17.rész Mindennél jobban szeretlek!

" Sokáig tartott, de sikerült Harry-t a helyes útra terelnem. A fiamnak Ana mellett volt a helye és tudtam, hogy a haragja és sértettsége ellenére szerette a lányt, nagyon is. Makacs volt, nehezen lehetett vele szót érteni, de a végére annak a személynek az oldalán volt ismét, ahol lennie kellett. " - Anne Cox

~ Harry Styles ~

Volt időm gondolkodni és arra a döntésre jutni, hogy ez nem mehet így tovább. Nekem szükségem van Ana-ra, jobban, mint hittem és nem hagyhatom, hogy másé legyen, mikor mellettem van a helye. Összetartozunk, kiegészítjük egymást, akár két puzzle darab, ahogy édesanyám mondta. Ő biztatott, hogy igenis menjek el a lányhoz, kérjek tőle bocsánatot, mert valamilyen szinten neki is igaza volt, amire egy kisebb idő elteltével rá is jöttem. Az otthon töltött egy hét alatt ő is és nevelőapám is folyton azt ecsetelte, hogy ne legyek ilyen, ne hagyjak elveszni egy nagy kincset, az én kincsemet. Megfogadtam a tanácsukat, átgondoltam mindent és határozottan, tisztán látom a dolgokat. Nem haragszok, nem duzzogok csak bánom, hogy nem lehet a menyasszonyom. Igaza volt akkor, tényleg nagyon fiatalok vagyunk még ehhez és ha bár nem egyből vettem volna feleségül, mégis nagy lépés és döntés lett volt az életünkben, ami mindent megváltoztatott volna. Sokszor kezembe vettem a neki szánt aranygyűrűt és elképzeltem, ahogy remegő kézzel csinos ujjára húzom, ami nem történt meg, de nem bánom, most már csak azt akarom, hogy a kezeim között legyen és újra a magaménak tudhassam. Nem bőgtem, hisztiztem egyszer sem, tartottam magam, ahogy most is, de bennem van egy űr, ami a hiányától jött el, akkor mikor ott hagytam a vidámparkban. Hiányoznak azok a pillanatok, amikor velem volt, amikor ölelt, csókolt és formás ajkaival azt mondta, hogy szeretett. Ez a bűvös szó mindig a tudtomra adta, hogy tényleg így volt és nem csak a vakvilágba mondta. Hiányoznak hatalmas barna szemei, apró kezei, a finom illata és az egész lénye. Nélküle nem tudok élni, lehetetlen. Most már nem érdekel semmi, se Louis, se más, csak ő. Egyedül őt fogom figyelembe venni, egyedül ő mellette leszek és egyedül csak őt fogom úgy szeretni, ahogy senki mást nem tudok csak őt. Mikor azt mondtam neki, hogy hagyjon békén örökre, azt a kijelentésemet már ezerszer megbántam, nem akartam ilyet mondani csak túl mérges voltam és nem tudtam magamat lefékezni. Persze, hogy nem akarom ezt, ellenkezőleg, azt akarom, hogy örökre mellettem legyen. Már teljességgel rajongok a lányért, mindig ő van a fejembe, előttem és nem vágyok másra csak arra, hogy még egyszer hallhassam dallamos hangját. 

Kezemben a telefonommal, hátam mögött a kocsimmal állok a verandán Mia házánál és meredten nézem a vastag fából készült bejárati ajtót. Mikor megunom a tétlenséget, megnyomom a zöld gombot és hívni kezdem azt a nőt, akit már annyira látni akarok. A vonal túlsó végéről sokáig csak búgás hallatszik, idegességemben már rágom a számat, dobolok a lábammal és a szívem olyan tempóban ver, hogy majd' kiugrik a helyérről. Teljesen azzal a véleménnyel vagyok, hogy már fel sem veszi, nem kíváncsi rám, mikor meghallom halk és bizonytalan hangját:

- Harry? - kérdezi remegő hangon, mire elmosolyodok és felsóhajtok, amiért végre ezt az angyalhoz hasonlító baritont hallhatom. 

