29.rész Születésnap extrákkal

" Lehet, hogy gonosz voltam, kihasználtam az alkalmat, de végre azt érezhettem, hogy éltem. Annyi időn át szenvedtem és lehet, hogy az amnézia által, de Ana szeretett, aminek én örültem a legjobban. Sajnálnom kellett volna Harry-t, de nem volt így, egy kicsit legalább átélhette, amit egykor én is. " - Louis Tomlinson 

Egymás után többször is újra olvasom barátnőm üzenetét, nem értem miért csinálja ezt. Nyugodtan szeretheti Harry-t, vele is lehet, hiszen nekem ahhoz a férfihez semmi közöm. Szemeimbe ismét könnyek gyűlnek, amiért elveszítem Mia-t, olyan számomra, mint a testvérem. Eszembe jutnak azok a dolgok, amiket együtt csináltunk, mikor hajnalig beszélgettünk, jókat nevettünk. Nem hagyhat el ilyen könnyen, túl fontos ahhoz, hogy ezt engedjem. Mikor leégett a házam, ő adott nekem otthont, neki hála megtudtam milyen egy igazi barát, milyen az ha valaki szeret és törődik velem. Annyi mindent elterveztünk, megálmodtunk, amiket meg kell valósítanunk, mivel vele határoztam el azokat a dolgokat és vele is viszem végbe, senki mással. Gyorsan a hívó gombra kattintok, minél hamarabb el kell érnem és le kell beszélnem erről az ostoba elhatározásáról, nagyobb szükségem van rá, mint hinné. Sokáig kicsöng, majd kisípol, rengetegszer megteszem ugyan ezt, de nagyon úgy néz ki, hogy nem akarja fölvenni. Hangosan felzokogok, kezdem minden reményemet elveszíteni, mire megcsörren a telefonom és Mia mosolygós arca néz vissza rám a kijelzőről. 

- Mia! - kiáltom mikor felveszem, mire hangosan felsóhajt. - Ne csinálj hülyeséget kérlek, ne menj el! - kérlelem sírva, mire ő is hüppögni kezd. - Nyugodtan lehetsz Harry-vel, én nem is ismerem őt - próbálom meggyőzni, mire a vonal végéről nem hallok semmit, azt hiszem, hogy megszakad, de tévedek. 

- Micsoda? - kérdezi szinte suttogva. - De hiszen ő a vőlegényed, a gyermekeid apja - beszél teljes meggyőződéssel, mire szaporán rázni kezdem a fejem, amit nem láthat. 

- Ne kezd el te is! - parancsolok rá és szabad kezemet a hajamba akarnám vezetni, de a kötéstől nem tudom. - Nekem Louis a vőlegényem, ő a fiaim apja is! Nem ismerem Harry-t, ma láttam életemben először - bizonygatom, mire barátnőm csak hallgat és nem mond semmit. 

