35.rész Évek múlása

" Nem gondoltam volna, hogy minden úgy fog alakulni. Már volt két gyönyörű fia, akikért meg is haltam volna és kiderült, hogy Mia tőlem várandós, amit nem akartam elhinni, hatalmas hibát követtem el. Minden olyan jól kezdődött, végre visszakaptam azt a nőt, akit annyira szerettem, még küzdenem se kellett, a boldogság a kezembe pottyant. És után megint jöttek a rosszabb napok, talán életem legrosszabb része. " - Harry Styles

Meredten figyelem a megszeppent fiút, az arca egy szempillantás alatt elfehéredik, minden bizonnyal ő sem tudta, hogy Mia-nak ez volt az ok, hogy idejöjjön. Hangosan felsóhajtok, felveszem a földről a naplót, megsimogatom ezúttal már álló lovamat, majd Harry-t megkerülve elmennék mellette, de egy hirtelen mozdulattal elkapja a csuklómat. 

- Anastasia... - néz rám könyörgően, amitől majd' meghasad a szívem, de nem tudok mit tenni csak nyugodt lenni és elfogadni a tényt, hogy valamilyen úton-módon mindig elveszítem azt a férfit, akit annyira szeretek, hogy az már fáj. 

- Engedj el - mondom nyugodtan, mégis lényegre törően, jobb ha elkerülöm, akkor nem fáj annyira, mint most, ha itt van előttem és szemeivel majdhogy a földre kényszerít. 

