32.rész Apróságok és egy nagy dolog

" Elegem volt Anastasia-ból, mindenki őt szerette, őt ugrálták körül és a banda többi tagja se tudta volna letagadni, hogy mennyire utáltak és nem bírták elviselni, hogy velük tartottam a turnén. Aztán jöttek a gyerekek és annyi, valamit tennem kellett, számomra Harry volt az álom férfi és amilyen könnyen kaptam meg, olyan nehezen szabadult meg tőlem. " - Mia Steff

Harry Styles

Össze-vissza szaladgálok a szobában, teljesen sokkos állapotban vagyok és nem bírom elhinni, hogy Ana-nál beindult a szülés és hamarosan megszületnek a fiaim. 21 éves vagyok, ami alapjáraton megkérdőjelezheti a tényt, hogy apa leszek, az pedig hab a tortán, hogy mellesleg híres és nem sztárral, hanem egy teljesen átlagos nővel jöttem össze, aki a világot jelenti nekem. Százszorta különb lány, nem így terveztem, én is azt hittem, hogy egy velem rangbeli személyt fogok magam mellett tudni, de így adta a sors, egy meseszép nő volt hosszú ideig az enyém, akit elveszítettem, de nem örökre, amíg élek, azért fogok küzdeni, hogy visszaszerezzem. 

Los Angeles-ben vagyunk, mivel fontos megbeszélésre kellett jönnünk és míg két nappal ezelőtt Afrikában keltem fel, ma itt, az angyalok városában. Szerencsére Mia nincs a szobában, Gemma-val lement az étterembe, azzal az okkal, hogy mind a ketten éhesek. Hihetetlen, de amióta Ana amnéziába esett és Louis-t "szereti", azóta egykori legjobb barátom teljesen máshogy viszonyul hozzám, tud normális hangnemben beszélgetni velem, olykor nevet is a vicceimen, keresi a társaságomat, aminek azaz oka, hogy minél több mindent akar megtudni Ana-ról és én nagy bolond, hatalmas mosollyal mondok el neki mindent a lányról és elfelejtem azt, hogy mi a tétje annak, ha mind ezeket elmondom neki. Peter egyből őt hívta, mire rögvest átszaladt a szobámba és könnyes szemekkel, levakarhatatlan mosollyal az arcán közölte a tényt. Nem is az ő fiai, hanem az enyém és az Ana-é, de minden bizonnyal közel kerültek hozzá a csöppségek, még úgy is, hogy édesanyjuk hasában voltak. Mindig a szőke hajú angyalról és a szíve alatt nevelkedő kisfiúkról beszél, amit mosolyogva hallagatok, de a szívem egyre több darabra törik össze, sokszor nem bírom tovább hallgatni szeretetteljes hangját és faképnél hagyom. Igaz, szoktam beszélgetni Ana-val telefonon vagy skype-on, már azt is lehet mondani, hogy barátok vagyunk, aminek örülnöm kellene, de nincs így, egyre szomorúbb vagyok. Nem vagyok sírós típus, mindig tartom magam, de van olyan, hogy zokogva rontok be a jelenlegi hotelszobába és órákat bőgök, akár egy óvodás gyerek. Szégyen vagy nem szégyen, nagyon szeretem Ana-t és ezen semmi nem változtathat, már hozzá tartozok, senki máshoz. 

- Harry! - ront be a szobába Zayn lihegve, mire meglepődve nézek barna szemeibe, de az arcán lévő mosoly elárulja, hogy nincs baj. - Most mondta Louis a hírt - kap a fejéhez és ujjait hajába vezeti, mire halkan felnevetek és beleteszem az utolsó ruhadarabot a bőröndbe, majd összecipzározom és ráülök a tetejére. - Gratulálok, Haver! - lép hozzám közelebb, majd megölel és megveregeti a vállam. 

- Kösz! - húzom halvány mosolyra az arcomat, majd nem tudom leplezni a bennem tomboló érzelmeket és hangosan felsóhajtok. 

