36.rész Zűrzavar

" Nem vágytam semmire sem jobban csak arra, hogy lássam és tudjam jól van-e. Azt akartam, hogy boldog legyen, ha már én nem voltam az. Mindig azt mondtam, a lehető legnagyobb rendben volt velem minden, pedig az volt a világ legnagyobb hazugsága. Amelia-t nagyon szerettem még a gondokat eltekintve is. Lucas és Leon voltak a kincseim, míg az édesanyjuk az életem, továbbra sem szerettem Mia-t, főleg azok után, amiket megtudtam róla. " - Harry Styles 

Másnap délután görcsben lévő gyomorral ugrándozok a konyhában és készítem a vacsorát, azt sem
tudom mit csináljak, a bennem lévő érzelmekről meg ne is beszéljünk. Már eltelt két hónap, hogy nem láttam Harry-t, a fiaival szinte minden nap találkozik meg beszélget, de eddig úgy éreztem, hogy erre nincs szükségem, mert csak rosszabb lenne a helyzetem. Idegesen kapok a hajamba és figyelem a romokban álló konyhát, minden szanaszéjjel, a levest már másodjára csinálom, mert folyamatosan elrontom, mindenhol van az agyam csak ott nem, ahol lennie kellene. Ijedten szaladok a sütőhöz és a kesztyűket kezemre veszem, majd kinyitom a műszer ajtaját, de bár ne tenném. A benne piruló csirke szénné ég, vastag füstöt enged ki magából, mire teljes erőből földhöz vágom és majdhogy megtaposom. Puffogva ülök le az egyik székre és magam elé nézek. Nincs erőm, amit eddig összeszedtem, az ebben a pillanatban elillan és helyét átveszi a pánik. Félek újra látni, ahogy azt is, hogy Mia-val mennyire boldog. Amelia-val rengeteget szoktam beszélgetni, olykor felhív telefonon, hogy találkozzunk vagy csak átszeretne jönni hozzám egy kicsit beszélgetni. Természetesen soha nem utasítom vissza, egyedül csak azt furcsállom, hogy ennyire ragaszkodik hozzám. Öröm vele lenni, egy kicsit olyan témát taglalni, ami engem is teljes egészében érdekel, mivel fiam mellett nem tudok a női dolgokról beszélgetni. Fogalmam sincs, hogy kire hasonlít, mivel hatalmas barna szemei, sötét barna haja van, pedig se Mia-hoz, se Harry-hez nem tartoznak ezek a színek. Egyedül rengeteg időm van gondolkodni és felemlegetni a múltat. 18 év alatt sok minden történt, Bella férjhez ment már lassan 13 éve és egy meseszép lánnyal büszkélkedhet, ahogyan én is, mivel a keresztanyukája vagyok. Louis és Eleanor fiaim születésekor a találkozás után néhány hónap elteltével ismét egy pár lettek és mai napig boldogan élnek 15 éves fiúk társaságban. Niall is megtalálta a szerelmet, boldog házasságban él egy kedves nővel, akit Nora-nak hívnak. Hatalmas szülői szeretettel nevelik lányaikat, akik teljességgel édesapjukra ütöttek hatalmas kék szemeikkel és bájos mosolyukkal. Zayn és Perrie is összekötötte az életét már 17 éve, ami idő alatt két fiúnak és egy lánynak adtak életet, ezáltal teljesült a félig arab férfi álma, nagy családja lett. Mindenki boldog, egyedül én vagyok egyedül, amivel nem sajnáltatni akarom magam, de amikor a társaság együtt vacsorázik vagy más programot élvez, elgondolkodok, hogy én is lehetnék ilyen felhőtlenül vidám. Lassan negyven éves leszek, a fiaim nagyok, édesanyám és nevelőapám továbbra is Los Angeles-ben él, míg nővérem London külvárosában, ami nem nagy távolság, de a teendői miatt nem tud minden percben velem lenni. Nagyszüleim a farmon élvezik megszokott, nyugodt életüket, míg legjobb barátom Peter, egy cseppet sem nyugodt környezetben mozog. Hihetetlen, de híres zsoké lett, amit elmondása szerint nekem köszönhet, amikor terhes voltam és megkértem, hogy foglalkozzon Moonlight-tal. Annyira megszerette a lovakat, hogy elkötelezte, híres lovász lesz, ami nem lett hülyeség, gyönyörű lovával járja a világot és sorra nyeri meg a versenyeket. Fél évente szoktam látni néhány napra, addig itt szokott lenni nálunk és élvezhetem a társaságát. Rettentően hiányzik, de elfogadtam, hogy ezt szereti és ezt akarja csinálni, minden dologgal egyszer meg kell barátkozni. A One Direction már öt éve feloszlott, nincsenek koncertek, a világ megtört, amikor ez megtörtént. A tagok egy cseppet sem bánják, örülnek, hogy akkor lehetnek családjaikkal, amikor csak akarnak, amit teljességgel megértek.