Feladóan elengedi a kezem, mire egyből lépkedni kezdek és amilyen gyorsan és messzire tudok, elmegyek. Erősen szorítom mellkasomhoz édesapám féltve őrzött naplóját, mire eddig is könnyes szemeim még könnyesebbek lesznek, elkezdek zokogni. Egy személyre van nagy szükségem, senki másra, ezért futni kezdek a ház felé és remélem, hogy ott megtalálom legjobb barátomat. A bejárati ajtót erősen nyitom ki, hangosan csukom vissza és eszeveszetten kezdek szaladni a lépcsőn, miközben érzem, hogy a bennem megmaradt minimális erő is kezd cserben hagyni. Hangosan kapkodom a levegőt, amikor megállok a fiú ajtaja előtt, majd kezemet használva kopogok a faszerkezeten. Semmi választ nem kapok, mire illetlenül lenyomom a kilincset és benyitok. Nem látom sehol, majd mikor már távozni akarok, a fürdőszobából hangokat hallok meg. Lecövekelek és hallgatózok, hogy megtudjam mit csinál, de ez nem sikerül, ezért leülök az ágyára és várok. Leteszem magam mellé a virágos mintával megáldott füzetet és kezeim közé temetem arcomat, nem bírom tovább. Jobb lenne, ha kislány lennék és álmodoznék egy szőke hercegről, aki fehér lóval áll meg az ablakom alatt, mint hogy azt éljem át, amit most. Minden egyes gondolat, ami a mai napon megtörtént, erősen bántja az agyamat és nem fér bele, hogy miért pont én kapom ezt a sorstól. Nem akarok sírni, de már elkezdtem és nem bírom abba hagyni, akaratosan próbálom eltüntetni a sós cseppeket, de hiába, néhány pillanat múlva újra megjelennek. A fürdőszoba ajtaja kis idő múlva kinyílik, Peter egy vékony melegítő nadrágban, fedetlen felső testtel jelenik meg előttem, miközben furcsán néz, amikor felfedezi az arcomon leszánkázó könnyeket, hangosan felsóhajt.
- Mi történt? - kérdezi rémülten, egy szempillantás alatt mellettem terem és erősen magához ölel.
Eddigi sírásom még jobban felerősödik, már azt sem tudom hol vagyok, annyira megfájdul a fejem és levegőt is alig kapok. Arcomat amennyire csak tudom izmos mellkasába rejtem, szívverésem annyira érezhető, hogy már fülemben érzem rendezetlen dobogását, nem akarom ezt. Tudom, hogy rengeteg bajt és bűnt követtem el életem során, de megbántam, tettem ellene, minden beavatkozás nélkül megtudtam szabadulni a károsítóktól, mostanra teljesen tiszta vagyok, azt eltekintve, hogy az emlékek olykor felmerülnek bennem és éreztetik velem, hogy mekkora hülyeséget csináltam akkor. A sors valamiért kegyetlen játékot űz velem és azokat a személyeket veszi el tőlem, akiket mindennél jobban szeretek. Kezdve édesapámmal, majd Mia-val és végül most Harry-vel, akit muszáj elengednem, annak ellenére is, hogy Lucas és Leon neki is a fiai. Körülöttem rengeteg szerető ember van, akikre mindig számíthatok, de Mia más helyzetben van. Ő csak a szüleihez ragaszkodhat, a viselkedése, szokásai miatt nincsenek barátai és most hogy várandós, szüksége van Harry-re.
- Mia babát vár - hüppögök és még erősebben szorítani kezdem derekát, ha lehetséges zokogásom még erősebb lesz.
- Kitől? - kérdezi szinte suttogva és végig simít hátamon, ami annyi melegséget és szeretet sugároz, hogy kiráz a hideg.
- Harry-től - válaszolok hasonló hangszínben, mire megnyilvánulása egy újabb sóhajtás.
- Minden rendbe fog jönni, Szépségem - bizonygatja és arcát szuszogva rejti el kiengedett hajam között.
Erre nem lehet és nem is tudok mit mondani, felbecsülhetetlen dolog, hogy itt van mellettem és ennyire támogat. Áldom az eget, amiért újra megkeresett, megbeszéltük a dolgokat és Mia helyét átvéve most a legjobb barátom. Hangosan veszem a levegőt, eszeveszetten potyognak a könnyeim, nem bírom befejezni a sírást, úgy érzem, most erre van a legnagyobb szükségem, hogy kiengedjem a bennem tomboló érzelmeket. Óráknak tűnő percekig bújok hozzá és elárasztom könnyeimmel felsőtestét, amit valószínűleg nem bán, mert erősen von magához és folyamatosan puszit hint szőke hajamba.
- Anastasia! - hallom meg Harry indulatos hangját, majd dörömbölni kezd az ajtón, amitől összerezzenek és erősen lehunyom szemeimet.
- Ne engedd be, kérlek! - nézek az engem ölelő fiú hatalmas szemeibe és majdhogy a földön térdelek, esedezek, mivel nem akarom látni, nem akarom hallani a hangját az ajtón kívül álló férfinak.
- Rendben - hint egy puszit a homlokomra, majd feláll az ágyról, megfontolt léptekkel megy a faszerkezet elé és mielőtt lenyomná a kilincset, áthatóan rám néz.
Meredten figyelem, ahogy az ajtó kitárul Peter által, majd Harry teljes erőből kivágja a szerkezetet, elindulna felém, de legjobb barátom megállítja és átlökdösi a küszöbön. Összeszorított ajkakkal, szemekkel hallgatom végbe, ahogy hangosan kiabálnak egymással. Összekuporodok az ágyon, hangosan sírok, mire az ajtó újra kitárul és Liam aggodalmas ábrázatát pillantom meg. Átszeli a közöttünk lévő távolságot és erősen kezei közé zár.
- Nyugodj meg, Angyal! - kérleli már sokadjára, de nem bírom abba hagyni, feladtam, de most már tényleg, teljes egészében.
- Nem tudok, Liam, elegem van - kezdek el beszélni akadozva, mire egy könnyed mozdulattal fel emel és az ölébe ültet.