- Szia, Ana! - mormolom mély hangomon, mire meghallom, hogy elkezd sírni, amit nem akarok, mert egyedül az ő sírásától tudok elgyengülni. - Ne sírj, kérlek csak nyisd ki a bejárati ajtót - utasítom, mire egy apró hümmögést hallok, majd bontja a vonalat. 

Bentről léptek és beszéd hangját vélem felfedezni, majd kattan a zár, lenyomódik a kilincs és meglátom őt. Piros, könnyes szemekkel, pizsamában, copfba kötött hajjal. Így is annyira gyönyörű, hogy nem bírom róla levenni a szememet csak nézem, ő is engem, így telik el jó néhány perc. Annyira hihetetlen, hogy itt van előttem egy hónap után. Legszívesebben azonnal magamhoz ölelném, de nem merem, túlzottan félek a reakciójától. Ahogy néz a szemembe, hatalmas könnyek csorognak le az arcán, egyik lábáról a másikra lépked, amiket aranyos, szőrmés mamusza takar el előlem. Szaporán veszi a levegőt, végére elfordul tőlem és az ajtófélfának dőlve zokog tovább, amit nem bírok nézni, utálom, mikor sír, főleg, ha miattam. Óvatosan mellé lépkedek, vállára teszem a kezemet, mire összerezzen, ezért elveszem onnan a mancsomat és magam mellé ejtem. Hátrálok néhány lépést és hajamba vezetett ujjakkal sóhajtok fel, mivel az történt, amire számítottam. Már nem vonzódik annyira, hozzám, mint akkor, mindent elrontottam azzal az egy átkozott mondattal. Mérgemben ordítanék egy hatalmasat, annyi feszültség és kétség van bennem, nem akarom elveszíteni ezt a lányt, nem bírnám ki. Soha nem éreztem ilyet, soha nem szerettem ennyire egy nőt sem, ennyi szenvedéllyel és érzelemmel. Azt akarom, hogy majd egyszer tényleg a feleségem legyen, a gyermekeim anyja és az unokáim nagymamája. Tudom, hogy ilyen fiatalon felesleges és butaság ilyenekre gondolni, de vele már az egész életemet elképzeltem, ami a gondoltaimban annyira szép és hibátlan volt. De sajnos csak ott volt ennyire jó. 

- Mia, gyere légy szíves! - szólal meg rekedten és erőtlenül, mire a rég látott, vörös hajú lányt megpillantom, ahogy kijön a konyhából a kerekes székével együtt.

Elmosolyodok, amikor megpillantom és örömmel veszem észre, hogy elfogadta a széket, amit annyira nem akart. Szemeiben most is öröm csillog, arca ki van pirulva, mint mindig, de mikor meglát engem, mindezek a dolgok eltűnnek és helyét átveszi az aggodalom és meglepettség. Ahogy közelebb ér hozzánk, Ana rögvest el is megy és felszalad a lépcsőn, mire csak lehajtom a fejemet és biztosra veszem, hogy itt nincs mit tenni. Mia nem mond semmit csak néz, akár csak a barátnője, mire tehetetlenségemben nem tudok mást tenni csak azt, hogy fogom magam és leülök a tornác lépcsőjének legmagasabb fokára. Kezeim közé temetem az arcomat, mély levegőt veszek, hogy valamelyest lenyugtassam magam. Nehéz ezt az egészet végig nézni és szó nélkül tűrni, egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam. Hátam mögül zörgést hallok, mire megfordulok és meglátom, ahogy a velem maradt lány mankók segítségével lábra áll, majd átlépi a küszöböt és mellém biceg. Egyből felállok és segítek neki leülni a lépcsőre, majd bemegyek az előszobába és a fogasról lekapok egy kabátot, ami remélhetőleg az övé. Gyorsan a hátára terítem, miután becsukom az ajtót, mivel hideg van és nem akarom, hogy megfázzon. Lomha mozdulatokkal ülök le előbbi helyemre és nézem, ahogy apró pelyhekben hullik a hó. Nem meglepő, hiszen mindjárt karácsony, ilyenkor illő, hogy essen. Hideg van, még kabátban és csizmában is fázok, de a mellettem ülő személy nem panaszkodik csak néz maga elé. 