- Gond van? - kérdezi egyből és mellettem helyet foglalva, ráül a bézsszínű huzattal fedett takaróra. 

- Jó nagy - nevetek fel cinikusan és oldalra fordítva a fejemet ránézek. - Ez nem az én nagy napom, hanem Louis-é - kezdem el piszkálni az ujjaimon lévő gyűrűket, miközben erősen lesütöm a szemem. - Megyek a kórházba, de csak azért, mert Louis nem akar egyedül menni - mutatok idézőjeleket a levegőbe, miközben mondom a mondatot és ennyi elég, hogy Zayn értse a lényeget és ő is felsóhajtson. 

- Figyelj, Haz - fordul felém teljes testtel és tudom, hogy most fogom kapni a Malik féle lelki fröccsöt, ami eddig mindig segített. - Ez nem Louis nagy napja, hanem a tied - böki meg a mellkasomat, az arca teljesen komoly, minden erejével azzal van, hogy életet leheljen belém. - Te vagy a babák apukája, te voltál együtt hosszú ideig az anyukájukkal, te tanítottad meg szeretni életed nőét, te terelted a helyes útra, amikor azt elvesztette és ne felejtkezzünk meg arról sem, hogy Ana szerelmétől teljesen más lettél, egy új Harry-t ismertünk meg. Ezek a dolgok, Haver nem semmik, neked van a legnagyobb jogod ahhoz, hogy ott legyél. Ana-nak szüksége van rád, még ha nem is akarja bevallani - mosolyodik el halványan, mire én is így teszek, nagyon hálás lehetek neki, örülök, hogy az egyik legjobb barátom. - Szóval fogd meg ezt a hülye bőröndöt, indulj el a repülőtérre és hatalmas boldogsággal hívj majd fel, amikor elsőnek meglátod a fiaidat - áll fel a helyéről, majd engem is lábra állít és megpaskolja az arcomat. 

- Kösz, Zayn, sokkal jövök neked! - ölelem magamhoz, mire elneveti magát. 

- Ez nem cserebere játék, Harry, ez természetes dolog. A haverom vagy - rántja meg a vállát és már indulna ki szobából, de az ajtó hirtelen kitárul és meglátom Mia paprika vörös arcát. 

Barátommal egyszerre mordulunk fel, majd mellém áll és mind a ketten szemezünk a vörös hajú lánnyal. Lábait magassarkúban veti a padlóhoz, majd erősen becsapja az ajtót és kezeit összefonja mellei alatt. Tudom, hogy veszekedni akar, de most jelen esetben nincs hozzá se időm, se kedvem, se idegzetem. Lomha mozdulatokkal veszem le az ágyról a bőröndöt és már indulnék el, de a lány idegesítő, egyben arrogáns hangja megállít. 

- Már megint Anastasia-hoz szaladsz? - néz rám villámokat szóró tekintettel, arc színe továbbra sem változik és megjelenik az a mosolya, amit annyira utálok. - Niall most mondta az étteremben hatalmas nagy örömmel a hírt, már majdhogy nem sírt, annyira boldog - kezd el hadonászni, miközben hangját egyre jobban felemeli. 

- Igen, mivel megindult a szülés vagy az is lehet, hogy már meg is születtek a fiaim - húzom fel karomon a szürke inget és megnézem a csuklómon ékeskedő órát, miközben próbálok nyugodt hangszínt megütni. 

- Csodálatos - kiáltja, majd elneveti magát. - Már megint ahhoz a kis cafkához mész, egy szavába kerül és már ott is vagy, ez hihetetlen - lépked egyre közelebb, azt hiszi megijeszthet, de hat hónap után már megszoktam a viselkedését, vagyis próbálok így tenni. 