- Minden rendben? - ránt vissza elmélkedésemből Lucas férfias hangja, mire enyhén megrázom a fejemet és felé nézek.
- Persze - állok fel sóhajtva helyemről és lehajolok a földön heverő, szénné égett csirkéért.
- Nem úgy látom - kuncogja el magát, mire mosoly kúszik arcomra és miután a pultra teszem a kezemben lévő tárgyat, derekamat a szekrénynek vetem és szemezek gyermekemmel. - Segítsek valamit? - lépked mellém lomhán és egy laza mozdulattal átveti karját vállam felett.
- Köszönöm, Kicsim, megoldom - hintek egy apró csókot puha arcára, mire megmutatja hófehér fogsorát és kísértetiesen apjára emlékeztető mosolyát. - Leon merre van? - érdeklődök másik fiam után, miközben elseprem a hozzám bújó már-már férfi homlokából az oda nem illő tincseket.
- Fent van a szobájában, takarít - nevet fel jókedvűen, mire én is így teszek, mivel egyik fiam se szeret takarítani és erre már kis korukban rá kellett jönnöm, hogy ezen a téren is apjukat szimbolizálják.
- Te már kitakarítottad? - sandítok rá fél szemmel, mire somolyogva lehajtja a fejét, ezáltal nagyon jól tudom, hogy nem. - Gyorsan, Lucas Styles! - csípem meg arcát, mire sóhajt egyet és akár egy két éves kisfiú, duzzogva vonul ki a konyhából.
Fejemet egy pillanatra hátra vetem, majd veszek egy nagy levegőt és elhatározom magamban, hogy nem leszek gyenge, ez csak egy egyszerű vacsora lesz, semmi rossz nem fog történni. A kárba veszett húst kidobom a kukába és valamelyest higgadtabban kezdek egy másikhoz. Mikor a kitisztított tepsibe helyezem és második alkalommal a sütőbe teszem, beállítom a forró eszközt, hogy eszeveszetten kezdjen el csipogni, ha megütötte azt az időt, amire beállítom. A leves a gázon forr, a húst most rendeztem el, már csak a sütemény van hátra, ami a legkevesebb. Hamar megsütöm a lapokat, kifőzöm a krémet, majd csokival borítom a tetejét, azáltal már csak annyi a dolgom, hogy betegyem a hűtőbe.
- Fiúk! - kiabálok fel az emeletre, mikor rendbe rakom a konyhát és kissé izzadtan állok a lépcső előtt.
- Tessék? - hallom meg Leon hangját, majd lábak hangos dobogását.
- Megterítenétek légyszíves, mert már alig van időm és át sem öltöztem - mutatok végig magamon, miközben testemet egy kinyúlt felső és nadrág borítja.
- Persze - mondják egyszerre és már sietnek is a dolgukra.