Eszembe jut az a pillanat, amikor pontosan ugyan ezt csinálta. Akkor mikor a vidámparkban visszautasítottam Harry-t és Louis elvitt hozzájuk, ami élete legjobb cselekedete volt. Ahogy ezen gondolkodok, eszembe jut, hogy nincs itt a kék szemű, örök vidám fiú. Most rá is nagy szükségem lenne, már ő is ismer és tudná, hogy mit kellene tennie vagy mondania.
- Louis hol van? - adok hangot elmélkedésemnek, miközben arcom folyamatosan Liam pólójának puha anyagához nyomódik.
- Otthon és ha minden igaz, akkor ma találkoznak Eleanor-ral - mondja halkan, mire hirtelen felkapom a fejem és nagy szemekkel nézek az övéibe. - Amióta újra látták egymást a kórházban többször is beszélgettek telefonon - simít végig arcomon, majd homlokát az enyémnek dönti és szeretetteljesen mereszti rám szép barna szemeit.
- Végre egy jó hír - mosolyodok el, ami minden bizonnyal egy grimaszra hasonlíthat, miközben öklömmel folyamatosan törlöm le az arcomon legördülő sós cseppeket.
- Igen, de amit Harry csinál az nem az - sóhajt fel és szabadon lévő mancsát hátamra vezeti és óvatos érintéseket mér rá. - Soha nem láttam még ilyennek, nagyon ki van akadva.
- Tudom, de én is kivagyok akadva - szipogok, mire barátom kutakodni kezd nadrágja zsebében és ide nyújt nekem egy zsebkendőt. - Köszönöm - veszem el tőle és kifújom pisze orromat.
- Elhiszem, Ana, de ő se tudta, hogy ez lesz, férfiból van - kezdi el védeni társát, ami megmelengeti a szívem, nem akarom emiatt a dolog miatt egymásnak uszítani őket.
- Ezzel tisztában vagyok és nem is hibáztatom, ezért is jutottam arra, hogy elengedem, mert Mia-nak hatalmas szüksége van és lesz rá - húzom el a számat és élvezem, hogy az engem pátyolgató fiú közelében megnyugszom, ezért is hagy alább a sírás.
- Ezt felejtsd el, Anastasia, Lucas és Leon a gyerekei! - ripakodik rám és megfogja mind a két vállamat, ahogy kezeivel elengedni derekamat. - Nem neked kell mindig szenvedni! - rázza meg enyhén testemet, majd kezei közé fogja arcomat.
- De, Li... - kezdenék el magyarázkodni, mire befogja a számat.
- Nincs de! - emeli fel hangját, amivel meglep, de teljesen megértem hirtelen indulatát. - Harry-nek kötelessége veled lenni, mintsem Mia-val - sóhajt fel, teljességgel elmegy az ereje, néhány pillanat alatt olyan ábrázatot vesz fel, amilyet én már egy jó ideje mutatok. - Téged szeret.
- Ez mind szép és jó, de nincs arra szükségem, hogy arról beszéljen, hogy milyen szép fia vagy lánya van - tárom szét kezeimet, majd izmos vállára hajtom fejemet és mély levegőt veszek. - Rettentően fájna és ezt elakarom kerülni.
Hümmögni kezd és mélyen szemembe néz, ahogy fejünk újra egy szinten lesz, tekintetével rengeteg energiát ad át, nem tudom mi lenne velem nélkülük. Ahogy Liam, úgy társai között sincs különbség, egyformán szeretem őket, olyanok mint a testvéreim. Az ajtó halkan kinyílik, mire irányába nézek és megpillantom Liam válla fölött Harry meggyötört arcát. Alig hallhatóan felsóhajtok, mire barátom hátra pillant és végig néz a néhány órával ezelőtt még vőlegényemnek hitt férfin. Számomra érthetetlen mimikát váltanak, majd Liam ad egy puszit a homlokomra, együtt érzően rám néz, majd helyet ad társának.
- Ha van valami gond, sikíts és jövök - mondja még utoljára a barna szemű fiú, miután megáll göndör hajú barátja mellett.
- Rendben - bólintok és ha minden rendben lenne akkor mosolyognék aggodalmán, de még ehhez sincs erőm.
- Bejöhetek? - kérdezi a rikítóan zöld szemű fiú, miközben becsukja maga mögött az ajtót.
- Bár bent vagy - nevetek fel erőltetetten, majd az ágyon lévő naplót megfogom és leteszem a földre, hogy még véletlenül se olvasson bele, még annak ellenére is, hogy tudom, nem tenné meg.
Lomha léptekkel közeledik hozzám, majd leül az ágy szélére, a legtávolabbi pontra tőlem. Egyszerre sóhajtunk fel, most jött el annak az ideje, hogy változtassunk az életünkön és megpróbáljunk egymás nélkül élni. Próbálná megfogni a kezem, de elrántom onnan és melleim alatt összefonom őket, nem akarom, hogy megérintsen bárhol is.
- Figyelj, Harry... - nézek mélyen íriszeibe, amikben mély fájdalmat és félelmet látok, amit biztosra veszek, hogy az én szemeimben is felfedez. - Nem akarok kertelni, ezen a kapcsolaton már nem lehet mit kezdeni, valami mindig közbe jön, inkább hagyjuk, hogy mással legyünk boldogok és próbáljunk új életet kezdeni... - beszélek nehezen, ezek a szavak belső fájdalmat okoznak még akkor is, ha tudom, ez a helyes megoldás. - egymás nélkül - zárom le a témát, felállok a helyemről, ma már sokadjára magamhoz veszem édesapám füzetét és elé lépkedek. - Tessék - veszem le ujjamról a gyönyörű gyűrűt és oda akarnám neki adni, de nem veszi el, a kezét meg sem mozdítja.
- Megértettem, de kérlek maradjon nálad - áll fel ő is és olyan közel jön hozzám, hogy leheletünk súrolja a másik arcát. - Tudom, hogy ezzel még nincs vége - bizonygatja, ahogy eddig mindig tette, hihetetlen, hogy ennyire magabiztos és kitartó.
Nem ellenkezik, nem kapja fel a vizet, csak csalódottan néz rám, ami mindennél rosszabb. Lehet, hogy belülről tombol, ami nálam teljesen valószínű és a szívem most fáj először annyira, hogy az elviselhetetlen. Tudtam már az elején, hogy nem lesz egyszerű vele lennem, ahogy vele se nekem, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire összekuszálódik az életem.

