31.rész Visszatérő dolgok

" Élveztem, hogy velem volt, bepótolhattam és tovább javíthattam azt az időt, amit elrontottam. Magányosnak tűnt és ezen változtatni akartam, nem bírtam elviselni a szomorúságát. Olyan volt számomra, mint a testvérem, aki jóban-rosszban velem volt és az úgy is volt. Nem érdekelték a hibáim, elfejtette és csak a jelenre összepontosított. " - Peter Warell

Csend, friss levegő, régi emlékek és magány. Ez fogad, amikor kiszállok a kocsiból és szétnézek a régen látott területen. A szívem nagyot dobban, amikor meglátom a tőlem nem messze, karámban lévő lovakat. Elkerekednek szemeim, ahogy a hatalmas, izmos állatokat nézem, annyira hiányzott ez az érzés. Csodálom őket, szinte rajongok értük és ez az egész eddigi életemet betöltötte, nem tudok a lovak nélkül meg lenni. 

- Menj oda - lép mellém nagymamám és hozzám bújva nógat. - Látod azt a vajszínűt? - mutat a meseszép állat felé, mire aléltan bólintok egyet, de nem nézek rá, csakis a karámok felé. - Az a te lovad - mondja halkabban, mire még levegőt is elfelejtek venni. 

- Moonlight? - suttogom, mire álmodozottságomat hallva elneveti magát. 

- Igen - válaszol és derekamnál fogva megtol, hogy induljak meg. 

Kétségbeesetten nézek vissza rá, már több, mint három éve nem voltam itt, elszoktam az állatoktól, a környezettől. Tekintetemet Peter-re terelem és elmosolyodok, annyira jó, hogy ő itt van velem. Igaz, ő dolgozni jött, emiatt a munka miatt kellett szakítania a barátnőjével, de úgy néz ki nem zavarja, hűségesen követi nagypapámat minden felé, aki szorgosan magyaráz neki valamit. A hasamba rég érzett görcs keletkezik, ahogy újra előre fordulok és tekintetemet rég nem látott lovamra szegezem. Olyan sokat nőtt, más lett és minden bizonnyal elszokott tőlem, ahogy a többi ló is, pedig mindegyiket ismerem, bármelyikről elmondom milyen fajta, honnan származik és mi a neve. Két éves korom óta minden lófajtát ismerek, egy profi lovászt is lepipálnék a tudásommal. Szakadozott léptekkel megyek a vastag falécekkel elkerített állatokhoz, valami oknál fogva félek, pedig tudom, hogy semmi okom rá, bízok bennük. Ahogy kezemet a faszerkezetre teszem mély levegőt veszek és azon gondolkodom mit csináljak. Nem merek bemenni, az elkerített helyeken egyesével vannak, nem tudnának megtámadni, de akkor is van bennem félsz. Hosszú idő után furcsa itt lenni, megszoktam a városi életet, ettől pedig teljes mértékben elszoktam. Álmodozva figyelem azt a lovat, ami az enyém és ekkor jövök rá, hogy mennyire is hiányzott. Hiányzott az, hogy hozzábújjak, ha rossz kedvem van, akkor elpanaszkodjam neki a gondjaimat, hiszen ő nem bántott meg csak meghallgatott, ami olyankor bőven elég volt. Hiányzott az is, hogy répával vagy kockacukorral besunnyogjak a boxába, leüljek a szalma közé és etessem, majd vele aludjak el. Sokszor volt ilyen és bár ezek az állatok állva alszanak, ő mindig mellém feküdt és hagyta, hogy hozzábújjak. Ellátott a szeretetével, sokszor többet jelentett, mint egy barát, ahogy most is csak elhanyagoltam és nem foglalkoztam azzal, hogy mi is lehet vele, jól van-e. 

- Moonlight - mondom bátortalanul a nevét, mire az eddig szaglászó paripa felkapja a fejét és fülelni kezd. 