- Ha még egyszer cafkának mered nevezni Ana-t, esküszöm felpofozlak! - mordul fel mellettem Zayn és úgy néz a lányra, mint még soha. - Nem szoktam lányokat bántani, soha nem is tettem, de veled szívesen kivételt teszek! - mosolyog rá gonoszan, mire Mia szemei kitágulnak, ahogy az enyémek is, még soha nem hallottam így beszélni, főleg nem egy nővel. 

- Nocsak, a Malik fiú mérges - húzza tovább az agyát, mikor felfogja a hallottakat, mire Zayn nem bírja tovább és még mielőtt olyat tennem, amit egyébként nem tenne meg, kimegy a szobából. - Én is így gondoltam - nevet fel Mia, nem tudom hogy jött elő ez az énje, de hogy én nem ilyennek ismertem meg, az is biztos. 

- Ne haragudj, de megyek, mert Louis már vár a recepciónál - veszem magamhoz a bőröndöt és elakarok menni mellette, de megfogja a kezemet és visszaránt. 

- Hogy lehetsz ekkora nagy papucs? - néz rám hüledezve, az arcom minden szegletét megnézi. - Nem bírod felfogni, hogy Ana Lou-t szereti? - húzza fel a szemöldökét és diadalittasan elmosolyodik. - Hiába mész oda azzal a céllal, hogy bemeséld neki a fiúk a te gyerekeid, nem fogja elhinni, eddig sem hitt el neked semmit - oktat ki, amit nem szeretek, nekem ne mondja meg senki, hogy mit csináljak és ezáltal elgurul az agyam. - Mellesleg nem soká összeházasodik élete szerelmével, szóval...

- Nem értem mire fel játszod magad ennyire vagy mire tartod magad ilyen nagynak, de te meg azt nem bírod felfogni, hogy nem szeretlek, még barátnak se tekintelek, a sajtó meg Paul miatt szenvedek melletted már hat hónapja. Egyszerűen nem bírlak elviselni, annyira aljas nő vagy és kezdem azt hinni, hogy ez vagy te valójába - mutatok végig rajta és kezemet kitépem szorításából. - Menj haza, ne rontsd itt a levegőt és így legalább nyugodtak lehetnek a srácok - vágom oda neki és kihasználva bizonytalanságát, kilépek az ajtón és a folyosón szaladok, miközben a bőröndöt húzom magam után. A 10. emeleten vagyok, ezért néhány percbe telik, mire a földszintre érek és ahogy azt gondoltam már fent is, Louis tényleg a recepciós pult előtt áll.
- Mehetünk - mondom, mikor odaérek hozzá, mire mosolyogva bólint egyet és már indulunk is a bejárat előtt álló taxihoz.
Ahogy elfoglaljuk helyünket a járműben, előveszem a headsetemet és a telefonomat azzal az elhatározással, hogy zenét fogok hallgatni. Fülembe teszem a pöcköket, fejemet az üvegnek döntöm és kizárok magam körül mindent és mindenkit. Elgondolkodok azon, hogy én vagyok a fiaim apja, de csak egyszer fogtam meg Anastasia gömbölyödő hasát, nem beszélhettem a fiaimhoz, miközben Ana-hoz bújok, nem láthattam, ahogy hétről-hétre egyre nagyobb lesz a pocakja, nem mehettem vele az orvoshoz, nem láthattam az ultrahangos felvételeke és képeket, nem vásárolhattam be vele a kicsik születése előtt. Kihagytam egy nagyon fontos időszakot, amit már soha nem tudok bepótolni, hiába küzdenék, azokat a pillanatokat már elvesztettem, más kapta meg helyettem. De annyi vigasztal, hogy mindez nem az én hibám és abban a kijelentésben igazat kell adnom Mia-nak, hogy hiába mondok bármit is Ana-nak, nem hinne nekem, hiszen eddig se tette. Reménytelen a helyzetem, rajtam már csak is egy csoda segíthetne. Teljesen eltűnt az életvidám énem, már nem az vagyok, aki akkor voltam, mikor a legfontosabb nő az életében mellette volt. A szívem összetört, a lelkem belefáradt a sok kudarcba és csalódásba, könnyeket már nem tudok hullajtani, mert minden egyes cseppet kiadtam magamból, az arcomra nem tud kerekedni őszinte mosoly, nem tudok teljes boldogsággal nevetni. Nincs miért ezeket tennem, mert elveszettem a menyasszonyomat és ezután biztosan a fiaimat is elfogom, hiszen Louis-t fogják az apjuknak hinni.
Megrázom a fejemet, hogy megszabaduljak a fájdalmas gondolatoktól, nem akarom tovább ostorozni magam, már így is jól rám járt a rúd. Tekintetemet Louis felé irányítom, aki szintén zenét hallgat, a szemei bőszen csillognak, szája sarkában mosoly bujkál, az arca kipirult. Le se tagadhatná, hogy mennyire boldog, ami érzést irigyelek tőle, én is lennék ilyen állapotban. Emlékszem, amikor megtudta a nagyvilág, hogy Louis Ana-val alkot egy párt, én pedig Mia-val, minden felborult, a megszokottnál is több paparazi követett minket, rengeteget cikkeztek rólunk az újságok és akkor történ meg az, hogy önakaratából átjött hozzám a szobámba és beszélgetni kezdett. Akkor kezdődött el közöttünk ez a fura viszony, ami nem mondható barátságnak, de ellenségeskedésnek sem. A palánk közepén vagyunk a jó és a rossz között. Akkor panaszolta el, hogy mennyire féltette Ana-t és amíg én érdekből és a felettem álló személyek kérést végre hajtva voltam és vagyok még most is együtt Mia-val, addig ő tiszta szívből szerette Ana-t és a rajongása most sem kezd el szűnni. El kell fogadnom, ami van, amit kaptam a sorstól, még ha a nehezemre is esik, de az elhatározásomon nem fogok változtatni, egy szép napon Ana-t visszafogom szerezni.