- Nem soká ott vagyok a kórházban - mondja határozottan, majd bontja a vonalat.
A telefont nem teszem vissza a helyére, hanem belemegyek a galériába, hogy megnézzem a képeket. Sokáig nézem a Mia-val közöseket, majd megjelenik Harry és én. Boldogoknak nézünk ki és szerelmeseknek, amit nem akarok elhinni. Hisztisen kezdem el keresni Louis-t, de nem találom, csak göndör hajat, zöld szemet és termetes alkatot látok. Több száz kép van rólunk közösen, majd megállok egynél és nézni kezdem. Egy hatalmasa színpad előtt állunk, erősen bújok az oldalához, míg ő bőszen mosolyogva hajtja fejét az enyémre. Annyira vidámnak nézek ki, a szemeim szinte gyémántként ragyognak, az arcom ki van pirulva, és Harry-nek is ugyan ilyen ábrázata van. Csak nézem és nézem a képernyőt, majd megerednek a könnyeim és azon kapom magam, hogy ismét hangosan zokogni kezdek. Annyi kép van ebben a telefonban, még sincs emlékem, semmire nem emlékszek. Erősen töröm az agyam, tovább sírok, de nem megyek semmire, a mai nap lefolyt beszélgetésünkön kívül nem jut semmi olyan dolog vagy cselekedet az eszembe, ami hozzá kapcsolódna. Ha annyira szoros kapocs fűzne hozzá, akkor biztosan tudnám ki ő és Louis helyett őt szeretném, de nincs így. Nem kínozom tovább magam a látvánnyal, kikapcsolom a telefont, hogy még véletlenül se láthassam többet ezt a fiút és erősen az éjjeli szekrényre teszem a kicsiny tárgyat. A sírást viszont nem bírom abba hagyni, folyamatosan Harry arca van előttem, egyszerűen nem bírom kiverni az elmémből. Mivel a belőlem kilógó csöveket szerencsére eltávolították, így könnyűszerrel tudok csapkodni és hánykolódni, mivel ezt vélem a legegyszerűbb cselekedetnek arra, hogy valamelyest kiűzzem a lelkemből a fájdalmat. Hatalmas könnyek csorognak végig az arcomon, az egész belsőm remeg, a fejem iszonyatosan fáj, hirtelen azt sem tudom mi van velem vagy hogy hol vagyok.
Nem tudom mennyi idő telik el, ebben a kicsi szobában teljesen elvesztem az időérzékemet, de hirtelen kicsapódik az ajtó és barátnőmet pillantom meg.
- Ana! - szólít meg, majd hozzám siet és erősen kezei közé zár.
Eddig is sírtam, de a jelenlététől még jobban így teszek, annyira boldog vagyok, hogy magamhoz ölelhetem azt a lányt, akinek annyit köszönhetek, akinek hatalmas hálával tartozom és akiről elmondhatom, hogy ő a legjobb barátnőm. A vállaim erősen rázkódnak, a szemeimet erősen zárom le és élvezem a pillanatot. Minden bizonnyal ő is tudja, hogy mekkora szükségem van rá, de úgy érzem ezt nem éreztettem vele eléggé, ha ilyen könnyen elhagyott volna. Elment volna úgy, hogy csak egy üzenetet hagy hátra, amit nem is értek és azt sem tudom, hogy miről beszél.
- Hogy jutott eszedbe az a hatalmas nagy hülyeség, hogy visszamész Birminghambe? - vonom kérdőre és eltolom magamtól, majd kezeim közé fogom az arcát.
- Nem tudom, Ana, hirtelen gondoltam ki, mert bepánikoltam - húzza el a száját és hatalmas zöld szemeit az én könnyes íriszeimbe vési. - Így láttam a legjobbnak, nincs szükséged egy ilyen barátnőre - süti le szemeit és kezeivel babrálni kezd.
- Figyelj, Mia - engedem el fejét és arrébb csúszok az ágyon, majd kérem, hogy foglaljon mellettem helyet és így is tesz. - Mikor megtudtad, hogy drogoztam, ittam és egy utolsó ember voltam, akkor letagadtál vagy megvetettél? - kérdezem, mire szaporán rázni kezdi a fejét, amin elmosolyodok, majd markomba szorítom ujjait. - Akkor? Én miért tenném ezt a hibád miatt? Mindenki hibázik, nincs tökéletes ember és már nagyon sokszor elmondtam, hogy akármilyen vagy, én úgy szeretlek - simogatom meg végtagját, mire meglátom, hogy egy méretes könnycsepp gurul végig fehér bőrén. - Amúgy meg egyáltalán nem hibáztál, nekem semmi közöm ahhoz a fiúhoz és nem is lesz - mondom, mire telefonbéli meglepődésének nyoma sincs, nyugodtan néz vissza rám. - Ha szereted, akkor tegyél meg mindent, hogy együtt legyetek. Beszéltem vele és látszik, hogy szüksége van egy társra - mosolyodok el, mire ő is így tesz, de sokkal másabban, a görbület nem szökik fel szeméig.
- Köszönöm - sóhajt fel megkönnyebbülten, majd akár egy kislány, hozzám bújik. - Szeretlek! - búgja a fülembe, mire végig simítom kezemet a hátán.
Hiába mondom neki azt, hogy harcoljon és tudja maga mellett Harry-t, mégis egy rettentő furcsa érzés kap el. A hasam bizseregni kezd, egy pillanatra megszédülök és úgy érzem, mintha a szívem is megsajdulna. Nagyon boldog lennék, ha Mia nem lenne egyedül, mégsem értem ezt, de úgy vélem nem csak ezt, hanem semmit. Csak zúdulok az árral, egy szerencsétlenségnek érzem magam. És Harry... Sok bajom lesz még abból a férfiból kifolyólag, ebben biztos vagyok.