Szívem dobogása valamilyen oknál fogva felgyorsul, belülről teljesen felmelegszek, pedig most is hideg van, még a leheletem is látszik. Izmos lábait használni kezdi és a nagynak mondható, közöttünk lévő távolságot futva hágja át. Arcomra hatalmas mosoly kerekedik, a hasamban lévő rossz érzés egy szempillantás alatt eltűnik, helyét átveszi a törvénytelen boldogság, amit ez a ló egy pillanat alatt okoz nekem. Fél úton megáll, nyeríteni, ágaskodni kezd, mire hangosan felnevetek és figyelem, ahogy szórakozik. Nincs annál jobb érzés, mikor szeretsz egy állatot és tudod, érzed, hogy ő is viszont szeret, pedig nem tudja elmondani, nem tudja kifejteni, mégis valamilyen módon érezteti veled. Mikor elém ér, rögvest megáll, hatalmas, barna szemeivel kémlelni kezd, majd fújtat egyet, ami újra arra ösztönöz, hogy felkuncogjak. Óvatosan simítom kezemet homlokára és végig vezetem ujjaimat egészen puha orráig, mire behunyja a szemét és ismét fújtat egyet. Nekem se kell több, a fapalánk alatt figyelmesen bújok át, miközben egyik kezemet hasam elé teszem, nehogy megüssem. Ahogy közvetlen közel vagyok lovamhoz, mint aki tudja, hogy mit szeretnék, nagy fejét hasamhoz bújtatja és ott is hagyja. Szemembe könnyek gyűlnek, ahogy simogatom, rendezgettem selymes sörényét, miközben puha szőre melegíti hasamat. Annyi emlék és érzelem költözik belém néhány perc alatt és ahogy Moonlight viszonyul hozzám, attól még jobban elérzékenyülök. Kiskorom, sőt még nagyobb korom részét is itt töltöttem, itt tanultam meg lovagolni, sütni-főzni és az élet nagy dolgait. Annyi mindent köszönhetek ennek a helynek, ezeknek az állatoknak. Másnak csak egy farm, de nekem egy biztos pont, a második otthonom. Arcomon egy hatalmas könny csordul végig, felsóhajtok, majd arcomat az égnek emelem. Érzem, hogy most vagyok itthon. Nem Londonban, nem Los Angelesben, hanem itt. Amilyen mérges voltam tegnap, amiért elszakítottak a várostól, barátimtól, most olyan boldog vagyok, hogy itt állok és a lovamat ölelem. Kezemet átfonom az orra előtt, ami egy cseppet sem zavarja, továbbra is csukott szemmel tűri végtagjaim mozgását. Elengedem, majd leülök a kétsoros választókerítés alsó részére és nézem a tájat. Gyümölcsfák, hatalmas földterületek, kisebb erdők, tavak, rengeteg állat jellemzi a farmot, ami nem változott, három évvel ezelőtt is ilyen volt. Mikor virágoznak a fák, annál nincs szebb, mikor érnek a gyümölcsök és szedni kell, annál nincs jobb móka, itt mindent pozitívan nézek, semmi nem tudja lelombozni a kedvemet. 

- Haragszol még? - hallom meg nagypapám mély, mégis selymes hangját, mire összerezzenek és rendezem gondolataimat. 

Oldalra nézek, ő is pont úgy ül, mint én, észre se vettem, hogy mellettem termett. Fejemet a vállának döntöm, mire sóhajtva átölel, ha ezt teszi, olyan, mintha apa ölelne. Neki is pont ilyen mackó ölelése volt, elbújhattam hosszú, izmos kezei között. 

- Nem - válaszolok, miközben arcomat zöld kabátjába rejtem. - Köszönöm, hogy elhoztatok ide - nézek bele barna szemeibe, amik olyanok akár egy őzikéé, szelíd és szeretetteljes. 

