mire a szemembe néz és végre őszintén elmosolyodik.
- Mindenki ezt mondja - fordul el, majd elteszi a féltve őrzött képet a helyére. - Miért jöttél? - kérdezi ismét, úgy, ahogy nem olyan rég, majd újra leül a garnitúrára, ahova ezúttal követem, miután visszateszem az eddig markomban tartott keretet.
- Szerintem azt pontosan tudod - fordulok felé, mire rám néz, de bár ne tenné.
- Miért csináljátok ezt? - sóhajt fel és ölébe ejti kezeit. - Állandóan azt kell hallgatnom, hogy Harry-vel veszekedtek, mást se tudtok csinálni csak bántani engem - utolsó két szavára megfagyok és nagy szemekkel nézek rá. - Ne nézz így, mert ezt csináljátok! Észre se veszitek, de ezzel az idiótaságokkal teljesen tönkre tesztek - lábad könnybe a szeme, amit nem tudok nézni, azért szorosan magamhoz ölelem. - Meg kell tennem egy nagy lépést - mormolja a mellkasomba, miközben a szívem vadul zakatol és élvezem a közelségét, de szavait hallva, mégis eltolom magamtól.
- Milyen lépést? - lepődök meg és megsimogatom nedves arcát, amit néhány könnycsepp borít.
Halkan szuszog, lesüti a szemeit és morzsolni kezdi az ujjait, mire állánál fogva felemelem a fejét és kényszerítem, hogy nézzen rám. Látom rajta, hogy szenved, magában őröli le a gondjait, amit nem akarok, inkább nekem mondja el.
- Szakítok Harry-vel és így vége lesz a köztetek lévő civakodásnak - szipog fel, mire az én időm jön el abban, hogy nem tudok mit mondani. - Ezt már nem bírom tovább elviselni, elegem van - zokogja el magát a végén és feláll a helyéről.
Nem mozdulok csak hallgatom, ahogy gyorsan felszalad a lépcsőn, majd már csak az ajtó csapódását észlelem. Hihetetlen, hogy részben miattam is képes szakítani azzal az emberrel, akit annyira szeret. Életemben nem gondoltam volna, hogy én egy nőt bántani fogok, de azzal csináltam ezt, akivel a legkevésbé sem akartam. Ahogy Ana mondta, nem vettem észre, hogy bántom és szenvedést okozok neki. Harry-nek akartam ezt az érzést, de ez nem így lett. Ahogy észhez térek gyorsan kiveszem a zsebemben lévő telefonomat és tárcsázni kezdem bandatársam számát.
- Mi a szart akarsz? - morog bele a vonalba, mikor felveszi, de nem tudok foglalkozni a megszólításával, ennél fontosabbal kell törődnöm, ahogy neki is.
- Azonnal gyere ide Ana-hoz, ha nem akarod elveszíteni - hadarom, majd kinyomom a telefont és elteszem a készüléket.
Hirtelen azt érzem, hogy jót cselekedek, ennek így kell lennie, hiszen a lány Harry-t szereti és nem engem. Akármennyire akarom, hogy az én barátnőm legyen, azt nem bírnám elviselni, ha miattam szenvedne. Én kezdtem el ezt a balhét, mindig én tettem fát a tűzre és hiába gondolom azt, hogy a göndör hajú srác a hibás, míg én vagyok az. Lassan állok fel a helyemről és a lépcsőhöz sétálok, hogy felmenjek hozzá és megvigasztaljam, lebeszéljem erről, de nem tudok tovább menni, mert meghallom Mia hangját:
- Ne menj utána! - utasít, miközben kilép a konyhából kezében egy bögrével. - Amit akar már teljesen elhatározta, én se tudtam tenni semmit - rántja meg a vállát. - Kérsz egy teát? - vált hirtelen témát, mire bólintok, majd lábamat leveszem az első fokról.
- Köszönöm - mondom, mire bólint egyet és követem a konyhába. - Mikor döntötte el, hogy szakít Harry-vel? - érdeklődök, mire egy pillanatra megáll, majd felém fordul és csípőjét a szekrénynek dönti.
- Amikor megjöttél - sóhajt fel és hátat fordít nekem, majd magához vesz egy kék színű bögrét. - Mennyi cukrot kérsz bele?
- Két kanállal - válaszolok és folytatnám tovább a kérdezősködést, de nem tudom, mert ismét megszakít.
- Citromlé? - fordul felém és fél szemmel rám néz, mire hümmögve egyezek bele, hogy azt is kérek. - Én se tudok többet, Louis - mondja és leteszi elém a forró italt, miközben elgondolkodok azon, hogy honnan tudja, kérdezősködni akarok.
- De én ezt nem akarom - fonom át ujjaimmal a törékeny tárgyat és lesütöm a szememet. - Az egy tény, hogy nem akarom Harry oldalán látni, de ha boldog vele, akkor képes vagyok elfogadni - öntöm ki a szívemet a lánynak, aki végig hallgat és figyel, mert érzem magamon a tekintetét.
- Képes vagy rá, de nehezen - simítja meg a vállamat, mire ránézek. - Elhiszem, hogy tetszik Ana vagy már szereted is, de ő Harry iránt érzi ezt. Nagyon szereti a fiút, míg téged is, de csak barátként - húzza el a száját és beleiszik az italába, ami cselekedetét én is követem. - Miért nem próbálod meg Eleanor-nál ismét? - kérdezi félve, mire összehúzott szemöldökkel nézek a szemébe. - Ana mindent elmond - legyinti meg kezét halványan mosolyogva, mire megértően bólintok egyet, hiszen legjobb barátnők.