***

Az utazással elfecséreltünk majd' egy napot, már másnap reggel tíz óra van, de nem bánom, csak azt szeretném, ha minél hamarabb a kórházban lehetnék. Ahogy leszállunk a magángépről, hatalmas szerencsénkre a repülőtér bejáratánál már vár ránk egy taxi, rajongók sehol, mivel nem tudják, hogy itt vagyunk, így könnyű a közlekedés. Még nem voltam Bolton-ban, de ahogy megy alattunk a kocsi és elmélázva nézek ki az ablakon, meg kell jegyezzem, hogy nagyon szép hely és nem csodálom, hogy Ana nagyszülei itt telepedtek le. Áldom az eget, amiért kevesebb, mint fél óra után a hatalmas épület előtt állunk, ahol egykori menyasszonyom fekszik az egyik szobában. A csomagtartóból kivesszük a bőröndöket és a fuvart megköszönve, elindulunk a bejárat felé. Hatalmasat sóhajtok, amikor lábaim megindulnak, a Nap hét ágra süt, nem gondoltam volna, hogy itt ilyen jó idő van. 

- Minden rendben lesz - szólal meg Louis, mire meglepetetten nézek rá, majd ő is felém sandít és halványan elmosolyodik. - Tudom, hogy nem könnyű, átérzem, amit te - ér egy pillanatra a vállamhoz szabad kezével, mire nem tudok semmit sem mondani, csak megyek előre. 