***

Két borzasztó hosszú hét után végre elhagyhatom a kórházat. Melegítőnadrágban és felsőben ülök az ágyon és várom, hogy valaki értem jöjjön, mert már itt lenne az ideje, megkaptam a zárójelentést. Szeretnék otthon lenni a családommal, finom ételeket enni, normális közegben lenni, mert ezeket itt nem kaptam meg. Volt amikor a nagyi hozott nekem valami tőle megszokott, isteni ételt, de nem sokat, mert a nővérek nem igazán szerették, ha más hozta és nem a kantinból ettem. Ma van a születésnapom, de számomra az a legnagyobb ajándék, hogy végre haza mehetek és mindenkit megölelhetek. Hatalmas örömömre a nagyszüleim és Peter is itt maradtak Londonban és velem lesznek, remélem még egy jó ideig. 

Elgondolkodva nézem az ágy mellett álló bőröndöt, amiben az idő alatt összegyűlt ruhák és egyéb dolgok vannak. Mélyen az elmémben járok, zöld szemeket és göndör fürtöket fedezek fel képzeletemben. Az elmúlt időben egyszer sem láttam Harry-t, a hangját sem hallottam, mindig Louis van mellettem és támogat, ami bőven elég, mégis hiányérzetem van. Hiányzik valaki vagy valami, de nem tudom kideríteni, hogy ki, mi lehet az. Állandóan gondolkodok, az agyam folytonosan zakatol és a fiú kérését teljesítve gondolkodom. Ezt teszem, de hiába, csak azt érem el, hogy továbbra is fájó fejem még jobban szenvedni kezd, ha ezt teszem. Sokszor úgy érzem, hogy megbolondultam, ami elég aggasztó tud lenni, hiszen én soha nem voltam ilyen. Nem gondolkodtam, a spontán dolgoknak éltem, de most... Csak az agyamat próbálom használni, semmi mást. A banda már egy hete folytatja az európai turnét, letelt az ünnepek ideje, ezáltal számukra elkezdődött a munka, ami egy újabb gond, mert vőlegényem beszélget velem, elhalmoz a bókjaival, foglalkozik velem, de csakis telefonon keresztül. A laptopom otthon pihen a szobámban az asztalon, szóval nincs lehetőségem arra, hogy lássam szép arcát. Reggel az ő hangjára kelek, este az ő hangjára alszok el, miközben folytonos jó kedv és az arcomon elterülő hatalmas mosoly övez. Örömmel válaszolok kérdésre, mikor gyermekeinkről kérdezget, sokszor olyan aranyosan beszél róluk, hogy ok nélkül elsírom magam, amit én sem értek. Annyira hiányzik, nem akartam, hogy elmenjen, de kötelessége van és nem sajátíthatom ki, hiszen sztár. A rajongói számítanak rá és a banda nélküle nem az igazi, öten a legjobbak. Liam, Niall és Zayn is nagyon hiányzik, amíg nem mentek el, sokszor bejöttek hozzám, órákat töltöttek velem és segítettek, hogy kibírjam a bezártságot. A félig arab fiú sokszor felhív, mivel tanácsra van szüksége, fél a hamarosan sorra kerülő esküvőtől, ami érhető, hiszen újabb szintre emeli az életét azzal a nővel, akit annyira szeret. Mosolyogva szoktam hallgatni bizonytalan hangját, mire tanácsokat adok neki, amitől felbátorodik, de utána újra elszáll az önbizalma, amit sokszor nem értek, hiszen rettentően szereti Perrie-t és ő is a fiút.
Az ajtón halk kopogást hallok, mire megrázom a fejemet és felébredek a gondolataimból. Engedélyt adok a bejutáshoz, mire egyik legjobb barátom, Peter dugja be fejét a résen, miközben bőszen mosolyog.
- Helló, Angyal! - üdvözöl, ahogy átlépi a küszöböt, becsukja az ajtót és kitárja kezeit.