- Nagyon jól tudod, Angyalom, hogy mennyire szeretünk. Bella valamiért nem úgy viszonyul hozzánk, amióta apátok meghaét, mint előtte, pedig nem mi tehetünk róla, hogy az történt, baleset volt - és ahogy ezt mondja, beugrik a napló és összeszorul a szívem, nagyon tartanom kell magamat, nehogy figyelem felkeltő jeleket mutassak felé. - Úgymond te maradtál az unokánk, mindenben segítünk, ránk számíthatsz - biztosít és hosszú puszit nyom sapkával fedett fejemre. - Olyan jó, hogy itt vagy velünk, nem lesz most már minden olyan elhagyatott - mosolyodik el, mire én is így teszek és újra hozzápréselődök. - Emlékszem, mikor kisebb voltál, milyen sok időt töltöttél itt - beszél tovább és ő is felidézi a múltat, ahogy én is magamban.
Minden helyről, tárgyról eszembe jut egy kedves kép, ezen a helyen egy rossz dolog sem történt velem, azon kívül, hogy számtalanszor leestem a lóról vagy meghorzsoltam magam játszás közben. Akkor minden olyan jó volt, nem kellett gondolkodnom, nem kellett aggódnom a jövőn, az életemen, szabad voltam. Rengeteg idő telt el, 21 éves vagyok, mindent kétszer, olykor háromszor meg kell gondolnom, mivel a tetteimnek súlya van. Ahogy az ivászatnak, drogozásnak is súlya volt, elvesztettem a családomat és hosszú ideig azért kellett küzdenem, hogy visszanyerjem a bizalmukat, de úgy gondolom nem értem el a célt, tovább kell küzdenem, büszkéknek kell rám lenniük.
- Szeretlek! - duruzsolom, mire karjai megfeszülnek körülöttem, amióta apa meghalt ezt a szót most mondnom neki először.
- Én is téged, Csillagom! - válaszol és olyat mond, amit nem gondolok, hogy mondani fog. - Rettentő büszke vagyok rád, édesapád is az lenne - beszél halkan, szavai visszhangoznak a téli, hideg időben, mire felnézek rá és remélem, hogy a tekintetemből mindent kitud olvasni.
Úgy érzem nem kellennek szavak, ő is azon személyek közé tartozik, aki annak ellenére, hogy folyamatosan változok, egy szó nélkül érti, amit közölni szeretnék vele, legyen az szóval vagy tettel. Halványan elmosolyodik, apával pontosan megegyezik az arcvonásuk, olyan, mintha ő lenne itt velem, ő ölelne és ő mondaná ezeket a szavakat, amik oly' sokat jelentenek számomra. Tekintetemet újra lovam felé irányítom, aki szintén engem néz, szemeivel szinte kérlel, hogy simogassam meg. Lomha léptekkel még közelebb jön hozzám és fejét, akár egy engedelmes kiskutya, az ölembe teszi. Halkan felnevetek tettén, ahogy a velem lévő férfi is és míg én őt elengedem, addig ő tovább ölel. Rajongva kényeztetem az állatot, nem tudnám elképzelni az életemet nélküle. Annyira hűséges, szeretetéhes és annak ellenére, hogy három éve hozzá se értem, nem beszéltem hozzá, könyörgően mereszti rám szép szemeit, mert azt szeretné, hogy foglalkozzak vele. Egy percre sem bánom meg, hogy idejöttem, nagymamámnak ez volt élete legjobb ötlete.
- Látod, neki is hiányoztál - böki meg nagypapám a vállamat játékosan, mire mosolyogva felé nézek egy pillanatra, majd minden figyelmemet újra a lónak szentelem.
Sóhajtva vezetem ujjamat hosszú, dús szőrzetébe, felüdülés itt ülni a friss levegőn, csendben, még akkor is, ha hideg van és a kezemet már alig érzem. Nem érdekel jelen esetben semmi, csak az, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Boldog vagyok és az a gond, hogy nem tudom megmondani mikor érzetem ezt ennyire.