A recepción eligazítanak minket, mire megrohamozzuk a liftet és türelmetlenül várjuk, hogy felérjünk a 4. emeletre. A gyomrom egyre kisebb lesz, nehezebben veszem a levegőt és a szívem olyan ritmust diktál, amit már nagyon régen nem tapasztaltam. Érzem, hogy izzad a kezem, a végtagjaim elgémberednek és ez azt jelenti, hogy félek. Félek a viszont látástól, félek attól, hogy nem érhetek a fiaimhoz, akiket kilenc hónapon keresztül tűkön ülve vártam és Ana-nak hetente háromszor is mondtam, hogy fotózza le a pocakját és küldje el a képeket valamilyen formában. Mindig megtette, egyszer sem kérdezte, hogy miért vagyok annyira kíváncsi, minden bizonnyal azt hitte azért, mert vőlegényének a bandatársa vagyok. Megáll alattunk a felvonó, mire kiszállunk, ami nem megy egyszerűen a nagy bőröndöknek köszönhetően, de ez se állít meg minket, töretlenül keressük azt a kórtermet, ahol Ana van. Ahogy a célhoz vezető folyosóra térünk, egyből megpillantom Peter-t és Ana nagyszüleit, mire lépteimet megszaporázom, amikor észre veszem, hogy egy nagy ablakon befelé néznek és bőszen mosolyognak.
- Sziasztok! - köszönök halkan mikor megállok mellettük, mire felkapják a fejüket és ránk néznek.
- Harry, Drágám! - szólít meg Laura kedvesen, mire átjár a melegség, mert örülök, hogy az ő bája és figyelmessége nem múlt el irányomba.
Úgy tesz, mintha Louis ott se lenne, erősen ölel a mellkasára, miközben folyamatosan simogatja a hátamat és érzem leheletét a nyakamnál. Számomra ő olyan, mint a nagymamám, engem is ellát a szeretetével, ami jelen esetben annyira jól esik, hogy nem tudok mást csinálni csak csukott szemmel simulok hozzá és élvezem a közelségét.
- Minden rendben? - veszi kezei közé arcomat, mikor elválunk egymástól, mire sanyarú mosoly közepette megrázom a fejemet. - Sejtettem, Drágám, de ne félj, minden megfog változni - bizonygatja csillogó szemekkel, majd puszit hint az arcomra és elenged.
Robert-et is üdvözlöm, mire ő is meleg öleléssel köszönt és bár nem tudok semmit sem mondani, örülök, hogy ők itt vannak és szeretteim helyett is támogatnak. Louis ez idő alatt eltűnik, mire szememmel keresni kezdem, majd Laura-val összeakad pillantásunk az ablak felé bök. A két bőröndöt a fal mellé állítom, hogy senkinek ne legyen útban, majd a nő mellé lépkedek és mikor az a látvány fogad, amit nem szeretnék, a szívem szörnyen összeszorul és legszívesebben becsuknám a szemem, de az ágyban fekvő angyal szépségét szívom magamba, akár egy szivacs. Szemei bőszen csillognak, úgy néz a mellette ülő társamra, mint egykor rám, kezeit összekulcsolja a fiúéval, ami mozdulatát pillantásommal követem és egy pillanatra elfordítom a fejem. Nehéz ezt végbe nézni, ahogy Lou-t öleli, csókolja, mikor ezek a dolgok engem illetnének meg. Az ajkai úgy illenek az enyémhez, mint két puzzle egymáshoz, mikor a kezemben tartottam, úgy illett oda, akár egy stílusos felső. Mindenben összeillünk, rengeteg közös dolog van bennünk és ezeket elvesztettük, elvesztettem. Míg ő semmiről nem tud, engem megöl a bánat és magány, nem tudom meddig bírom még, de úgy érzem nincs sok hátra. Hamarosan a földre fogok esni és onnan csak nehezen, hosszú munkával lehet majd magamat felszedni. Készülök erre, hiszen egyszer befog következni. Ahogy Ana előre hajol és szenvedélyesen megcsókolja Louis-t, szeretetéhesen omlik a kezeibe, nem