Ekkor veszem észre, hogy mennyire elegánsan festenek, kockás inget, farmer nadrágot, nyakkendőt viselnek, a hajuk makulátlanul van felállítva, ami kellően emelkedik az ég felé. Mosolyogva megrázom a fejemet és lomha léptekkel közelítem meg szobámat, ami Harry nélkül annyira magányos és elhagyatott. A falak egyszerű fehérek, egy-két kép díszeleg rajta keretekben, a bútorok világos barnák, nincs erőm és kedvem arra törekedni, hogy felnőtt létemre álom szobám legyen. Divattervezőként dolgozok itt Londonban egy híres cégnél, ami munkámat már tizenhárom éve megbecsülök, mert szeretem csinálni, úgy érzem megtaláltam azt a kört, amiben mozognom kell. Gondolkodás nélkül megyek a fürdőbe és mikor becsukom magam után az ajtót, rögvest a kádhoz lépek és engedni kezdem a meleg vizet. Rózsa illatú fürdősót és tusfürdőt teszek az egyre jobban növő vízbe, majd amikor kellően elégnek és melegnek nyilvánítom, megválok ruháimtól és egy könnyed mozdulattal veszek el a habok között, miközben megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat. A gőz, rózsa aroma, hab és csend kényelmébe veszek el és ami nálam már megszokott, eszeveszetten gondolkodok az életemen. Van két pótolhatatlan és utánozhatatlan fiam, akiket soha senkire nem cserélnék le, van egy szeretett családom, fantasztikus barátaim, olyan munkahelyem, amit imádok, de hiányzik valami... Vagyis inkább valaki és az a valaki Harry. Eddig nem vallottam be magamnak, de most megteszem, mert iszonyatosan hiányzik és az a gond, hogy ez ellen nem tudok mit tenni. Nincs olyan nap, hogy ne gondoljak rá és ahogy hosszú évekkel ezelőtt megmondtam, elvette a szívemhez tartozó kulcsot és az örökre ott is marad nála. Esetleg csak akkor kaphatom vissza, ha ő magát is visszakapom és elfelejthetem a szenvedést, amit már oly' régóta próbálok leküzdeni. Küzdök az érzelmeimmel, de hiába, azok sokkal erősebbek nálam és ezt be kell látnom. Eszeveszetten szerelmes vagyok Harry-be és nagyobb szükségem van rá, mint valaha. Hiányzik a hangja, az érintése, a közelsége és az, hogy kimutassa azt a hatalmas nagy szerelmet, amit érez irántam. Ő tudta a legjobban megmutatni azt, hogy jelentettem neki valamit, mindig engem nézett előbb, mintsem magát. Nála fantasztikusabb ember nincs a földön.
A földön heverő nadrágom zsebében lévő telefonom hangos zenélése ránt vissza a jelenbe, mire gyorsan megtörlöm a kezemet és nehezen, de magamhoz veszem a készüléket. A kijelzően Amelia arcát fedezem fel, mire mosoly kerekedik arcomra.
- Szia, Drágám! - szólok bele vidáman, mire meghallom jellegzetes, aranyos kuncogását.
- Szia, Ana! - üdvözöl ő is, mire ülőhelyzetbe tornázom magam a habok között és várom, hogy folytassa beszédét. - Kérhetek egy kis segítséget? - mutatja meg kislányos hangját, mire rajtam a sor, hogy felnevessek.
- Persze, mondjad nyugodtan - döntöm oldalra a fejem, miközben ujjammal az enyhén rózsaszín vízzel játszok, ami a fürdősótól lett olyan.
- Nem rég kaptam tőled két ruhát, amiket imádok és nem tudom eldönteni, hogy ma melyikbe menjek hozzátok - mondja el panaszát, mire szélesen elmosolyodok, tudtam, hogy valami ilyesmi dolog áll a háttérben.
- A kék és a rózsaszín ruha, igaz? - érdeklődök, mivel már sok ruhát terveztem neki és nem vagyok teljesen biztos, hogy most melyik darabokról beszél.