- Miért jöttél, Harry? - szólal meg és ahogy beszél látszik lehelete a levegőben. 

Hosszú percekig gondolkodok a kérdésen, nem találok értelmes választ, vagy is lenne csak ha elmondanám neki, akkor teljesen bolondnak nézne. Inkább csöndben maradok és nézem, ahogy az előttünk húzódó, kapuhoz vezető járdát kezdi beborítani a friss hó. Kezeimet mélyen a zsebembe rejtem, mivel fáznak és teljesen pirossá válnak. A lány mellettem csak hümmög egyet szótlanságom miatt, de semmi más hangot nem ad ki. Kínos a helyzetem, soha nem éreztem magam ilyen zavarban, de úgy gondolom, hogy Ana-ért ennyit vagy többet is képes lennék megtenni. 

- Kérdeztelek - szól rám és fejét felém fordítva mélyen a szemembe néz. - Azt mondtad Ana-nak, hogy örökre hagyjon békén - nevet fel cinikusan, mire megrázom a fejemet és megszakítom a szemkontaktust. 

- Szóval már te is tudod... - mormolom az orrom alatt, de nem elég halkan, mert meghallja. 

- Persze, hogy tudom, a legjobb barátnőmről van szó - világosít fel, majd megböki a vállamat így kénytelen vagyok újra ránézni. - Elmondod miért jöttél azon kívül, hogy újra megforgasd a kést szegény lány szívében? - emeli fel íves szemöldökeit és nagy szemekkel mered rám. 

- Vissza akarom kapni - válaszolok halkan és lehajtott fejjel, mire újra ránézek, de értetetlen tekintetéből ítélve nem hallotta, amit mondtam. - Szükségem van Ana-ra - ejtem ki hangosabban és talán határozottabban is a szavakat, mire elneveti magát, amit nem tudok mire vélni. 

- És erre most jöttél rá? - lepődik meg teljes megjátszottsággal, ami kezd felidegesíteni. 

- Ne csináld már ezt, Mia! - állok fel a helyemről és hangomat kissé megemelem, ami láthatóan meglepi. - Tudom, hogy hibáztam, ezt már rég beláttam. Nem kell megvetni, nagyon szeretem Ana-t és szeretném, ha újra a barátnőm lenne, mert ő a mindenem. Elhiheted, hogy ebben az egy hónapban nem jártam öröm táncot minden nap, amiért nem láthatom, nem hallhatom a hangját és nem lehettem mellette - tárom szét a kezeimet és kikerekedett szemekkel nézek le rá. - Azt is tudom, hogy mennyire fontos neked és mennyire szereted, de nálam jobban nem. Már ismersz egy ideje és ezt pontosan tudod - bökök rá a mutatóujjammal, mire felsóhajt és mutatja, hogy üljek le mellé, amit meg is teszek. 

- Figyelj... - fordul felém teljes testével és mélyen a szemembe néz. - Nem akartam veled így viselkedni, bocsánat és ahogy mondtad tényleg tudom, hogy mennyire ragaszkodsz hozzá. Összeilletek ez nem vitás, de, Harry, nem kellett volna úgy viselkedned vele. Teljesen összetörted a szívét és az biztos, hogy ha visszaakarod kapni, akkor nagyon sokat kell küzdened. Most már bizonytalan, nem bízik benned annyira, mint akkor - sóhajt fel és hosszú haját kisepri az arcából. - Menj fel hozzá - nógat mosolyogva és megsimogatja a vállamat. - Az emeleten 2. ajtó balra - mondja el, hogy hol találom a számomra oly' fontos lányt, mire lassan felállok a lépcsőről. 