***

Az idő rohamosan telik és már azon kapom magam, hogy 39 éves vagyok, a fiam pedig 18. Az apró ruhákat, játékokat leváltották ingekre, csőfarmernadrágokra, a csörgő tárgyak helyett pedig a telefont használják és rengeteget buliznak. Féltenem kellene őket, ami meg is történik, de bízok bennük, ahogy ők is bennem, teljességgel meg van közöttünk az összhang. Rettentő jó képű, illedelmes és bájos férfiakká cseperedtek, akikre nem is lehetnék büszkébb. Igaz, hogy az életem nem könnyű, de ők rengeteget segítenek, támogatnak és a legfontosabb, hogy nem szégyellnek. Bátran felvállalnak az utcán, vásárolnak velem és annyira okosak, mint az édesapjuk. Harry-vel tartom a kapcsolatot, de csak is kizárólag a fiúk miatt, neki is meg van az élete, boldogan él Mia-val és van egy meseszép lányuk, Amelia, aki egy évvel fiatalabb Lucas-tól és Leon-tól. Nehéz volt elengednem őt, elfogadni a történteket, de nem adtam fel, boldog vagyok még annak ellenére, hogy tizennyolc év alatt egyszer sem kezdtem új kapcsolatba. Jelen esetben úgy érzem, hogy elegek számomra a fiaim, akik igaz hamarosan kiszállnak a fészekből, de ők akkor is örökre velem lesznek. Kiköpött apjuk mind a kettő és ennek én örülök a legjobban, mivel van Harry-ből általuk egy kis darabom, akik az életet jelentik számomra. A farmról már régen visszaköltöztünk Londonba, mivel tudtam, hogy két fiúnak nem élet az élet egy távoli helyen. Szükségük van szabadságra és arra, hogy kiéljék magukat amíg lehet és ezt tapasztalatból mondom, én is azt tettem régen. Egykori legjobb barátnőm és vőlegényem nem házasodtak össze, de elmondásuk szerint boldogok, aminek csak örülni tudok, legalább ők így éreznek. Én is az vagyok, másképp és más szinten. Ahogy fiatalabb koromban elhatároztam Harry számomra a nagy ő, úgy most is ezt vallom, még akkor is, ha nem úgy tartjuk a kapcsolatot, ahogy egykor tettük. Nincs szükségem másra, ha vele nem lehetek, akkor gondolkodásmódom szerint senkivel, mert nem tudnám az illetőt úgy szeretni, ahogy ő azt akarja, Inkább nem erőltetem, minden egyszer megoldódik, csak idő kérdése. 