Nekem se kell több, nevetve ugrok a nyakába és préselődök széles mellkasához. Annyira örülök, hogy vissza kaptam őt, teljesen megváltozott, annyira megértő és kedves, hogy nem volt kérdés, elfelejtem a múltat. Erősen fonom kezeimet dereka köré, lehunyom a szememet, ahogy arcomat vastag pulóverébe rejtem és orromba szökik parfümjének kellemes illata.
- Szia! - búgom halkan, mire felkuncog, azért hatalmas barna szemeibe nézek, amik élénken csillognak.
- Minden rendben, semmid nem fáj? - kérdezi és kezei közé fogja arcomat, ahogy elengedi testemet.
- Minden rendben - mosolyodok el és felpipiskedve egy puszit nyomok puha arcára, amit boldogan fogad.
- Hanyadika van ma? - kérdezi somolyogva és izmos kezeivel átfonja a derekamat.
- Január 7-e - nevetek fel, mire bólint egy nagyot.
- Boldog születésnapot, Ana! - köszönt fel aranyosan és homlokomra hint egy édes csókot. - Remélem tetszeni fog - húzza el a száját, miközben egyik kezével kutakodni kezd farmer nadrágja zsebében.
- Köszönöm, de nem kell semmi! - parancsolok rá, mire nevetve megrántja a vállát és elővesz egy bársony kötésű dobozkát. - Borzasztó vagy! - sóhajtok fel és elveszem a kicsiny tárgyat.
Felnyitom a tetejét az apró doboznak és megpillantok egy meseszép, arany medált, ami a nevem kezdőbetűjét ábrázolja. Ámuldozva nézem, mutatóujjammal óvatosan végig simítok rajta, egyáltalán nem illet meg egy ilyen drága ajándék.
- Peter... - sóhajtok fel és feladóan nézek szemeibe.
- Legalább az angyal mellé lesz egy ilyen is - vezeti ujját a nyakamban lógó nyaklánchoz, amit szintén tőle kaptam.
- Köszönöm! - hajtom vissza a tetejét a puha anyaggal borított tartódoboznak, nehogy kiessen belőle a medál és eltűnjön, majd erősen hozzábújok. - Nagyon tetszik - nézek rá mosolyogva és ismét részesítem egy nagy pusziban, amit rögvest viszonoz is.
- Örülök, hogy ezt mondod - dönti oldalra a fejét és aranyosan mustrálja arcomat. - Mehetünk? - kérdezi hirtelen lelkesedéssel, mire bólintok egy nagyot és nyúlnék a bőröndért, de megelőz és magához veszi.
Miután felveszem a kabátomat, mosolyogva megyek a folyosókon, ugyan ilyen ábrázattal szállok be a liftbe, majd végül a kocsiba, miközben Peter a csomagtartóba teszi a nehéz poggyászt. Meglepetten figyelem, ahogy gyakorlottan, megfontoltan vezet, csak most tudatosulok arról, hogy tud. Út közben nem beszélünk semmit, míg ő az utat figyeli, addig én nyakláncomra teszem a medált, amit most kaptam, majd elgondolkodva nézem, ahogy magam előtt tartva nézem. Ahogy az angyal formájú ékszert nézem, valamilyen oknál fogva Harry jut az eszembe, pedig már örültem, hogy egy kicsit eltudom felejteni, de csak eddig tart. Egyre több dologról jut eszembe az a fiú, ezáltal egyre nyugtalanabb leszek. Nem akarok rá gondolni, a két hét alatt már sokszor álmodtam vele, ha Louis-szal beszéltem, túl sokszor kerestem hangjában azt a karcot, mégis lágyságot, ami Harry-nek meg van baritonjában. Tudtam, hogy nem lesz könnyű elfelejteni, de ennyire nehéz lenne? Miért fogott meg ennyire, miért dobog kétszer jobban a szívem, ha rágondolok, miért akarom folyamatosan igéző szemeit látni és egyedi, férfias hangját hallani? Miért van rám ilyen nagy hatással?