- Igen - válaszol azonnal, miközben zörgést hallok a vonal túlsó végéről, majd káromkodni kezd.
- Amelia! - szólok rá erélyesebben, mivel nem szeretem, ha csúnyán beszél, annyira szép lány, nem illik hozzá ez a stílus.
- Bocsánat, de nem találom a cipőmet - vált hangszínt, érdekes, hogy olykor nagyobb hatással vagyok rá, mint az édesanyja.
- A ruhákra visszatérve, legyen a rózsaszín, mert biztosra veszem, hogy be van göndörítve a hajad és kiengedted, ki van húzva a szemed, hatalmas szempilláid vannak és a fekete magassarkúdat keresed - mondom el egy szuszra, mire nem kapok választ, csend fogad. - Amelia? Itt vagy? - tartom távolabb fülemtől a telefont, mert azt hiszem, hogy megszakadtunk, de nincs így, továbbra is gyűlnek a másodpercek, percek.
- Igen, itt vagyok - mondja szinte suttogva, ami meglep. - Jobban ismersz, mint anya - vallja be és hangja még vékonyabb lesz, de így is tisztán értem, amit közöl.
- Ez nincs így, Amelia - mosolyodok el halványan, amit nem láthat, de a hangomon biztosan érződik. - Nála jobban senki sem ismerhet, részemről annyi az ok, hogy sok időt töltünk együtt - kezdem el tologatni a vízen úszó, olvadozó habokat és érezhetően a kád tartalma is kezd egyre jobban hűlni.
- Ez a lényeg - emeli fel egy kicsit a hangját, amitől szemeim kitágulnak, meglep hirtelen hangszíne. - Sokkal több időt töltök veled, mint vele. Mindig dolgozik, ha haza jön csak kiabál velem, már nem is szeretek itthon lenni - előttem terem, ahogy akaratosan hosszú hajába vezeti ujjait és erősen összeszorítja szemeit, ténylegesen úgy ismerem ezt a lányt, mint a tenyeremet, olykor úgy érzem, mintha ő is hozzám tartozna.
Sokszor elhessegetem ezeket a gondolatokat, azzal érvelek, hogy ez azért van, mert Harry lánya és kötelességemnek érzem, hogy jó viszonyt ápoljak vele. De utána azt érzem, hogy ez badarság, mert ha egykori vőlegényemhez nem lenne köze, akkor is így viselkednék vele, mert lehetetlen nem szeretni. Hatalmas boci szemei, angyalra hasonlító mosolya, elragadó bája és a belőle áradó eltipró energia egyből levett a lábamról már az első perctől fogva. Születése óta ismerem, mindent tudok róla, ami nem csoda, hiszen mindent megoszt velem. Olyanok vagyunk, mint két barátnő elég nagy korkülönbséggel, de ahogy egyre csak nő, elkap az anyai ösztön és mindenáron segíteni akarok neki. Annyira törékeny és sebezhető lány, nem akarom, hogy olyan sorsra jusson, mint én. Ha az anyukája nincs mellette, én itt vagyok és mindentől megvédem.
- Minden rendben lesz, Drágám - sóhajtok fel és nedves ujjaimmal elsöpröm arcomból szőke tincseimet. - Az anyukád, akkor is az anyukád, amikor ilyet csinál. Biztosan gondjai vannak a munkahelyén - kezdem el védeni Mia-t, pedig nem érdemli meg, főleg azért nem, amiért így bánik egyetlen lányával.
- De te soha nem csinálsz ilyet Lucas-szal és Leon-nal - háborodik fel ismét, majd elcsuklik a hangja, nem akarom, hogy sírjon. - Mindig mellettük vagy, támogatod őket, számodra a fiaid az elsők. Azt akarom, hogy nekem is anyukám legyél - kezd el halkan sírdogálni, ami zavar, de legjobban szavai aggasztanak.