- Anya? - hallom meg fiaim hangját, mire elkiáltom magam, hogy a konyhában vagyok, ezáltal megtapasztalhatom pusmogásukat. 

- Mit szeretnétek? - fordulok el az ételtől nevetve és szemügyre veszem, ahogy illedelmesen, kihúzott háttal leülnek az étkezőasztalhoz és csak hallgatnak. 

Továbbra sem mondanak semmit, amit egy idő után megunok, elkap a kíváncsiság és egy székre leülve társulok hozzájuk. Figyelem, ahogy testvéreknél jellemző, hang nélküli kommunikációt folytatnak, amit nem tudok megszokni, nagyon ismerik egymást. Könyökeimet megtámasztom az asztalon, tenyerembe temetem államat és felsóhajtok. Nagy szemekkel néznek rám, majd leeresztik vállaikat, biztosra veszem, hogy bulizni akarnak, amit nem igazán szeretek, hogy csinálnak, de az a baj velem, hogy túl engedékeny vagyok. 

- Fiúk? - szólítom meg őket és hátamat a szék támlájának vetem, nem szoktak ennyi ideig teketóriázni csak hogy megkérdezzék elmehetnek-e valamerre, pedig már 18 évesek, azt csinálhatnának, amit akarnak, de tiszteletben tartják a véleményemet és engedélyemet. 

- Oké - szólal meg hamarabb Lucas, miközben testvérére pillantgat akadozva. 

Elkap a félelem, hogy csináltak vagy történt velük valami és mély levegőt véve meredten figyelem őket. Tekintetem két fiam között cikázik, akik lesütött szemmel tördelik ujjaikat, nagyon jól tudom, hogy ilyenkor aggodalmasak. 

- Nem rég beszéltünk apával és kérte, hogy jöhessenek el vacsorára, mert látni szeretne téged - folytatja Leon és egyből összeszorítja ajkait, ahogy elmondja a mondatot. 

- Mikor? - kérdezem kimérten, érzékenyen érint ez a téma, az évek alatt még egyszer sem kért tőlem Harry ilyet, ezért is lepődök meg ennyire. 

- Holnap - válaszolnak egyszerre, mire erősen összeszorítom szemeimet, nem akarom ezt. 

- Ne aggódj, mi is itt leszünk - áll fel Lucas és mellettem terem. - De, ha nem akarod, nem muszáj - simít végig kezemen és hozzám bújuk. 

- Semmi baj, Drágáim, mondjátok meg apukátoknak, hogy rendben, jöhetnek nyugodtan - erőltetek mosolyt arcomra, még annak ellenére is, hogy mindenről tudnak már sok-sok éve. 

- Biztos? - kérdezi félve Leon és akár egy kisfiú felállít helyemről és erősen hozzám bújuk. 

- Persze, hogy biztos, minden rendben - simítok végig selymes haján, miközben testvére szemibe nézek válla fölött. 

~.~.~.~

Üdvözlök Mindenkit! :)

Hihetetlen, de már csak öt rész + epilógus és vége a blognak. Már több, mint egy éve írom, kisebb-nagyobb kiesésekkel, de ez nem változtat semmin, továbbra is imádok írni. 

Köszönök nektek mindent, rettentő aranyosak és fantasztikusak vagytok, nektek köszönhető, hogy most ott tartok ahol. 

Kérlek titeket, hogy írjátok le a véleményeteket, annak ellenére is, hogy nem a leghosszabb rész, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok a legújabb alkotásomról. <3

Have a nice day: Fanny