Időközben megérkezünk ahhoz a házhoz, ahol egykor Mia-val éltem, mivel nem tudtam mit tenni, visszaköltözött Birminghambe a szüleihez, annak ellenére, hogy mindent tisztáztunk. Annyira hiányzik, azt mondta hívni fog, de már két hete meg se teszi, minden bizonnyal elfelejtett, más dolgai vannak. Sokszor sírtam már miatta, de elhatároztam, hogy nem fogok többet, ha ő ilyen meggondolatlanul és könnyen dob el magától, akkor én is ilyen könnyen veszem tudomásul, hogy egy másik városban keresi a boldogságát.
- Minden rendben? - kérdezi barátom aggodalmasan, mire kikerekedett szemekkel nézek rá, megijedek a hangjától.
- Persze - mosolyodok el enyhén és elfogadom felém nyújtott kezét, ezáltal segít kiszállni a kocsiból.
Kezemet reflexszerűen simítom a hasamra, mire a mellettem álló férfi ellágyuló tekintettel veszi tudomásul. Összehúzom magamon a kabátot, a szél erősen fúj, igaz a hó már elolvadt, de hideg van a januári hónapot megszokottá téve. Meredten nézem a házat, nem akarok bemenni, mert ha mindenki elmegy, egyedül fogok maradni, amit nem akarok.
- Nagyon üres a ház? - kérdezem, miközben az arcomba csapódó tincseket a fülem mögé tűröm.
- Nem olyan veszélyes - rántja meg a vállát. - Még most sem értem, hogy miért ment el, ha mindent megbeszéltetek - tárja szét a kezeit és feladóan felsóhajt, mivel mindent elmondtam neki, előtte nincs titkom.
- Én sem értem, Peter - dűlök egy pillanatra a vállának, mire belepuszil kiengedett hajamba és hirtelen úgy érzem, mintha átvenné Mia helyét, amit egyáltalán nem bánok.
- Gyere - fogja meg egyik kezemet, miközben másik mancsával a bőrönd fogantyúját markolja és húzza maga után.
Hűségesen követem, miközben ujjait szorongatom, majd a bejárati ajtót kinyitom és a küszöböt átlépve elkap azaz érzés, hogy itthon vagyok. Melegség jár át, ahogy érzem a meleget, az ételek illatát, viszont túl csend van, amit furcsállok. Anyáék és a nagyiék is itt vannak, akkor mire fel ez a szótlanság? A velem tartó férfi illedelmesen segít levenni a kabátot, amit hálás mosollyal köszönök meg neki, majd leveszem a cipőmet és elindulok a nappali felé. Ahogy a tágas helyiségbe érek, meglátok egy kisebb csapatot, ahogy hangosan kiabálnak.
- Meglepetés! - kántálják egyszerre majd elkezdik énekelni a megszokott, születésnapi zenét.
Arcomra hatalmas mosoly kerekedik, a szemem is könnybe lábad és figyelem azokat az embereket, akik annyira fontosak nekem. Anya és nővérem Dave karjába kapaszkodva énekel, Zayn, Niall, Liam és Louis egymás mellett állva, bőszen mosolyogva néznek a szemembe, a nagyszüleim összeölelkezve, büszkén mosolyogva emelik a hangerőt, majd megpillantom Eleanor-t, Gemma-t és Anne-t, amitől a mosolyom lényegesen nagyobb lesz, egyáltalán nem számítottam az érkezésükre. Majd végül meglátom Harry-t, ahogy Mia-t öleli és énekel meg mosolyog, de szüntelenül a vörös hajú lányt kémleli tekintetével, csak rá figyel. Próbálom leplezni meglepődésemet, ami sikerül is, mert senki nem veszi észre elgondolkodásomat. Elkönyvelem magamban, hogy aranyosan festenek, majd tekintetem vőlegényemre siklik és nem is bírok mást nézni, annyira örülök, hogy itt van, azt hittem a családomon kívül nem fogok másokkal ünnepelni. Öröm könnyeket