- Hiányzott a gazdád igaz, Moonlight? - hallom meg nagyim csilingelő hangját, mire a társaságomban lévő férfival együtt felé fordulunk. - Tessék, Szívem, meg ne fázz - ad a kezembe egy kockás, puha plédet, amit egyből magamra terítek.
- Köszönöm - nézek hálásan nagyszülőm egyikére, aki csak mosolyával jelzi, hogy szívesen hozta ki a meleg textilt.
Ő is átbújik a kerítésen és helyet foglal a másik oldalamon, majd kacsintva a kezembe ad két sárgarépát, mire felcsillan a szemem és olyan leszek, akár egy kislány. Farmernadrágom hátsó zsebébe rejtem a zöldségeket, ahogy felállok, mert a lovak cselesek, a finomságot egy pillanat alatt észre veszik. Egyik kezemmel a plédet tartom a nyakamnál, mire felhagyok ezzel és inkább felrakom az egyik palánkra. Hátat fordítok Moonlight-nak és ketté töröm az egyik sárga csemegét, mire hallom, hogy lovam horkant egyet, nagyszüleim felnevetnek, majd dübögő hangot fedezek fel. Hangosan felkacagok, amikor az állat szaglászva megkörnyékez, miközben próbálom egyre jobban rejtegetni a répát. Elindulok egy irányba, mire követni kezd, játszani akarok vele egy kicsit, ami úgy néz ki sikerülni fog. Továbbra is hűen követ, mire gyorsítok lépteimen és kocogni kezdek, ami ütem meg se kottyan neki, könnyűszerrel mellettem terem. Felé fordulok és húzogatni kezdem orra előtt a kettétört répa egyik darabját, de ahogy újra hátat fordítok neki, egy gyors mozdulattal a farzsebemben lévő finomságot elcseni és mint, aki jól végezte dolgát arébb megy. Meghökkenve figyelem, ahogy fenekét rázva elbaktat engem magamra hagyva, teljes mértékben kijátszva, miközben a kerítésen ülő nő és férfi hangosan nevetnek rajtam.
- De ezt hogy? - tárom szét kezeimet hüledezve, majd én is elnevetem magam, miközben a kezemben lévő répadarabból harapok egyet.
- Okosabb a lovad, mint te - mondja egyszerűen nagypapám, mire rányújtom a nyelvemet, ez régen is szokásom volt, most is, ezért meg se hatja cselekedetem, csak kacag.
Amikor elfogy a répa a ló ismét felbukkan, de ezúttal nem figyelek rá, hátat fordítok neki, mire lecövekel. Nagymamámra nézek, aki jelzi, hogy forduljak meg és így is teszek. Lehajtott fejjel várja, hogy figyeljek rá, mire megsajnálom és mosolyogva odamegyek hozzá. Leguggolok elé, mire lehajol és kifeszített tenyeremből óvatosan veszi el a megmaradt répát. Kihasználom az alkalmat és puszit nyomok a homlokára, amit meghálál, mert utána testrészét az enyémnek nyomja és mélyen nézünk egymás szemében. Régen is sokszor csinálta ezt, volt hogy órákig álltunk így, miközben ő bóbiskolt, addig én simogattam termetes fejét. Apró puszit hintek puha orrára, majd elengedem és magamra veszem a pokrócot, majd megállok a társaságomban lévő felnőttek előtt.
- Peter merre van? - érdeklődök és szememmel keresni kezdem barátomat a hatalmas udvaron, de nem látom sehol.
- Fent van a szobájában, rendezgeti a cuccait - válaszol nagymamám, majd ő és nagypapám is feláll a helyéről. - A tied is fent van, ugyan az a szobád, nem nyúltunk semmihez - simogatja meg hidegtől bizonyára piros orcámat, mire mosolyogva bólintok egyet.
- Mondhatok nektek valamit? - kérdezem és ezáltal megállítom őket, így nem tudnak átbújni a karám szerkezetén.