- Amelia, drágám, ne mondj ilyeneket. Idősebb korodban nagyon megfogod bánni - vetem hátamat a kád oldalának és eszembe jut édesanyám, ahogy az is, milyen csúnyán és meggondolatlanul viselkedtem vele tini koromban.
- Szeretlek, Ana! - mondja szeretetteljesen és gyermekdeden, hirtelen a 17 éves lányból egy apró kislány válik. - Örülök, hogy vagy nekem - folytatja, mire arcomra hatalmas mosoly kerekedik, nem tudok foglalkozni a helyzettel és a témával, két rövid mondata játszódik le megállás nélkül a fejemben.
- Én is szeretlek, Drágám - mondom halkan, sokkol a vallomása. - Mindig itt vagyok neked, rám bármikor számíthatsz - szavaim úgy tűnhetnek, mintha régi barátnőm ellen uszítanám, de nincs így, minden szavamat teljesen komolyan gondolom.
Még néhány szót váltunk, majd bontjuk a vonalat, valamilyen szinten elérem, hogy visszanyerjem a jókedvét, amit néhány bohókás megjegyzéssel el is érek. Gyors mozdulatokkal szállok ki a kádból, miután megtisztítom testemet, majd törölközőt borítok magamra. Amint tagjaim szárazak lesznek köntössel hintem be fedetlen testemet, majd elhagyom a gőzzel telt fürdőszobát. Egyik lábamról a másikra állva keresem a megfelelő ruhát, miután kinyitom gardróbom ajtaját. Minden darabot én terveztem, két kezem által lehetnek most itt a szobámban. Büszke vagyok ezekre a textilekre, még úgy is, hogy másoknak csak egyszerű ruhák. Ezek mutatják, hogy valamihez értek, van amit szeretek és mások is szeretik, mert elismerik a munkámat. Kezembe veszem a türkizkék, apró gyöngyökkel díszített ruhát és elégedetten teszem óvatosan az ágyra, a mai estéhez ez pont megfelelő lesz. A cipős szekrényt kémlelve döntöm el gyorsan, hogy egy fehér szandál tökéletes lesz a könnyed anyagú ruhához, ezért az ágy széléhez rakom. Felveszek egy fehérnemű szettet, majd a kikészített ruhát és cipellőt, ezáltal csak a hajam és sminkem elkészítése marad hátra. Laza loknikba tűzöm fel világos tincseimet, szememet csak spirállal ékesítem, majd néhány fújás parfümöt hintek bőrömre és késznek nyilvánítom magam. A tükör előtt állva szemezek magammal és aki látna, azt mondaná, hogy egy boldog, gondtalan nő vagyok, de ez nincs így. Kívülről lehet, hogy ez látszódik, de belülről teljesen összetörtem. Az élet érdekes dolgokat játszik velem, kipróbálja, hogy a lelkem és a szívem milyen módon bírja elviselni a szenvedést. Kezemet a tizennyolc éve nyakamban lógó nyakláncra vezetem, amin egy angyal és a nevemet szimbolizáló A betűs medál foglal helyet, amiket mosolyogva nézek. Az angyalról Harry, a betűről Peter jut az eszembe, a két egyik legfontosabb személy az életemben. Annyi mindent köszönhetek nekik, de egyikőjük sincs mellettem, annyira távol vannak tőlem.
Az ajtón halk kopogást fedezek fel, mire enyhén megrázom a fejem és a hang irányába nézek. A szerkezet lassan kinyílik és két perccel fiatalabb fiam kukucskál be a résen.
- Megjöttek apáék - mondja, miközben elhúzza a száját, ő is testvére is teljességgel átérzik, amit én.