- Fel sem veszi a telefont - vallom be halkan, kínos nekem erről beszélni, főleg vele, akit alig ismerek. - Jött velem Lottie is a húgom és elvittem hozzá, de még a kocsiból sem szálltam ki, inkább ide jöttem. Nem akarom látni, hogy szenved - sóhajtok fel hangosan és elkezdem piszkálni az italomban lévő kanalat.
- De már majd nem egy éve, hogy szakítottatok - ébreszt rá a tényre, amit én is pontosan tudok. - Nem akarlak felzaklatni, de próbáld meg. Már biztos megenyhült ennyi idő elteltével - biztat kedves hangon, ami jól esik, főleg ennyi rossz dolog után.
Mondatára csak bólintok és hümmögök, nem mondok semmit, inkább azon gondolkodok, hogy Ana miatt már mennyit szenvedtem. Annyi rossz dolgot tettem, annyi mindenkit bántotta meg, de nem érdekel. Hiszek abban, hogy a rossz után jó következik és abban is, hogy méltó vagyok a boldogságra és tudom, hogy ezt csak is Anastasia mellett találom meg. Hihetetlen, de ennyire még Eleanor-t sem szerettem, pedig vele három évig voltam együtt, ami nem kevés idő. Gondoltaimból az ajtó csapódása, majd szöszmötölés ébreszt fel, ezért enyhén megrázom a fejemet. A konyha ajtóban megpillantom göndör hajú társamat, akinek szemeiben most először látok mérhetetlen félelmet. Lassan jön közelebb hozzánk, rendezi vonásait és az örök komoly Harold-ot elővéve áll meg előttünk.
- Mi a baj, Tomlinson? - kérdezi rekedt hangján, mire felállok, de ezzel a mozdulattal Mia vissza is nyom a székre.
- Majd én lehívom - mondja halkan, majd Harry-t megkerülve távozik a kicsiny helységből.
A velem maradt férfi is leül, természetes a tőlem lévő legtávolabbi helyre és kezei közé temetett arccal várja, hogy lejöjjön barátnője. Ez idő alatt van alkalmam megfigyelni kinézetét és meg kell állapítanom, hogy változott. Mind külsőre, mind belsőre. Eddig nagy és zavaró haját levágatta, ugyan olyan stílusúra, ami őt jellemzi, arcán halványan láthatók a borosták és talán hízott is. Minden bizonnyal jót tesz neki Ana jelenléte, mivel ha vele van, ki van virulva, csak mosolyogni tud és az a gond, hogy én is erre vágyok. Egy olyan nőre, mint ez a szőke hajú lány és egy olyan életre, amit vele lehet élni. Meghitt és szeretetteljes, amiről már kicsi koromban is álmodoztam. A falon kattogó órára nézek, ami fél hatot mutat és rájövök, hogy már régóta eljöttem Doncaster-ből. Amíg a ház lakói nem jöttek haza, három órát ültem a kocsiba és vártam. Már kezdtem megbolondulni és arra a döntésre jutni, hogy hagyom az egészet a fenébe és elmegyek, mikor megjöttek. Ahogy nézelődök a konyhába, a pulton megakad a tekintetem és gyorsan fel is állok. Ahogy oda érek kezembe veszem az újságot, aminek a címlapján Mia és Harry kacsingat vissza rám. Egy pillanatra megáll bennem az ülő, hiszen ez mai rovat, nem olyan régen nyomtatták ki. Már éppen megszólalnék és kérdőre vonnám Styles-t, mikor meglátom Ana-t kisírt szemekkel, ahogy besegíti barátnője hozzánk.
- Harry... - suttogja, mire a fiú feláll és kezei közé vonja az apró teremtést.
Úgy simul a kezébe, akár egy kisállat és úgy öleli magához barátját, akár egy kislány a féltett játékát. Hátam mögé nyomom a szennylapot, eldöntöm, hogy most inkább nem mondok semmit, van ennél nagyobb gondunk is. Percekig ölelik egymást, teljes csöndbe burkolózva, amit halványan mosolyogva nézek, hiszen így még nem láttam őket és aranyosak. Hihetetlen, hogy így vélekedek, de nem tudok másképp, összeillenek, de ez nem változtatja meg az érzéseimet.
- Minden rendben, Életem? - kérdezi a bandatársam és kezei közé veszi a lány könnyes arcát, aki halkan hüppögve rázza meg a fejét. - Mi a baj? - kérdez újra, majd leül a legközelebbi székre és ölébe húzza kedvesét.
- Ne haragudj rám, kérlek - kezd egyre jobban sírni Ana, amit egyáltalán nem jó végbe nézni és hallgatni.
- Miért haragudnék? - kérdezi meglepetten Harry és rám, majd Mia-ra néz, de csak néhány pillanatra.
- Mert így eldoblak magamtól és már megint nem gondolok rád - sóhajt fel és hosszú hajába vezeti ujjait.
- Most már végképp nem értek semmit - vallja be a fiú és megszeppenve, félve nézi Ana-t.
- Istenem... - suttogja, majd erőt vesz magán és kimondja azt, ami olyan nehezen megy neki. - Szakítanunk kell, Harry!

~.~.~.~

Üdvözlet Drága Olvasóim! :*

Bocsánat a késért, nem akartam ilyen soká hozni a részt, de nagyon sok tanulni valóm van és nem úgy jöttek össze a számításaim, ahogy terveztem. Ennek ellenére remélem tetszeni fog a legújabb irományom és előre lenézést kérek, amiért mindent felborítottam -ismét-. :D 

Vigyázzatok magatokra és kitartást a hét további napjára! <3

Have a nice day: Fanny