- Persze - idézi felém szavait a társaságban lévő egyetlen férfi.
- Elnézést szeretnék kérni mindenért és tudjátok, hogy engem nem fogtok elveszíteni, mint Bell-t - mondom szégyenkezve és eszembe jut, mindaz a rossz, amit ellenük is tettem.
Míg ők kerestek, addig én őket soha, ha láttam is őket, akkor is csak azért, mert ők jöttek hozzám. Csúnyán beszéltem velük, ha beakartak jönni a szobámba köszönni üvöltözve zavartam őket ki, volt olyan is, hogy drogozva mentem nekik ajtót nyitni és szépen fogalmazva elküldtem őket a francba. Annyi bajt okoztam nekik, annyi aggodalmat és szégyent, mert az voltam. Egy nagy rakás szégyellnivaló. Mégis itt vagyok, ők ajánlották fel, hogy itt lakhatok és nem azt az énemet látják bennem, aki két éven át voltam, hanem a mostanit. Ebből is látszik, hogy mennyire szeretnek és támogatnak, jobb nagyszülőket nem is kívánhatnék. Bella se azért taszítja el őket magától, mert nem szereti valamelyiküket, hanem, mert szerinte túlzottan emlékeztetik őt apára. Nehezen dolgozza fel a történteket, mindig azt teszi, amit a legjobbnak lát és ha ő valamit elhatároz, akkor nem lehet rá hatni. Míg én könnyen befolyásolható vagyok, addig nővérem gyökeresen ragaszkodik elveihez, amit sokszor irigyelek tőle. Én is olyan magabiztos, határozott akarok lenni, mint ő, de hiába, apukám génjeit örököltem és nem a forróvérű anyukámét.
- Mi soha nem haragudtunk rád, elfogadtuk, hogy nehéz volt neked azaz időszak, semmiért nem okoltunk, Csillagom - mondja szelíden nagymamám és elém lépked. - Szerencsére nagyjából túltetted magad a történteken és visszakaptuk az imádni való unokánkat, aki már kész nő és hamarosan gyermekei lesznek. Büszkébbek nem is lehetnénk rád, Ana - néz mélyen a szemembe és erősen magához von, miközben küzdök a könnyeim ellen, azt hittem más véleménnyel lesznek. - Nagyon szeretünk - távolodik el tőlem, a legőszintébben mondja szavait, majd nagy puszit hint a homlokomra.
- Én is így gondolom, de ezt néhány perce már el is mondtam. Hiába hibázol, csinálsz rossz dolgokat, nekünk akkor is a kicsi Anastasia-nk leszel, addig leszünk melletted és támogatunk, amíg lehet - lép mellém nagypapám is, miközben mind a kettejükre nézek, annyira jó, hogy vannak nekem.
Elenged mamám és papámat engedi a helyére, akinek szeretetteljes ölelésébe tudok burkolózni, miközben szaporán pislogok, nem akarok sírni. A beszélgetés után ezerszer megbánom minden bűnömet, igaz, eddig is számtalanszor megtettem, de ez most más. Velük még nem beszéltem erről, nem kértem tőlük bocsánatot, de örülök, hogy megtettem és ezzel könnyítek a lelkemen.
Ahogy belépek a hatalmas házba, eljár egy régen érzett érzés, az emlékek, amik előttem lebegnek, töménytelenek. Leveszem a kabátom és a sapkámat, a cipőmet rendezetten teszem a cipős szekrénybe, majd óvatos léptekkel megyek beljebb. Mindent tünetesen megnézek, semmi sem változott. A falak citromsárgák, régi egyben új dolgok töltik be a teret, a falak, polcok tele vannak képekkel és apró tárgyakkal, minden pontosan olyan, mint három éve. Mély levegőt veszek, amikor oldalra fordítom a fejem és egy nagyobb keretben megpillantom a családomat. Apa is rajta van, bőszen mosolyog, miközben Bella-t és engem ölel, anya és a nagyszüleim is ott vannak