- Nem kell segíteni? - kérdezem meg tőle a felállására gondolva a lépcsőről, mire legyint egyet.

- Megleszek, csak menj és hozz rendbe mindent - veszi kezeibe a mankókat, miközben beszél, mire indulnék is be a házba, de egyből meg is állok és ismét felé fordulok. 

- Mia? - szólítom meg, mire kíváncsian néz fel rám. - Köszönöm! - mondom neki hálásan, mire csak egy mosoly a válasza.
Ahogy leveszem a cipőmet és kabátom, majd a helyükre teszem őket, beljebb merészkedek a lakásba, ami kifejezetten teszik. Élénk színek, nőies sítus jellemzi, ami nem csoda hiszen két lány bitorolja. A falakon, polcokon Ana-ról és Mia-ról készült képeket pillantok meg, köztük megállapításom szerint a vörös hajú lány családjáról is, amit egy nő, férfi és egy lány alkot, bizonyára a testvére, de még így is a két barátnőről látok több keretbe foglalt lapot. Elmosolyodok, hiszen nagyon erős kapocs van közöttük, hihetetlen, hogy mennyire megtalálták a közös hangot, de legalább nyugodt lehetek, hogy Ana biztos, védelmező kezek között van, hiszen Mia mindig mellette van, támogatja még helyettem is. A lépcsőn lassan megyek, mert bár mindent megakarok Ana-val beszélni, de az őszintét megmondva félek. Félek a reakciójától, attól, hogy mit fog mondani és kételkedek az érzéseiben. Biztos, hogy csökkent és megbillent, de minden erőmmel azon leszek, hogy elérjem azt, újra úgy és annyira szeressen, mint egy hónappal ezelőtt. Az emeletre felérve, ahogy a ház egyik úrnője mondta, balra fordulok és a második ajtóig meg sem állok. Sokáig játszok azzal, hogy ráteszem a kilincsre a kezemre, majd leveszem és egymás után többször is eljátszom ezt. Végül remegő kezeimet felemelem és illedelmesen bekopogok, mire nem jön válasz. Újra cselekszem, megkopogtatom a faszerkezetet, mire kis idő elteltével az ajtó kinyílik. A lánynak még pirosabbak a szemei, mint az imént, az orra is ilyen színben pompázik, olyan akár egy aranyos, gyámoltalan kislány. Ismét nem mond semmit, már csak azt veszem észre, hogy a nyakamba ugrik és erősen ölel. Meglepettségemet nem tudom leplezni, néhány másodpercig fel sem tudom fogni, hogy ezt teszi, majd mikor észhez térek, kezeimet dereka köré fonom, amit már olyan régóta megakartam tenni. Beszívom hajának jellegzetes, bármelyik közül felismerhető illatát, élvezettel ölelem magamhoz és tapasztalom, hogy a szívem épp olyan tempóban dobog, mint régebben. Hangosan zokog a pulóverembe, a vállai erősen rázkódnak, mire kezeim közé veszem és beviszem a szobába. Egyik lábammal berúgom az ajtót, majd az ágyhoz lépkedek, amire leülök vele együtt az ölembe helyezve. Ekkor sem hagyja abba a sírást, akaratosan bújik a mellkasomba, miközben simogatom a hátát, ezzel próbálva elérni azt, hogy egy kicsit megnyugodjon.
- Ana, nyugodj meg! - kérlelem már hosszú idő elteltével és kezeim közé veszem kipirult arcát. - Kérlek... - nyomok egy puszit a homlokára, mire újra hozzám bújik, de ezúttal ezért, hogy ténylegesen is abba hagyja a pityergést.