hullajtok, majd ahogy vége a dalnak, mindenki egyesével felköszönt és bánatomra majdhogy utoljára toppan elém Louis. Nem mondok semmit, csak megszeppenve borulok a nyakába és élvezem a pillanatot, hogy itt van és láthatom. Most jövök rá teljesen, hogy mennyire is hiányzott, eddig nem éreztem ennyire a hiányát. Erősen hunyom le a szemeimet, majd mikor kinyitom, tőlünk nem messze Harry-t pillantom meg. Előbbi mosolyának már semmi nyoma, keseregve, fájdalmasan mosolyogva néz vissza rám, amit nem értek, az előbb még semmi baja nem volt. Kérdőn húzom fel szemöldökömet, mire csak megrántja a vállát, a kert ajtó felé sétál és kimegy a hidegbe, nem foglalkozva, hogy megfázhat.
- Boldog születésnapot, Egyetlenem! - fogja kezei közé arcomat vőlegényem, ahogy kissé eltávolodik tőlem, majd szenvedélyesen megcsókol.
Gesztusát egyből viszonzom, mindennél jobban vágytam ebben az egy hétben erre. Ajkai finoman játszanak az enyémmel, úgy érzem nincs másra szükségem csak arra, hogy vele legyek. Körmömmel végig szántok szürke pólójának anyagán, majd ujjaimat dús hajába vezetem, mire hangosan felmordul és érezhetően kirázza a hideg. Eltávolodik tőlem, kezeit hasamra simítja és csillogó szemekkel nézi, egyre jobban gömbölyödő hasamat.
- Köszönöm, most már tényleg boldog - mormolom és arcomat nyakhajlatába rejtem. - Annyira hiányoztál - vallom be, mire kezével felbiccenti államnál fogva a fejemet és aranyosan néz rám.
- Te is nekem, Angyalom, de most már itt vagyok - dönti homlokát az enyémnek, mire én kezdeményezek és apró csókot nyomok formás ajkaira.
Mélyen nézek gyönyörű kék szemibe, amikben annyi tiszta és igazi érzelem van, le se tagadhatná, hogy mennyire szeret, de minden bizonnyal az én íriszeimből is ezt tudja kiolvasni. Egyik kezemmel arcát simogatom, ami enyhén borostás, de nem zavar, kifejezetten jól áll neki, férfiasabban néz ki. Majd a gondolatom elkalandozik, és eszembe jut, hogy El, Gemma és Anne milyen lelkesen és kedvesen köszöntött, míg Mia hűvösen és lenézően, amit egyáltalán nem értek. Semmi rosszat nem tettem, ellenkezőleg, én biztattam, hogy tegyen valamit és szerezze meg Harry-t, ami látszólag sikerült is. Tényleg teljes mértékben össze vagyok zavarodva, ezért nem is gondolkodom többet ilyeneken, egyedül azt élvezem, hogy annak a férfinak a kezei között vagyok, akit annyira szeretek.
- Szeretlek! - bököm ki hirtelen, a baleset óta most mondom neki először, ami nem sok idő, mégis úgy néz rám, mintha elsőnek hallaná ezt tőlem, eddig pedig soha nem mondtam volna.
- Én is téged! - mondja halkan és teljesen lefagyva, mire elnevetem magam és kezei közé férkőzök, mire előszeretettel fonja körém védelmező kezeit.
- Ne haragudjatok, de beszélgethetnék veled egy kicsit, Ana? - jelenik meg mellettünk Anne, mire Louis érezhetően megfeszül, a mimikája megváltozik és szeméből is eltűnik a csillogás, helyét átveszi a harag, ami egyben megrémiszt és meglep.

~.~.~.~

Sziasztok!^^ 

Nem akarok sokat csevegni, csak annyit, hogy remélem tetszett a rész és kérlek írjátok le mit gondoltok. Már csak 11 rész és vége a blognak, de ne aggódjatok, még sok minden fog addig történni. 

Vigyázzatok magatokra, Manók! <3

Have a nice day: Fanny