a képen, mindenki boldog és gondtalan. Hiányzik azaz idő, annyi jó dolog történt velünk és akkor még életem egyik legfontosabb férfiját is magam mellett tudhattam. Minden helységet alaposan megnézek, felidézem az ott történt pillanatokat, kedves emlékfoszlányokat, majd lábamat a lépcsőre teszem és elindulok az emeletre. Ahogy egykori házunkban, ami leégett, a lépcső melletti falon sok kép foglal helyet, amiket elgondolkodva nézek, míg el nem érem az utolsó fokot. Az emelet sem változott, minden centije ugyan olyan, ami megmosolyogtat, a nagyszüleim nem szeretnek rendezkedni, nem követik a divatot, amihez ragaszkodnak azt sok éveken át megőrzik. Eszembe jut Peter, hogy ő is itt található valamelyik szobában, ezért a keresésére indulok, majd az első ajtót nyitva találom és őt is megpillantom. Szorgosan pakolja ruháit a szekrénybe, a tisztálkodási cuccai az ágyon terülnek el, minden bizonnyal még nem jutott el a fürdőszobáig. Az ajtófélfának dőlök és mosolyogva figyelem, még ezt az oldalát sem ismerem, napról-napra egyre több dolgot tudok meg róla és ezáltal egyre jobban megtudom ismerni.
- Segítsek? - kérdezem, mire összerezzenve megfordul és ahogy meglát aranyosan elmosolyodik.
- Jó lenne - neveti el magát és tarkójához kap. - Egy kicsit sok ruhát hoztam - áll arébb, ezáltal láthatom, hogy a textilek hol a padlón, hol a szekrényből kilógva helyezkednek el.
- Azt látom - kacagok fel és beljebb megyek a helységbe, majd kidúrom az összes ruhát a polcról.
- Ezt most miért? Olyan nehezen tettem be - ripakodik rám, mire sóhajtva leülök a szőnyegre.
- Be se tetted, majdnem mind a földön volt - rázom meg a fejemet mosolyogva, mire ennyivel elintézem, hogy belé rekesszem a szót. - Össze kellene hajtani őket és akkor beférne - nézek rá, mire grimaszolni kezd, ami egyáltalán nem lep meg, olyan, mint egy nagy gyerek.
Rendezetten összehajtom először a pólókat, hosszú ujjú felsőket, majd a nadrágokat és végül a pulóvereket. A boxereit, zoknijait egy kosárba teszem, amit a szekrény alján találok meg. Amíg én a ruhákat rendezgetem, addig ő átviszi tisztálkodó cuccait a fürdőbe és elteszi a bőröndjét, hogy ne legyen útban. Míg ő fél órát szenvedett azzal, hogy betuszkolja ruháit a bútorba, addig én tíz perc alatt rendben tudom őket a és az ajtaját is könnyűszerrel bebírom csukni a faszerezetnek.
- Kész - állok fel mosolyogva, mire hálája jeléül megölel és nagy puszit nyom a homlokomra.
- Köszönöm - simogatja meg az arcomat, majd megpöcköli az orromat. - Jól vagy? - érdeklődik és kezemet megfogva az ágyhoz terel.
- Persze, csak egy kicsit elfáradtam a hosszú út alatt - fogom meg egyik kezét és ujjaival kezdek el játszani.
- Ne aggódj, nem soká látod a srácokat - mondja és pontosan tudja, hogy rájuk gondolok, nem is kell semmit mondanom.
- Turnén vannak, Peter és az hosszú idő, mire véget ér - sóhajtok fel és valami oknál fogva Harry jellegzetes arca ugrik elém, ami megrémiszt, mert nem akarok rá gondolni.
- Tudom, de ha mindig csinálsz valamit, amivel elfoglalod magad és nem gondolsz olyan sokat rájuk, akkor hamar elfog telni az idő - biztosít és szabad kezét átdobva a vállamon, közel von magához.
- Igazad van - nézek szemeibe halványan mosolyogva, majd arcomat elrejtem nyakhajlatában.