Végre nem rázkódnak a vállai, nem veszi hangosan a levegőt csak halkan szuszogva préselődik a felsőmbe és fogja a kezemet. Ez idő alatt nem beszélek, hagyom, hogy magától rakja rendbe az érzelmeit. Óvatosan eltávolodik tőlem és úgy néz a szemembe, mint talán még soha. Annyi érzelem, annyi szín jellemzi íriszeit, hogy egyiket sem tudom megfejteni.
- El sem hiszem, hogy itt vagy - ejti halkan a szavakat, szinte teljesen el van varázsolódva. - Hihetetlen! - rázza meg szaporán a fejét, mire megfogom azt, így kezeim között tudom.
- Mindenért elnézést kérek, nem akartalak megbántani, azt meg pláne nem, hogy szenvedj - kezdem el a beszédemet, amit nem tanultam be, ezért nehezen jönnek számra a szavak. - Azt a mondatomat sem gondoltam komolyan csak ideges voltam, de még magam sem tudom, hogy miért, mivel igazad volt. Fiatalok vagyunk mind a ketten, itt a banda, a turnék és egyéb dolgok és ezt akkor láttam be, mikor anyu beszélt a fejemmel - nevetem el magam cinikusan, mire mosolyogva megfogja a kezemet és annak a tetejét simogatni kezdi hüvelykujjával. - Annyira szeretlek, hogy akkor nem is gondolkodtam csak megvettem a gyűrűt és egyből elhatároztam, hogy megkérem a kezedet. Bocsánat mindenért és tudom, hogy csalódtál bennem és már nem szeretsz annyira, de... - beszélek, mire félbe szakít azzal, hogy mutatóujját a számra helyezi.
- Nem változott semmi, Harry - mosolyodik el, akár egy angyal és ekkor jövök rá, hogy ezek a gesztusai menyire is hiányoztak. - Nem mondom azt, hogy jól voltam és nem törődtem a velünk megtörtént dolgokkal, de az érzéseim nem változtak. Sőt! Inkább erősödtek. Ugyan úgy és annyira szeretlek, számomra te vagy a nagy ő, a legmegfelelőbb társ és ezen semmi nem változtat - simítja meg enyhén borostás arcomat, mire lehunyom a szememet és élvezem a pillanatot, érintését. - Mindennél jobban szeretlek! - mondja halkan, mire nekem sem kell több, rögvest ajkaira tapasztom az enyéimet.
Erőszakosan tépjük egymás száját, kiélvezzük az, hogy hosszú idő eltelte után végre együtt lehetünk, úgy, hogy mindent megbeszéltünk, hogy az érzelmeinket hagyjuk kibontakozni, ami ez én esetemben nem nehéz. Hátát, derekát simogatom, míg ő a hajamat és tarkómat kényezteti, amitől kiráz a hideg. Levegőhiányában pihegve válunk el egymástól és homlokunkat a másikénak döntve rendezzük levegővételünket. A szívem repes az örömtől, amiért újra az enyém, amiért itt van a kezemben és érezhetem csókjának ízét. Túl negatív voltam, azt hittem, hogy elküld a francba, de szerencsére nem így lett. Az imádott nő itt ül az ölemben, mosolyogva néz a szemembe, amiből a boldogságon és mérhetetlen szerelmen kívül nem tud semmit sem kiolvasni. Ezt váltja ki belőlem, a jelenlétében nem tudok mást érezni csak ezeket. Elképesztő, hogy a rengeteg hibám és bűnöm ellenére, egyből megbocsájtott és képes mosolyogva rám nézni, méghozzá nem akárhogy, hanem szerelmesen, ami számomra mindennél fontosabb.