bírom tovább őket nézni és lomha léptekkel arrébb megyek az ablaktól. Leülök az egyik székre és kezeim közé rejtem arcomat, miközben mély levegőt veszek, nem megy nekem ez az elfogadósdi. Nem bírom elfogadni a tényt, hogy Ana nem az enyém, miközben egykor az volt. Nélküle egy senki vagyok, de megtanultam felvenni az álarcot, ami egy műmosolyt takar. A színpadon nem éreztethetem a rajongókkal a gondomat, bajomat, ott mosolyogni, kedveskedni kell, ami sokszor könnyen megy, mert a lányok sokasága erőt ad és megmutatják, hogy ők mellettem vannak és szeretnek. Kezeimet arcomról hajamba vezetem, mire megjelenik mellettem Robert és egyik kezét vállamra teszi, mire rá nézek.
- Gyere, mutatok neked valamit - mosolyodik el, mire mimikámat rendezem és sóhajtozva állok fel, majd követni kezdem a hosszú folyosón.
Hátra nézek Laura-ra, aki biztatóan mosolyog, amitől egy kicsit megnyugszom, ha lehet az állapotomra ezt mondani, hogy nyugodt. Minden vagyok csak az nem és amíg Ana ismét nem lesz a kezeim között, addig nem is leszek az. Lehajtott fejjel megyek a férfi háta mögött, folyamatosan a szőke hajú angyal és Louis párosa van előtte, ami még jobban felzaklat és magamban azt kérdezgetem, hogy miért jöttem ide. Semmi hasznom nincs belőle csak jobban ártok a lelkemnek, jobb lett volna Los Angeles-ben maradok és elviselni a srácok hülyeségeit. Azzal többre mentem volna, mert legalább oldották volna a hangulatomat és nem lennék mélabús, mint most. Robert lecövekel előttem, mire én is így teszek és tudatlanul nézek rá, mire fejével a mellettem lévő kisebb ablak felé bök. Oldalra fordítom a fejemet és elámulva nézem a sok újszülött babát, mire tekintetem ellágyul és teljességgel az üveghez nyomódok.
- Lucas-t és Leon-t keresd - szólal meg Ana nagypapája mosolyogva, mire mélázva nézek szemeibe. - Magadra hagylak - mondja végül, majd megveregeti a vállam és lassan elballag.
Szemeimmel egyből a két nevet kezdem el keresni, mire kis idő elteltével meg is találom és ahogy a két fiúcskára nézek, szemeim egyből könnybe lábadnak. Most már tudom miért vagyok itt, miattuk. A két gyönyörű fiam miatt, akiket annyira vártam és végre személyesen is láthatom őket. Külön fekvőhelyen vannak egymás mellett, kék ruhácska, fehér pólya tartja őket melegen. Arcocskáik már kisimultak, de még egy kicsit pirosak és annyira törékenynek és apróknak hiszem őket. Nagy haj ékeskedik buksijuk tetején, mire mosolyom nagyobb lesz és kezeimet az üvegre teszem. Oldalra döntött fejjel kémlelem őket, annyira hihetetlen, hogy ők az én véreim, én vagyok az apjuk, két ilyen kicsiny babának. Arcomon hatalmas könnyek gördülnek le, amik nem akarnak megszűnni, amelyek eltűnnek, helyettük rögvest újak jelennek meg. Remegő kézzel veszem magamhoz a telefont és lefotózom a fiaimat, ami képet gyorsan el is küldök Zayn-nek, amihez a nevüket is oda csatolom a két csöppségnek. Lucas és Leon. Minden bizonnyal Louis választotta, hiszen régen mondta, hogyha fia születne, a kettő közül az egyik névvel illetné meg. Az álma teljesült, de nem tudom hibáztatni, olyan nevet adott nekik, ami nekem is tetszik.
- Szia, Harry! - hallok meg egy törékeny hangot, amit mind közül felismernék, mire gyorsan megtörlöm arcomat és a lány felé nézek.
- Szia, Ana! - nézek végig halvány rózsaszín köntössel fedett testén, majd gyönyörű barna szemeibe veszek el és kedves mosolyától egy pillanat alatt elalélok.