Mély levegőt veszek, arcomra felveszem a megszokott álarcot, hátamat kihúzom és Leon-ba karolva hagyom el szobámat. Már a lépcső tetejéről hallom Harry és Amelia megszokott hangját, de egy hangot nem fedezek fel, amit furcsállok. A torkomba és gyomromba gombóc keletkezik, amikor magam mögött tudom az utolsó fokot és megpillantom a számomra oly' fontos férfit. Az évek alatt semmit sem változott, göndör fürtök, rikító zöld szemek, magas, izmos termet és ellenállhatatlan mosoly ékesíti lényét és amikor tekintetünk összetalálkozik, minden megszűnik körülöttem. Úszok a zöld örvényben és azt várom, hogy elvesszek benne, de ez nem történik meg, mert egy alacsony, vékony test nekem csapódik. Meglepődök a hirtelen lökődéstől, de megtartom egyensúlyomat és mikor rájövök, hogy Amelia termett karjaim között, halkan felnevetek. Szorosan megölelem és számtalan puszit hintek hajába, ami valójában göndören és kiengedve omlik vállaira, ahogy azt megjósoltam.
- Meseszép vagy, Drágám - tolom el magamtól és tetőtől talpig megfigyelem a gyönyörű lányt.
- Köszönöm, de te sem panaszkodhatsz - simít végig a kezemen, majd ismét mellkasomhoz préselődik. - Szeretlek! - suttogja, úgy hogy csak én halljam, mire a szívem hatalmasat dobban, hihetetlen, hogy ezt mondja nekem.
- Én is téged! - válaszolok és erősebben vonom testemhez.
Álmodozva figyelem fiaimat és Harry-t, ahogy egymás mellett állnak, valami témát taglalnak, amit öröm figyelni és hallgatni. Annyira hasonítanak, egyedül annyi a különbség, hogy a két fiúnak nem göndör a haja.
- Gyertek, menjünk a konyhába - fogja közre Lucas féltestvérét és öccsét, majd a szóban forgó helyiség felé tereli őket, miközben halványan mosolyogva hátra pillant rám.
Könyörögve nézek zöldes barna szemeibe, próbálok menekülni a helyzettől, de nagyon úgy néz ki, hogy nem tudok. Feladóan sóhajtok fel és szuggerálni kezdem a padlót, nincs erőm ismét a szemeibe nézni. Tördelni kezdem ujjaimat, a szívem eszeveszetten zakatol, a fejem meglódul, egy pillanatra úgy érzem, hogy az izgalomtól és a félelemtől összeesek. Két hónap után ismét láthatom, de amennyire akartam, most úgy nem akarom. Eszembe jut, hogy kit hiányolok ennyire, nincs itt Mia. Minden bizonnyal, ahogy lánya elmondta, most is dolgozik és esze ágában sem volt, sőt még eszébe se jutott, hogy ide jöjjön. Ahogy ujjaimmal bántom, ízületeim hangosan kattognak, ami minden bizonnyal zavarhatja Harry-t, mert megfogja kezeimet és úgy tűnik nem is akarja elengedni.
- Jó újra látni - hallatja meg mély hangját, mire nem bírom tovább és felnézek rá, miközben esetlenül bólogatni kezdek. - Minden rendben? - érdeklődik és mutatóujját arcomhoz érinti, de rögvest el is húzódok.
- Persze - hámozom ki kezeimet övéi közül és hátrálok egy lépést. - Én is örülök, hogy látlak - köhécselek, mivel nehezemre esik használni előtte a szavakat.
- Beszélhetnénk egy kicsit? - mutat az udvar felé, mire kétségbeesetten nézek szemeibe. - Nagyon fontos lenne - teszi hozzá, amivel eléri, hogy lábaimat megmozdítsam és kövessem, abban reménykedve, hogy olyan dolgot akar közölni, amiben nekem is van részem, de csak is jó.

~.~.~.~

Üdvözöllek Titeket! :)

Bocsánat a késésért és lehet, hogy unalmas, amiért mindig ezzel kezdem, de egy hétig annyira beteg voltam, hogy még az ágyból sem bírtam felkelni. 

Remélem tetszett a rész, vigyázzatok magatokra! <3

Have a nice day: Fanny