***

Immáron az autóban ülünk, mivel Mia-t ma kell vinni a kórházba, hogy végleg kijelentsék, meggyógyult. A lány hátul ül és néz ki az ablakon, míg Ana mellettem és ő is éppen ezt teszi. Fejét az üvegnek döntve nézelődik és látszólag mélyen a gondoltaimba merül. Kissé távolságtartó, összerezzen az érintésimtől, de ezt teljesen megértem. Ahogy beültünk a kocsiba és megfogtam a kezét, összerezzent, amin csak mosolyogtam. Még mindig nem fogom fel, hogy ismét mellettem van és azt mondhatom, hogy a barátnőm. A srácok közül, egyedül Louis kivételével biztattak, hogy jöjjek haza és beszéljek meg vele mindent. Holmes Chapel-ből vezettem idáig, mivel hamarosan jönnek az ünnepek, ezért mindenki a családjához ment ünnepelni. Kis idő elteltével leparkolok a hatalmas épület előtt, majd Ana egyből kiszáll és segít barátnőjének. Erősen fogja a derekát, míg ő a fejére húzza szőrmés sapkáját, majd átfogja segítője nyakát, miközben én bezárom a járművet. A két lány előttem lépked, míg én a hátuk mögött és figyelem párosukat. Annyira aranyosak együtt és belegondolok, hogy egykor én is ilyen voltam Louis-szal. Ennyire támogattuk egymást, mindenben kitartottunk a másik mellett, de most... Nem is beszélünk, ha mégis csak veszekedünk, de úgy gondolom, hogy nem az én hibámból. Ő az oka mindennek, mivel neki az a nő kell, aki számomra a mindenséget jelenti. Minden erejével próbálja megszerezni a szívét, de nem sikerül neki. Nem értem, hogy miért dobott el magától olyan lányt, mint Eleanor-t, hiszen szerették egymást, olykor irigyeltem a kapcsolatukat, annyira mesébe illő volt. Most én érzem ezt egy szőke hajú, felettébb csinos és nagyszívű lány mellett, akit talán egy órája kaptam vissza. A lépcsőn még lassabban közlekedünk, mint eddig, mivel Mia már úgy ahogy rendben van, de elmondása szerint még egy kicsit fáj a lába. Nem kell lifteznünk vagy lépcsőznünk, mivel a földszinten található Mr. Kress rendelője. A nagy, fehér ajtó előtt megállva a vörös hajú lány kopog rajta néhányat, mire az egyből kinyílik és megpillantjuk a mosolygós doktort.
- Sziasztok! - köszönt minket lelkesen, a két lányt megöleli, míg velem kezet fog. - De régóta nem láttalak - idézi nekem szavait és megveregeti a vállamat.
- Hát... - nevetem el magam, mire csak mosolyog a férfi. - Én is bemehetek? - kérdezem kételkedve, mivel ott bent nekem semmi keresnivalóm, de tudni akarom, hogy mi van Mia-val.
- Persze - nyitja ki jobban az ajtót és beenged minket a barátságos terembe.
A falak fehérek, íróasztal, egy bőr kanapé, szekrények és egy orvosi ágy tölti be a teret. Mia egyből a fehér pléddel lefedett ágyhoz lépked, míg Ana folyamatosan fogja közre kezeivel. Segít neki levenni a kabátját és cipőjét, majd helyet ad az idősebb férfinak, aki egyből munkához lát. Oda megyek barátnőmhöz és óvatosan átkarolom a vállát, mire felnéz rám és halvány mosolyt villant felém. Az orvos beszél a lányhoz, de nem hallunk belőle semmit, mert túl halk, a lábait emelgeti, nyomogatja, próbál megbizonyosodni arról, hogy minden rendben van-e. Végül felegyenesedik és úgy helyezkedik, hogy minket és Mia-t is láthassa.
- Van egy kis gond - mondja halkan, mire a beteg személy lehajtja a fejét, Ana izmai pedig megfeszülnek és szakadozottan felsóhajt.

~.~.~.~

Halihóóó Manók! :D
Íme az új rész, remélem tetszeni fog. Ahogy mondtam az egyik imádott olvasómnak is, Louis-nak még nagyon sok szerepe lesz a történetben és ezt csak ezért írom, nehogy valaki kétségbe essen. ;)
Aki szeretne jelentkezni a blogon elindult fejléc versenyre, az tegye meg, próbáljon szerencsét! 
További jó szünetet és Halloween-ozást kívánok, már, aki megy és tartja ezt az ünnepet! <3

Have a nice day: Fanny