- Nem gondoltam volna, hogy te is eljössz - mondja bágyadtan, nehezen lépked elém, mire megkönnyítem a dolgát és lábaimat használva kitárt kezei közé férkőzök. - Így sokkal jobb látni, mint kamerán keresztül - kuncog fel, mire felsóhajtok és lehunyom a szememet, nincs annál jobb érzés, mikor mellkasa az enyémhez simul.
Hosszú perceken keresztül öleljük egymást, és nem bírom elhinni, hogy az amnézia kialakulása utáni kapcsolatunk mennyire megváltozott. Akkor látni sem akart, kerülte a társaságomat, nehezen tudtam elnyerni a bizalmát, de sikerült és ennek köszönhetően a kezeim között tarthatom. Puszit nyomok kiengedett hajába, mire ő sóhajt fel és mosolyogva elváll tőlem és a szemembe néz.
- Jól vagy? - simít végig arcomon ujjaival, nehezemre esik beszélni, hiszen nem rég még Louis karjaiban volt, most pedig az enyémben.
- Most már igen - válaszolok szinte suttogva és nyomok egy csókot a tenyerébe. - Te hogy érzed magad? - érdeklődök, mivel egy szülés a tanultak alapján nem könnyű és megviseli a nőket.
- Tegnap elég rosszul voltam, de most már tűrhető - beszél és az ablak felé fordul és kezét, ahogy én is az imént, az ablakra helyezi. - Annyira szépek, ők a legszebbek és ezt minden nagyképűség nélkül mondom - néz rám egy pillanatra halkan nevetve, majd újra fiaink felé fordul.
- Tényleg ők a legszebbek - szólal meg belőlem a furcsa, először érzett apai ösztön, mire rám néz és szemeit az enyémeken tartja. - Mi a baj? - kérdezem, de nem válaszol, közelebb lép hozzám és kezei közé fogja arcomat.
Nagy szemekkel mered rám, puha ujjait végig szántja borostás arcomon, ami jól esik, de nem értem viselkedését, azért megrémülök. Továbbra sem mond semmit csak erősen figyeli minden vonásomat és láthatóan valamin nagyon gondolkodik. Kezeimet dereka köré kulcsolom és közelebb vonom magamhoz, amit egyáltalán nem ellenez, ami meglep. Ujjaimmal selymes haját, majd arcát érintem, miután végtagjait nyakam köré vezeti. Szemei könnyesek lesznek, egyre erősebben simul hozzám, ezáltal egyre jobban megakarom tudni, hogy mi bántja.
- Mindenre emlékszem, Harry, minden egyes dologra, ami veled kapcsolatos - mondja szinte suttogva, miközben arcán egy hatalmas nagy könnycsepp gördül végig, ami szavait nem bírok elhinni, azt hiszem, hogy csak álmodok.

~.~.~.~

Drága Olvasóim!^^ 

Először is bocsánatot szeretnék kérni a múltkori kirohanásomért, rosszul érintett, hogy Zayn kilépett a bandából és elgurult az agyam. Semmiképpen sem hagynám abba az írást, nem szokásom feladni, azt, amit elkezdtem és nem mellesleg szeretem csinálni. Az írás az életem része lett, már nem tudnék meglenni nélküle és habár már Zayn nincs a bandában, a történetben továbbra is szerepelni fog. Vele kezdtem el, akkor vele is fejezem be, majd ha elkezdek egy újabb blogot, abban már nem lesz szereplő. Remélem elnéztek nekem mindent, azt, hogy nyavalyogtam. Nagyon nagy hülyeségeket beszéltem. Nagyra becsüllek titeket és nem lennék olyan, hogy azokat, akik támogatnak és kitartanak mellettem, azokat cserben hagyjam. <3

Remélem tetszett a rész, azért is elnézést, amiért késtem. Írjátok le a véleményeteket, mert mindig azt hiszem, hogy nem tetszik nektek az irományom és sokszor pánikolni kezdek. :)

Szeretlek titeket! *.*

Have a nice day: Fanny