***

Hihetetlen, de hat hónap telt el, a hasam már nagy, az utolsó hétben vagyok. Megfogadtam Peter tanácsát és mindig csináltam valami olyat, amivel könnyen eltudtam foglalni magam, ezáltal már csak két hét és láthatom Louis-t. Annyira hiányzik, hosszú idő volt, ami eltelt, de az segített a legjobban, hogy a mi kapcsolatunk erősebb egy turnénál, kibírjuk az egymástól távol töltött időt. Peter is sokat számít, hogy mellettem van, mindig számíthatok rá, ha olyanom van, akkor hajnalok-hajnalán is átmehetek hozzá és beszélgethetek vele, mert nem zavarja, még akkor sem, ha fáradt és örülne, ha pihenhetne. Most már azt mondhatom, hogy utolértük magunkat, bepótoltuk azt az időt, amit akartunk. 

Nyár van, a Nap erősen veti sugarait a Földre, ezáltal nem akadály, hogy a tornácon üljek és figyeljem, ahogy Peter lovagol helyettem Moonlight-on. Ő vette át a helyemet, amióta az orvos megmondta, hogy nem lovagolhatok többet, mert veszélyeztetem a fiaim életét. Megijedtem, ezért barátomra hárítottam azt a feladatot, hogy kondiban tartsa a lovamat. Kezeimet hasamon pihentettem és mosolyogva veszem tudomásul, hogy a bent tartózkodó fiúcskák eszeveszetten mocorognak. Már farmernadrágot nem bírok viselni, ezért egy lenge ruha van rajtam, aminek alját a lágy szellő lebegteti, amivel a szék alatt fekvő cica játszadozik, mert vonzónak tartja a mozgó anyagot. Az egyik pillanatban mosolygok, a másikban nedvességet érzek a lábaim között, majd soha nem érzett fájdalom hatol a hasamba. Rögvest összegörnyedek, nem tudom, hogy mit csinálhatnék. Már eddig is voltak fájásaim, de nem ilyenek, a mostani elviselhetetlen. 

- Peter! - sikoltom, mire megállítja a lovat, leszáll róla és amilyen gyorsan csak tud, ideszalad hozzám. 

Szemeimet erősen szorítom össze, a fogaim csikorognak, ahogy összeütköznek, a víz teljesen lever és ha barátom nem tart meg, akkor lefordulok a székről. Megfogom egyik kezét és erősen szorítani kezdem, nekem fáj, nem hogy neki, de nem mond semmit csak csendben tűri, ahogy körmeim a bőrébe vájnak. Kék színű ruhám teljesen elázik, de nincs erőm felállni a székből, az egész testemet átjárja a fájdalom. 

- Laura! - kiabálja Peter nagymamám nevét, aki minden bizonnyal a konyhában van, nem rég mondta, hogy megy süteményt sütni, de nagyon úgy látszik, hogy megzavarjuk. - Gyere gyorsan, Ana-nál beindult a szülés! - mondja gyorsan és toporzékolni kezd, hirtelen úgy érzem ő jobban izgul, mint én.  

~.~.~.~

Sziasztok Lányok! ^^ 

Itt lenne az újabb rész, remélem elnyerte a tetszéseteket. Nem történik benne sok minden, de úgy gondolom a sok izgalom után helyénvaló, hogy legyen egy ilyen is. Elég hosszú lett, remélem nem bánjátok, egy kicsit elragadtattam magam. :D

Nagyon örülnék, ha leírnátok a véleményeteket, a szavaitok rettentő sokat jelentenek! <3

Have a nice day: Fanny